2014. december 22., hétfő

Mit terveznek Goodfriendék Magyarországon?


Minden idők legkönnyebben manipulálható államformájával, a demokráciával a tarsolyukban a világot hatalmukban tartó és szinte ellenállás nélkül irányító erők jelenleg Magyarországon egy II. Tanácsköztársaság bevezetését tervezik.

Jóslatunk, hogy az Amerikai Egyesült Államok mögött álló erők az 1919-es tanácsköztársaságéhoz hasonló, és Ukrajnában már megvalósult kézivezérlésű kormányzást terveznek bevezetni Magyarországon az itteni szövetségeseik segítségével. Ezek a szövetségesek mindenben kiszolgálják ezeket az erőket, ahogyan mindig is tették. 

Az általuk felállítandó kormányban valószínűleg olyanok is részt vennének, mint a Szíriában már ügynökösködött Goodfriend vagy a sokak által viccre vett Colleen Bell. Ezek a figurák ügynökök és parancsteljesítő bábok, nem diplomataként vannak alkalmazva.

Természetesen az USA összes politikai tényezője mögött egységesen álló hatalomnak mindezt ma még kockázatos volna egy lépésben megvalósítania, ezért először annak a köztudatba dobásával kísérleteznek, hogy a Fideszen belüli Orbán-nélküli kormányzáson keresztül vinnék át az akaratukat. Ez azonban csak egy Károlyi-kormányhoz hasonló köztes állapot lehetne. Ha még ez sem megy, legjobban nekik egy anarchisztikus forradalmi vagy polgárháborús állapot létrehozása felelne meg, még tavaszig (figyelni kell a márc. 15-i dátumra és környékére, mert ezt kihasználhatják), majd az így mesterségesen létrehozott polgárháborús anarchiát „felszámoló” külföldiekből és itthoni ágensekből álló „válságkezelő kormány” felállítása. Magyarországon jelenleg ezen dolgozik az összes Fidesztől balra álló – látható, félig látható vagy láthatatlan – politikai erő és az összes ezekhez kapcsolódó média (ATV, 444.hu, hogy csak kettőt említsünk).

Kijevben jelenleg

Frissítés (dec. 24.): Egy rádióműsorban hallottuk, hogy a tüntetések szervezői január végére blokádot terveznek. Ez gyanúnkat, mely szerint a titkosszolgálati erők nagyon hamar komoly változást akarnak kierőszakolni Magyarországon, nagyban igazolja. Akik emlékeznek az 1990-ben a „rendszerváltás” konzervatívabb erői ellen szervezett országos „taxisblokád”-ra, azok tudják, hogy ez komoly bonyodalmakat okozó, agresszív módja a „tüntetésnek” – sőt valójában már túlmegy a tüntetés fogalmán.

2014. december 17., szerda

Kertek és utcák XII.

Kirchhorst, 1939. április 16.

Kígyókirálynő. Új címet eszeltem ki a capriccio számára, „A márványszirteken”. Ebben, úgy vélem, talán még jobban kifejeződik a szépségből, magasztosságból és veszélyből fakadó egység.


E munka közben az ablak felé pillantottam, s láttam, hogy az utcán löveg löveg után siet kelet felé, majdnem úgy, mint a háborúban, egy nagy ütközet előtt. A németek ezen a héten vonultak be Cseh- és Morvaországba és a Memel-vidékre, az olaszok pedig Albániába. Minden jel arra mutat, hogy rövid időn belül háború lesz. Nem árt, ha azzal számolok, hogy hamarosan fel kell hagynom a munkával. Úgy érzem, e ponton kicsit könnyebbé válik, az idő értéke pedig nagyon megnövekszik. Mindenesetre a toll akkor majd teljesen megpihen, kivéve a naplóírást. A munkának pedig a szemekre kell hárulnia, hogy a színmű zökkenőmentesen folytatódjon.

2014. december 10., szerda

Kertek és utcák XI.

Kirchhorst, 1939. április 14.

Új lakhelyemen első alkalommal a mikroszkópnál. Már a kertben kettétörtem egy nagy, erősen átlyuggatott bükkfaágat, s a törésben egy feketés-fémes-zöld színű, leheletnyi, szőrös állatka lapult, egy Xestobium Plumbeum1. A gyűjteményben csupán vörösesbarna fedőszárnyú válfaját találtam meg, ami a Harliwald öreg bükkfái alatt növő aljnövényzetben akadt rovargyűjtő hálómba. A fában lakó állat elkapása viszont már önmagában is művészet volt.


1 Kopogóbogár.

2014. december 7., vasárnap

Kertek és utcák X.

Kirchhorst, 1939. április 13.

Burgdorfba utaztam, egy régi, alsó-szászországi fészekbe, amelyet mintha hosszadalmas füstölésekkel szárítottak volna ki. A kertésztől nagy szívvirágokat vettem ott, amiket nagyon szeretek. Az eladó, hogy elmagyarázza nekem, mennyire rászorulnak az öntözésre, azt mondta, „el kell árasztani” őket. A kétkezi munkások beszédét csaknem mindig szebbnek halljuk, mint a műveltekét, akik olyan könnyedén bánnak a szavakkal, mintha csak zsetonok lennének valódi érmék helyett. Így kaptam a minap egy költeményt egy ismeretlentől, amelyben mintha a „mélység búvárharangjainak hangját” dicsőítették volna – jó példa ez egy olyan képre, amelyből a fogalom üressége születik meg.


Az úton hazafelé egy ifjú, vörös hajú Hagedisse-vel1 találkoztam. Egy világos és egy sötét fajta is létezik belőlük – mindenesetre mindkettőben döbbenetesen eleven a tűz szelleme. Úgy vélhetjük, hogy egy belső, talán a csillagjegyükből fakadó vonzás ragadta őket a máglyák közelébe is. Mára viszont már az állatok megrontása is modernizálódott: múltkorában azt olvastam, hogy egy öregasszonyt elítéltek, mert körömfájás-vírussal kent be egy nyaláb szalmát, amit aztán idegen istállóba hajított be.

1 Vagy Haghetesse, esetleg Hagazussa. A pogány germán népek papnője, aki – több más képessége mellett – képes volt a világok közötti utazásra. Nevét is innen kapta, mert a Hagedisse jelentése sövénylovas vagy sövények között utazó.

2014. december 1., hétfő

Kertek és utcák IX.

Kirchhorst, 1939. április 12.

Álom. Krónikás-stílusban hallottam a történetét vagy olyan érzésem volt, mintha egy régi krónika címlapja tárult volna fel előttem: vízkúra.1 Egy nő kivonszolta a súlyosan sérültet az eseményre összegyűlt tömegből, s a hátán vitte el onnan. Ám sajnos jelentéktelen szóváltásba keveredett a poroszlók egyikével, és a vízkúra – ezúttal halálos végkimenetellel – megismétlődött. Az erőszak hideg mechanizmusa, amelyben az ember mintegy gépezetté válik, elszabadult, ismét megragadta áldozatát, aztán pedig elnyugodott. A jelenet egy piactéren játszódott, minden ház, öltözék, de még az arcok is nagyon pontosan megfeleltek a korstílusnak, csupán az „itatóeszköz” volt egy olyan modern csapról származó, vörösréz fejrésszel felszerelve, amilyenek az utcáinkban állnak.


Az ébredés is jelentőségteljes volt. Úgy emelkedtem ki az alvás mélységeiből, mintha zúgó örvényen törnék át felfelé, és hallottam – jóval azelőtt, hogy felbukkantam volna – egy autó zúgását, ami odakint, a főutcán hajtott el. Ezt a hangot már a mélyben felismertem, és elrendeztem magamban, jóllehet mint olyasvalamit, ami egy másik világban létezik, mégsincs benne semmi idegenszerű. Abban a szempillantásban, amikor a felszínre érkeztem, öntudatom rugóként pattant a helyére, és az okság ismét helyreállt.

1 Az eredetiben Schwedentrunk. A harmincéves háború alatt a svéd seregek által használt kínzásmód: az áldozatot lekötözték, száját fadarabbal kiékelték és egy vödör koszos, trágyalével kevert vizet öntöttek bele, amit svéd italnak neveztek.

2014. november 24., hétfő

Kertek és utcák VIII.

Kirchhorst, 1939. április 11.

Hagymát, spenótot és májusi retket ültettem, aztán észrevettem, hogy a borsók csírázni kezdtek – nagy megkönnyebbülésemre, mert csaknem rögeszmém volt, hogy egyáltalán semmi nem fog itt meggyökeresedni. Mentségemre fel kell hoznom, hogy minden, amit napközben űzünk, ellentmond annak a növekedésnek, amely az éjszaka során, közreműködésünk nélkül megy végbe. 

Mindenekelőtt egyetlen erénynek vagyunk híján, annak, amit önmagunkat-megajándékozni-képességnek nevezhetnénk. Ebben kell gyermekien megmaradnunk, s akkor az öröm magától érkezik. Sőt, úgy gondolom, az is megfigyelhető, hogy a pénz – nem az absztrakt értelemben vett, hanem a konkrét, az örökségek, ajándékok és nyeremények – mindig pontosan meghatározott „címzettekhez” érkezik. Nem annyira furcsa ez, mint amilyennek tűnhet, mivel minden ajándékozó ösztönözheti az ajándékok elfogadását. Ezért adunk oda mindent a gyermekeknek.


Ez a körülmény játszik szerepet az örökségek elosztásában, és képezi rejtett alapját a belőle fakadó feszültségeknek. A szülők nagyon szeretnék, hogy gyermekeik szorgalmasak legyenek, szeretetük mégis mindig azokra irányul, akik a leginkább gyermekiek. Ezért könnyen hajlanak arra, hogy a fiatalabbat jobban támogassák, mely tettükben a testvérharc csírái rejlenek. Így a szorgalmasabb, mint egykor Káin, megbántódhat.

2014. november 17., hétfő

Kertek és utcák VII.

Kirchhorst, 1939. április 10.

Kígyókirálynő: Óvatosság a márványszirtek leírásánál, nehogy csodálatos festménnyé váljanak a Titan-béli1 Isola Bella stílusában. A szerző a Szép benyomásainak közvetítésére törekszik, miközben az olvasót megrészegíti szavaival. A Szép legnagyobb hatása azonban nem az elragadtatásban rejlik. Varázslat segítségével bilincsel le bennünket. Mélységesebb örömet képes így ébreszteni bennünk, mint a mámor, amely végeredményben az ürességbe von, a formáknak pedig képtelen ellenállni. A varázslat viszont éppen hogy tágra nyitja a szemünket, ahelyett, hogy lezárná, és a lehető legmélyebb benyomásban részesülünk általa, amely tudatosan csak lehetséges. A szépség esetében a megfigyelés fokozódik; létezik egy olyan állapot, amelyben az idő lelassul, a színek pedig erősebben ragyognak, ahogyan légüres térben is teszik. A Szép ábrázolása mértéket, távolságot és éleslátást feltételez; puszta dadogással semmit sem lehet tenni. Ezért az olyan szavak, mint a „leírhatatlan” nem tartozhatnak hozzá. Ehhez hasonlóan, a fokozásokban való tobzódás úgyszintén a tehetetlenség jele. Természetesen mindig vannak olyan fokozatok, amelyeknél a bőség vagy az izzás formáinak nem lehet ellenállni, s azok végül széthasadnak. Olyan területekre tévedünk, melyek a szavak birodalmán kívül találhatók. Ekkor még a módszer is megváltozik. Így törnek előre a tiszta dallamok, amelyek még könnyebb terhet hordoznak.

Úgy gondolom, hogy a híres Szerelmi igézet2 című képen a varázs lényegét sikerült jól megragadni, különösen mivel a rémület benyomását is közvetíti, amely a leleplezés pillanataiban lep meg bennünket.


Minták a márványszirtekhez: a mondellói világítótorony sziklaszirtje, amelyet a tanítóval másztam meg. Azután az átjáró Korfuról Kanoniba, a Rodinotal Rodoszon, a kilátás a Sottomonte kolostorból Korčula felé és a földút a gleccsermalomtól Sipplingenig a Boden-tónál, továbbá a sólyom- és bagolyfészkek Korinthosz meredek falainak réseiben, az Akropolisz, és az, ahogyan a sziklák áttörnek a talajon Rióban, amitől rögtön orchideákra és kígyókra kell gondolunk. A szerzőnek sokat kell utaznia, hogy kiderítse, mit tud nyújtani neki a világ. Ám azután a képzeteket össze kell keverni és cseppfolyósítani, mint azt a mézet, amely sokféle virágból áll össze. Csak az emlékezet elemeiből repülhet táplálékához a szellem. 

Délután kellemes napsütésben a lápvidéken – és ott, a vízimohában, apró csíborfélékre vadásztam. Ezen elfoglaltság közben egy nagy vízipók lebegett elő a sásból a mocsárérc sötétlő tükrére, éppen ott, ahol guggoltam, fehérrel csíkozott, mély bársonybarna testével. Ezeken a tavaszi napokon köröskörül nyírfaágak és hangaszárak csillámlanak az erős fényben, mintha frissen mosták volna őket. A szokatlan jelleg valószínűleg a még télies vegetáció és a csaknem nyári fények ellentétében áll.

1 Jean Paul (Johann Paul Friedrich Richter) német író négykötetes, Titan című regénye (1800-1803). 
2 Ismeretlen alsó-rajnai mester képe 1470-80 között.

2014. november 11., kedd

Kertek és utcák VI.

Kirchhorst, 1939. április 9.

A szántóföldeken itt-ott egy sötét ligetecske áll. Az utak mellett a nyírfák még lombtalanok. Az árkok mentén virágzó barka, melyet már beporoztak a méhek és a sárga legyek. Békapeték nagy csomói ágyazódnak szágópudingként a vízinövényekbe, már erősen kifejlett, fekete magvaikkal. S mindenünnen üveges kuruttyolás hangzik fel a mélységekből. A tavasznak is van egyfajta kétéltű arculata, hűvös és egyszerre gyengéd varázsa, szerelmi játékaival a megolvadt jégben.


A békákat, különösen amikor kinyújtott hátsó lábaikkal tűnnek fel a vízben, mindig is az emberekhez hasonlónak láttam, ám olyanoknak, mint amelyek újra beolvadtak a gerincesek egy sokkal magasabban megformált osztályába. A természet első, emberi lényeg irányába tett előrenyomulásának látszanak, mely aztán mindegyre ellenállhatatlanul megújul. Valószínűleg ide tartozik az is, hogy a békát – a majomhoz igencsak hasonlóan – komikusnak tartjuk. A hím még közösülés közben is emberi módon ragadja meg „karjaival” a nőstényt.

Ugyanakkor az ember is rendelkezik a kétéltűekre jellemző vonásokkal. Elsősorban akkor érzem ezt, amikor a fej erősen hátradöntött tartásában az áll- és a torokrész feltárul előttünk. Így mindig is maradnak olyan helyek, ahol a természet az állati öltözetet túlságos sietséggel szabta ki ránk.

Emlékszem, gyermekként a békák látványa nagy gyönyörűséggel töltött el. Egy délután, hazafelé menet az óvodából, hatalmas, zöld és fekete foltos kecskebékákat láttam egy akvarisztikai bolt kirakatában. Megdöbbentem, hogy ilyen nagyszerű teremtményeket meg lehet vásárolni, így hát bementem, kissé zavarban, ám ugyanakkor erősen vágyva rá, hogy megvegyek egy kis fickót. Sajnos ekkor megjelent a nagyapám, és kitessékelt onnan. 

Meg kellett ízlelnem valamit akkoriban abból az érzésből, milyen rabszolgát birtokolni – úgy értem, abban az igen ősi, a rómaiak, sőt, talán még a hellenizmus kora előtti értelemben. Ez az ember hozzám tartozik, az én tulajdonom, teljes mértékben és biztosan az enyém; nagyon szívesen játszom vele. Azt gondolnám, hogy ebben rejlik a létező legmélyebb kapcsolatok egyike. Ugyanakkor másfelől ezt: én a te rabszolgád vagyok – nem tudjuk-e olyan hangnemben kimondva elképzelni, amilyennel egyetlen történészünk sem találkozott? Az ilyesmi hozzátartozott nemünk gyermekkorához, sötéten csillogó tündérországunkban, ahogyan azt Hérodotosz még saját szemével láthatta. Ez ad egyedülálló jelentőséget könyveinek. 

E bekezdéseket átolvasva feltűnt, hogy az első harmadik mondatában a „virágzó barka” visszatetszőnek hat. Kétségtelenül igaz, hogy ebben egy pleonazmus rejlik, ami figyelmeztető hatású. Dicséretes azonban a mód, ahogyan szembeötlik, egy olyan a priori esztétikai kellemetlenség révén, amely azután logikailag is igazolható.

2014. október 23., csütörtök

Kertek és utcák V.

Kirchhorst, 1939. április 8.

Újra a könyvtárban. A magasan lévő kézikönyveket is elrendeztem. A kertben olyan helyen ástam, ahol a föld világos-vörösesbarna volt, és a réz színének árnyalatában ragyogott.


A szűcsbogarak számomra a tavasz hírnökei, ezúttal későn jelentek meg, majd vizsgálatot tartottak a papírjaim közt. Ezek a kis fickók nagyjából akkorák, mint egy rizsszem, kecsesen kiszélesedő csápocskáik vannak, és a hátpáncéljukon két krétafehér foltot viselnek. Esetenként még további fehér fröccsenések is megfestik sötét szoknyácskáikat. Az ablak réseiben és a padlódeszka barázdáiban szeretnek lakozni, a szobahőmérséklet pedig már korán, melegágyként csalja elő őket. Mindig örömteli a viszontlátás, amikor a kis lény a lámpa fénykörébe repül, aztán átmászik a kézirat lapján, mintha csak szántóföld lenne. Észrevettem, hogy ha ilyenkor ezután a szobára pillantok, az élettel telibbnek és nagyobbnak tűnik.

2014. augusztus 28., csütörtök

Kertek és utcák IV.

Kirchhorst, 1939. április 7. 

Munka közben megfigyeltem, hogy talán túl kínosan ügyelek a hangsúlytalan E helyére. Nem mindegy azonban, hogy azt mondjuk „erfreuen” vagy „erfreun”. Viszont az olvasó, ahogy észrevettem, a végződések hangsúlytalan E-jét vagy elképzelése szerint olvassa vagy egyenesen elsikkasztja. Az olvasó minden jó prózával sajátjaként bánik. Számomra úgy tűnik, különösen ott ajánlatos az óvatosság, ahol e magánhangzók beillesztése szokatlan, vagy egyenesen verssel határos jelleget kölcsönöz a szövegnek. Ugyanez vonatkozik a szavak áthelyezésére egy mondaton belül a hangsúlyelosztás alapján – a prózával szemben a versnek ebben is nagyobb a szabadsága. Amit a prózában a ritmussal el lehet érni, nem szabad, hogy nyomot hagyjon, az erőfeszítés pedig annál inkább kifizetődő, minél kevésbé észlelhető. Megfelel annak az általános szabálynak, amely elsimítja a rendezőelvet, munkánk utolsó, látható jellemzőjét.

Továbbá úgy vélem, hogy az „amaz”1 szócska túl gyakori használatát is kerülnöm kell. „Szemei ama fényben ragyogtak, melyet a belladonna használata váltott ki.” E névmás sajátos hatása abban áll, hogy az olvasó egyetértését vagy a tárgyban való jártasságát igényli, ami egy szokatlan megállapításnak vagy egy ritka tényállásnak nagy hatást kölcsönözhet. Ahogy minden hízelgésre, erre is a visszafogottság alapelvét érvényesítsük.


Délelőtt a kis templomban, melynek temetője a kertemmel határos. Nagyon szép épület. Nagypénteki szentbeszéd Krisztusról és a két latorról. A szakrális tónus vékony, lehámló fóliaként vonta be a prédikációt. A protestánsoknál ez még inkább hallható, mint délen, ahol „nem kizárólag a hitre” vagyunk rászorulva. Norvégiában az volt a benyomásom az előadásokról, mintha képzeletbeli köteleken húztak volna fel a magasba. 

Délután látogatás az új szomszédnál: kávé és sütemény, az udvar és a ház körbejárása. Ezután Perpetuával és Lousie-zal a könyvtár rendbetétele. Sajnos a költözés nem tett jót a könyveknek, hiszen csupán a jó öreg pergamenkötésűek maradnak meg évszázadokon át.

1 „Az a bizonyos”. (Az eredeti szövegben: „jenes”.) 

2014. augusztus 24., vasárnap

Petőfi avagy a hierarchia gyűlölete



Mindama ragyogó bűnöket, amelyek fenséges vagy szeretni való jellemvonásokat feltételeznek; s mindenekelőtt azokat, amelyek jutalma a siker, könnyedén megbocsátjuk, ha ugyan nem csinálunk belőlük erényt; holott a bűnöst az őt övező ragyogó tulajdonságok csak befeketítik a valódi igazságosság előtt, ahol legnagyobb vétke éppen az, hogy visszaélt tehetségével.” Joseph de Maistre gróf.

„…énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.” Petőfi Sándor.

Felvillan előttünk a világforradalom lenyűgöző perspektívája. Megvalósíthatjuk mindazt, amiről egykor álmodott Geyer Flórián és Dózsa György, Petőfi és Táncsics, Marx és Frankel Leó. Minden megváltozik egy pillanat alatt. A magyar kommunisták első nemzedékének egyszerre kell a múltat végképp eltörölni és egy új világot teremteni.” Thürmer Gyula (a Tanácsköztársaság évfordulóján).


Petőfi Sándort legnagyobb költőink között szokás számon tartani; hazafias és politikai költészete máig viszonylag széles körben ismert. Épp ezért a XIX. század második felétől kezdve szinte nem volt olyan politikai mozgalom vagy irányzat, amely valamilyen szinten ne hivatkozott volna rá, mint példamutató egyéniségre. A XX. század során két, markánsan különböző politikai rendszer is megpróbálta úgyszólván a maga pártjára állítani: az egyik a Horthy-, míg a másik a Rákosi-korszak rendszere volt. Mégis, vajon melyik „kisajátítás” volt jogosultabb, a konzervatív-jobboldali vagy a szocialista-kommunista?

A kérdést némileg más, de egzisztenciálisan lényegibb nézőpontból úgy is feltehetnénk: vajon szolgálhat-e példaképül Petőfi Sándor egy magát konzervatívnak, jobboldalinak tartó ember számára, avagy nem? Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy az utóbbi kérdésre csak határozottan nemleges válasz adható. Az indoklás alapjául pedig magának Petőfinek politikai nézetei, elgondolásai fognak szolgálni.


SZABADSÁG.
Szeretek én egy istenasszonyt, Egy száműzött istennőt: a szabadságot.”

E. Delacroix: A Szabadság vezeti a népet
Petőfi műveit forgatva olykor úgy tűnik, mintha egy mélyen vallásos szerző sorait olvasnánk. Csakhogy ha jobban megvizsgáljuk az általa használt kifejezéseket, jelképeket, meg kell állapítanunk, hogy ezeknek valójában vajmi kevés közük van a hagyományos keresztény tanításhoz és valláshoz. A biblikus hasonlatok és jelzők mögött ugyanis egy egészen eltérő világkép húzódik meg: a francia forradalom szabadságistenének irracionális és keresztényellenes kultusza.

Petőfi fanatikus hitének tárgya az a „szent szabadság”, amely „újabb megváltója A másodszor sűlyedt embereknek”, s távolról sem a keresztény Atya-Úristen, az isteni monarcha. E „százszorszent égi szabadság”-hoz zengi a költő himnuszait, s egyben ennek az új Golgotával és új kereszttel jelképezett „evangéliumnak” válik maga is apostolává. A régi keresztény szentek ledöntött és feldúlt szobrainak köveiből fog majd az „Uj dicső szentegyház” felépülni. Petőfi valóban nem volt ateista: Robespierre-hez hasonlóan egy elvont istenségben, valamiféle „Legfelsőbb Lényben” hitt, de ez az új istenség egy emberek által kreált hamis és torz ellenistenség volt.[1] Patetikus apostol-tudata jelenik meg Az apostol című művében is, ahol főhősének, Szilveszternek kivégzését kommentálva szintén biblikus párhuzammal él: „Boldogtalan nép (…) Nem volt elég a Krisztust megfeszítened, Minden megváltót megfeszítesz hát?"[2] Élete célja sem az égi üdvösség elnyerése, hanem a földi(es) „mennyország” megteremtése, s meggyőződése szerint e harcnak első fázisa szükségszerűen a földi zsarnokság eltörlése kell, hogy legyen: „Nagy és szent esküt mondék börtönömben, Hogy életemnek egy fő célja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.” A szabadság istenének dicső katonái kelnek fel Petőfi szerint 1848-ban Olaszországban is, megidézvén a „zsarnokgyilkos” — jakobinus-szabadkőműves körökben rendkívül kedvelt — Brutus szellemét, aki táboraikban „lelkesítve jár”. Ezért vallja büszkén meg, hogy imakönyve és evangéliuma a „szabadságharcok” és a francia forradalom története: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalom története, a világnak ez új evangélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, (…) és tomboltak és őrjöngtek bennem!”

Ráadásul romantikus szabadság-kultusza mellé társult egyfajta — kollektív felszabadulást óhajtó, sőt követelő — „népvallás” is: „a nép az én vallásom, istenem”. E kontextusban a zsarnok már nem csak az egyes lény elnyomójaként jelenik meg, hanem mint a népet szolganéppé alacsonyító hatalmasság. Az individualista szabadság zászlaját hordozó költő-vezér így áll egyszersmind a „nép zászlajának” szolgálatába is, kivívandó a kollektív szabadságot.[3] Petőfi vulgáris profanizálása eléggé szembetűnő, amikor például így szól: „Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!” Szerinte a „jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén”. Jogfelfogása természetesen a „felvilágosodás” szemléletét tükrözte, teljes mértékben magáénak vallotta a népfelség Rousseau-féle agyrémes, plebejus körökben népszerű elméletét. Hőse ezért is volt az a Dózsa György (ld. A nép nevében), akinek mozgalmával kapcsolatban Berzsenyi még gyilkos pórhadról beszélt: „Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönnmarad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az … enyém is.” Vidor Imre megjegyzése Petőfivel kapcsolatban is tökéletesen helytálló: „Nem vallásos hit volt tehát, amit [Robespierre] törvényerőre emelt, hanem párja annak a politikai áldoktrínának, amellyel a Nép istenségét tömjénezte.[4]
A kollektív és egalitárius jogok kivívásának első stációját képezte volna a nép függetlenségi harcának sikere. Petőfi a magyar nemzet — 1848 tavasza előtti — magatartását a csúszó-mászó férgekéhez és a kutyákéhoz (vö. eblelkű) hasonlította, úgy tartotta, hogy láncot vertek a magyar nemzet kezére és lábára, s azóta görbedt derekával a rabigát vonja. Szemében Ausztria nem annyira „idegensége”, hanem sokkal inkább — elsősorban haladásellenes, és nem nacionalista értelemében — „népelnyomó” volta miatt volt gyűlöletes: „Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt”. A korabeli plebejus értelmiség körében szó sem volt egyszerű sovinizmusról, gyűlöletük mélyen világnézeti gyökerű volt: az Ausztriai Császárság egy konzervatív irányítású állam volt, melynek nevezetői — főként a később Bismarck példaképéül is szolgáló Metternich herceg — a felvilágosodás „halhatatlan princípiumainak” legállhatatosabb és legelszántabb ellenfelei voltak.[5] Ausztria volt a „zsarnokok világának” egyik legfőbb megtestesítője minden radikális baloldali számára: „Birodalmatok a szabadság kálváriája”. A konzervatív Berzsenyi Dániel egészen máshogyan látta nemzete helyzetét, mivel őt nem fűtötte a plebejusok elvakult és szélsőséges gyűlölete minden iránt, ami régi rendhez, az „ó világhoz” kötődött: „valamint boldog Helvetia népe örömmel Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg; A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság, S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi."[6] Egyik legkedvesebb magyar történelmi alakja ezért II. Rákóczi Ferenc, „hazánk szentje, szabadság vezére”, a bujdosó fejedelem volt, akit népe szerinte megtagadott. A francia forradalom hatására vált jelszóvá a nemzetállam koncepciója is, amelyet a régi nemzetek-fölötti — de a nemzeti különbségeket hitelesen megőrző — birodalmiság maradványainak lerombolására kívántak felhasználni a korabeli baloldal-szélsőbaloldal körei.[7] Rousseau és rousseauista Saint-Just és Robespierre is nacionalisták, patrióták voltak; önmagában a nacionalizmus senkit sem tett — ma sem tehet — se jobboldalivá, se konzervatívvá.

A végső cél természetesen a világ összes népének felszabadítása lett volna, a németeket is beleértve: „Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal[8] És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság! (…) S velök a zsarnokság megütközik: Ott essem el én”. Ez is mutatja, hogy mennyire nem a nacionalizmus volt a döntő világnézeti tényező, és épp ezért az események helyes megértését nagyban akadályozza az a közkeletű beállítás, miszerint 1848-49-ben elsősorban osztrák-magyar nemzeti-függetlenségi harc folyt. Az egyszerű, naiv népre a nemzeti jelszavak nyilván jelentékeny hatást tudtak gyakorolni, de a jóval öntudatosabb egyének számára e harc elsősorban világnézeti harc volt: a jobboldal és a baloldal különböző módokon és intenzitással zajló küzdelme.[9] Otto von Bismarck, aki a németországi baloldali-nacionalista forradalmat a magyarországival együtt határozottan elítélte, később kancellársága idején helyesen állapította meg: „A harc most nem annyira az oroszok, a németek, az olaszok, a franciák között mint inkább a forradalom és a monarchia között folyik. A forradalom meghódította Franciaországot, kikezdte Angliát, erős Olaszországban és Spanyolországban. Csak a három császárság képes ellenállni neki… Egy esetleges eljövendő háború nem annyira a kormányok közötti háború lesz, mint inkább a vörös zászló harca a rend és a megőrzés erőivel szemben.”


EGYENLŐSÉG.
„…az ég alatt minden ember egyenlő…”

A Királyi Vár alatt található Dózsa-szobor pályázatát még Rákosi idején írték ki, a kész szobrot 1961-ben állították fel. Vasvári hasonló szellemben írt róla, mint Petőfi: „Ismerek reménydús főrangú ifjat [Nyáry Albert], ki a világbölcselet nagyszerű igazságait a történetkönyvben keresé és fel is lelte. Ezen ifjú őt [Dózsát] Robespierrehez szokta hasonlítani, sőt felülmeli e hatalmas népbaráton. Én ezt nem teszem, de nyíltan elmondom felőle, hogy amit ezek a 18. században tettek, ő azért a 16-ikban küzdött és elvérzett. […] …még nem jött el a kor, mely őt elismerje, de jegyezzétek meg szavaimat: a kor előbb-utóbb megjövend, s a férfiak, kik e korban élendnek, legyenek üdvözölve általam.”

Mindenféle hagyományos hierarchikus viszony jogosságának tagadása volt Petőfi világnézetének gerince. Anarchisztikus szemlélete tükröződik példaképeinek megválasztásában is: a lázadót, a helyzetével elégedetlen felkelőt (Dózsa, Rákóczi, Tell, Desmoulins, Spartacus) és az önkényeskedő „kiskirályt” (Csák Máté, Hunyadi László) tartja a legtöbbre. Egalitarizmusa szintén jakobinus hatást tükröz: „az ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni, egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat.”[10] Vallása ellenvallás: a lehető legkülsődlegesebb és legalacsonyabb rendű szabadosság és a teljesen irreális és irracionális egyenlőség szélsőségig vitt kultusza. 1848-ban tagja lett a jakobinus-érzelmű Egyenlőségi Társulatnak, s a ritka hitvány jellemű szabadkőműves-jakobinus Martinovicsban a szabadság mártírját tisztelte.[11]

Petőfi nemes-képe a „felvilágosodás” által elterjesztett végletesen rosszindulatú és rosszhiszemű képhez illeszkedik: a nemes lusta, tehetetlen, mozdulatlanságba süppedt, piócamód mások verejtékes munkájából élő, műveletlen, felelőtlen alak, sőt ráadásul még gyáva és hitvány is. E propaganda sajnos a mai napig érezteti hatását. De Petőfi leginkább a mágnásokat, a nagyurakat gyűlölte. Pezenhoffer Antal precízen rajzolta meg a baloldal torz arisztokrata-képét: „Dölyfük tűrhetetlenül sértő minden önérzetes emberre, mert gőgös kasztot alkotnak, ivadékaik pedig a naplopás, a terheltség, az esztelen pazarlás, a kicsapongás, no meg az együgyűség és lelki szegénység díszpéldányai.” S ő mutatott rá a hagyományhű arisztokrata-típus állásfoglalásainak, cselekedeteinek lényegi vonásaira is: „Hogy a vádak közül azok, amelyek a múltra vonatkoznak,[12] mennyire nem igazak, azt történelmünk folyamán eléggé láttuk. A mágnások azzal, hogy az uralkodóházzal tartottak, nem elárulták, hanem megmentették a hazát. A destrukció, a bomlasztó szellem, a forradalmi irányzatok, a zabolátlanság, a féktelenség és a fegyelmezetlenség ellen küzdöttek, nem pedig a hazafiság ellen, tehát végeredményben a nemzetfenntartó erőket segítették érvényesülni. Mágnásaink ugyanaz ellen küzdöttek a múltban, amit ma bolsevizmusnak neveznek. (…) A magyar mágnások tehát a Krisztus Evangéliuma pártolásával, a tekintély tiszteletével, a veszedelmes romboló eszmékkel való szembeszállással, tehát a legtiszteletreméltóbb és leghazafiasabb viselkedéssel szerezték rangjukat és vagyonukat.”

Petőfit csúfos választási kudarca alighanem a papoknak csak még elkeseredettebb ellenségévé tette; Az apostolon tisztán kivehető e személyes élmény hatása. E művében több helyütt is említi Petőfi „a papot”. Fontos, hogy mivel mindegyik kategória a lehető legáltalánosabb értelemben szerepel műveiben, a pap alakja konkrétan nem köthető egyik felekezethez sem. Ettől függetlenül a pap-karakter nála mindig negatív szereplő, mivel ő az, aki a nép felé azokat a vallási parancsokat közvetíti, amelyek alapot szolgáltatnak a felsőbb társadalmi osztályok számára a nép „elnyomásához”: ez volt — jakobinus szempontból tekintve — a trón és az oltár, a kastély és a parókia szövetségének tartalma.[13] A népet ezáltal — Petőfi logikája szerint — vakká teszik saját érdekei iránt: „Ősidőktül óta Azon valának papok és királyok E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet.” A papság ténykedésének eredménye: babona, nyomor, rabság. Ezen erkölcsileg csak súlyosbít, hogy magukat mégis a nép, a szegények jótevőinek állítják be. A nép a szélsőséges demokratikus nézeteket terjesztő Szilvesztert, aki a „papjoknál jobbakat beszélt”, a pap beszédének hatására kezdte el szidalmazni („Istentagadó s lázító!”). Petőfi konklúziója: „Ahol pap emel szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság szörnyethal ott. (…) A papok nem emberek, de ördögök.” Voltaire-i indulatoktól fűtött antiklerikalizmusa sajnos tipikus volt az akkori értelmiségi körökben:„Pap és ravaszság, pap és árulás, Pap és minden rossz… egy! Ott a gonoszság, ott van a pokol A kárhozat, hová ily férfi szoknya megy. Okos volt, ki öltözetjöket Barnának rendelé, Fehér ruhát azért nem hordanak Mert azt sötét lelkök befeketítené. Mint öltözetjük, lelkök oly setét, Ők éjszakának gyermeki; Azért látjátok őket mindenütt A szabadság, a napfény ellen küzdeni.”
Ami államelméleti elképzeléseit illeti, meggyőződéses republikánus volt: „A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem… Most újra emeli a lábát, hogy egyet lépjen… a monarchiából a respublikába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével megátkozzon és megsemmisítsen? Nem! Leborulok méltóságos színe előtt, fölkelek megáldva, belefogódzom szent palástjába, és követem dicsőséges nyomdokát.” Illetve: „Republicanus vagyok vallásosságból is.” A Petőfi által propagált jellemesség mintája — legalább részben — mindenképpen a „Megvesztegethetetlen” kellett, hogy legyen: „szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a fő jelszava, hogy ›le a királlyal‹, hanem ›a tiszta erkölcs‹! Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja.” Egyik legkedvesebb példaképe volt az a republikánus Desmoulins, aki vérbeli forradalmár-költőként a párizsi csőcseléket a Bastille ostromára izgatta s megtagadva a királyi dinasztia jelképeinek használatát (és ezzel tiszteletét), a háromszínű kokárdát állítólag elsőként tűzte ki. 
 

TESTVÉRISÉG.
Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakol.”

A 40-es évek kései lírájában egyre gyakrabban tűnik fel egy különös sejtelem: egy minden addigi viszonyt alapjaiban felforgató nemzetközi forradalom és egy eljövendő új kor látomása: „Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik.”„Rettenetes napokat látok közeledni […], Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó.” Tehát a progresszió harcosai és a múlt értékeit és viszonyait őrzők fognak egymással szemben állni: a baloldal és a jobboldal. A szélsőbaloldali költő a szokásos fogással élve, nemcsak hogy elveik igazságát vitatja el teljes mértékben ellenfeleitől („A honnak egy igaz zászlója van, Ezt mi álljuk körűl”), de egyszersmind az erkölcsi tisztaságot is: egyenesen gonoszaknak, azaz a nép és a jövendő új világ ellenségeinek titulálja őket.[14] Ismerve a szélsőbaloldal történelmi „igazságtevéseit” (1789, 1917) , nem nagyon lehetnek illúzióink afelől, hogy a konzervatív-jobboldali erőkre milyen sors várt volna egy esetleges vereség után: „Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rossz meg nem kapja, Már nyugodni sem fog addig a kard!” A szocializmus torz messianizmusának egy korai előképe jelenik meg nála, mikor arról beszél, hogy a „jók” „legelső diadalma Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az ítélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”

Hogy mi fog a „tisztító” erejű forradalom után következni, nem tudhatjuk, erre csak halványan és meglehetősen közhelyesen utal.[15] Annál gyakoribbak fenyegető jövendölései: ellenségeinek főként — a már vázolt okok miatt — a dinasztiahű németeket, a „reakciós” papságot, a nemességet és a királyokat tartotta. Álljon itt néhány példa arra, hogy az emberiség haladásának humanitárius előharcosa milyen változatos módokon kívánta volna őket likvidálni a társadalomból. Mint az ismeretes, a Petőfi által bálványozott francia forradalom során a csőcselék is, „osztályharcos” dühét kiélendő, lelkesen rohamozta meg a főúri kastélyokat. Petőfi erre utal egyik versében, amikor így fenyeget: „te gőgös palota, (…) Ragyogj csak, (…) kivárom, hogy minél elébb Láthassam omladékodat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt!”[16] Szintén a francia forradalom mintájára a belső ellenségekkel, a „belső bitangokkal” való kíméletlen leszámolás híve volt: „Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e ugy egy kicsit a Nyakatok? Uj divatu nyakravaló Készül most Számotokra… nem cifra, de jó szoros.”„A halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utcáról a kiáradó vér!” Máshol egyenesen vadállati kegyetlenségű retorzióval fenyeget: „Állatoknak tartottátok A népet; Hát ha most mint állat fizet Tinéktek? Ha megrohan mint vadállat Bennetek, S körmét, fogát véretekkel Festi meg? (…) Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a kutyák őket Ebédre!...” Olykor a maga szerepére is utal: „Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástól, mennydörgéstől Tőből meg fognak ingani, S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!”

Legvisszataszítóbb sorai a vérontás látomását és a királyokon valló bosszúállás módját vallásos frazeológiával ötvözők: „Istenünknek vérrel áldozunk” — „az ellenség kiomló vére lészen, A vörös tenger, melyen átmegyünk!” — „Félmeztelen Fognak kiverni titeket [királyokat] A fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert akihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, aki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok És szemfedőtök a népeknek átka!” — „Átok reád, bitang lator király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság ördöge!... (…) S kik egykor lábad csókolták, Azoknak csókold majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenkint Vigyorgó fogadat, Azok rugdossák ki belőled a nyomorúságos hitvány életet!”[17] — „Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán sikere leszen. Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj keresztelésre!”

Petőfi szerint tehát a „szent” vérözön kora fog majd eljönni: „Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen! … Már vízözön volt, most egy vérözön kell Hogy megtisztuljon a világ a szennytől, Amely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez.” Valójában nálunk is — ha mindez megvalósul — az a katasztrofális és szégyenletes esemény következett volna be, amelynek francia változatát De Maistre szavai híven festették le: „A forradalom sokaknak okozott szenvedést, mert sokat rombolt; mert durván és erőszakosan megsértett minden tulajdonjogot, minden meggyökeresedett véleményt és minden szokást; s mivel minden plebejus zsarnokság természetéből következőleg lobbanékony, sértő és könyörtelen, az, amely a francia forradalmat működtette a túlzásig ilyen kellett hogy legyen — nem látott még a világ aljasabb és féktelenebb zsarnokságot. (…) Franciák, a pokoli gajdolás, az ateista szentséggyalázás, a legyilkolt ártatlanság halálsikolyainak és sóhajainak hangja mellett, a tűzvészek gyenge fényénél, a trón és az oltár romjain, melyeket a királyok legjobbikának s megszámlálhatatlan más áldozatnak vére színez vörösre; az erkölcsök és a közhit megvetésében, mindennemű gaztettek közepette alapozták meg csábítóitok, zsarnokaitok azt, amit ők szabadságtoknak neveznek.”


Végszó.

Mindezek alapján egyértelműnek látszik, hogy Petőfi Sándor politikai nézetei a világtörténelem egyik legvisszataszítóbb és legkártékonyabb eseményének, a francia forradalomnak ideológiájával álltak megfelelésben. De ő nemcsak a „felvilágosodás” híve volt, mint például Kazinczy, hanem a legsötétebb jakobinus vezetők[18] lelkes tisztelője, s vérgőzös patriotizmusa dacára is a magyar nemzet hagyományaitól idegen, a franciáknál is csak a nemzet legaljának torz lelkületét tükröző ideológia elkötelezett híve: „Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blancot, Sue-t, Hugo Victort, Bérangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvükre nézve angol és német, de szellemökben franciák. Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a franciaimádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Just, Marat...” (Jókai Mór)

Lunacsarszkij szovjet népbiztos fogalmazta meg azt a sokak számára felháborítónak tűnő kijelentést, miszerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”. Lunacsarszkij azonban nem volt — köznapi értelemben véve — ostoba, tudta, hogy mit mond: Petőfi engesztelhetetlen jakobinus gyűlölete az „ó világ” alapelvei, eszméi és etikája iránt valóban szoros rokonságot mutatott a későbbi bolsevikokéval. A marxi-lenini ideológia ugyan még hiányzott — egyelőre csak kísértetét élesztgették a 48-as Kiáltvánnyal —, de előzményei már Petőfi közvetlen közelébe is eljutottak: a republikánus Vasvári Pál az ún. utópikus szocializmus híve volt, Táncsics Mihály a korai felforgató szocialista-kommunista mozgalmak egyik importálója (később a Marx-szal és Engels-szel munkatársi viszonyban álló kommunista Frankel Leó támogatója, a Szent Korona elégetésének propagálója) Gasparich Killittel, a forradalmár „szerzetessel” együtt, de jelzésértékű az is, hogy Szemere Bertalan „miniszterelnök” az emigráció évei alatt szívélyes hangvételű levelekben fejezte ki tiszteletét Karl Marx iránt.[19]

Az ellenoldal névsora is épp elég patinás ahhoz, hogy szükségtelenné tegye a Petőfihez hasonló alakokra való hivatkozást: Dessewffy Aurél, Jósika Sámuel, Szécsen Antal, Mikó Imre vagy a konzervatívokkal barátilag együttműködő Széchenyi István tisztelete valóban szervesen beilleszthető egy konzervatív világképbe. Sőt, őket sokkal inkább jellemezte „a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás” (Asbóth) is, mint a plebejus értelmiségieket, akik már akkor is mélységesen meg voltak fertőződve koruk téveszméitől. Asbóth János találóan jellemezte Magyar Conservativ Politika című művében őket ekképp: „Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

_________________________

1 A hagyományos keresztény etikát is elutasította; ld. például: „Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére! (…) Mint gyülöllek, mint utállak!”„Csak e kettő maradjon meg, Legyek képes, aki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni!” „A tízparancsolatból csak egyet tarts meg, annak az egy parancsolatnak is csak egy szavát, azt, hogy ››ölj‹‹, mert ha nem te ölsz, téged ölnek.”„de hiszem az istenemet, hogy itt nálunk is megjön még az ideje, amikor a szabadságimádó pogány emberek is megélhetnek, nemcsak az egy igaz úr előtt alázatosan görnyedező jámbor keresztények.”„Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol, Az új esztendő reggelén; ››Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk környörűletet, Míg e gazok Közűl a földön egy mozog!”

2 Vö. „én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, amelyre fölfeszíttetem.”

3 Vö. Jókai: „A világ uralkodó bálványainak oltárán kialudt a tűz, áldozzon mindenki saját keble istenének.”

4 Ahogyan az a márciusi ifjak köreiben általános volt: „Csak a demokrácia üdvözíthet a földön.” (Kőváry László) „A nép maga az álladalom, a nép maga a haza!” (Szacsvay Imre) „Elküldé ez évnek tavaszán [az Isten] a szabadság szent lelkét magas mennyegéből, sorra járta ez az országokat. Minden nép feltámadott és lerántá nyakából a rabigát. (…) Magyarország is megérte felszabadulása napját.” (Jókai Mór) „Krisztusnak 12 apostola volt, s ezek elterjeszték szavait az egész világon; a középpponti ifjúság is így fogja terjeszteni hazánkban a márciusi elveket.” (Vasvári Pál) Vö. Petőfi: „A keresztény vallásnak tizenkét apostola volt, mégis elterjedt; hogyne terjedne el a respublika amelynek már annyi apostola van és annyi mártírja volt!”

5 Vö.: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” (Marx és Engels: Kommunista Kiáltvány, 1848.)

6 Ld. még Berzsenyitől: „Dicső szabadság temploma lett hazánk, Nem dúltak ádáz, pártot ütő hadak, A szent rokonvér nem kiáltott A babonák tüze közt az égre. (…) S már most Ferencnek títusi trónusa Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon Nyisd meg dicsőült szent királyid Templomait, s leborulva áldozz.” — „Örülj te is hát, Festetics, és pazarlj! Mútasd: mint szereti a magyar a királyt; (…) Mutasd: hogy a szent honszeretet heve S a jobbágyi szelíd tisztelet egybefér” — „Boldog népeidet Títusok őrizik, (…) Törvényed s koronád Chérubim őr fedi, Nem fertőzteti meg durva tirán keze: Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.”

7 Vö. Evola: „A francia forradalomban a ››nemzet‹‹ kizárólag demagóg funkcióban jelent meg, és azóta a nacionalizmus a forradalommal, az alkotmányossággal, a liberalizmussal és a demokráciával kapcsolódott össze. Ezeknek a zászlajává lett azon mozgalmakban, amelyek 1789-től és 1848-tól kezdve egészen 1918-ig felforgatták mindazt, ami még fennmaradt a korábbi tradicionális Európa rendjéből.”

8 Vö. Táncsics: Mik a vörös republikánusok és mit akarnak? A kommunisták nem véletlenül választották jelképükül a vérvörös színt.

9 Azok a magyarok, akik a forradalom ellen szóval vagy tettel felléptek, lényegében mind konzervatív, a francia „felvilágosodást” és forradalmat elutasító személyiségek voltak. Ld. például Asbóth János véleményét: „Hiába küzdött a végzetes balirány, az őrült bódulat ellen Széchenyivel vállvetve a conservativek magasabb értelmű, de számra csekély csoportja, szembeszállva a hazafiatlanság, a nemzetellenesség vádjával, a felizgatott tömegek ingerültségével, nem találva támaszt egyébben, mint a férfi szív ama büszke bátorságában, melyre nem képes a hiú és önző, melyet nem adhat semmi más, mint egy szent kötelesség önmegtagadó teljesítésének emelő tudata. ››Kövezzétek meg!‹‹ volt a válasz, és a saját dicsőségüket féltékenyen őrző álpróféták és ámítók által hathatósan organisalt rágalmi rendszer szította e valamennyi többinél hazafiasabb, magyarabb párt ellen a közgyűlöletet, hogy annyival könnyebben lehessen feláldozni a kedvenc [liberális] eszméknek a magyar érdeket, annyival kényelmesebben lehessen vezetni a jámbor magyart el Világosig.”

10 Vö. „Az a nézet, hogy »minden ember egyenlő«, valójában nem egy következtetés logikus eredménye, hanem egy hajlamnak a kifejeződése. A nivellatizmus nem egy belátáson, hanem egy vonzalmon alapul. Aki nivellál, az mindenekelőtt önmagát értékeli alá — hogy aztán önnön méltóságának megtagadását a méltóság általános megtagadásával folytassa. Mert aki önmagában képtelen felfedezni a méltóságot, az másról sem tudja feltételezni azt.” (László András)

11 Jókai sorai jól érzékeltetik, hogy milyen hamisan idealizálták alakját: „Meg kelle nekik [a jakobinusoknak] halniok, mert a népet szerették, és tudták: hogy mit lehetne rajta segíteni, s mert fejökben a fölvilágosodás és emberszeretet napja lángolt”. Kossuth példaértékűnek tartotta mozgalmát: „Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.”

12 Sajnos a 19. század második felétől kezdve valóban végbement egy nagyfokú hanyatlás, kiüresedés, nem ritkán degenerálódás, elsősorban a polgárosodás és demokratizálódás, a régi arisztokratikus világnézet feladása következtében. Maga Károlyi Mihály ennek egyik legszélsőbb, eklatáns példája: saját osztálya, nemzetsége hagyományait elárulva állt a hazai polgári-szabadkőműves radikalizmus élére.

13 Vö. „Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” (Szent Péter) „Szent Pál apostol Corintusba írván, azt parancsolja, hogy minden ember abban járjon és maradjon, amire Istentűl hivatott: mert nem szerencsére és kordéra, hanem isteni választásnak sorsából vagyon mindnyájunk állapotja. Azért ha Isten téged szolgai állapotra rendelt, ne gondolj véle, hanem azzal megelégedjél, amiben Isten hagyott, és azon légy, hogy a szolgai állapotban Isten fiainak szabadságára juthass tekéletes erkölcsöddel. […] Szükséges azért, hogy a teremtő rendelését, ki-ki nagyobbra böcsülje a maga kívánságánál, és alkalmatosságánál; és megelégedjék az állapattal, mellyel Isten őtet látogatta. […] Szent Pál magyarázván, minémű szent és tiszta engedelmességgel, mely nagy hívséggel tartozik ki-ki szolgálni urának. Elsőben azt parancsolja, hogy úgy engedjenek az uroknak, mint Krisztusnak és mint a szűvek-látó Istennek; nem úgy, mint embernek. Mely mondással arra tanítja Szent Pál a szolgákat és jobbágyokat, hogy ne úgy munkálkodjanak, mint a barmok, csak külső igának vonyásával: hanem felemeljék szívöket, és meggondolják, hogy Isten rendelése a felső és alacsonyb állapatok különbözése. Azért Isten ellen tusakodik, aki előttejárójának rendelésével ellenkezik.” (Pázmány Péter)

14 Vö. Vasvári: „A gonoszok osztályzatát bajos lenne meghatározni, ők az alvilág fajzatai. (…) ők hóhérai valának az emberiségnek.” Ezt az a Vasvári állította, aki még Marat-t és Robespierre-t is tisztelte.

15 Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a rosszak S amelyre a jók törekednek, Az általános boldogság kora?” — „Ha majd a bőség kosarából. Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál. Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!”

16 Vö. Jókai: „Ha Franciaország üldözte a nemességét, jól tette, mert ott ellensége volt az a népnek s a nép vérrel vette el tőle emberi jogait.”

17 Vö. „Vagy nem tanúltad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! Akasszátok föl a királyokat!” — Jókai, 1849.: A király „ülőszéke a népek sírja, (…) itala vér, (…) a nemzetek nyögése dajkaének, (…) nyugalma a rabláncok zörgése, játéka háború.” — „a nemzet azon holttetemet, melynek királyság a neve, nem akarja viselni többé.” — „Szegény király, szegény koronás király. […] Ha isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni istennek semmi virága, puszta lesz az, megátkozott porod miatt messze téren kivész minden, ami zöld, s századok múlva a késő nemzedék, hol kopár, fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve. Mert átkozott lesz a fű, mely sírodon gyökeret ver, és áldott lesz az, mely palotád köveit fogja lepni.”

18 De Maistre: „A francia forradalom véghezviteléhez fel kellett forgatni a vallást, meg kellett gyalázni az erkölcsöt, meg kellett sérteni minden tulajdont, s el kellett követni minden bűntettet: ezen ördögi műhöz oly sok romlott emberre volt szükség, hogy ennyi bűn talán még sosem munkálkodott együtt valamiféle gonosztett előidézésén.”

19 A forradalom majd mindegyik fontosabb résztvevője az emigráció évei alatt hivatalosan is csatlakozott a szabadkőműves mozgalomhoz (itthon ezt azért nem tehették meg, mivel mind I. Ferenc, majd V. Ferdinánd uralkodása alatt, 1848-ig, mind 1849 után 1867-ig az országban tiltva volt a titkos társaságok működése.) Bővebben: Berényi Zsuzsanna Ágnes: Kossuth Lajos és a szabadkőművesek. Argumentum, 2002. A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy első nagymestere Pulszky Ferenc lett. Horváth Mihály, Teleki László, Klapka György, Vukovics Sebő, Kossuth Lajos stb. mind páholytagok voltak.

2014. augusztus 18., hétfő

Kertek és utcák III.

Kirchhorst, 1939. április 5.

Kígyókirálynő: amit ma a mauretániaiakról felvázoltam, nem kielégítő. Ez a rend képzeletemben tisztábban él, mint a leírásban. A racionalizmus kell hogy legyen a leghatározottabb alapelv azokban az ábrázolásokban, ahol igen sok homályos anyag halmozódik fel. Azután, ha egy erkölcs nélkül technicizált kör doktrínáját dolgozzuk ki, annak alapján tegyük, hogy gonoszsága autochton erőkkel társul, és hogy azok segítségével valósul meg ismét az az ősi hatalom, amely után mindig is vágy élt szívükben. Ilyen módon fénylik át a régi cári birodalom Oroszországon, és ilyen a főerdész is, akinek alakjában a nihilizmus emberére talált. Egyébiránt Sztavrogin esetében e helyzet fordítottnak tűnik: a technikus a legitim hatalom hiánya kiváltotta érzései miatt kísérel meg szövetségre lépni az autochtonokkal.

Habár az ábrázolásnál az arányokat legjobb teljesen a termékeny képzeletre bízni, soha ne sajnáljuk átalakítani. Mindazonáltal kerüljük el, hogy a történet tisztán allegorikus jelleget öltsön. Mindenféle időbeli vonatkozás nélkül kell tudnia saját életéről, sőt az is jó, ha maradnak olyan fehér foltok, melyeket maga a szerző sem képes tisztázni. Ahogyan már megtapasztaltam, gyakran pontosan ilyenek a későbbi termékenység csírái. Így történt a főerdész alakjával is, amely még mindig elég homályos, és mintha egy Harz-hegységbeli, viharos éjjelen álmodtam volna meg. Mégis, ma már úgy látom, hogy az akkor feljegyzett vonások tágabb keretek között mélyebb értelmet nyertek.

Délután a lápvidéken. Közvetlen közelemben egy keskeny árokból fiatal vadkacsapár szárnyalt fel, és egy kört tett a fejem felett. A gácsér nászi díszben, göndörödő farktollakkal, melyek valamiféle vakmerő fickó-külsőt kölcsönöztek neki, nyaka pedig selymes, fémes zöld színben pompázott. Igen gyönyörűek voltak azok a helyek, ahol e szín dús és roppant puha feketébe tűnt át. E fekete csaknem egy magasabb rendű zöldnek látszott. Szinte egyfajta festékpornak képzeltem, mely feloldva nagy mennyiségű, pompás, zöld tinktúrát eredményez.

Ezután a kertben, borsó, saláta, mángold, hagyma és répa ültetése. Hogy fénylettek a borsók matt szürkészöld sorai a sötét árkokban! E látvány hatására arra gondoltam, mindjárt teljesen földdel fogom befedni, és belém villant, milyen különös, csaknem mágikus a virágágyakkal történő foglalatosság.


Amikor a földet ássuk, a talaj megváltoztatja kezünket: szárazabbá, vékonyabbá, és, ahogyan én vélem, szellemibbé teszi. A kéz megtisztuláson megy keresztül a földben. Az ujjak mozgatása a porhanyós, fellazult talajban, melyet a Nap és az erjedés is melenget, igen kellemes érzés.

A posta között érkezett egy levél Elisabeth Brock-tól Zürichből, aki a Description exacte d’un objet témájáról írt nekem, mivel egyik lány növendékétől egy elpusztult homárról készült képet kapott. A levél nagyon tetszett. Nyíltan be kell vallanom: már maga az ötlet is eredetinek tűnik nekem. Remekbe szabott, díszes darabról van szó.

2014. július 14., hétfő

Kertek és utcák II.

Kirchhorst, 1939. április 4.

Silány munkát végeztem, amint az már előre látszott abból, ahogyan aludtam és álmodtam. Habár nem minden nap zsákmányejtő nap, azért minden nap vadásznap – ez azt jelenti, hogy a délelőttöt mondatok felépítésével és lerombolásával töltöm, ahogy a fazekas összetöri rosszul sikerült edényeit. Általában igen hamar észreveszem ezt az állapotot, és tulajdonképpen elmehetnék helyette sétálni. Mivel ennek ellenére maradok, úgy gondolom, hogy még ennek a fáradozásnak is van jelentősége.


Délután ágyásokat ástam, retket és turbolyát ültettem. Olvasmány: Thornton Wildertől a Szent Lajos király hídja. Egy helyen a szerző az igazi kalandorok jellemzőit taglalja, melyek közé tartozik az a tehetség is, hogy beszédbe tudnak elegyedni idegenekkel. Ennek valóban elsődleges jellemzőnek kell lennie. Ha végigtekintünk ismerőseinken, biztosan csupán keveset találunk, akiket nem egy harmadik fél közvetítésével ismertünk meg. Azokkal az emberekkel, akikkel pedig közvetlenül kerülünk kapcsolatba, szokatlan körülmények között találkozunk, például egy utazáson, ünnepség alatt vagy egy szerencsétlen eset révén. Az erotika területén is a közvetlen módszer uralkodik, például a megszólításnál vagy a táncra történő felkérésnél. Meglehetősen kalandori lépés, amikor egy férfi egy sötét helyen, például a színházban, megfogja egy ismeretlen nő kezét. Egyébként ez többször megtörténik, mint gondolnánk. Edmond igazi mestere volt e művészetnek. Egyszer hosszú előadásban osztotta meg velem taktikáját. Erről eszembe jutott, hogy őt például közvetlenül ismertem meg: megszólított a földalattin. Valamennyi emberi csoportba szinte kizárólag bemutatás útján kerülhetünk be, mivel ez felel meg a társas létnek. A társaságkerülő kalandornak saját tehetsége siet segítségére. A szerzőség is tekinthető szellemi kalandnak, amelyhez hozzátartozik, hogy minden szerzőnek sok olyan ismerőse van, akiket közvetlenül megszólítva nyert meg magának. 

Úgy látszik, a közvetlen ismeretség magasabbrendű kapcsolatnak tekinthető. Ezért tartják az egymást szerető emberek rendkívülinek az őket egymáshoz vezető véletlent. Az eseményt, amely két idegent egymáshoz vezet, a regényekben is szívesen alkalmazzák bevezetésként.

2014. június 11., szerda

Kertek és utcák I.


Az alábbi rövidke bejegyzés Ernst Jünger Gärten und Strassen című művéből származik, melynek 1942-ben megjelent második kiadásának egy példányát sikerült beszereznem. A kötetet minden bizonnyal 1942. karácsonyára kapta eredeti gazdája, ahogyan a kézírásos ajánlásból kiderül. 

A könyv Jünger naplófeljegyzéseit tartalmazza 1939 tavaszától 1940 nyaráig. Szabó Lőrinc már 1943-ban szerette volna magyarul megjelentetni, ám legjobb tudomásom szerint ez nem történt meg. Amennyiben igény mutatkozik rá, Birodalmi Körünkben időről-időre felbukkan majd egy részlet belőle, míg végül remélhetőleg az egész mű olvasható nem lesz itt.


Kirchhorst, 1939. április 3.

Először dolgoztam az új házban. A kígyókirálynő – talán jobb címet is találhattam volna, hogy ne tartsanak ophitának minket. Úgy látszik, hogy amikor gondolatban felolvasom a kéziratot, nem egészen fogom fel a hatását. Valahogy úgy van ez, hogy számomra egy rövid mondat befejezetlennek tűnik, miközben tudom, hogy éppen a szűkszavú kifejezések szoktak erős benyomást gyakorolni. A mondat, ahogyan azt a szerző leírja, különbözik az olvasó által olvasott mondattól. Amikor olyan feljegyzések vagy levelek kerülnek a kezem ügyébe, melyekről már elfeledtem, hogy a saját tollamból származnak, a szöveg jobbnak, erősebbnek tűnik. 

Délután a kertben. Földje könnyen ásható, olyan fekete homokhoz hasonló, mely elszórtan humuszrétegeket tartalmaz. Mivel még mindig az überlingeni szőlőhegy kemény talajához vagyok szokva, jó érzéssel tölt el, ahogy folyadékként ömlik ki a vödörből.

Ernst Jünger: Kertek és utcák (Az 1939-es és 1940-es naplókból)
Verlag von E.S. Mittler & Sohn, Berlin, 1942.

2014. június 3., kedd

A háború kitörése



Az összes újságban másról sem volt szó, csak a háborúról. Ám néhány hónap alatt hozzá lehetett szokni ehhez a háborús ordibáláshoz. Oly sokszor kellett összecsomagolnunk a felszerelésünket, hogy már unalmassá vált, és nem is hittünk többé, hogy valaha is kitör bármi. Legkevésbé mi hittünk a háborúban, akik elsők voltunk a határon, a “hadsereg szeme”, ahogyan akkoriban parancsnokunk a lovasjárőreinket hívta.

A legmagasabb háborús készültség előestéjén az elkülönített századnál ültünk, a kaszinónkban, ahol osztrigát faltunk, pezsgőt ittunk és játszottunk is egy kicsit. Remekül éreztük magunkat. Ahogy említettem, a háború senkinek eszébe sem jutott.

Wedel anyja ugyan néhány nappal korábban már kicsit gyanakvóvá tett bennünket, mert felbukkant Pomerániából, mondván, hogy még egyszer szeretné látni fiát a háború előtt. Mivel a legjobb hangulatban talált ránk, és megállapította, hogy egyáltalán nem gondolunk a háborúra, nem tehetett mást, mint hogy meghívott minket egy kiadós reggelire.

Éppen indulni készültünk, amikor váratlanul nyílt az ajtó, és Kospoth gróf, Öls járási vezetője állt a küszöbön. A gróf meghökkent arcot vágott.

Vidáman üdvözöltük régi ismerősünket. Elmondta utazása célját, nevezetesen, hogy személyesen akart meggyőződni róla, igazak-e a hírek a közelgő világháborúról. Nagyon helyesen azt feltételezte, hogy ezt a határon tudhatja meg leghamarabb. Így hát komoly meglepetésként érte a békés kép. Tőle tudtuk meg, hogy Sziléziában már az összes hidat őrzik, és az emberek az erődökben máris a helyük keresésén gondolkodnak.

Gyorsan meggyőztük, hogy a háború teljesen kizárt, és tovább szórakoztunk.

A következő nap kivonultunk a harctérre.

Rittmeister Manfred Freiherr von Richthofen: A vörös harci pilóta
Ullstein-Kriegsbücher, Berlin, 1917.