Kertek és utcák XXXVI.

Kirchhorst, 1939. június 5.

Az izzó hőségben megkapáltam a burgonyát, hogy a gyomnövények gyorsabban elszáradjanak. Ezt az időszakot azért sokkal kevésbé találom álmosítónak, mint a párás napokat a Boden-tónál, ami a forró nyárban csaknem mindig olyannak látszott, mintha üvegkupola alatt remegne. Számomra ez a fajta meleg még ösztönzőnek is tűnik.

Chateaubriand. XVIII. Lajos írta Decazes-nek a könyveiről, hogy ő „un peu en diagonale”¹ olvasta azokat, Villèle pedig ezt gondolja Chateaubriand-ról:

„Nem vagyok féltékeny, mert sokkal jelentősebb szellem, mint én. Nekem viszont jobb az ítélőképességem, mint az övé, s nem a szellem ad utasításokat az ítélőképességnek, hanem fordítva.”

Már ez a megjegyzés is szellemességet feltételez.

Este akáciavirágból készült szörbetet szervíroztam. Friedrich Georg szavakba is öntötte a keleti aroma keltette élvezetét. Behűtve pedig ez talán még tovább fokozható.

¹ „Egy kissé rézsútosan”.

Kertek és utcák XXXV.

Kirchhorst, 1939. június 4.

A kertben nagy szárazság uralkodik, ezért napnyugta után vödrökkel és kannákkal felszerelkezve indultunk útnak. Az efféle öntözőhadjáratokat követően mindkét esti munkaóra elmarad, helyettük csak papírokat rendezgetek és leveleket írok, így végül azért mégsem telik rosszul az idő. Ősszel arra gondoltam, hogy tőzeget és avart ások el, hogy a talaj jobban tartsa a vizet.

Reggel a templomban, ahol az Isernhagenből érkezett új lelkész hirdetett igét. Délután a Fillekuhléhoz.¹ Útközben Friedrich Georg megtartotta második előadását is a Technika illúzióiról. Este elolvastam három, próbanyomaton lévő költeményét, amiket még Herbert Steiner küldött Zürichből, s közülük, főként erőteljessége miatt, Az anya című tetszett. Fivérem úgy vélte, ilyen verseket, amelyekben az elemek mozgásban állnak, manapság már nem tudna írni, mert a nyelvezete inkább a mozdulatlan leírására irányul. Ezután beszélgettünk a Szerelmi varázs című képről, Rimbaud-ról, Rodinről s az Erekhtheionról az Akropoliszon. Friedrich Georg közelsége gyermekkorunk óta nagy vigaszt nyújt nekem.

¹ Lásd „Kertek és utcák XIV”.

Kertek és utcák XXXIV.

Kirchhorst, 1939. június 1.

Az öreg, kidőlt tölgyfa Großhorstnál. Fülledt délutánokon kerestük fel, és óvatos vadászatot űztünk ott. Bársonyos fekete darázscincérek, bársonysárga hieroglifa-mintázattal. A párosodás hevében a forró fakéregre tévednek, szédelegve a vágytól és a nap gyönyörétől, egy ideig pedig még a különválás után is őrült módjára zümmögnek. Azután a vörös Phymatodes¹, bíbor filcszerűségében, akivel korábban csupán egyszer, még 1915-ben, a franciaországi Saint-Légerben találkoztam. Továbbá a Buprestidák², akiket a Chrysobothris³ képvisel a legszebben. Ércszín és aranygödröcskés szárnyait kibontván, alatta a második szárnypár ugyanilyen fénylőzöld, selyem fehérneműje tűnt elő. És voltak még sokan mások is.

¹ Változó korongcincér.

² Díszbogárfélék.

³ A Chrysobothrinae a díszbogárfélék egyik alcsaládja.

Kertek és utcák XXXIII.

Kirchhorst, 1939. május 29.

Pünkösdkor látogató Goslarból: Lindemann mester. Beszélgetések horoszkópokról, gyógynövényekről, kertekről és orvosságokról. Miután elkísértük őt az autóbuszhoz, az udvaron nagy számban növő árvacsalán virágait szedtük, mert vendégünk azt ajánlotta, készítsünk teát belőle. Az aratás most itt van mellettem, egy mély tál tele zsenge zöldbe játszó fehér szirmokkal, melyek közül mindegyik négy apró, fekete pontocskát visel.

Kertek és utcák XXXII.

Kirchhorst, 1939. május 27.

Jókora előrelépés. A Márványszirtekenben ideiglenesen kicseréltem a keresztes viperákat lándzsás viperákra; ez utóbbi állattanilag sokkal homályosabb. Azt is megengedtem, hogy a márványszirtek keselyűk lakhelye legyen. Végül ki kell művelnem magam nagytestű kutyafajtákból, hogy az uszítás harca elég pontosra sikerüljön. Az ebek és a kígyók küzdelmében a vér és annak egyfajta kvintesszenciája, a méreg összecsapását képzeltem el.

Délután Friedrich Georggal Moormühlében, ahol az autóvezetői iskolában kávéztunk, azután Heeßelben és a Kolshorn környéki erdők keskeny ösvényein. Az egyik keresztútnál nagyon megörvendeztetett minket a régi, tölgyből készült útjelző, az ősi formák egyike, ahogyan azt Kubin¹ szereti. Ezen a helyen hallottam ebben az évben először a sárgarigók magasan csengő trillázását a tölgyfák koronájából.

Utazás közben Friedrich Georg, aki különben csak ritkán beszél a munkájáról, elmagyarázta nekem egyik írásának felépítését, amelynek a Technika illúziói-címet adta. Wieland és Héphaisztosz sántaságáról tipikus fogyatékosságként tett említést. Azután a tűz fajtájáról, amit Prométheusz lopott el az istenektől. A beszélgetés során Dmitrij Karamazov orgiájához is elérkeztünk, róla a szláv vágyakozás pompázatos és rémisztő alakjaként esett szó. Mögötte az atya-hold emelkedik fel szimbolikusan. E párbeszéd közben gerle röppent fel előttünk a fullasztó fenyvesben, kecses alakján világos legyezőszalaggal.

Később, még a kertben jól megtrágyáztam a káposztát, a zellert és a paradicsomot. Erre vonatkozik az a kis mondásom is, mely szerint a fűszerekkel kapcsolatban csak sok-sok év alatt teszünk szert biztos kézre.

¹ Alfred Kubin (1877-1959), osztrák illusztrátor és író, a szimbolizmus és az expresszionizmus fontos alakjainak egyike.

Kertek és utcák XXXI.

Kirchhorst, 1939. május 26.

A lehangoltság, amely mindenütt oly szépen virágzik, tulajdonképpen alaptalannak bizonyult. A kertben csodásan ragyogó, hatalmas aranyesőbokrok tanúskodnak arról, hogy bőségben nincs hiány. Reggelente a Márványszirtekennel sem haladok rosszul, végeztem Phyllobius atya ábrázolásával. Reményeim szerint sikerült elkerülnöm a katolikus kliséket.

Délután Burgdorfban, ahol mindig nagyon szívesen időzöm. A városban van valami elpusztíthatatlanul száraz, amely látszólag a történelem összes tévútját önmaga anyagába növesztette. Természetesen nyoma sincs benne az emelkedettségnek vagy a fennkölt szárnyalásnak, ám ha a régi házakra pillantok, feltámad bennem a remény, hogy az emberi nem még nem semmisül meg egyhamar. Későn, de erőteljesen kezd világossá válni előttem, mit is jelent az állandóság az életben.

A teljesen kivirágzott temetőben. Mindig is megörvendeztetett az itt játszó gyermekek látványa, miközben az anyák a síroknál foglalatoskodnak. Az egyik halmon nagy szívvirág-cserje, ami a gazdag flórában nagyon jól tölti be a nyughelyek növényének szerepét. A vörös cseppvirágok medálként himbálódznak az enyhe szellőben. Saját sírkövem ötlött az eszembe, amire csupán a nevemet és a két dátumot szeretném. Az e fölötti tűnődés kellemes érzéssel töltött el.

Visszafelé, miközben Beinhorn közelében mentem el, egy kis irtványon megtorpantam, és leültem egy tölgyfatuskóra, a félig elkotort páfrányok közé, amelyek hajtása még barna bársonyként fedte azt be a napfényben. Egy kicsit jobban éreztem magam itt, és boldogság töltött el, ahogy ilyen hangulatban, az óvatos vadászat révén, korábban is gyakran történt. Már ismét úton voltam, amikor kis ormányosbogár röppent a karomra, aki a nevét a két tüskének köszönheti, amiket a nyaki lemezén visel. Hamarosan, tölgykérgek rejtekében, egy aprócska Laemophloeus duplicatust¹ fedeztem fel. Őt azután, a mikroszkóp alatt, nem csupán a fejét és a nyaki lemezét díszítő két szegély miatt ismertem fel, hanem még a csak időnként látható, vékony középvonalat is roppant tisztán érzékeltem. A gombától fertőzött tölgyfából egy Scolytus intricatust² is kiszedtem, ráadásul egy hímet, ahogyan két remek, a homlokából előremeredve hordott szőrecsete elárulta. Végül még a pettyes Litargust³ kell megemlítenem, akivel tavaly nyáron, az Überlingen és Birnau közötti kolostori erdőségekben kötöttem közelebbi ismeretséget. Ilyen esetekben gyakran bekövetkezik, hogy többé nem is tűnnek ritkának, mivel nem csupán az állatokat ismerjük meg, hanem mindenekelőtt azt a módot és szokást is, ahogy a természet hatalmas rejtvényében meglátjuk őket.

¹ Szegélylapbogár-féle.

² Tölgy szíjácsszú.

³ Sokpettyes gombabogár.

Kertek és utcák XXX.

Kirchhorst, 1939. május 19.

A sógorunk eljött értünk autón, és a napot Lippében, valamint a Steinhude-tónál töltöttük. Rehburgban sokáig sündörögtünk a szülőházunk körül, és nézegettük azt az oromablakot, amely mögött Friedrich Georg és én hosszú éveken át éltünk, még a háború kitörése előtt. Láttuk azt a szoba elé épített, kiugró ablakfülkét is, ahol a szüleink távollétében első gáláns mulatságainkat tartottuk négyesben. Mennyire régen történt már!

A fákat szemlélve, melyek méretéről oly sok évet követően is tiszta emlékeim voltak, észrevettem, hogy a hársak és a gömbakácok csupán csekély mértékben növekedtek, ellenben az összes gyümölcs- és bükkfa törzse megerősödött, de a leginkább azé szomorúfűzé, amit mi ültettünk, talán 1912-ben, egy vízzel teli medencébe, s időközben igazi óriássá nőtt. Az ilyesfajta különbségekben valószínűleg a talaj minősége is közrejátszik. Mindenekelőtt azonban felismertem azt a másik időt, ahol olyan távolságokban találom magam, melyek összességét az emlékezetbe vezető, gyalogosan bejárt ösvényekként birtoklom. Autóval e pontok között percek alatt röpködhetnék ide-oda. Bizonyos pillanatokban viszont kizárólag e régi időkben voltam, amelyek az őket útvesztőszerűen körbevevő újakba ágyazódtak. 

Délben Bad Rehburgban, Tegtmeyer, Friedrich Georg egyik régi osztálytársa hoteljében. Borral váltottuk fel az emlékeket. Nagyon jó volt, micsoda magabiztossággal állt fel a házigazdánk néha, beszélgetés közben, hogy kiszolgálja a többi vendéget, majd azután olyan mosollyal az arcán tért vissza hozzánk, ami egy álarc levételéhez hasonlított. Olyasféle vonást fedeztünk fel rajta, ami egy lelkésznek is jól állt volna, ám őhozzá is illett. Végeredményben minden állapot szakrális alapon nyugszik.

Ezután a Matteschlössenben, a torony sötét kis céhkamrájában kávéztunk, ahonnan ráláttunk a háborítatlan vidékre, a vízfolyásokra, mocsarakra és hasadékokra – a vadonra, amelyen egykor a germánok vonultak át. Sok-sok melankólia rejlik benne, ahogy keserűség is. 

Ezt követően Stadthagenben jártunk, ahol egy kráterforrás kénes vízében virágcsokrokat láttunk, amelyek formájukban és színükben immár sok éve változatlanul hevernek ott. Ezt a színjátékot varázslatosnak és egy kicsit kellemetlennek is találtam. Így tárolhatja egy zsarnok agyonütött ellenségei fejét, hogy amikor egy sétát tesz a kertjében, akkor újból örvendezhessen a látványukon. Az autópályán, ahol most jártam először, és megdöbbentett a technika magas szintje – machina machinarum – tértünk vissza Kirchhorstba. 

A postával egy album érkezett Toulouse-Lautrec képeivel, és egy lappal René Janintől. E színek élvezetéhez először meg kell értenünk a hervadó virágok vonzerejét. Még sátánizmus is található benne, ahogy az különösen nyilvánvaló az Au salon címet viselő, gránátvörös színű vágypoklot ábrázoló képen. Más helyeken viszont a pozitív ragyog elő, mint a Postakocsin, amely izzó alvázon mennydörgött előre, miközben a föld szinte felrobbant a telivérek patái alatt. Az ilyen darabok igen hosszú ideig élvezhetőek, ugyanakkor a nézegetésük közben szembetűnő, hogy a tizenkilencedik század képe még mindig mennyire eleven bennünk.

Kertek és utcák XXIX.

Kirchhorst, 1939. május 17.

Mióta a manzárdban, „a tiszta, őszi idő remetelakában” lakom, gyakran csupán délben jutok el addig, hogy lássam Friedrich Georgot. Ma a style imagé-ról beszélgettünk ebéd után, amit Marmontel elutasított. Friedrich George egyik megjegyzését különösen jónak találtam: a nyelvben nem csupán a képalkotást és a fogalmakat lehetséges megkülönböztetni – harmadiknak az ihletett stílusnak kell lennie. 

Ezután Brueghelről és Bosch A tékozló fiú című képéről. E mű, amit évekkel korábban egy aukción láttunk, mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt. Az ősz hajú fiú vagyona, teste és lelke is a végsőkig elkopott. Látható, hogy többé sosem fog hazatérni, s így a festő könyörtelenségben felülmúlta a bibliai történetet. A háttérben ott a züllött világ, hamis káprázatviskóval ábrázolva, ami előtt egy részeg vizel, az ablakán pedig egy lotyó lógatja ki a melleit. Rég elfeledett már, hogy itt örökség, becsület és egészség maradt hátra. A seb csontig hatolt. Különösen borzalmas, hogy ezen a képen egy egész elhibázott életet egyetlen pillanat perspektívája foglalja össze. A festészeten kívül más művészeti ág ezt nem képes így megragadni. 

Napnyugta után paradicsomot ültettem. A növények minden gond nélkül kihajtanak, ha a gömböcskéket vízből, trágyázott tőzegből és földből álló pépbe süllyesztjük. Ezt a módszert még Überlingenben erőst javasolta nekem Belz becsüs. Sok tanítónk van az életben, s néhányuknak csupán egyetlen, önmagában álló tényt köszönhetünk.

Kertek és utcák XXVIII.

Kirchhorst, 1939. május 15.

Sötét liliom hajtott ki apró pálmaként a krizantémágyás sarkán. Kecses leveleinek örvét éppen olyan merész forgásba kanyarítja, mint amilyen egy táncosnő mozdulata. E növényt figyelve élvezhetem azt a kellemes érzést, amely a földjéből és a növekedéséből fakadóan őt magát is átjárja. A benne rejlő erő oly csodálatosan tömör és zárt, mint egy szoborban. Távol áll tőle a sietség, tudja, hogy éppen idejében fog beérni.

Kertek és utcák XXVII.

Kirchhorst, 1939. május 14.

Ma, vasárnap délután, felkeresett egy huszonhárom éves olvasó, aki őrvezetői rangban szolgál Braunschweigben. A bükkfák alatt kávéztunk, majd kisétáltunk a lápvidékre. Feltűnt, hogy mindenki, akivel így ismerkedem meg, kisebb-nagyobb mértékben szenved, anélkül, hogy segíteni tudna a baján. Ezek az idők olyanok, mint valami gonosz szűkület: az embernek át kell préselnie magát rajtuk. Mindenekelőtt, tisztán fiziognómiai alapon, az a benyomásom, hogy szinte teljes tudatosságban élnek, s annak az állapotnak a gondolata foglalkoztatja őket, amiben magukat találják. A vizsgadrukk tüneteit mutatják, teljesen éberek, és különös, hogy a boldogságra és ártatlanságra irányuló akarat oly csekély mértékben él bennük. Mindig az az érzésünk velük kapcsolatban, mintha távfutókkal vagy ami még rémítőbb, távfutónőkkel beszélnénk. Hol tartalékolhatja manapság a világszellem az álmodóit és az alvóit?

Kertek és utcák XXVI.

Kirchhorst, 1939. május 10.

Céklát, hónapos retket és paszulyt vetettem az ágyásba, a gyakorlókertbe pedig fodroskelt és fehérrépát. Fodroskelből a hagyományoson kívül sötétvöröset, a csaknem feketébe hajló fajtát is – puszta optikai kedvtelésből. Hasonló ok miatt szeretném a törökbab karóira felfuttatni a vöröslő virágokat, és a csirkékből is kellene egy olyan faj, ami örömet okoz a szemnek. Csupán ily módon gyarapodhat a gazdaság. Naponta számtalanszor kell éreznünk a késztetést a növények és állatok szemügyre vételére, hogy gyönyörködhessünk a látványukban, majd este, elalvás előtt is fel kell idéznünk őket lelki szemeink előtt.

Ha a férfi csupán egyetlen nőt nyerne el magának, akkor ez az összes többivel szembeni bátorságát bizonyítaná. Sikere kiterjedne az egész nemre is.

Kertek és utcák XXV.

Kirchhorst, 1939. május 9.

A még mindig hűvös és nyirkos időben káposztát és zellert ültettem. 

A nedvesség, mint életelem. A nedvek tolongása felfokozott érzelmi állapotban: a nyál, ami összefut a szánkban egy jóízű harapáskor, a szerelmi játékok közbeni váladékok és a vér forrongása. Nedvekben létezünk. Még a verejték és a könnyek is azt jelentik, hogy az élet az egészség mélyebb régióiban tevékeny. Balsors övezi azt, aki többé nem tud izzadni és sírni is képtelen. Azután a nedvesség a szellemiben, valamiféle lédús, mohos, erdei hűvösség a poézisben. Mindenekelőtt a bugyogás, a szavak és képek túláradása, amelybe ágyazódva szilárd részecskék úszkálnak.

A nedvesség Rubensnél, különösen azokon az ábrázolásokon, ahol a hús rozsdaszínű. Minden felülmúlhatatlan itt, ami az élet élvezetével kapcsolatos. A regényekben a nedves elem rejtőzködő, gyakran mintha kagylókba lenne hajtogatva. Összefügg ez az éhséggel vagy még inkább az északi vér utáni szomjúhozással. 

Ezzel áll szemben a szárazföld minősége. Édesség, aroma. Nietzsche fordulata a száraz, a sivatag, az aranysúlyú datolyák felé, Wagnertől Bizet-hez. Elmélyült élet, amelyet infúziók hoznak létre. Oázisok. Ciszternák. Háremek. Intarzia.