Kertek és utcák LXXXIX.

Schilfhütte, 1939. december 27.

A fagy, a köd és a szélcsend ilyen bőségben eddig még sohasem látott jégalakokat varázsolt elő. A fák és a bokrok legapróbb csúcsukig olyannyira kristályossá váltak, mint az anyalúgba helyezett gallyak. Némán és csodálatos módon bukkantak fel, ahogy ma reggel a védmű felé tartottam. Sűrű, hólétől terhes ködből emelkedtek ki, s gyakran nehezen lehetett kivenni őket, mintha a fehér díszt marató tollal szürke lemezekre vitték volna fel. Ám azután a szem egyszerre az egészet megragadta, mintha a látás új művében részesülne. Így játszottak a kristályvilág törvényei nagyban a táj képével, miközben váratlanul úgy tűnt, hogy a tudatba hatolnak. Ez jellemezte azonban a legkisebb formákat is – reggel a fagyos havon apró árpagyöngyök hevertek, és a kristályosult talajon mintába, csillagokkal átszőtt íriszfátyolba rendeződtek. 

A patakok vize feketén és élettelenül folyik e ragyogó világban. Látványuk régi tervemre emlékeztet, hogy a Schwarz und Weisson dolgozzam. Ez sokkal nehezebb, mint a színekről tanítani valamit, ezért a szóban forgó esszé olyan mesterműnek tűnik, amihez még nincsenek meg a megfelelő eszközeim.

Kertek és utcák LXXXVIII.

Schilfhütte, 1939. december 26.

Az erotikus álmok még mindig nagyon tanulságosak az érzéki és gondolati világ közötti észrevehetetlen összefonódás tekintetében. Törekvéseink gyakran igen absztrakt kapcsolatai csupán olyan zsinegekre emlékeztetnek, amikkel színpompás halak húznak le a mélységbe. Így azt álmodtam nemrég ebben a kunyhóban, ahol a hideg éjjeleket vörös hálózsákomba burkolódzva töltöm, hogy egy újságpapír utolsó oldalát látom. Elolvastam a születésekről és elhalálozásokról szóló beszámolókat, továbbá a válásokat és ezek okait is. Az utóbbiak, ahogy a dolgok természetéből fakad, főként intim természetűek voltak, s váratlanul, miközben az egymás után következő betűket szemléltem, úgy tárult fel előttem a szöveg előtörténete, mintha egy bábszínház függönye emelkedne fel. Így az írott címet mozgó kép követte. Egy kis szobába pillanthattam be, ahol egy férfi és egy nő szerelmi játékát láttam.

Ha most felidézem az álom menetét, érzem, hogy már akkor feszültté vált, amikor a sarkain kicsit megsárgult újságot megpillantottam. Én pedig, ahogy gyakran szoktam, az unalom elől rögtön a hirdetési részhez ugrottam. Így űz minket fényes nappal egy titkos mágneses erő holt dolgokon és teendőkön keresztül, s valahol mindig összeszövődik az események és a válogatás iránti vágyunkkal.

Az egyiptológiától mindenekelőtt a képektől a betűkig tartó átmenet tisztázását várom – ebben rejlik a régi és az új világ közti különbség sarkpontja. Hérodotosz ezért elsőrangú forrás, mivel nála mindkettő élő. Görögök és perzsák. Caesar és Kleopátra. Nyugat és kelet. A bizánci képvita. A kínaiak, mint a régi világ részei. Napóleon, mint az ablakok egyike. A betűben a képek újraalkotására irányuló törekvés is benne lakozik, például ahogy a díszítmények felé fordulunk. E kísérletek során, például a mecsetekben, valami merevséget nyernek – mintha valaki kitalált álmokat mesélne. 

Most éppen egy kiscica is velem van a nádkunyhóban. Lehelete jól látható felhőcskékben tör elő a hideg levegőben, összevegyül az enyémmel, azután megint belélegezzük, mintha olyan forrás lenne, ami mindkettőnket felélénkít. Miközben ezt feljegyeztem, a macska felugrott hozzám az asztalra, s apró mancsával kiverte kezemből a tollat. Kis hízelgő.

Kertek és utcák LXXXVII.

Schilfhütte, 1939. december 25.

Karácsony estéjén először körbejártam az összes bunkert, majd következett a vacsora a századparancsnokságon: fácán savanyú káposztával. Lőszerraktárunk egyszerre éléskamraként is szolgál, ezért ott tároljuk a vadat.

Azután ma reggel séta a dérlepte Schwarzbach mentén, felidézve korábbi karácsonyok emlékeit. Csupán egyvalami van, ami sosem fog elhagyni minket: az életkedv, mely önmagunkra eszmélésünktől kezdve ugyanaz marad, dallamként tér vissza újra és újra, és ritmusa még akkor is lüktet, mikor már süllyed a hajó.

Egy ragadozó madár ellökte magát a fekete nyárfától, majd leereszkedett a szántóföldre, ahol egyszerre ügyetlenül és heraldikus merevséggel ugrálni kezdett. Követtem tekintetemmel, s láttam, hogy át akar kelni a Schwarzbachon, ám repülés helyett a vízbe zuhant, azután visszaküzdötte magát a partra. Közelebb mentem hozzá, s ekkor észrevettem, hogy bal szárnyát cafatokra lőtték. A vér míniumvörösre színezte a havat. A madár meredten bámult rám, pillantása egyenes, bátor és töretlen volt. Sokáig figyeltem, majd anélkül, hogy hozzányúltam volna, magára hagytam az aljnövényzetben.

Az járt fejemben, „mivel nem érintetted meg, talán megmenekül”.

Ezután egy kereszt előtt. A töviskoszorúról hosszú, ezüst csíkokban csüng alá a hideg zúzmara. A szemeknek is ezüst pillái vannak, amik enyhén reszketnek a fuvallatban.

Kertek és utcák LXXXVI.

Schilfhütte¹, 1939. december 17. 

Dr. Ostern halálának híre elszomorított. Hozzá hasonló jellemeket a kor többé nem teremt, többé nem alkot. Még annyi történt, hogy Kubin küldött nekem egy kis elbeszéléskötetet.

Éjszakánként enyhe havazás. Beköltöztem az új, frissen gyalult deszkák kellemes illatát árasztó kunyhómba. A falakat rőzsenyalábokkal erősítették meg, a tető pedig nádból készült, ami most, miután oly sokáig bámultam a bunker betonját, nagyon barátságos és melengető látványt nyújt.

¹ Nádkunyhó.

Kertek és utcák LXXXV.

Greffernnél, 1939. december 8.

Este egy tizenöt év körüli semmirekellőt hoztak a Rajnához a szögesdrót akadálytól, ahol úgy üldögélt, mint rigó a madárcsapdában. Megszaggatott ruhában vonszolták elém. Azt mesélte, hogy Pforzheimből szökött el, „megnézni az erődítményeket”. Mivel a kölyök ártatlan benyomást keltett, beengedtem kis kantinunkba, hogy harapjon valamit, s kapott egy priccset a bunkerben. Azután két csendőr érkezett, hogy elvigyék, akik jóval barátságtalanabbul bántak vele, mint mi, katonák, mert átkutatták a zsebeit és legombolták a nadrágtartóját. Amikor útnak indultak, egyikük még hozzám fordult: 

 - Ez itt nagyon rendes és igen eszes. 

 A rendőrök mesterien tapintanak rá a legrosszabbra bennünk. Ezért is van legtöbbször igazuk.