Kirchhorst, 1939. május 14.
Ma, vasárnap délután, felkeresett egy huszonhárom éves olvasó, aki őrvezetői rangban szolgál Braunschweigben. A bükkfák alatt kávéztunk, majd kisétáltunk a lápvidékre. Feltűnt, hogy mindenki, akivel így ismerkedem meg, kisebb-nagyobb mértékben szenved, anélkül, hogy segíteni tudna a baján. Ezek az idők olyanok, mint valami gonosz szűkület: az embernek át kell préselnie magát rajtuk. Mindenekelőtt, tisztán fiziognómiai alapon, az a benyomásom, hogy szinte teljes tudatosságban élnek, s annak az állapotnak a gondolata foglalkoztatja őket, amiben magukat találják. A vizsgadrukk tüneteit mutatják, teljesen éberek, és különös, hogy a boldogságra és ártatlanságra irányuló akarat oly csekély mértékben él bennük. Mindig az az érzésünk velük kapcsolatban, mintha távfutókkal vagy ami még rémítőbb, távfutónőkkel beszélnénk. Hol tartalékolhatja manapság a világszellem az álmodóit és az alvóit?
