Agon — Tragoedia. I. felvonás, 1. jelenet, 2. ciffer, 1.

Róma

Nem szokásom televíziót, pláne sorozatokat nézni, ám néhány barátom ajánlására végignéztem a BBC és az HBO közös produkciójában készült Róma c. „teleregényt”. A nem egészen két évadot kitevő (12+10 részes) szériáról született már egy ajánló régészek klaviatúrájából is, amely e helyütt olvasható. A magam részéről nem is tennék hozzá semmit, inkább idézném Iulius Caesar sorait a gall háború kapcsán született feljegyzéseiből, kiegészítve a filmből készült video-montázzsal.

„Volt a legióban két rendkívül bátor centurio, T. Pullo és L. Vorenus, akik már nem álltak messze attól, hogy a rangidős centuriók közé kerüljenek. Örökké vetélkedtek, melyikük tesz túl a másikon, versengve törtek évről évre mind magasabb rang felé. Mialatt a védőműveknél elkeseredett küzdelem folyt, Pullo egyszer csak felkiáltott:

Mire vársz még, Vorenus? Hát találhatsz vitézséged bizonyítására jobb alkalmat? Ma dőljön el a verseny kettőnk között!

E szavakkal kiugrott a védőművek elé, s odarontott, ahol az ellenség sorai a legsűrűbbnek látszottak. Most már Vorenus sem maradt a sánc mögött, hanem követte Pullót, nehogy a sereg gyávának tartsa. Közben Pullo közepes távolságba ért, az ellenségre hajította dárdáját, s a tömött sorokból előrefutó egyik harcost el is találta vele. A többiek siettek pajzsukkal fedezni halálra sebzett bajtársukat, lándzsájukkal pedig mind Pullót vették célba; nem engedték, hogy tovább nyomulhasson. Az egyik lándzsa, Pullo pajzsán átfúródva, a kardja markolatában akadt meg. A lökés ereje a hüvelyt hátrataszította, időbe telt, míg Pullo kitapogatta a helyét jobb kezével, hogy kardot ránthasson; ezalatt harcképtelenné vált és körülfogta az ellenség. Vetélytársa, Vorenus rohant oda, hogy segítsen neki. Pullo támadói abban a hitben, hogy előbbi ellenfelük testét amúgy is átjárta már a lándzsa, tüstént ellene fordultak. Közelharc fejlődött ki, melyben Vorenus a kardját használta. Egy harcost már leterített, a többieket némileg hátraszorította, de a küzdelem hevében gödörbe lépett, és elterült a földön. Most őt vették körül, neki meg Pullo sietett a segítségére. Még számos ellenséges harcost terítettek le, s a dicső haditett után mindketten sértetlenül tértek vissza a védőművek mögé. Fortuna szeszélyes játékot űzött a két versengő harcossal: vetélytársak voltak, mégis egymást támogatták, egymás életét mentették meg, igazán nem lehetett eldönteni, melyikük bátrabb a másiknál.”

Egy katona emlékei

A végzet, melyet a két világháborús részvétel során generációmra kényszerítettek, népem számára mindkétszer vereséget hozott. Igen nehéz sors ez, s mi, egykori katonák, népünk fájdalmát és bánatát különösen mélyen átérezzük. A végső, hatalmas küzdelem harcostársainak hosszú éveken át hallgatniuk kellett. Fogságba kerültek vagy egyéb okok miatt kényszerültek a háttérben maradni. Korábbi ellenfeleinknél, a győzteseknél máris számos mű jelent meg a második világháborúról. Ezek részint visszaemlékezések, részint pedig értékes történelmi munkák. Most, hogy az összeomlás leghevesebb megrázkódtatásai elmúltak, úgy tűnik, eljött az ideje, hogy a német oldal is felvázolja mindazt, amelyet a nagy katasztrófa túlélői jól elástak emlékezetükben. Archívumaink javarészt megsemmisültek vagy ellenséges kezekbe kerültek. Az eseményekhez hű történetírás épp ezért jelentősen megnehezült. Annál fontosabbnak tűnnek ezen időszak harcostársainak személyes emlékiratai, legyenek bár csupán a bekövetkezett események puszta metszetei, azok is túlnyomórészt szubjektív formába öntve.

Azonban nem csupán a fentebbieket szem előtt tartva fogtam neki az írásnak. Több millió német nő és anya mondott le hitveséről és fiáról a haza érdekében. Több százezer német nő, gyermek és idős esett áldozatául az ellenséges bombatámadásoknak. Nők és gyermekek, a sáncokon és a gyárakban, valamint a szántóföldeken a haza javát igyekeztek szolgálni. A német munkásság a legkeményebb feltételeknek kitéve fáradhatatlanul teljesítette kötelességét a haza felé. A német parasztok a megnehezült munkakörülmények közepette is tovább művelték földjeiket, táplálékot biztosítva a nép számára, egészen a legvégsőkig.

Több millió németet űztek el otthonaikból, akik vagy vidékre vonultak vissza vagy a külhoni élet nehézségeivel kellett megismerkedniük. Német férfiak milliói, a nép színe-java halt ellenségeink keze által hősi halált, bátran és hűségesen, éppen úgy, ahogyan a német katonák áldozzák életüket immár évszázadok óta a népért és a hazáért. Ők mindannyian rászolgáltak köszönetünkre.

Nem jogosít fel semmi arra, hogy népem nevében beszéljek. Azonban legalább régi katonáimhoz szeretném köszönetem jelét eljuttatni. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, s ez a veszélyben és az életben is mindmáig összeköt bennünket, ahogyan, bízom benne, mindörökre össze is fog kötni.

Manapság sokszor hajlamosak egyszerűen ránk sütni a „militarizmus” vagy a „nacionalizmus” bélyegét. Bizonyos szempontból ez a könyv is kitehető ilyen szemrehányásoknak. Régi katonáim számára viszont – ahogyan számomra is – a „militarizmus” a katonai formulákkal való hiábavaló játszadozást, a katonai nyelvezet hiú utánzását és a katonai magatartás eltúlzását, a polgári életre való átvitelét jelenti, amelyet minden valódi katona elutasít. Az ilyen katona nagyon is tisztában van a háború félelmetes hatásaival, és mint ember, ellenszegül azoknak. Távol esik tőlük bármiféle becsvágyó hódítási és erőpolitika gondolata. Katonák voltunk, akik a hazájukat védelmezték, gyermekeiket pedig becsületes és szilárd jellemű embereknek nevelték. Mindkettőt nagy lelkesedéssel tettük. Népünkért és hazánkért élve a katonáskodás igen fontos kötelesség volt számunkra. A „nacionalizmus” viszont a hazaszeretet egy sajátosan kóros eltúlzását és a más népekkel és fajokkal szembeni felfuvalkodottságot jelentette csupán. Ettől mentesnek tudtuk magunkat. Hazánkért és népünkért éltünk, ám emellett igyekeztünk a többi népet is tisztelni, valamint elfogadni őket a maguk sajátosságai szerint. Ezt a hazaszeretetet, ezt a magasfokú nemzettudatot és kötelességérzetet sikerült is fenntartanunk. Ebben nem fogjuk továbbra sem zavartatni magunkat, még akkor sem, ha az elpuhult jelen csak jajveszékel az úgynevezett „nacionalizmus” kapcsán. Németek akarunk és fogunk is maradni. Készen állunk egy egyesült Európára is, a jelentés teljesebb értelmében, amely alapjaiban megrendült földrészünkön egyenjogú és azonos tisztelettel rendelkező tagokkal bír.

A könyv ebben a szellemben kívánja a fiatalabb generációnak is elbeszélni, hogyan harcoltak atyáik, miként tették kockára életüket a népükért. Szeretné emellett emlékeztetni őket, hogy semmiképpen ne merüljön feledésbe: ők hittek Németországunkban a szükség és a halál, s végül a biztos vereség ellenére is. Csak így nem hiábavaló a fájdalmas áldozat, csak így marad meg a remény, ha Isten is úgy akarja, Németország újbóli, békés felemelkedésére.

Távol állt tőlem, hogy mentegetőzzem vagy vádaskodjam. Azt igyekeztem ábrázolni, amit megéltem. Forrásaim mindössze néhány feljegyzésből és levélből álltak, azoktól, akiknek túlságosan sokáig tart a szülőföldtől való elűzetése és rabsága. Ezeken kívül csak a harcokról való közleményeket használtam fel. Az emlékezet tévedései bizonyos esetekben nem zárhatók ki, mivel az események körülményeinek teljessége immár elmosódott, és az emlékek – a nélkülözésben gazdag éveket követően – halványulni kezdenek.

Az eseményeket úgy mutatom be, ahogyan azokat mindenkori szolgálatom során – egy hadtest vezénylő tábornokaként, egy páncélos hadtest parancsnokaként és egy páncélos hadsereg főparancsnokaként – megéltem. A második világháború egészének összefüggő ábrázolására a korábbi vezérkari munkák szolgáltak forrásul.

Munkám iránti baráti támogatásukért köszönetet kívánok mondani Freiherr von Liebenstein, Gehlen, Scherer, von Schell, Freiherr von Stein, Freytag von Loringhoven báró és Becke uraknak.

Heinz Guderian: Egy katona emlékei
Bei Kurt Vowinckel, Heidelberg, 1951.

A „Kossuth-gyalázó” plébános: Zimándy Ignác

Zimándy Ignác Törökbálint egyszerű katolikus plébánosa volt. Emellett „a hittan, bölcsészet és egyetemes történelem okleveles főgymnaziumi tanára, Székesfejér-egyházmegye szentszéki ülnöke” is. Saját vagyonából ő alapította a mai törökbálinti Zimándy Ignác Általános Iskolát, ugyanott Szent István királyunk tiszteletére szobrot emeltetett, s ő szerkesztette az „Ébresztő Hangok” című könyvsorozatot, továbbá nevéhez fűződik a szélsőjobboldali körökben ma is ismert Antiszemita Káté. „Mint kezdő plébános mostoha anyagi viszonyok közt élt s irodalmi munkássággal, főleg fordítással kellett paróchiája szerény jövedelmét kiegészítenie. 1879-89-ig szerkesztette és kiadta az oly hírhedtté vált Ébresztő Hangokat s ezzel az irodalmi vállalatával szép vagyont szerzett, melyet falujában zárda- és iskola-építésre valamint más hasznos intézmények létesítésére és fenntartására fordított.” (Szinnyei József)

Zimándy vallása és egyháza elkötelezett közéleti harcosa, Istóczy Győző Antiszemita Pártjának, majd később gróf Zichy Nándor Néppártjának képviselője volt. Hevesen ostorozta a liberalizmust, támadta a baloldali zsidóságot (főként a zsurnalisztákat), a szabadkőművességet, az ateista-materialista szocializmust, és ami miatt most megidézzük: a Kossuth-kultuszt. Felfogása Bangha Béláéval rokonítható, noha Bangha írásainak általános színvonalát az övéi nem is érik el, és sokszor hangja is polemikusabb.

Antiszemitizmusát tekintve — amely nem alaptalanul tűnhet sokszor túlzónak — ennyit érdemes itt tőle magától idézni: „Az antisemitismus nem fordul erőszakhoz, nem izgat törvénytelenségre, sőt éleszti a törvénytiszteletet s egyetlen fegyvere a keresztény társadalomnak óvatos összetartásra intése és az e felett való őrködés.”*)

Jelen posztban csak a Kossuth-kultusszal kapcsolatos álláspontját próbálom — saját írásai alapján — bemutatni, mivel művei ebben a tekintetben is igen sok helyes meglátást tartalmaznak.

Több könyvet is írt-szerkesztett, kritikája egyrészt a liberális és szabadkőműves politikus, másrészt a becstelen magán- és közember ellen irányult. E nemben munkássága egyedülállónak mondható, elsősorban nem is történeti értéke, hanem összefoglaló jellege, állásfoglalásának személyes bátorsága és elvi meglátásainak helyessége miatt. Ugyanis ekkortájt Kossuth Lajos kultusza virágkorát élte, fia, Kossuth Ferenc a Függetlenségi Párt elnökeként igyekezett is apja népszerűségéből a maga számára minél nagyobb politikai tőkét kovácsolni. Kossuth még az említett könyvek megjelenése (1896) előtt, 1894-ben elhunyt, és ekkor már legnagyobb magyar ellenfelei (a magyar ókonzervatívok: Mailáth, Jósika, Sennyey [pdf], Szécsen, Cziráky, Apponyi, Szőgyény) is mind halottak voltak. Kossuth-ellenessége talán nagyobb felzúdulást eredményezett, mint egykor antiszemitizmusa: a sajtó hazafiatlan gazembernek nevezte, megfenyegették, és eltávolítását követelték egyházi feljebbvalóitól, akiket „bűnrészességgel” gyanúsítottak. Zimándy maga a „Kossuth-gyalázás” vádját csak ürügynek tartotta.

___________

*) Hasonlóképpen vélekedett később Prohászka Ottokár is: „Magyarországnak joga van a maga nemzeti sajátosságainak hangsúlyozására és a saját országában élő idegenek terjeszkedésének feltartóztatására. Nem pogromokkal és erőszakosságokkal, hanem jogszerűen és a törvényhozás által meghatározandó utakon.”

* * *

Részletek műveiből:

A jogokat tiszteletben tartja és megőrizteti alkotmányos jó királyunk, a világ legelső keresztény fejedelme, és mégis milyen éretlenséget és ildomtalanságot tapasztalunk némely politikusok és a zsidó sajtó részéről. Míg egyfelől a lojalitást hirdetik, másfelől lovagiatlanul zavarják meg a király és nemzet között megerősödött egyetértést. Szalmaszál politikát űzve csipdesik a királyt s azt hiszik, hogy az nagy hazafiság, ha a Gott er halte ellen izgatnak, elfeledve azt, hogy a Kossuth-nóta tulajdonképpen nem más, mint szövegezésben változtatása а ›Ferenc császár azt izente‹ című nótának. A királyt két felé vágni nem lehet, az imperatorban egyesül a császár és király, ha én királyomat tisztelem, tisztelnem kell benne a császárt is. Az ötven éves császárjubileumban való részvételt miért nyilvánította a vermes politika és a zsidó sajtó hazafiatlanságnak, miért botránkozott meg a jubileumi érmeken? Nevezzenek engem feketesárgának, de én nem tudom a császár ellen való gyermekes piszkolódásban a királytiszteletet felfedezni. Ezekben inkább felségsértés nyilatkozik, mint lojális hazafiság.

A hazafiságot én nem egyedül kostökben és sarkantyús csizmában látom. Nem a személyek elfogult kultusza mentheti meg a hazát, hanem egy erélyes keresztény társadalmi politika. A nép vallási és gazdasági megerősítése, a magyar jellem erősítése, a magyar faj védelme, a magyar gondolkodás ébresztése, a keresztény magyaros valláserkölcs védelme a tárgya a keresztény társadalmi politikának.

(Kossuth Lajos a magyar intelligencia és emigráció ítélőszéke előtt.)

*

Kossuth bámulói és hívei: a szabadelvű párt, [Széchenyi] azon állítás[a] mögött, hogy Kossuth forradalomnak vezeti a nemzetet, bűnvádi indiciumokat keresett, s minthogy így összetévesztve a politika felfogását, ilyeneket nem talált: irigy, Kossuthot megbuktatni akaró rágalmazónak nézte Széchenyit.

Azt pedig éppen nevetségesnek vélte, a szándékok egyezése mellett ilyen támadást kezdeni ›modor‹ és ›taktika‹ miatt. És ha végül a ›szív‹ jött kérdésbe, inkább vonzódott az ábrándozó incompetencia a szívpolitikushoz, mint a ›szívetlen‹ Széchenyihez, akinek nemes szíve utóbb megszakadt a honért, míg Kossuth jó egészségnek örvendett 1894-ig. Pedig amint a lélek titkaiba mélyen beható egyik írónk mondta, tulajdonképp nem a szívet, hanem azon sajátságos impressionabilitást támadja meg Széchenyi Kossuthban, melyért rendszerint a nőt a kormányzásra alkalmatlannak mondják, s amely magában még sem erős képzelet, sem nemes szív, hanem a külbenyomásoknak az imagination és szíven átszűrése avégett, hogy a gondolatra és cselekedetekre gerjedelmek és csak képek által adassanak lendületek. Ideálismus, hiszékenység, ez asszony-tulajdonok alkották amaz, úgynevezett érzéspolitikusokat, akiket a 40-es évek szabadelvűi országszerte követtek. ›Az érzés-politikus, mondja Kemény Zsigmond, a főeszmébe vegyít már valami képzelmit, és vegyít a kedély-benyomások szerint valami rögtönzöttet‹.

E két elem közül az egyik a belső valósággal, a másik a külső körülményekkel; az egyik a helyes fölfogással, a másik az óvatossággal ellenkezvén, már magában a főeszmében a csillogás mellett a csalatkozásnak, nyugtalan törekvés mellett a teljesíthetlenségnek, vagy a viszonyok felforgatásának magvai vannak elhintve.

És ezen eredeti bűne a fő eszmének az általános körvonalaktól kezdve a részletekig, a megpendítéstől az életbeléptetésig, mindig tápláltatni és gyarapíttatni szokott az érzés-politikusok által, kiknél a siker a lázas vakmerőséget, a véletlen kegye a szédelgést, a nagyobb eredmény a vágyaknak az erővel teljes összezavarását idézi elő okvetlenül; míg végre a bukás kikerülhetetlen s annál rombolóbb, mentől későbbi.

*

Furcsa, csodálatos ez a mi magyar nemzetünk. Akit egyszer szívébe zár, azt aztán becézi, szereti hévvel, kitartóan, híven egész a sírig, sőt ha az általa szeretett egyénnek hamvai a sírban porladoznak, a kegyeletet nem vonja meg tőle, emlékét őrzi. Hibáit a feledés takarójával fedi be, az elkövetett hibák miatt reá bekövetkezett és elszenvedett nyomorra nem akar visszaemlékezni, csak erényeit hangoztatja, akár legyenek ezek valók, akár koholtak, mint a Kossuth Lajoséi, szózata varázserejéről beszél — szóval megbocsájt mindent, hogy kedveltjét dicsőíthesse. Így tett a magyar nép Kossuth Lajossal. Elfelejtett minden nyomort, minden megalázást, mit miatta elszenvednie kellett, — Kossuthban csak egyet látott és lát, a szíveket meghódító varázsos szónokot, az érzelmi politikust. Szívét adta oda, szíve melegével kísérte a 90 éves aggastyánt a sírba. Aki megátalkodottságában a hazától távol akart maradni, mert a Habsburg-ház iránt táplált gyűlölete távolmaradásra ösztönzé és készteté, annak hamvait a nép szeretete a haza földjére hozatja s oly szeretettel veszi körül, oly fénypompát fejt ki a ravatal körül, minőről a történelem nem is tesz tanúságot. Nem kérdezte ez a nép: romlásunkra működött-e, vagy eszméi s az ezekre irányított tevékenysége buktatta-e meg; nem kérdi: helyes vagy oktalan volt e politikája, hibás-e a politikai eljárása? — Nem, mindezt nem kérdezte, csak egyet érzett az elvérzettek unokáinak szíve a tetemre tekintve, t. i. azt, hogy Kossuth Lajos szava lelkesedést tudott önteni apáink szívébe, s e lelkesedés tüze apáról fiára szállt. Íme az érzelmi politikának századokra szálló hatása.

Nem tagadom, hogy a felcsigázott érzelmi politika a túlhajtott szenvedélyességig fokozható, a túlhajtott szenvedélyesség pedig vak, a körülményeket s viszonyokat hidegen mérlegelő ész szavára ritkán hallgat; de hát ki fogja e miatt nemzetét ostorozni, ha egyszer megragadott szívét kitörésében meggátolni nem tudja? Én sem ostorozlak, és sem gáncsollak drága népem mind azért, amit tettél. Hiszen csak apáid nyomdokait követéd, ama tulajdonodba átment drága örökséget tartottad fönn, értem alkotmányos önállóságodat, melyet apáid elidegeníthetlen tulajdonképpen reád ruháztak. Fenntartottad becsülettel — s ez legfőbb dicsőséged.

Ezennel csak egyre figyelmeztetlek hőn szerető népem: Ne hallgass az érzelmi politikusokra. Kövesd eszed szavát, mely a múlt tapasztalatait elédbe állítva azt hangoztatja: „többet ésszel, mint érzelmi erővel”.

Hagyjuk a múltat, gondoljunk a jövőre. A dicső múlt emlékei, Szt. István, Szt. László, Hunyady János, Mátyás király szívet és észt egyaránt meghódító alakjainak tettei serkentsenek dicső tettek véghezvitelére, magyar hazánk össznépének boldogítására.

A történelemből egyet tanultam: ›Szeretni hazámat s szeretve tisztelni alkotmányos királyomat‹. Aki hangzatos frázis alatt az alkotmányos királyi ház ellen emeli fel szavát, vagy hazám népét, ha ez törvényes úton, vérontás nélkül vívhatja alkotmányos szabadságát, önállóságát, vérfürdőbe küldi, bármily dicső legyen is a harc kezdete, ha vége az előrelátható enyészet, nemzetem leigázása, évekre kiterjedő romlása, azt tisztelni nem fogom, mert tisztelni nem tudom. — Megmondom, hogy miért. Mert az ilyen cselekedetre, mondjuk harcra serkentő, bár lángkeblű szózatban az egyéni ambíciónak felülkerekedésre irányuló törekvését látom első sorban s csak másod sorban a haza népének boldogulását célzó, de be nem váltható ígérgetést. S azt tette Kossuth Lajos, nem tudok megbarátkozni a személyével Magyarországon túlhajtottan űzött kultusszal sem. A személykultusznak ott van helye, hol a kivívott alkotások nemzetboldogító horderejökkel mindenkinek imponálnak, más szóval a nemzeti aspirációkat minden tekintetben kielégítik.

A magyar nemzetnek csak egy aspirációja volt: alkotmányosságának megóvása, alkotmányosan elfogadott királya által. Kossuth Lajos 1849-iki ápril 14-én száműzte az alkotmányos dynastiát e hazából — meglehet, hogy személyes ambíciója, meglehet, hogy a dynastikus ház iránti gyűlölete bírta rá, ezt már nem vitatom, elég az hozzá, hogy száműzte s e tényével száműzte magát, mert hazájáért meghalni nem akart, bilincsekbe verte az országot, melyekből csak Deák Ferenc, a haza bölcsének lángszelleme s dicsőn uralkodó I. Ferenc József királyunk alkotmányos érzülete szabadítá fel. — Íme az ellentét Deák Ferenc és Kossuth Lajos közt.

Kossuth Lajos a szükségtelen harci véráldozat végletéig megy, s midőn a nemzet lenyűgözve, e hazából kivonul, magára hagyván e nemzetet a sorsára, és itt-ott hallatja hangját a külföldről e nemzet függetlensége mellett; Deák Ferenc nemzete mellett kitart véglehelletéig, s nem is törődik a Kossuth Lajos külföldről jövő gyűlöletet szító tiltakozó szózatával; a törvényes határokon belül mozog s létrehozza, még pedig vér nélkül, a nemzet által óhajtott alkotmányosságot, megállapítja a nemzet és uralkodója közötti szoros közösséget, melynek talpköve a nép szeretete és az uralkodó bizalma a sokat szenvedett nemzethez.

A sokat hányatott magyar nemzet és felséges királya közti békét tehát Deák Ferenc hozta létre; és csodálatos, hogy személyével a magyar nép nem űzött olyan kultuszt, mint Kossuthéval, kinek rombolásai százszorta múlják felül dicsőknek hirdetett alkotásait. Meglehet, az igaz benső tisztelet tartotta távol attól a nemzetet, mert tény, hogy akit igazán bensően tisztelünk, annak emlékét szívünkbe zárjuk, de személyét profanizáló kultusztól megmentjük.

Ezen könyvem, melynek megírásában a legtisztább szándék vezérelt, világosan tárja fel a kegyes olvasó elé a múlt idők helyzetét, s a szereplő vezéregyéniségnek jellemét, intő szózat is akar lenni szeretett magyar népemhez, hogy tartózkodjék mindazon egyének kultuszszerű magasztalásától, kikben megvolt ugyan a tehetség, hogy a haza népét boldogíthassák, de akiknek határtalan ambíciójuk, nagyszerű alkotások helyett, kiszámíthatlan nyomort, egy népnek évtizedre terjedő enyészetét idézték elő; és tanulja tisztelni alkotmányossága bátor harcosait Széchenyi István, Dessewffy Aurél személyeiben és betetőzőjét a haza bölcsében, Deák Ferencben, kinek észpolitikája mindent helyreállított, mit Kossuth lerombolt; mindent megalkotott, mit a nép sóvárogva óhajtott. Legyen emlékük áldott, Deák Ferenc szelleme vezérelje a népet, mert e szellem egy második ezredévig fogja elvezetni, dacára minden ellenmondásnak Kossuth fia Ferenc és követői részéről, létrehozza azon harmóniát a nemzet és alkotmányos királya között, mely királyt s nemzetet egyaránt boldogít. Adja az ég, hogy úgy legyen! Isten, haza és királyért, utolsó leheletünkig! Ettől el ne álljunk, el ne tántorodjunk, még ha Kossuth Ferenc és követőiben magának itt érdeme szerint méltatott Kossuth Lajosnak szívet mámorító csábhangjai is szólalnának meg. Isten óvja, Isten áldja e hazát és felséges királyát!

(Kossuth Lajos a világtörténelem ítélőszéke előtt.)

A Zénón-paradoxonról

I. gondolatmenet

Az interneten viszonylag elterjedtek az (állítólagos) evolúciót „genetikai mutációk nagy számával”, tér- és idő kiterjedtségével magyarázó videós illusztrációk, amelyek bemutatják, hogyan lesz mondjuk a fehér, kerek szemű arcból sok-sok mutáción keresztül sárga, húzott szemű arc. A dolog egyesek számára meggyőző.

Egyszersmind Zénón paradoxonja is meggyőző, és voltaképpen hibátlan. A koncepciókban rejlő alapvető πίστις-t példázhatja, amely minden ἐπιστήμολογία alapja (ld. a II. gondolatmenetet). Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a matematika és a statisztika illusztrációként való használata komoly csapdákat rejt magában.


II. gondolatmenet

A Zénón-paradoxon egyesek szerint lényegét tekintve csupán az infinitezimális számítás illusztrációja. Lehet. Loxon szerint az absztrakció képességében és fogásában rejlő kettős lehetőségé:

1. A hibáé, amellyel az absztrakciót végrehajtó elme (vagy az elme, amellyel az absztrakciót egy csaló erő végrehajttatta) kiküszöböli az objektív alakulások megfigyelésének elfogulatlan végigvitelét, elfeledtetve, hogy az időfolyam nem engedelmeskedik a legtudományosabb képzeletnek sem, amely azt logikusnak tűnő, de gyengén-szubjektív határok közé akarja kényszeríteni.

2. A lehetőségé, hogy a hallgató az objektív valóság abszolutizálásáról a (nem egyénies színezetű értelemben vett, bár kétségkívül individuális) szubjektum abszolutizálása felé mozduljon el, felszámolva az objektív valóság „különállásában” való terméketlen hitet, és az arra való görcsös figyelmet.

Ez utóbbi lehetőség L. szerint különösen érdekes és értékes. Zénón egy játékos példán keresztül olyan szellemi lehetőségeket nyit meg hallgatója előtt, amelyre kevés természettudós képes. Téved, aki azt hiszi, hogy Zénón paradoxonja az ókori görögök „felvilágosodásának” egyik mellékvágány-szerű terméke. Nem selejtes ötletről vagy a természettudomány szofizmáktól való megtisztítási kísérletéről van szó, még csak nem is öncélú furfangról, hanem igazi természetfeletti tanításról, hasonlóról ahhoz, amit Japánban a zen-mesterek kōanjai jelentettek.

(Ezért kisebb érdekesség, hogy a fenti anime-szerű filmrészletben „japán” formanyelven követhetjük a görög paradoxont.)

*

Kiegészítés az 1. és 2. ponthoz (MMXIV szeptember) :

„A múlttá lett volt, a leendő pedig lesz; az előbbi már »menő«, az utóbbi még »jövő«. Mi azonban a helyzet az idő e két fázisa »között«? A közönséges átélés számára a múlt és a jövő között szintén idő ( = változás) »van«, sőt »ott« van csak igazán, »ott« tapasztalható csak igazán idő: »ott« folyik az idő. A nunc temporis ( = nunc fluens) formái »jövő–levő–menő« formák: korábbi formákat váltanak fel folyton és későbbi formák váltják fel őket szüntelenül. Ugyanabban a változással áthatott-átitatott (azaz időbeli) »jelenben« ugyanazok a formák egyszerre jönnek és mennek is. Nem állnak (hogy a »vanság«, a »lét« állítható lenne róluk) – ahogyan a [...] feldobott kő sem áll semeddig sem a pályája csúcsán –, hanem csak állni (lenni) látszanak, és csak a »rájuk pillantás erejéig« (mintegy az abszolút néző öröklétből úgy-ahogy részesülve). Nem stant, hanem exsistunt–redinsistunt, nem sunt, hanem gignuntur–corrumpuntur. Az időbe vetettség e sajátos szituációjával való azonosuláson túl van azonban más lehetőség is a kellően éber tudat számára. A múlt és a jövő »között« ugyanis mindig jelen van az időtlen jelen (nunc stans) is (ahol a formák sem nem jönnek, sem nem mennek, ahol soha semmi sem »lesz«, és soha semmi sem »volt«, hanem minden örökké: »van«), sőt csak az van jelen igazán, és csak az van igazán. Nunc fluens facit tempus, nunc stans facit aeternitatem (Boëthius, De trinitate IV).”

Ananda Kentish Coomaraswamy: Idő és örökkévalóság. [Time and Eternity.] Ford. Medve István. Érpatak, 2004, Sophia Perennis Kiadó /Libri traditionis perennis/, 81. o., 8a-val jelölt fordítói megjegyzés a 8. lábjegyzethez. Néhány zárójelben feltüntetett görög, szanszkrit és latin kifejezést az idézetből kihagytunk.

The Death of the West

A török szultán válasza Theodor Herzl-nek

„[Herzl Tivadar] a nagy terv érdekében beszélt vagy tárgyalást kezdeményezett Európa szinte minden jelentős politikusával, társadalmi tekintélyével. Meggyőződése volt, hogy néhány nagytőkés segítségével és diplomáciai összeköttetésekkel megvásárolhatnák a szultántól Palesztinát.

Járt Konstantinápolyban, ismerősei referáltak tervéről II. Abdul Hamidnak. A szultán nem fogadta, de üzent.

»Egy talpalatnyi földet sem adhatok el, mert nem az enyém, hanem népemé. Vérrel szerezte, vérrel termékenyítette. Két szíriai és palesztinai regimentem lemészároltatta magát Plevnánál. Egyetlenegy sem hátrált. A török birodalom nem az enyém, hanem a török népé. A zsidók megtakaríthatják milliárdjaikat.«

Ugyanakkor, méltányolva a honszerző fáradozását, elküldte neki a Medzsidije-rend parancsnoki fokozatát. Herzl mindent feljegyzett. Megrendülten írta naplójába a szultán tragikus szépségű szavait.”

Részlet Rapcsányi László: Jeruzsálem c. könyvéből
(Gondolat, Bp., 1987. 218-219. o.)

II. Abdülhamid üzenete Theodor Herzl-nek 1901-ben (Forrás)

Könyvajánló. William A. Dembski: Intelligens tervezettség — Híd a tudomány és a teológia között

Olyan teremtéselmélet híve vagyok, amely nem azonos a konkrétista kreacionizmusokkal. Ennek ellenére sokkal közelebb áll hozzá az intelligens tervezettség gondolata, mint az evolucionizmus, amelyet teljes mértékben elvetek. Tény, hogy a magas színvonalú kreacionista könyvek hiányoznak a polcokról. Dembski összefoglaló műve számos fontos témát tárgyal, amíg hosszabb recenzió nem születik, ennyi bevezetővel ajánlom olvasásra. A könyv tartalomjegyzéke.

Harpia harpyja

Vona Gábor távolmaradásának lehetséges oka a kettős állampolgárság megszavazásáról?

Magam részéről nem hiszek abban, hogy Vona Gábor véletlenül maradt távol erről a számára döntő fontossággal bíró szavazásról. Az eset kifejezetten megdöbbentő volna, ezért jelzésértékűnek tekintem.

Vona nyilatkozata „véletlen” távolmaradásával kapcsolatban az Echo TV-ben. (Link, 2:13–tól)

„Biztos, hogy megvolt az oka, hiszek a Gondviselésben, hogy a Gondviselés alakítja a dolgokat, ezt a pofont megkaptam, és majd bizonyára rá fogok jönni, hogy miért, és tanulni fogok belőle remélhetőleg.” — így Vona Gábor.

Nem sokat kellett gondolkodnom, hogy mi lehet a Jobbik elnöke távolmaradásának oka, amikor elolvastam egy meglepő híradást. Az a MAZSIHISZ fogadja örömmel a kettős állampolgárságról szóló döntést, amely hosszú éveken át a szélsőbal tábor (MSzP–SzDSz) szekértolója volt. Emlékeztető: ez a szélsőbal tábor 2004-ben a kettős állampolgárság megadása ellen foglalt állást, és amely elviekben továbbra is e tábor mögött áll.

Különös momentum, hogy most, amikor a külföldön agyonnácizott Fidesz-többségű parlament megszavazza ezt a törvénymódosítást, az egyébként roppant antifasiszta Frankfurter Allgemeine Zeitung hirtelen Hefty-cikkel kedveskedik a magyar „jobboldalnak”.

Legyünk „merész” judeokratikus világösszeesküvés-tételezők. Képzeljük el, hogy a szlovákiai retorika mögött a lényeg: az izraeli magyar zsidók visszahozása a magyar politikai életbe. Ha ez szavazati joggal jár (mint ahogy a Jobbik egyébként szeretné), százezreik szavazhatnának a magyarországi demokratikus választásokon (valószínűleg a kettős állampolgárságot szintén támogató LMP-re, esetleg a Fideszre, talán éppen a Jobbikra). Ha így lesz, elképzelhetőbb a sokat hangoztatott összeesküvéselmélet az áttelepítésről egy forró közel-keleti helyzetben, és egészen más értelmet nyer a „határon túli magyarok” érdekében, valamint esetlegesen a régi országhatárok helyreállításáért folytatott küzdelem.

A Paul Lendvainak is tetsző Martonyi izraeli-magyar barátság kitűzője ekkor — más értelmet nyerve — jól fog rímelni az MSzP-s képviselők azonos kitűzőire, amellyel feldíszítve letették a képviselői esküjüket. Talán még a gárdamellényre összpontosuló figyelem vagy a berepülő izraeli gépek is más értelmet kapnak.

Valóra válhat így a Judapest bitterbrúnói álma a kék Nagy-Magyarországról, és kezdenének koherenssé válni azok a light monarchista-revizionista törekvések, amelyek liberális („libertárius”)-cionista „konzervatív” oldalról indultak ki, vagy ott megértésre találtak. (Schmidt Mária és Gerő András nevével összefüggésbe hozható törekvésekről van szó.)

Kérdés, mi valójában a Jobbik ebben a színjátékban? A Fidesz a Jobbik balszárnya? Mindenesetre jobbikos körök hirtelen érdekes retorikát kezdtek el hangoztatni: „Szlovákia Hitler első — és utolsó — csatlósa volt”

Az orosz medve árnya lehet, hogy csak egy vadabb tervet leplez.

A mind a Hamász-szal, mind Izraellel tárgyaló Oroszország lenne Magyarország „szövetségese” és Szlovákia „ellensége”? (Újabb különös híradás.) Az EU — amelynek soros elnöke hamarosan Magyarország lesz — összezár Oroszországgal?

Furcsa terveket fogunk még hallani néhány éven belül mind a bel-, mind a külpolitikában, és még furcsább átalakulásokat fogunk tapasztalni, az biztos.

Mars Hungaricus

Marti Conservatori

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség kizárólagosan Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene, erotikus tekintetben pedig egy primitív férfiasság (masculinitas). Ez az egyoldalúsítás részben már az ókorra is igaz volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt (Άρης) tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyta és hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a folyamatosan szekularizálódó és „humanizálódó” műveltség szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.