A végzet, melyet a két világháborús részvétel során generációmra kényszerítettek, népem számára mindkétszer vereséget hozott. Igen nehéz sors ez, s mi, egykori katonák, népünk fájdalmát és bánatát különösen mélyen átérezzük. A végső, hatalmas küzdelem harcostársainak hosszú éveken át hallgatniuk kellett. Fogságba kerültek vagy egyéb okok miatt kényszerültek a háttérben maradni. Korábbi ellenfeleinknél, a győzteseknél máris számos mű jelent meg a második világháborúról. Ezek részint visszaemlékezések, részint pedig értékes történelmi munkák. Most, hogy az összeomlás leghevesebb megrázkódtatásai elmúltak, úgy tűnik, eljött az ideje, hogy a német oldal is felvázolja mindazt, amelyet a nagy katasztrófa túlélői jól elástak emlékezetükben. Archívumaink javarészt megsemmisültek vagy ellenséges kezekbe kerültek. Az eseményekhez hű történetírás épp ezért jelentősen megnehezült. Annál fontosabbnak tűnnek ezen időszak harcostársainak személyes emlékiratai, legyenek bár csupán a bekövetkezett események puszta metszetei, azok is túlnyomórészt szubjektív formába öntve.
Azonban nem csupán a fentebbieket szem előtt tartva fogtam neki az írásnak. Több millió német nő és anya mondott le hitveséről és fiáról a haza érdekében. Több százezer német nő, gyermek és idős esett áldozatául az ellenséges bombatámadásoknak. Nők és gyermekek, a sáncokon és a gyárakban, valamint a szántóföldeken a haza javát igyekeztek szolgálni. A német munkásság a legkeményebb feltételeknek kitéve fáradhatatlanul teljesítette kötelességét a haza felé. A német parasztok a megnehezült munkakörülmények közepette is tovább művelték földjeiket, táplálékot biztosítva a nép számára, egészen a legvégsőkig.
Több millió németet űztek el otthonaikból, akik vagy vidékre vonultak vissza vagy a külhoni élet nehézségeivel kellett megismerkedniük. Német férfiak milliói, a nép színe-java halt ellenségeink keze által hősi halált, bátran és hűségesen, éppen úgy, ahogyan a német katonák áldozzák életüket immár évszázadok óta a népért és a hazáért. Ők mindannyian rászolgáltak köszönetünkre.
Nem jogosít fel semmi arra, hogy népem nevében beszéljek. Azonban legalább régi katonáimhoz szeretném köszönetem jelét eljuttatni. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, s ez a veszélyben és az életben is mindmáig összeköt bennünket, ahogyan, bízom benne, mindörökre össze is fog kötni.
Manapság sokszor hajlamosak egyszerűen ránk sütni a „militarizmus” vagy a „nacionalizmus” bélyegét. Bizonyos szempontból ez a könyv is kitehető ilyen szemrehányásoknak. Régi katonáim számára viszont – ahogyan számomra is – a „militarizmus” a katonai formulákkal való hiábavaló játszadozást, a katonai nyelvezet hiú utánzását és a katonai magatartás eltúlzását, a polgári életre való átvitelét jelenti, amelyet minden valódi katona elutasít. Az ilyen katona nagyon is tisztában van a háború félelmetes hatásaival, és mint ember, ellenszegül azoknak. Távol esik tőlük bármiféle becsvágyó hódítási és erőpolitika gondolata. Katonák voltunk, akik a hazájukat védelmezték, gyermekeiket pedig becsületes és szilárd jellemű embereknek nevelték. Mindkettőt nagy lelkesedéssel tettük. Népünkért és hazánkért élve a katonáskodás igen fontos kötelesség volt számunkra. A „nacionalizmus” viszont a hazaszeretet egy sajátosan kóros eltúlzását és a más népekkel és fajokkal szembeni felfuvalkodottságot jelentette csupán. Ettől mentesnek tudtuk magunkat. Hazánkért és népünkért éltünk, ám emellett igyekeztünk a többi népet is tisztelni, valamint elfogadni őket a maguk sajátosságai szerint. Ezt a hazaszeretetet, ezt a magasfokú nemzettudatot és kötelességérzetet sikerült is fenntartanunk. Ebben nem fogjuk továbbra sem zavartatni magunkat, még akkor sem, ha az elpuhult jelen csak jajveszékel az úgynevezett „nacionalizmus” kapcsán. Németek akarunk és fogunk is maradni. Készen állunk egy egyesült Európára is, a jelentés teljesebb értelmében, amely alapjaiban megrendült földrészünkön egyenjogú és azonos tisztelettel rendelkező tagokkal bír.
A könyv ebben a szellemben kívánja a fiatalabb generációnak is elbeszélni, hogyan harcoltak atyáik, miként tették kockára életüket a népükért. Szeretné emellett emlékeztetni őket, hogy semmiképpen ne merüljön feledésbe: ők hittek Németországunkban a szükség és a halál, s végül a biztos vereség ellenére is. Csak így nem hiábavaló a fájdalmas áldozat, csak így marad meg a remény, ha Isten is úgy akarja, Németország újbóli, békés felemelkedésére.
Távol állt tőlem, hogy mentegetőzzem vagy vádaskodjam. Azt igyekeztem ábrázolni, amit megéltem. Forrásaim mindössze néhány feljegyzésből és levélből álltak, azoktól, akiknek túlságosan sokáig tart a szülőföldtől való elűzetése és rabsága. Ezeken kívül csak a harcokról való közleményeket használtam fel. Az emlékezet tévedései bizonyos esetekben nem zárhatók ki, mivel az események körülményeinek teljessége immár elmosódott, és az emlékek – a nélkülözésben gazdag éveket követően – halványulni kezdenek.
Az eseményeket úgy mutatom be, ahogyan azokat mindenkori szolgálatom során – egy hadtest vezénylő tábornokaként, egy páncélos hadtest parancsnokaként és egy páncélos hadsereg főparancsnokaként – megéltem. A második világháború egészének összefüggő ábrázolására a korábbi vezérkari munkák szolgáltak forrásul.
Munkám iránti baráti támogatásukért köszönetet kívánok mondani Freiherr von Liebenstein, Gehlen, Scherer, von Schell, Freiherr von Stein, Freytag von Loringhoven báró és Becke uraknak.
Azonban nem csupán a fentebbieket szem előtt tartva fogtam neki az írásnak. Több millió német nő és anya mondott le hitveséről és fiáról a haza érdekében. Több százezer német nő, gyermek és idős esett áldozatául az ellenséges bombatámadásoknak. Nők és gyermekek, a sáncokon és a gyárakban, valamint a szántóföldeken a haza javát igyekeztek szolgálni. A német munkásság a legkeményebb feltételeknek kitéve fáradhatatlanul teljesítette kötelességét a haza felé. A német parasztok a megnehezült munkakörülmények közepette is tovább művelték földjeiket, táplálékot biztosítva a nép számára, egészen a legvégsőkig.
Több millió németet űztek el otthonaikból, akik vagy vidékre vonultak vissza vagy a külhoni élet nehézségeivel kellett megismerkedniük. Német férfiak milliói, a nép színe-java halt ellenségeink keze által hősi halált, bátran és hűségesen, éppen úgy, ahogyan a német katonák áldozzák életüket immár évszázadok óta a népért és a hazáért. Ők mindannyian rászolgáltak köszönetünkre.
Nem jogosít fel semmi arra, hogy népem nevében beszéljek. Azonban legalább régi katonáimhoz szeretném köszönetem jelét eljuttatni. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, s ez a veszélyben és az életben is mindmáig összeköt bennünket, ahogyan, bízom benne, mindörökre össze is fog kötni.
Manapság sokszor hajlamosak egyszerűen ránk sütni a „militarizmus” vagy a „nacionalizmus” bélyegét. Bizonyos szempontból ez a könyv is kitehető ilyen szemrehányásoknak. Régi katonáim számára viszont – ahogyan számomra is – a „militarizmus” a katonai formulákkal való hiábavaló játszadozást, a katonai nyelvezet hiú utánzását és a katonai magatartás eltúlzását, a polgári életre való átvitelét jelenti, amelyet minden valódi katona elutasít. Az ilyen katona nagyon is tisztában van a háború félelmetes hatásaival, és mint ember, ellenszegül azoknak. Távol esik tőlük bármiféle becsvágyó hódítási és erőpolitika gondolata. Katonák voltunk, akik a hazájukat védelmezték, gyermekeiket pedig becsületes és szilárd jellemű embereknek nevelték. Mindkettőt nagy lelkesedéssel tettük. Népünkért és hazánkért élve a katonáskodás igen fontos kötelesség volt számunkra. A „nacionalizmus” viszont a hazaszeretet egy sajátosan kóros eltúlzását és a más népekkel és fajokkal szembeni felfuvalkodottságot jelentette csupán. Ettől mentesnek tudtuk magunkat. Hazánkért és népünkért éltünk, ám emellett igyekeztünk a többi népet is tisztelni, valamint elfogadni őket a maguk sajátosságai szerint. Ezt a hazaszeretetet, ezt a magasfokú nemzettudatot és kötelességérzetet sikerült is fenntartanunk. Ebben nem fogjuk továbbra sem zavartatni magunkat, még akkor sem, ha az elpuhult jelen csak jajveszékel az úgynevezett „nacionalizmus” kapcsán. Németek akarunk és fogunk is maradni. Készen állunk egy egyesült Európára is, a jelentés teljesebb értelmében, amely alapjaiban megrendült földrészünkön egyenjogú és azonos tisztelettel rendelkező tagokkal bír.
A könyv ebben a szellemben kívánja a fiatalabb generációnak is elbeszélni, hogyan harcoltak atyáik, miként tették kockára életüket a népükért. Szeretné emellett emlékeztetni őket, hogy semmiképpen ne merüljön feledésbe: ők hittek Németországunkban a szükség és a halál, s végül a biztos vereség ellenére is. Csak így nem hiábavaló a fájdalmas áldozat, csak így marad meg a remény, ha Isten is úgy akarja, Németország újbóli, békés felemelkedésére.
Távol állt tőlem, hogy mentegetőzzem vagy vádaskodjam. Azt igyekeztem ábrázolni, amit megéltem. Forrásaim mindössze néhány feljegyzésből és levélből álltak, azoktól, akiknek túlságosan sokáig tart a szülőföldtől való elűzetése és rabsága. Ezeken kívül csak a harcokról való közleményeket használtam fel. Az emlékezet tévedései bizonyos esetekben nem zárhatók ki, mivel az események körülményeinek teljessége immár elmosódott, és az emlékek – a nélkülözésben gazdag éveket követően – halványulni kezdenek.
Az eseményeket úgy mutatom be, ahogyan azokat mindenkori szolgálatom során – egy hadtest vezénylő tábornokaként, egy páncélos hadtest parancsnokaként és egy páncélos hadsereg főparancsnokaként – megéltem. A második világháború egészének összefüggő ábrázolására a korábbi vezérkari munkák szolgáltak forrásul.
Munkám iránti baráti támogatásukért köszönetet kívánok mondani Freiherr von Liebenstein, Gehlen, Scherer, von Schell, Freiherr von Stein, Freytag von Loringhoven báró és Becke uraknak.
Heinz Guderian: Egy katona emlékei
Bei Kurt Vowinckel, Heidelberg, 1951.
Bei Kurt Vowinckel, Heidelberg, 1951.
