2010. augusztus 11., szerda

A „Kossuth-gyalázó” plébános: Zimándy Ignác


Zimándy Ignác Törökbálint egyszerű katolikus plébánosa volt. Emellett a hittan, bölcsészet és egyetemes történelem okleveles főgymnaziumi tanára, Székesfejér-egyházmegye szentszéki ülnöke is. Saját vagyonából ő alapította a mai törökbálinti Zimándy Ignác Általános Iskolát, ugyanott Szent István királyunk tiszteletére szobrot emeltetett, s ő szerkesztette az „Ébresztő Hangok” című könyvsorozatot, továbbá nevéhez fűződik a szélsőjobboldali körökben ma is ismert Antiszemita Káté. Mint kezdő plébános mostoha anyagi viszonyok közt élt s irodalmi munkássággal, főleg fordítással kellett paróchiája szerény jövedelmét kiegészítenie. 1879-89-ig szerkesztette és kiadta az oly hírhedtté vált Ébresztő Hangokat s ezzel az irodalmi vállalatával szép vagyont szerzett, melyet falujában zárda- és iskola-építésre valamint más hasznos intézmények létesítésére és fenntartására fordított. (Szinnyei József)

Zimándy vallása és egyháza elkötelezett közéleti harcosa, Istóczy Győző Antiszemita Pártjának, majd később gróf Zichy Nándor Néppártjának képviselője volt. Hevesen ostorozta a liberalizmust, támadta a baloldali zsidóságot (főként a zsurnalisztákat), a szabadkőművességet, az ateista-materialista szocializmust, és ami miatt most megidézzük: a Kossuth-kultuszt. Felfogása Bangha Béláéval rokonítható, noha Bangha írásainak általános színvonalát az övéi nem is érik el, és sokszor hangja is polemikusabb.

Antiszemitizmusát tekintve — amely nem alaptalanul tűnhet sokszor túlzónak — ennyit érdemes itt tőle magától idézni: Az antisemitismus nem fordul erőszakhoz, nem izgat törvénytelenségre, sőt éleszti a törvénytiszteletet s egyetlen fegyvere a keresztény társadalomnak óvatos összetartásra intése és az e felett való őrködés.*)

Jelen posztban csak a Kossuth-kultusszal kapcsolatos álláspontját próbálom — saját írásai alapján — bemutatni, mivel művei ebben a tekintetben is igen sok helyes meglátást tartalmaznak.

Több könyvet is írt-szerkesztett, kritikája egyrészt a liberális és szabadkőműves politikus, másrészt a becstelen magán- és közember ellen irányult. E nemben munkássága egyedülállónak mondható, elsősorban nem is történeti értéke, hanem összefoglaló jellege, állásfoglalásának személyes bátorsága és elvi meglátásainak helyessége miatt. Ugyanis ekkortájt Kossuth Lajos kultusza virágkorát élte, fia, Kossuth Ferenc a Függetlenségi Párt elnökeként igyekezett is apja népszerűségéből a maga számára minél nagyobb politikai tőkét kovácsolni. Kossuth még az említett könyvek megjelenése (1896) előtt, 1894-ben elhunyt, és ekkor már legnagyobb magyar ellenfelei (a magyar ókonzervatívok: Mailáth, Jósika, Sennyey [pdf], Szécsen, Cziráky, Apponyi, Szőgyény) is mind halottak voltak. Kossuth-ellenessége talán nagyobb felzúdulást eredményezett, mint egykor antiszemitizmusa: a sajtó hazafiatlan gazembernek nevezte, megfenyegették, és eltávolítását követelték egyházi feljebbvalóitól, akiket „bűnrészességgel” gyanúsítottak. Zimándy maga a „Kossuth-gyalázás” vádját csak ürügynek tartotta.

___________

*) Hasonlóképpen vélekedett később Prohászka Ottokár is: Magyarországnak joga van a maga nemzeti sajátosságainak hangsúlyozására és a saját országában élő idegenek terjeszkedésének feltartóztatására. Nem pogromokkal és erőszakosságokkal, hanem jogszerűen és a törvényhozás által meghatározandó utakon.


* * *

Részletek műveiből:



A jogokat tiszteletben tartja és megőrizteti alkotmányos jó királyunk, a világ legelső keresztény fejedelme, és mégis milyen éretlenséget és ildomtalanságot tapasztalunk némely politikusok és a zsidó sajtó részéről. Míg egyfelől a lojalitást hirdetik, másfelől lovagiatlanul zavarják meg a király és nemzet között megerősödött egyetértést. Szalmaszál politikát űzve csipdesik a királyt s azt hiszik, hogy az nagy hazafiság, ha a Gott er halte ellen izgatnak, elfeledve azt, hogy a Kossuth-nóta tulajdonképpen nem más, mint szövegezésben változtatása а ›Ferenc császár azt izente‹ című nótának. A királyt két felé vágni nem lehet, az imperatorban egyesül a császár és király, ha én királyomat tisztelem, tisztelnem kell benne a császárt is. Az ötven éves császárjubileumban való részvételt miért nyilvánította a vermes politika és a zsidó sajtó hazafiatlanságnak, miért botránkozott meg a jubileumi érmeken? Nevezzenek engem feketesárgának, de én nem tudom a császár ellen való gyermekes piszkolódásban a királytiszteletet felfedezni. Ezekben inkább felségsértés nyilatkozik, mint lojális hazafiság.

A hazafiságot én nem egyedül kostökben és sarkantyús csizmában látom. Nem a személyek elfogult kultusza mentheti meg a hazát, hanem egy erélyes keresztény társadalmi politika. A nép vallási és gazdasági megerősítése, a magyar jellem erősítése, a magyar faj védelme, a magyar gondolkodás ébresztése, a keresztény magyaros valláserkölcs védelme a tárgya a keresztény társadalmi politikának.

*

Kossuth bámulói és hívei: a szabadelvű párt, [Széchenyi] azon állítás[a] mögött, hogy Kossuth forradalomnak vezeti a nemzetet, bűnvádi indiciumokat keresett, s minthogy így összetévesztve a politika felfogását, ilyeneket nem talált: irigy, Kossuthot megbuktatni akaró rágalmazónak nézte Széchenyit.

Azt pedig éppen nevetségesnek vélte, a szándékok egyezése mellett ilyen támadást kezdeni ›modor‹ és ›taktika‹ miatt. És ha végül a ›szív‹ jött kérdésbe, inkább vonzódott az ábrándozó incompetencia a szívpolitikushoz, mint a ›szívetlen‹ Széchenyihez, akinek nemes szíve utóbb megszakadt a honért, míg Kossuth jó egészségnek örvendett 1894-ig. Pedig amint a lélek titkaiba mélyen beható egyik írónk mondta, tulajdonképp nem a szívet, hanem azon sajátságos impressionabilitást támadja meg Széchenyi Kossuthban, melyért rendszerint a nőt a kormányzásra alkalmatlannak mondják, s amely magában még sem erős képzelet, sem nemes szív, hanem a külbenyomásoknak az imagination és szíven átszűrése avégett, hogy a gondolatra és cselekedetekre gerjedelmek és csak képek által adassanak lendületek. Ideálismus, hiszékenység, ez asszony-tulajdonok alkották amaz, úgynevezett érzéspolitikusokat, akiket a 40-es évek szabadelvűi országszerte követtek. ›Az érzés-politikus, mondja Kemény Zsigmond, a főeszmébe vegyít már valami képzelmit, és vegyít a kedély-benyomások szerint valami rögtönzöttet‹.

E két elem közül az egyik a belső valósággal, a másik a külső körülményekkel; az egyik a helyes fölfogással, a másik az óvatossággal ellenkezvén, már magában a főeszmében a csillogás mellett a csalatkozásnak, nyugtalan törekvés mellett a teljesíthetlenségnek, vagy a viszonyok felforgatásának magvai vannak elhintve.

És ezen eredeti bűne a fő eszmének az általános körvonalaktól kezdve a részletekig, a megpendítéstől az életbeléptetésig, mindig tápláltatni és gyarapíttatni szokott az érzés-politikusok által, kiknél a siker a lázas vakmerőséget, a véletlen kegye a szédelgést, a nagyobb eredmény a vágyaknak az erővel teljes összezavarását idézi elő okvetlenül; míg végre a bukás kikerülhetetlen s annál rombolóbb, mentől későbbi.

*
Furcsa, csodálatos ez a mi magyar nemzetünk. Akit egyszer szívébe zár, azt aztán becézi, szereti hévvel, kitartóan, híven egész a sírig, sőt ha az általa szeretett egyénnek hamvai a sírban porladoznak, a kegyeletet nem vonja meg tőle, emlékét őrzi. Hibáit a feledés takarójával fedi be, az elkövetett hibák miatt reá bekövetkezett és elszenvedett nyomorra nem akar visszaemlékezni, csak erényeit hangoztatja, akár legyenek ezek valók, akár koholtak, mint a Kossuth Lajoséi, szózata varázserejéről beszél — szóval megbocsájt mindent, hogy kedveltjét dicsőíthesse. Így tett a magyar nép Kossuth Lajossal. Elfelejtett minden nyomort, minden megalázást, mit miatta elszenvednie kellett, — Kossuthban csak egyet látott és lát, a szíveket meghódító varázsos szónokot, az érzelmi politikust. Szívét adta oda, szíve melegével kísérte a 90 éves aggastyánt a sírba. Aki megátalkodottságában a hazától távol akart maradni, mert a Habsburg-ház iránt táplált gyűlölete távolmaradásra ösztönzé és készteté, annak hamvait a nép szeretete a haza földjére hozatja s oly szeretettel veszi körül, oly fénypompát fejt ki a ravatal körül, minőről a történelem nem is tesz tanúságot. Nem kérdezte ez a nép: romlásunkra működött-e, vagy eszméi s az ezekre irányított tevékenysége buktatta-e meg; nem kérdi: helyes vagy oktalan volt e politikája, hibás-e a politikai eljárása? — Nem, mindezt nem kérdezte, csak egyet érzett az elvérzettek unokáinak szíve a tetemre tekintve, t. i. azt, hogy Kossuth Lajos szava lelkesedést tudott önteni apáink szívébe, s e lelkesedés tüze apáról fiára szállt. Íme az érzelmi politikának századokra szálló hatása.

Nem tagadom, hogy a felcsigázott érzelmi politika a túlhajtott szenvedélyességig fokozható, a túlhajtott szenvedélyesség pedig vak, a körülményeket s viszonyokat hidegen mérlegelő ész szavára ritkán hallgat; de hát ki fogja e miatt nemzetét ostorozni, ha egyszer megragadott szívét kitörésében meggátolni nem tudja? Én sem ostorozlak, és sem gáncsollak drága népem mind azért, amit tettél. Hiszen csak apáid nyomdokait követéd, ama tulajdonodba átment drága örökséget tartottad fönn, értem alkotmányos önállóságodat, melyet apáid elidegeníthetlen tulajdonképpen reád ruháztak. Fenntartottad becsülettel — s ez legfőbb dicsőséged.

Ezennel csak egyre figyelmeztetlek hőn szerető népem: Ne hallgass az érzelmi politikusokra. Kövesd eszed szavát, mely a múlt tapasztalatait elédbe állítva azt hangoztatja: „többet ésszel, mint érzelmi erővel”.

Hagyjuk a múltat, gondoljunk a jövőre. A dicső múlt emlékei, Szt. István, Szt. László, Hunyady János, Mátyás király szívet és észt egyaránt meghódító alakjainak tettei serkentsenek dicső tettek véghezvitelére, magyar hazánk össznépének boldogítására.

A történelemből egyet tanultam: ›Szeretni hazámat s szeretve tisztelni alkotmányos királyomat‹. Aki hangzatos frázis alatt az alkotmányos királyi ház ellen emeli fel szavát, vagy hazám népét, ha ez törvényes úton, vérontás nélkül vívhatja alkotmányos szabadságát, önállóságát, vérfürdőbe küldi, bármily dicső legyen is a harc kezdete, ha vége az előrelátható enyészet, nemzetem leigázása, évekre kiterjedő romlása, azt tisztelni nem fogom, mert tisztelni nem tudom. — Megmondom, hogy miért. Mert az ilyen cselekedetre, mondjuk harcra serkentő, bár lángkeblű szózatban az egyéni ambíciónak felülkerekedésre irányuló törekvését látom első sorban s csak másod sorban a haza népének boldogulását célzó, de be nem váltható ígérgetést. S azt tette Kossuth Lajos, nem tudok megbarátkozni a személyével Magyarországon túlhajtottan űzött kultusszal sem. A személykultusznak ott van helye, hol a kivívott alkotások nemzetboldogító horderejökkel mindenkinek imponálnak, más szóval a nemzeti aspirációkat minden tekintetben kielégítik.

A magyar nemzetnek csak egy aspirációja volt: alkotmányosságának megóvása, alkotmányosan elfogadott királya által. Kossuth Lajos 1849-iki ápril 14-én száműzte az alkotmányos dynastiát e hazából — meglehet, hogy személyes ambíciója, meglehet, hogy a dynastikus ház iránti gyűlölete bírta rá, ezt már nem vitatom, elég az hozzá, hogy száműzte s e tényével száműzte magát, mert hazájáért meghalni nem akart, bilincsekbe verte az országot, melyekből csak Deák Ferenc, a haza bölcsének lángszelleme s dicsőn uralkodó I. Ferenc József királyunk alkotmányos érzülete szabadítá fel. — Íme az ellentét Deák Ferenc és Kossuth Lajos közt.

Kossuth Lajos a szükségtelen harci véráldozat végletéig megy, s midőn a nemzet lenyűgözve, e hazából kivonul, magára hagyván e nemzetet a sorsára, és itt-ott hallatja hangját a külföldről e nemzet függetlensége mellett; Deák Ferenc nemzete mellett kitart véglehelletéig, s nem is törődik a Kossuth Lajos külföldről jövő gyűlöletet szító tiltakozó szózatával; a törvényes határokon belül mozog s létrehozza, még pedig vér nélkül, a nemzet által óhajtott alkotmányosságot, megállapítja a nemzet és uralkodója közötti szoros közösséget, melynek talpköve a nép szeretete és az uralkodó bizalma a sokat szenvedett nemzethez.

A sokat hányatott magyar nemzet és felséges királya közti békét tehát Deák Ferenc hozta létre; és csodálatos, hogy személyével a magyar nép nem űzött olyan kultuszt, mint Kossuthéval, kinek rombolásai százszorta múlják felül dicsőknek hirdetett alkotásait. Meglehet, az igaz benső tisztelet tartotta távol attól a nemzetet, mert tény, hogy akit igazán bensően tisztelünk, annak emlékét szívünkbe zárjuk, de személyét profanizáló kultusztól megmentjük.

Ezen könyvem, melynek megírásában a legtisztább szándék vezérelt, világosan tárja fel a kegyes olvasó elé a múlt idők helyzetét, s a szereplő vezéregyéniségnek jellemét, intő szózat is akar lenni szeretett magyar népemhez, hogy tartózkodjék mindazon egyének kultuszszerű magasztalásától, kikben megvolt ugyan a tehetség, hogy a haza népét boldogíthassák, de akiknek határtalan ambíciójuk, nagyszerű alkotások helyett, kiszámíthatlan nyomort, egy népnek évtizedre terjedő enyészetét idézték elő; és tanulja tisztelni alkotmányossága bátor harcosait Széchenyi István, Dessewffy Aurél személyeiben és betetőzőjét a haza bölcsében, Deák Ferencben, kinek észpolitikája mindent helyreállított, mit Kossuth lerombolt; mindent megalkotott, mit a nép sóvárogva óhajtott. Legyen emlékük áldott, Deák Ferenc szelleme vezérelje a népet, mert e szellem egy második ezredévig fogja elvezetni, dacára minden ellenmondásnak Kossuth fia Ferenc és követői részéről, létrehozza azon harmóniát a nemzet és alkotmányos királya között, mely királyt s nemzetet egyaránt boldogít. Adja az ég, hogy úgy legyen! Isten, haza és királyért, utolsó leheletünkig! Ettől el ne álljunk, el ne tántorodjunk, még ha Kossuth Ferenc és követőiben magának itt érdeme szerint méltatott Kossuth Lajosnak szívet mámorító csábhangjai is szólalnának meg. Isten óvja, Isten áldja e hazát és felséges királyát!