2014. június 11., szerda

Kertek és utcák I.


Az alábbi rövidke bejegyzés Ernst Jünger Gärten und Strassen című művéből származik, melynek 1942-ben megjelent második kiadásának egy példányát sikerült beszereznem. A kötetet minden bizonnyal 1942. karácsonyára kapta eredeti gazdája, ahogyan a kézírásos ajánlásból kiderül. 

A könyv Jünger naplófeljegyzéseit tartalmazza 1939 tavaszától 1940 nyaráig. Szabó Lőrinc már 1943-ban szerette volna magyarul megjelentetni, ám legjobb tudomásom szerint ez nem történt meg. Amennyiben igény mutatkozik rá, Birodalmi Körünkben időről-időre felbukkan majd egy részlet belőle, míg végül remélhetőleg az egész mű olvasható nem lesz itt.


Kirchhorst, 1939. április 3.

Először dolgoztam az új házban. A kígyókirálynő – talán jobb címet is találhattam volna, hogy ne tartsanak ophitának minket. Úgy látszik, hogy amikor gondolatban felolvasom a kéziratot, nem egészen fogom fel a hatását. Valahogy úgy van ez, hogy számomra egy rövid mondat befejezetlennek tűnik, miközben tudom, hogy éppen a szűkszavú kifejezések szoktak erős benyomást gyakorolni. A mondat, ahogyan azt a szerző leírja, különbözik az olvasó által olvasott mondattól. Amikor olyan feljegyzések vagy levelek kerülnek a kezem ügyébe, melyekről már elfeledtem, hogy a saját tollamból származnak, a szöveg jobbnak, erősebbnek tűnik. 

Délután a kertben. Földje könnyen ásható, olyan fekete homokhoz hasonló, mely elszórtan humuszrétegeket tartalmaz. Mivel még mindig az überlingeni szőlőhegy kemény talajához vagyok szokva, jó érzéssel tölt el, ahogy folyadékként ömlik ki a vödörből.

Ernst Jünger: Kertek és utcák (Az 1939-es és 1940-es naplókból)
Verlag von E.S. Mittler & Sohn, Berlin, 1942.

2014. június 3., kedd

A háború kitörése



Az összes újságban másról sem volt szó, csak a háborúról. Ám néhány hónap alatt hozzá lehetett szokni ehhez a háborús ordibáláshoz. Oly sokszor kellett összecsomagolnunk a felszerelésünket, hogy már unalmassá vált, és nem is hittünk többé, hogy valaha is kitör bármi. Legkevésbé mi hittünk a háborúban, akik elsők voltunk a határon, a “hadsereg szeme”, ahogyan akkoriban parancsnokunk a lovasjárőreinket hívta.

A legmagasabb háborús készültség előestéjén az elkülönített századnál ültünk, a kaszinónkban, ahol osztrigát faltunk, pezsgőt ittunk és játszottunk is egy kicsit. Remekül éreztük magunkat. Ahogy említettem, a háború senkinek eszébe sem jutott.

Wedel anyja ugyan néhány nappal korábban már kicsit gyanakvóvá tett bennünket, mert felbukkant Pomerániából, mondván, hogy még egyszer szeretné látni fiát a háború előtt. Mivel a legjobb hangulatban talált ránk, és megállapította, hogy egyáltalán nem gondolunk a háborúra, nem tehetett mást, mint hogy meghívott minket egy kiadós reggelire.

Éppen indulni készültünk, amikor váratlanul nyílt az ajtó, és Kospoth gróf, Öls járási vezetője állt a küszöbön. A gróf meghökkent arcot vágott.

Vidáman üdvözöltük régi ismerősünket. Elmondta utazása célját, nevezetesen, hogy személyesen akart meggyőződni róla, igazak-e a hírek a közelgő világháborúról. Nagyon helyesen azt feltételezte, hogy ezt a határon tudhatja meg leghamarabb. Így hát komoly meglepetésként érte a békés kép. Tőle tudtuk meg, hogy Sziléziában már az összes hidat őrzik, és az emberek az erődökben máris a helyük keresésén gondolkodnak.

Gyorsan meggyőztük, hogy a háború teljesen kizárt, és tovább szórakoztunk.

A következő nap kivonultunk a harctérre.

Rittmeister Manfred Freiherr von Richthofen: A vörös harci pilóta
Ullstein-Kriegsbücher, Berlin, 1917.