Kertek és utcák XLVIII.

Kirchhorst, 1939. július 19.

Fürdőzés után csapongó beszélgetésbe merülve a körülményekről, amik ezeket az éveket uralják. Az emberek zavaros vízben élő állatokra emlékeztetnek, s nem találják a helyüket. Egy áthatóbb pillantású szem azonban olyan jól elrendezettnek látná őket, mint amilyenek a mezőn sorakozó zászlócskák. Talán a dolgok e hiányos ismerete fontos a történelem mechanizmusában, mert a tényleges veszélyek iránti vaksággal jár, s így egyfajta sorsdöntő bátorság. Vannak azonban olyan jelek, amelyek erején keresztül a helyzet egy csapásra láthatóvá válhat. Úgy lángolnak fel, mint a sötétségbe kilőtt rakéták, fényükben megismerszik barát és ellenség.

A fürdő: egy régi agyagbányában lévő kacsaúsztató, ami a Lohne-ba vezető út mentén található. A kör alakú felszínt csaknem a közepéig a vízi hídőr barna levelei lepik el; a böglyök figurákat mutatnak be felettük. A víz mély és mozdulatlan, a bányából pedig időnként bűzös buborékok és hideg hullámok hatolnak fel. A partot alacsonyra taposta a lábasjószág, a nádasban kisasszony-szitakötők és légivadászok napoznak – rőt, kőris, fekete, zöld erezésű, halvány, sötét szárnyszalaggal; a testek mintha finom, élénk színű bambuszcsőből lennének. A fecskék röppenve érkeznek az udvarokból, és mellkasuk nedvessé válik az egyetlen pillanat alatt lezajló vadászatban. Egy kis szivattyú, amit szempillaként keretez a magasra nőtt káka és nád, de vannak halak is a mélyben. Gólyák úgyszintén járnak erre, vendégként Neuwarmbüchenből, s békákat nyársalnak fel. A szolgálóin, a nixeken¹ és a kutakban lakó szellemeken keresztül Neptun uralkodik itt. Ezért hát teljes  a felüdülés, amiben ez az elem részesíthet.

¹ Vízi szellemek, akik áldozataikat lerántják magukkal víz alatti otthonukba.

Kertek és utcák XLVII.

Kirchhorst, 1939. július 18.

Mialatt Hamburgban dúlt a kolerajárvány, a „hamburgi”-szót Németország-szerte sértésként alkalmazták.

Bizonyos élmények emléke kapcsán érzett szokatlan elégedetlenség. Az ember szeretné még egyszer élvezni azokat; ám úgy tűnik, mintha ekkor éppen a legfontosabbat felejtené el. Meglehet, ez annak a jele, hogy létezik egy abszolút élmény, amelynek zamata a tapasztalatban nem teljesen érezhető.

Gondolatok arról, hogy az élő tájba barlangok nyílásai magasodnak, amik fényes nappal rejtve maradnak. Szürkületkor lépünk beléjük, s olyan elveszett világokba indulunk, mint amilyenekbe a heisterbachi szerzetes¹ is. Ilyen a pokol, ilyen az őrület, a mágia és ilyen a halál is. Rémisztő, ha a hozzánk legközelebb állót eltűnni látjuk a láthatatlanban.

Amikor az emberi hang visszhangot kelt, olyan csengésű, ami egyedül erre a körülményre jellemző.

¹ Heisterbachi Caesarius (kb. 1180 – kb. 1240), a Dialogus miraculorum című hagiográfia szerzője.

Kertek és utcák XLVI.

Kirchhorst, 1939. július 17.

Tizenharmadika és tizenötödike között Nigrinus¹ járt itt látogatóban, aki most Hamburgban etnológiát tanul. Az izzasztó fenyőerdőkön keresztül Kolshorn környékére utaztunk, s ott álarcokról, fegyverekről, halászatról, déltengeri szigetekről és a kőkori életről beszélgettünk. Ez utóbbi magas rangot tölt be az elveszett paradicsomok között. A megnövekedett mozgás célja érdekében a modernek már a fémekkel kezdtek. Itt rejlik a mesét a mítosztól elválasztó fordulat is. Örültem, hogy ilyen dolgokra terelődött a társalgás, ám Nigrinus kifejezte a közelgő háború iránti vágyakozását is.

Feltűnő volt rajta a fiziognómiai elváltozás. Amikor megízleljük az élet hevét, az égési sérülésekhez hasonlóan, elsősorban az orcáinkba vésődnek szokásjegyeink, oda, ahol a gyermekek gödröcskéi vannak. Helyet teremtenek maguknak, mintha puskapor lángolna fel rajtuk. A szemekbe, amik korábban üres tükörre emlékeztettek, élesség költözik, noha megmarad bennük azoknak az állatoknak a pillantása is, akiknek lángoló karikán kell átugraniuk. Az ember gyakran feldúltnak tűnik, kiégettnek, ahogyan ezt a hercegnőn is észrevettem.

Tizenötödikén és tizenhatodikán D.P.² is meglátogatott, bár két vendégem csak futólag találkozott. D.P-ben gondolatainak rendezettsége és tökéletes formát öltése tűnt fel, amely egy jelenlévőbb erő benyomását keltette. Ivás közben még éberebbé vált, arcán rőt árnyalattal, mozdulatlanul ülve, mint egy bálvány.

Számtalan dolog közepette beszélgettünk Andronikosz császárról is, akit Bloy könyvéből ismertem meg. Miután sok éven keresztül zsarnokként uralkodott, eljött számára a bukás, Bizánc söpredékének kezére jutott, akik napok hosszú során keresztül kínozták halálra, mialatt ő életét és öntudatát úgy igyekezett megőrizni, ahogy a gyertyalángot próbáljuk megvédeni a túl erős légáramlattól. A csőcselék rovarrajként nyüzsgött körülötte. Utolsó szavai így hangzottak: - Istenem, miért hagytad, hogy a már letört szárat tovább tapossák a végtelenségig? Ezután látták, hogy kezét a szájához emelte, mintha le akarná szopogatni róla az egyik sebéből ráfröccsenő vért.

D.P. szeretetreméltósága abban rejlik, hogy bár már ötven éves is elmúlt, még mindig képes elcsodálkozni. A legtöbb ember ugyanakkor csak annyiban fogadja el az élet új tényállásait, amennyiben azok kapcsolatban állnak saját rendszerükkel vagy még inkább az érdeklődésükkel. Hiányzik belőlük a jelenség és az önmagában való sokféleség iránti vágy – Erósz, akivel a szellem az új benyomást magszemként fogadja magába.

¹ Manfred Schwarz.

² Carl Schmitt.

Kertek és utcák XLV.

Kirchhorst, 1939.július 9. 

Márványszirteken. Különös, ahogy a munka során szem elől veszítem az egészet. Így van ez kézimunka esetén is, ahol mindig csupán az a hely fénylik fel, ahová a tűt szúrjuk, a szövet többi része sötétségben marad.

A mondatok „csomagolása”, amiknek részei számomra a legtöbbször rögtön ismerősek. Ám nagy erőfeszítésembe kerül, hogy a lehető leggazdaságosabban, mintegy „bedobozoljam” őket. Az ideális mondatban oly mértékben részesül minden szó nyomatékban és hangsúlyban, amennyire szükséges.   

Kertek és utcák XLIV.

Kirchhorst, 1939. július 7.

Befejeztem Léon Bloy La Femme Pauvre¹ című művét. Minden regény legnagyobb kihívása az a kísértés, hogy elmélkedésekkel szakítsuk félbe a cselekményt, s éppen a legokosabbak maradnak ebben biztosan alul. Itt egy egész esszékötetre való anyag van szétszórva.

Bloy egy gyémántból és fekáliából álló ikerkristály. Leggyakoribb szava az ordure.² Hőse, Marchenoir, azt mondja magáról, hogy a fején emberi ürülékből font koronával fog a Paradicsomba lépni. Chapuis asszony csak annyit ér, mint a felmosórongy egy leprakórház hullagödrének. Leír egy párizsi kertet, ahol olyan szag uralkodik, amitől még egy karikalábú dervist, fertőzött tevék sintérét is üldözési mánia fogna el. Poulot asszonynak, fekete inge alatt, olyan melle van, ami egy mocsokban meghempergetett, kutyafalka által lehugyozott és hátrahagyott borjúszeletre emlékeztet. És így tovább a végtelenségig.

Eközben ilyen tökéletes és igaz mondatokra is lelhetünk: La Fête de l'homme, c'est de voir mourir ce qui ne paraît pas mortel.³ 

A 169. oldalon szerepel egy kép arra, amit el kellene kerülnünk: La ligne impérieuse du nez aquilin, dont les ailes battaient continuellement.⁴

¹ A szegény asszony.

² Szenny.

³ Az ember számára az jelent ünnepet, ha látja meghalni a halhatatlannak látszót.

⁴ A sasorr erélyes vonala, aminek szárnyai kitartóan csapkodnak.

Kertek és utcák XLIII.

Kirchhorst, 1939. július 4.

Délután Dr. G. elutazott Fischerhudéból, ahol Rilke asszonynál lakik, s rövid időre megállt itt. Szakértőktől azt hallom, hogy a zenében ő a legjelentősebbjeink közé számít. Noha erről nem tudok véleményt alkotni, mégis érthető számomra. Tökéletesen megítélhetjük kívülről, ha valaki kimagaslik a maga területén – ha megértjük benne azt a részt, amelyik nem különül el. A fókuszban a rejtett súlyt is érezzük.

Beszélgetés Wagnerről, Verdiről és Bizet-ről. Hoffmannról és a faluni bányákról is, amelyekben G. már régóta egy opera anyagát látja.

A kertben a kerítéseken az elszórt magvakból magasra virágzott a bükköny. Nagyszerű színek: finom lazacszín, krémsárga, ibolyakék, mintha ecsettel helyezték volna el őket a nedves földre.

Kertek és utcák XLII.

Kirchhorst, 1939. július 3.

A kert kezd egész jól teremni. Második megművelésére is lesznek már ágyások.

Álmomban kihalt vidék felett szálló harci repülőszázadot láttam. Egy elhárítóüteg harmadik lövésére az egyik gép lángolva a földbe csapódott. Kaján megelégedéssel nyugtáztam, hogy a színjáték egy teljesen gépiesített világon játszódott. A benyomás jelentősebb és élesebb volt, mint a világháborúban, mert az esemény racionalitása erősebbé vált. Nem mellékesen a repülőgépek elektromosan töltött részecskékként haladtak egy úgyszintén feszültség alatt álló világ felett. A találat halálos érintkezést okozott.

Azután széles mezőkön aratógépek haladtak; emberi vezérlés sehol sem látszott, csupán egy hatalmas boronát húztak emberi erővel a tarlón át. Okkerszín szolgákat fogtak be elé, akiket egy óriási felügyelő irányított. Addig ütötte őket, amíg ordítva el nem estek, majd újra a verésükbe fogott, míg el nem halt az ordításuk. Az erő ostoba alkalmazásának és az ostoba szenvedésnek az ellentéte nyilvánult meg ebben, ami kétségbeesésbe taszított. 

 Napközben, amikor a kertben voltam, az álom visszatért hozzám. Most már figyelmeztetésnek tekintem; tudatosodott a felelősség, ami ilyen megértést hoz magával.

Kertek és utcák XLI.

Kirchhorst, 1939. június 25.

A Rodoszról érkezett Doktor Ostern látogatott meg egy kávéra. Elbeszélgettünk a triandai tengerparti útról és a Rodinotalról, melyek emléke még élénken él bennem. Úgy vélte, ezen a helyen kellett lennie a rétoriskolának. Ezután Krétáról esett szó, ahol jövő nyáron élni szeretnék, s amit ő ajánlott nekem. 

 A postával Gide 1889 és 1939 közötti naplója, ajándék Herkulestől.

Oroszországi élmények a forradalom alatt

"Az ortodox templomokba özönlik a jámbor tömeg, imádkozva és segítséget kérve, nem a maguk számára, hanem az országnak. Üldözés és szentségtelen gúnyolódás nem ijeszti meg őket. Gyakran megesett, hogy a bolsevikok megtámadtak egy templomot, vadul lövöldöztek, meg akarták ijeszteni és szétkergetni az imádkozókat. De hiába! Nem rémültek meg, s a tömeg hátra se fordult a lövöldözésre. Ilyenkor megértette az ember, hogy Oroszországot egy titokzatos elszántság szállotta meg, alávetni magát a mártírhalálnak, hogy megmentse a jövő nemzedéket.

1918-ban, a húsvéti istentisztelet alatt, Moszkvában a bolsevikok berontottak a templomba, ahol minden oroszok pátriárkája szolgáltatta a misét. A gyülekezet egyetlen tagja sem mozdult; az egyik kommunista rálőtt a pátriárkára, s megsebesítette a karját. A pátriárka nem törődött a fájdalommal, folytatta az imádságot, míg el nem jött az ideje, hogy meg kellett fordulnia, s a gyülekezet belekezdett a vidám énekbe: "Krisztus feltámadt"! Lehetetlen leírni a lelkesedést és rajongást, ami erőt vett a tömegen. A bolsevikok megértették a helyzetet, és azonnal elhagyták a templomot".

 Ferdynand Antoni Ossendowski: A sötét kelet árnyéka (Franklin-társulat kiadása, Budapest, é.n., fordította: Balassa József.)

Kertek és utcák XL.

Kirchhorst, 1939. június 21.

Márványszirtek. A munka lassan halad, mert a szöveg tökéletessé tételén fáradozom, s minden egyes mondatba belekötök, noha a benyomás talán ugyanaz maradna akkor is, ha bizonyos részeket felületesebben kezelnék. Sajnos ehhez hiányzik belőlem a közvetlenség. A felületesség kétszeres erőfeszítésembe kerülne, mivel a már tökéletesített részekre kellene felhordanom. Szemben állna a gazdaságosság szabályaival is. Erről egy kicsiny szobrocska jutott az eszembe, amit egy bahiai kolostorban láttam. Bearanyozták a felületét, majd az aranyra vitték fel a festéket, nem pedig fordítva.

A mű teljesség, s nem a mondatok összességéből áll. A teljesség pedig egy sínpárhoz hasonlít, ami az olvasót pillanatok alatt minden egyenetlenség és csiszolatlanság fölé vezeti. Előhívja benne az olvasás lelkesedését, egy igazán értékes ajándékot.

Kertek és utcák XXXIX.

Kirchhorst, 1939. június 18.

Szombaton és vasárnap kellemesen zajlott Edmond és Arnolt Bronnen látogatása. Edmond magával hozta a fiát is, aki nagyon hasonlít elhunyt édesanyjára. Ugyanolyan puha és éjsötét pillantás, amiben van valami bagolyszerű, súlyos, hófehér szemhéjaival. Ilyen megfigyelések megtételéhez idősebbé kell válnunk, látnunk kell a különböző nemzedékeket.

A postával levél jött Storchtól, aki Brazíliában egy néger társaságában izzó tűzhely előtt napi tizenkét órán keresztül banánt szárít, éjjel pedig a naplóját vezeti. Azt írja, egészen elfogta a saját munkabírása feletti döbbenet. Valóban ismeretlen tartalékok rejlenek bennünk. Igaz az a mondás, hogy „akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá”.¹ Ugyanez érvényes a szükségre is.

¹ Az eredetiben nem “észt”, hanem “erőt” (Kraft).

Kertek és utcák XXXVIII.

Kirchhorst, 1939. június 11.

Ismét a großhorsti tölgyfánál. A forró mezőn beszélgetés arról a megközelítésről, amelyben a teremtés a darwinizmus révén úgy jelenik meg, mintha acélszögekkel lenne kiverve. Friedrich Georg: „Az állatok itt éppen olyanok, mint a cinkbádogból készített művirágok”. Az a fölény, amivel Schopenhauer az összehasonlító anatómiáról szóló fejtegetéseiben minden efféle kísérletet úgymond már a létrejöttük előtt, legalábbis az arra érdemesek számára, érvénytelenített, számunkra mindig is dicsőséges fejezet marad. Mindazonáltal a szellem mechanikájához tartozik, hogy az ilyen tanításoknak a maguk teljes terjedelmében ki kell bontakozniuk, és emellett gyümölcsöt is kell hozniuk, mivel a maguk keretei között igazak maradtak. Természetesen az alacsonyabb, empirikus fokozatokon az igazság fáradtságosabb, nagyobb felindulással kapcsolódik össze. Itt lehet megemlíteni azt is, hogy ami a fejből hiányzik, azt a lábak segítségével lehetséges pótolni.

Kávézáskor felkeresett egy finn professzor a feleségével és a gyermekével, s a Magiszter¹ üdvözletét hozta Oslóból. Úgy vélte, Lengyelország az ősz folyamán szét fog hullani, de ez számomra meglehetősen kérdésesnek tűnik. A látogatás kapcsán világossá vált, hogy az egyéni szaktudósok helyzete nagyon veszélyeztetett. Hasonlóvá váltak a gép mögött álló munkásokhoz. Az ember kilép az autonómmá lett műből, s egyre inkább helyettesíthetővé és nélkülözhetővé lesz. Éppúgy kicserélik majd, mint egy gépalkatrészt, s az eredmények, melyeket elér, sőt, még az észleletek is rajta kívül születnek meg, a folyamatot pedig inkább hangszereli, mint hogy bensőleg ragadná meg. Az ember nélkülözhetetlensége az eredetiségével, s így a vele szembeni tisztelettel együtt enyészik el. Az egyes ember bizonyossága mindezek ellenére, még olyan üldöztetések közepette is, mint Paul Gerhardté, borzalmasan nagy.

¹ Hugo Fischer (1897-1975) német filozófus.

Kertek és utcák XXXVII.

Kirchhorst, 1939. június 10. 

 A hatalmas hőségben megmetszettük a magas fűzfát a birs- és szilvafák előtt, mert elvette előlük a fényt és a levegőt. Colshorn szomszéd adta ezt a tanácsot, aki most épp haldoklik. Arról beszélgettünk, mennyire fonódik össze a sorsa a szóban forgó fáéval, azután pedig a mandarinról Diderot-nál, aki hasonló összefüggést ábrázolt. Azt hiszem, arról van szó, hogy ha Párizsban elkövetnek egy apagyilkosságot, az pontos összhangban áll azzal, hogy egy mandarin Kínában jobb- vagy bal lábbal kelt-e fel. A gondolat a maga mechanikusságában nagyon XVIII. századi, ám ugyanakkor tanulságos a kacskaringókban rejtező mágiára vonatkozóan.

A lehántott fűzfakéreg finom illata, amely a melegben a friss hentestokány hűsítő szagát árasztja.