Kertek és utcák VIII.

Kirchhorst, 1939. április 11.

Hagymát, spenótot és májusi retket ültettem, aztán észrevettem, hogy a borsók csírázni kezdtek – nagy megkönnyebbülésemre, mert csaknem rögeszmém volt, hogy egyáltalán semmi nem fog itt meggyökeresedni. Mentségemre fel kell hoznom, hogy minden, amit napközben űzünk, ellentmond annak a növekedésnek, amely az éjszaka során, közreműködésünk nélkül megy végbe. 

Mindenekelőtt egyetlen erénynek vagyunk híján, annak, amit önmagunkat-megajándékozni-képességnek nevezhetnénk. Ebben kell gyermekien megmaradnunk, s akkor az öröm magától érkezik. Sőt, úgy gondolom, az is megfigyelhető, hogy a pénz – nem az absztrakt értelemben vett, hanem a konkrét, az örökségek, ajándékok és nyeremények – mindig pontosan meghatározott „címzettekhez” érkezik. Nem annyira furcsa ez, mint amilyennek tűnhet, mivel minden ajándékozó ösztönözheti az ajándékok elfogadását. Ezért adunk oda mindent a gyermekeknek.

Ez a körülmény játszik szerepet az örökségek elosztásában, és képezi rejtett alapját a belőle fakadó feszültségeknek. A szülők nagyon szeretnék, hogy gyermekeik szorgalmasak legyenek, szeretetük mégis mindig azokra irányul, akik a leginkább gyermekiek. Ezért könnyen hajlanak arra, hogy a fiatalabbat jobban támogassák, mely tettükben a testvérharc csírái rejlenek. Így a szorgalmasabb, mint egykor Káin, megbántódhat.

Kertek és utcák VII.

Kirchhorst, 1939. április 10.

Kígyókirálynő: Óvatosság a márványszirtek leírásánál, nehogy csodálatos festménnyé váljanak a Titan-béli¹ Isola Bella stílusában. A szerző a Szép benyomásainak közvetítésére törekszik, miközben az olvasót megrészegíti szavaival. A Szép legnagyobb hatása azonban nem az elragadtatásban rejlik. Varázslat segítségével bilincsel le bennünket. Mélységesebb örömet képes így ébreszteni bennünk, mint a mámor, amely végeredményben az ürességbe von, a formáknak pedig képtelen ellenállni. A varázslat viszont éppen hogy tágra nyitja a szemünket, ahelyett, hogy lezárná, és a lehető legmélyebb benyomásban részesülünk általa, amely tudatosan csak lehetséges. A szépség esetében a megfigyelés fokozódik; létezik egy olyan állapot, amelyben az idő lelassul, a színek pedig erősebben ragyognak, ahogyan légüres térben is teszik. A Szép ábrázolása mértéket, távolságot és éleslátást feltételez; puszta dadogással semmit sem lehet tenni. Ezért az olyan szavak, mint a „leírhatatlan” nem tartozhatnak hozzá. Ehhez hasonlóan, a fokozásokban való tobzódás úgyszintén a tehetetlenség jele. Természetesen mindig vannak olyan fokozatok, amelyeknél a bőség vagy az izzás formáinak nem lehet ellenállni, s azok végül széthasadnak. Olyan területekre tévedünk, melyek a szavak birodalmán kívül találhatók. Ekkor még a módszer is megváltozik. Így törnek előre a tiszta dallamok, amelyek még könnyebb terhet hordoznak.

Úgy gondolom, hogy a híres Szerelmi igézet² című képen a varázs lényegét sikerült jól megragadni, különösen mivel a rémület benyomását is közvetíti, amely a leleplezés pillanataiban lep meg bennünket.

Minták a márványszirtekhez: a mondellói világítótorony sziklaszirtje, amelyet a tanítóval másztam meg. Azután az átjáró Korfuról Kanoniba, a Rodinotal Rodoszon, a kilátás a Sottomonte kolostorból Korčula felé és a földút a gleccsermalomtól Sipplingenig a Boden-tónál, továbbá a sólyom- és bagolyfészkek Korinthosz meredek falainak réseiben, az Akropolisz, és az, ahogyan a sziklák áttörnek a talajon Rióban, amitől rögtön orchideákra és kígyókra kell gondolunk. A szerzőnek sokat kell utaznia, hogy kiderítse, mit tud nyújtani neki a világ. Ám azután a képzeteket össze kell keverni és cseppfolyósítani, mint azt a mézet, amely sokféle virágból áll össze. Csak az emlékezet elemeiből repülhet táplálékához a szellem. 

Délután kellemes napsütésben a lápvidéken – és ott, a vízimohában, apró csíborfélékre vadásztam. Ezen elfoglaltság közben egy nagy vízipók lebegett elő a sásból a mocsárérc sötétlő tükrére, éppen ott, ahol guggoltam, fehérrel csíkozott, mély bársonybarna testével. Ezeken a tavaszi napokon köröskörül nyírfaágak és hangaszárak csillámlanak az erős fényben, mintha frissen mosták volna őket. A szokatlan jelleg valószínűleg a még télies vegetáció és a csaknem nyári fények ellentétében áll.

¹ Jean Paul (Johann Paul Friedrich Richter) német író négykötetes, Titan című regénye (1800-1803). 
² Ismeretlen alsó-rajnai mester képe 1470-80 között.

Kertek és utcák VI.

Kirchhorst, 1939. április 9.

A szántóföldeken itt-ott egy sötét ligetecske áll. Az utak mellett a nyírfák még lombtalanok. Az árkok mentén virágzó barka, melyet már beporoztak a méhek és a sárga legyek. Békapeték nagy csomói ágyazódnak szágópudingként a vízinövényekbe, már erősen kifejlett, fekete magvaikkal. S mindenünnen üveges kuruttyolás hangzik fel a mélységekből. A tavasznak is van egyfajta kétéltű arculata, hűvös és egyszerre gyengéd varázsa, szerelmi játékaival a megolvadt jégben.

A békákat, különösen amikor kinyújtott hátsó lábaikkal tűnnek fel a vízben, mindig is az emberekhez hasonlónak láttam, ám olyanoknak, mint amelyek újra beolvadtak a gerincesek egy sokkal magasabban megformált osztályába. A természet első, emberi lényeg irányába tett előrenyomulásának látszanak, mely aztán mindegyre ellenállhatatlanul megújul. Valószínűleg ide tartozik az is, hogy a békát – a majomhoz igencsak hasonlóan – komikusnak tartjuk. A hím még közösülés közben is emberi módon ragadja meg „karjaival” a nőstényt.

Ugyanakkor az ember is rendelkezik a kétéltűekre jellemző vonásokkal. Elsősorban akkor érzem ezt, amikor a fej erősen hátradöntött tartásában az áll- és a torokrész feltárul előttünk. Így mindig is maradnak olyan helyek, ahol a természet az állati öltözetet túlságos sietséggel szabta ki ránk.

Emlékszem, gyermekként a békák látványa nagy gyönyörűséggel töltött el. Egy délután, hazafelé menet az óvodából, hatalmas, zöld és fekete foltos kecskebékákat láttam egy akvarisztikai bolt kirakatában. Megdöbbentem, hogy ilyen nagyszerű teremtményeket meg lehet vásárolni, így hát bementem, kissé zavarban, ám ugyanakkor erősen vágyva rá, hogy megvegyek egy kis fickót. Sajnos ekkor megjelent a nagyapám, és kitessékelt onnan. 

Meg kellett ízlelnem valamit akkoriban abból az érzésből, milyen rabszolgát birtokolni – úgy értem, abban az igen ősi, a rómaiak, sőt, talán még a hellenizmus kora előtti értelemben. Ez az ember hozzám tartozik, az én tulajdonom, teljes mértékben és biztosan az enyém; nagyon szívesen játszom vele. Azt gondolnám, hogy ebben rejlik a létező legmélyebb kapcsolatok egyike. Ugyanakkor másfelől ezt: én a te rabszolgád vagyok – nem tudjuk-e olyan hangnemben kimondva elképzelni, amilyennel egyetlen történészünk sem találkozott? Az ilyesmi hozzátartozott nemünk gyermekkorához, sötéten csillogó tündérországunkban, ahogyan azt Hérodotosz még saját szemével láthatta. Ez ad egyedülálló jelentőséget könyveinek. 

E bekezdéseket átolvasva feltűnt, hogy az első harmadik mondatában a „virágzó barka” visszatetszőnek hat. Kétségtelenül igaz, hogy ebben egy pleonazmus rejlik, ami figyelmeztető hatású. Dicséretes azonban a mód, ahogyan szembeötlik, egy olyan a priori esztétikai kellemetlenség révén, amely azután logikailag is igazolható.