Kertek és utcák LXXXIV.

Greffernnél, 1939. december 4.

Ismét az állásban. Este megérkezett a nagy hálózsák, amit Spinelli rendelt nekem. Vörös selyemmel vonták be, ezért úgy heverek most a bunkerban, mintha egy mandarin hivatali öltözékét viselném.

Kertek és utcák LXXXIII.

Karlsruhe, 1939. december 2.

Ahogy kiléptem a térre, fenséges hajnalpír fogadott. Arany fellegek a zöld háttér előtt. A nyugati égbolt hideg, halványzöld. A hatalmas épületek még csendesek és üresek. Ebben a fényben magasabbak, tisztábbak, és feltűnik kísérteties tervük – a minőség, amely azt sugallja, hogy nem kizárólag emberek számára épültek. 

Esténként elsötétítés. Az üzletek kirakatát aprócska fényforrások világítják meg, s a tárgyak maguk is foszforeszkálónak mutatkoznak bennük. A látvány kincsek érzését nyújtja – ami talán annak köszönhető, hogy úgy véljük, nem is annyira magukat az árukat, hanem az áruk ideáját észleljük.

Elkezdtem olvasni Hebbel leveleit. Olyan mű ez, ami a naplója mellett már korábban is gyakran erőt és kitartást adott az élethez. Mindig is jó tudni, hogy valaki már tartózkodott ezen a gályán korábban, és méltó módon viselte magát ott.

Kertek és utcák LXXXII.

Karlsruhe, 1939. november 28.

Pár napja Karlsruhéban vagyok, egy tanfolyamon veszek részt, s a Reichshofban, a pályaudvarnál lévő hotelban szálltam meg. A bunkerben töltött idő után nagyon kényelmes ágyban aludni, igazi élvezet. Az ember szeretne virrasztani, hogy meghosszabbítsa az így eltöltött időt. Egy városban, amit én alakítottam ki, elrendeltem, hogy a gyászhoz gyújtsák fel az összes, színes templomi fényt, kivéve a pirosakat.

A hésziodoszi idő, mielőtt az istenek elrejtették a táplálékot, a keresztény paradicsom. Az első emberek a teljességben, az elemekben éltek, s halálunk után hozzájuk térünk vissza. A gazdaság, az erkölcs, a technika és az ipar időközben eltávolodtak tőlük, ám többé-kevésbé kimerítő módon továbbra is rájuk támaszkodnak. A nap is az elemekben él, s ennek köszönhető, hogy korszakokon keresztül adományozza izzását a hideg világűr közepette. Minden csodában az elemekhez történő visszatérés érhető tetten. Ahogy minden gyógyításban is.

Kertek és utcák LXXXI.

Greffernnél, 1939. november 22.

Az ár elérte a legmagasabb pontját, majd visszahúzódott. Az álláshoz tartó sétáim során rengeteg madarat látok, köztük gémeket, akik a grefferni vámház közelében, a kavicsos parton halásznak. Szürkületkor a fácánok olyan nagy számban jönnek elő az égerfák közül, hogy a mezők némelyike zsúfolt baromfiudvarnak tűnik. Azután a jégmadár. Amikor felfigyelünk a ragyogó állatkára, ahogy elősüvít az elsárgult nádasból, felmerül bennünk a kérdés, miért díszítette ilyen drágakővel a természet ezt a borongós tájat. A tudósok maradványokat mutatnak ki a jégkorszakból – talán léteznek ilyenek a mesék idejéből is.

Kertek és utcák LXXX.

Greffernnél, 1939. november 18.

Tegnapelőtt óta áradás. A Rajna óriási sebességgel száguld errefelé, áradata gerendákat, palackokat, bádogdobozokat és halott állatokat sodor magával. Ahol eléri a szögesdrótot, ott apró, nagyon szép vízinövényeket rak le rá sávokban. Halványzöld felületüket légbuborékok ezüstözik. Ez a vízipáfrányokhoz tartozó, Amerikából származó moszatpáfrány. Nálunk bizonyos helyeken tömegével burjánzik, ám Németországban ily módon találkoztam vele most először.

Pontonokat és hatalmas híddarabokat is elragad az ár, s mindkét parton jókora tüzek lángolnak. Látható, hogy fegyverek terén nem szenvedünk hiányt. Ha a földön felelőtlennek is mutatkozhatunk, a víz és a levegő számunkra tabu.

Csaknem megszakadt az összeköttetés a gátak előtt lévő jó néhány bunkerrel, s ha a víz tovább emelkedik, a fuldoklás veszélye fenyegeti a bennük elhelyezkedőket. Készenlétbe helyeztem hát a gumicsónakokat és a felfújható tutajokat. Az utászok kifutókat építettek, amiknek természetesen megvolt az a hátránya, hogy odaátról is látszottak, ezért náddal igyekeztünk álcázni őket. Kihasználtam az alkalmat, s az utászok raktárából faanyagot utaltam ki magamnak, mert egy remetelak-kunyhót akarok építeni. Az embernek be kell rendezkednie.

Kertek és utcák LXXIX.

Greffernnél, 1939. november 15.

A franciák anélkül mutatkoznak, hogy lőnének ránk, s mi sem tüzelünk. Az élet folyik tovább ezen a tájon, még ha akadályozva is, de teljesen sosem megszakítva. Így a parasztok a védműveink és árkaink között szántanak, s betakarítják a cukorrépát. Járnak az autók is a bunkerem mellett elhaladó, Rastatt felé vezető úton – meglehet, üzletembereket vagy párocskákat szállítanak. A köröknek ez az egymásmellettisége és összevisszasága álombéli látásmódra emlékeztet, s világunkra, melynek veszélyes vonásai egyre csak erősödnek, mégis nagyon jellemző. A terek és hangulataik úgy fedik át egymást, mint a mozgóképeken.

Este vendégül láttak a „Villa Goldfasanban”, ahol Spinelli és a csapata húzta meg magát. Leves, sült, zöldség, sőt puding, valamint sör és bor is volt. Így hát jól bevacsoráztunk a kis fakunyhóban, aminek csupasz falai mentén egyedülálló címertani díszítésként acélsisakok sorakoztak egy párkányon. Spinelli azok közé az emberek közé tartozik, akik rögtön átlátják az új környezet valamennyi erőforrását.

Kertek és utcák LXXVIII.

Greffernnél, 1939. november 11. 

November 6-án hajnali kettőkor elhagytuk Bergent. A sötét forgatag, ami a berakodásnál megszokott, a világháborúkból származó dolgok közül elsőként született újjá. Nagyon tisztán fogott el közben egyfajta irtózat is a hideg démonmunkától, különösen a pörölyök és láncok jeges levegőt átszelő csörgésétől. A lehelet, ami fehér felhőcskékként, vattapamacshoz hasonlóan lebegett az emberek szája és az állatok orrlyuka előtt. A lovak most visszariadnak, ahogy az egyik konyhából szikrák szállnak szerteszét, az emberek pedig sietve fekete csoportocskát hoznak létre belőlük, hogy kifogják és leszerszámozzák őket – hangyák, akik azzal foglalatoskodnak, hogy biztonságba helyezzék a javaikat és szimbiótáikat. Az ilyen pillanatokban egy kicsit élesebben látja az ember, mennyi ösztönösség létezik az életben. 

Egy gondolat: halvány kérészek raja, melyek testével a világ gépésze a tengelyeket keni. Bevonják a hideg vasat.

A fülkében, ahová új segédtisztem, Rehm, két takarót hozott. Tetszik a viselkedése, olyan emberé, aki mögött szigorú és megfeszített kiképzés áll. Mikor megszólítom, az álla redőkbe gyűrődik, mintha a nyakkendőjét keresné, arca pedig a megkövülés jeleit mutatja. A középső ujj pontosan lefelé mutat, a tenyér és a többi ujj ellentmondást nem tűrően kinyújtva, mintha akkor alkották volna, mikor a fegyelem már elvesztette frissességét. A következő huszonnégy órában bizonyos időközönként megjelenik kávéval, meleg étellel és kenyérrel. A főtörzsőrmester és a csoportvezető is hasonlónak tűnnek, mindkettő jó benyomást tesz. A századparancsnoki osztag, a világháborúban még ismeretlen szerv, kellemes módon változtatta meg a parancsok átadásának menetét akció közben.

Rajtam kívül még Spinelli, a jobbkezem is a fülkében van, az egyetlen századtiszt. Rendkívül magabiztos, valahogy amerikai módon, mint azok a fiatalok, akiket a filmekben aggasztó kalandok előtt látunk, melyek során mindenképpen fel kell nőniük. Látom, ahogy egy sor rendelkezést hoz, részben a menet, részben pedig saját kényelme érdekében. Szemmel láthatóan teljesen elemében érzi magát itt. Számomra mindenekelőtt kellemes ez.

Alva, reggelizve, önmagunkat szórakoztatva vagy olvasva szeltük át Németországot nyugat felé. Időnként kaptunk enni, időről-időre pedig fiatal lányok bukkantak fel teával vagy kávéval az ablak előtt. Így érkeztünk meg a következő éjjel kettő órára Pforzheimbe.

A hold keskeny sarlója és az Orion a hideg peron felett szikrázott. Mialatt a parancsra vártunk, hirtelen, úgyszólván jégkristályosodva, egy váratlan gondolat nyilallt belém: milyen mérhetetlen módon húzódnak meg az állócsillagok a lakott térségek mögött, s a halál pillanatában feléjük igyekszünk. Léteznek olyan pillanatok, amelyekben szellemünk legyőzi a fényév-távolságokat, mielőtt azok mélysége rémületet keltene benne. Még hallatlan utazások állnak előtte, e föld kalandjai csupán a végsőnek, a legnagyobbnak a szimbólumai – a sötét, rettenetes fenség előcsarnokában és hullámövében játszódnak.

Végre megjött a parancsunk, s ennek megfelelően Höfen an der Enzbe meneteltünk, ahová reggel érkeztünk meg. A század házakba és kertekbe oszlott szét, mi pedig Spinellivel egy csodálatos udvarházba költöztünk a hegyoldalban, ahol Commerell asszony reggelivel szolgált nekünk. Nagyon fáradtan feküdtünk a puha ágyakba, ahonnan alig egy óra múlva egy segédtiszt vert fel. Spinellinek azonnal egy előőrsöt kellett vezetnie a Siegfried-vonalra, három vadászszázadot pedig, amelyeknek az éjszaka során át kell haladniuk a Fekete-erdőn, alám rendeltek. Az idő eltelt az intézkedésekkel és előkészületekkel, s csak késő délután találtam egy kis nyugalomra. Így, csipetenként vesszük magunkhoz az alvást. Commerelléknél vacsorára: pisztrángok, melyeket a szakácsnő művészete világoskékre főzött és csodásan dresszírozott, mintha szétterjesztett uszonyokkal úsznának a vízben. Azután egy pohár burgundi a kanapén, társalgás a házigazdával gombákról, különösen a csillaggombáról és a földalatti fajtákról, amik bizonyos fák gyökérrendszerében telepednek meg. Mindig nagyon szép, mikor valaki a mestersége mellett egy másik területet tökéletes módon ural. Ez a világ luxusának képzetét nyújtja. „Az örökölt vagyon különösen alapos tanulmányokra kötelez” – hangzik ehhez hasonlóan egy helyen Poe-nál.

Éjfél után Rehm ébresztett, lent pedig kenyeret és egy kávéval teli termoszt találtam. Két órakor elvonulás. Közvetlenül a helység mögött, Dobel irányában, jelentős magaslatok. Noha minden biztonsági intézkedést megtettünk, mindenekelőtt stoplit csavaroztunk a vasra és sítalpas különítményeket osztottunk be, a kizárólag síkságokhoz szokott lovak azonnal izzadtságban törtek ki. Fújtattak és ömlött róluk a víz, annak ellenére, hogy langyos főnszél söpört végig a völgyeken, szétoszlatva a párafelhőket. Gyakran hagytam, hogy megálljanak, betakartuk őket és időnként ihattak, miközben arra is ügyelni kellett, hogy szecska ússzon a vízben, nehogy az állatok túl gyorsan oltsák a szomjukat. A kocsisoknak le kellett szállniuk, a kocsikísérők pedig nagy méretű fadarabokat fektettek a kerekek mögé, ezekkel akadályozva meg, hogy a szekerek visszaguruljanak, s az állatok hiábavalóan erőlködjenek. Az éjszaka megtorpanásokkal és újbóli nekiindulásokkal telt el. Herrenalbnál jártunk, mikor hajnalodni kezdett – a kősziklák magas, szürke orgonasípokként meredtek függőlegesen felfelé, csúcsukat pedig rézszín bükkerdők koronázták. Lehetővé tettem a nyílt oszlopokban történő menetelést, és a gépfegyverek szabaddá tételét.

Közben eljött az ideje, hogy foglalkozni kezdjek a szállással, ráadásul a légvédelmet is fel kellett állítani, ezért előrelovagoltam Gernsbachba. Útközben autójával megelőzött a hadosztályparancsnok, aki fogadta a jelentésemet, s így megismerkedhettem vele. Kifejtette nekem elégedetlenségét a lovak állapotát illetően, ám azután barátságosabb lett, és megemlítette, hogy Wünsdorfban ő vezette a tanári kart, amikor én a határozati bizottság tagjaként tevékenykedtem ott. Nyilvánvalóan az érdemek felhalmozott értékéből merítek ilyen alkalmakkor, amelyekből azonban, ha lehetséges, szeretnék új készletet felhalmozni. Tanoncként nem öregedhetünk, mindig tizenhatnak kell maradnunk.

Gernsbachban ugyanúgy telt a nap, mint az előző. Rehmmel együtt kaptam szállást, egy orvosnál. A felesége, igen kellemes hölgy, olyan érzést keltett bennem, mintha már találkoztam volna vele korábban – ez az érzet valószínűleg inkább a külső megjelenés, mint a személyiség függvénye. Ezután, a kimerültség ellenére, igen nyugtalan alvás, álomképek örvénylésével. Hallottam, ahogy egy hang felkiált:

- A Semmi álarcosbált tart! 

Majd a válasz: 

- Tégy fel vörös sminket! 

Felriadva láttam, hogy már későre jár, s Rehm, akinek ébresztenie kellett volna, a levegőt nehezen véve, mélyen alszik, mint akit elkábítottak.

Elvonuláskor a szűk utcácskákban sok időt felemésztő fennakadás történt. A település szélén az egyik vezetékló egy szurdokba zuhant. Steinbach, egy Rajna-völgyi város felé menetelve áthaladtunk Lichtentalon, Malbachon és Neuweieren. Itt felébredtek a színek – különösen a kukoricacsövekben izzottak, ahol sárga és rőt látszott a törékeny háncson, a védőtető alatt fejjel lefelé függő burokleveleken. Látványuk a bőség érzését keltette, mint azok a búzakalászok, amiket Gulliver az óriások földjén látott. Mellettük száraz dohánylevelek barna csomókban.

Éppen ebédidőre Steinbachban, majd tovább, a Siegfried-vonalhoz, hogy átvegyem a szakaszomat. Beborult és esni kezdett, mielőtt elértem volna a bunkert, aminek kilátójában Zink százados fogadott. Átruházott rám egy asztalt, amire eső csöpögött és egy bástyarendszert, aminek tűzereje támadás esetén képes megállítani egy hadosztályt.

Éjfél után, teljesen elázva érkezett meg a csapat. A csoportokat vezetők kísérték a helyükre. Én a bunkerünkbe költöztem, a századparancsnoki osztaggal, ahol összesen húsz priccs volt, s mivel itt nem volt könnyű elaludni, idő is akadt számomra szétnézni új környezetemben. Hidegebb, barátságtalanabb, mint az ilyen helyek voltak a világháborúban – ha csak azért is, mert akkoriban fában és földben húztuk meg magunkat, míg most beton és vas vette át a helyüket. Az épület súlyos és alacsony, mintha teknősbékáknak tervezték volna, s a nehéz, légmentesen záródó acélajtók is olyan érzést keltenek, mintha páncélszekrénybe gyömöszölnének. Sötét, földalatti stílusú, a vulkanikus kovács- és durva küklopikus elemek előtörése. Közvetlenül a bejárat mellett egy meszes folyadékkal teli edény, bizonyára az égési sérülések ellen. A levegő meleg, olajos, a falakon kicsapódik a nedvesség; gumi, kőszén és rozsdaszag terjeng. Mivel igen gyorsan elhasználódik, ezért az összes leválasztott állásban negyedóránként, hajtókar segítségével, egy nagy szellőztetőt kell megforgatni, hogy egy szűrőn keresztül friss levegőt engedjen be. Eközben halljuk, ahogy az alvók álmukban mormognak, s ahogy a fülke csapóajtaja, ahol a telefonszolgálatos ül, becsapódik.

- Itt K. vezér – jelentkezik be, ha valaki az én arcvonalamból hívja. Az alám rendelt védmű nagy részét „légyölő galócának”, a zászlóaljat „szürkületnek”, az ezredet pedig „Adonisznak” nevezi. Ez a zagyvaság egészen illik az építményhez. Ráadásul én is új vagyok csapatban, így a feladat úgyszólván olyan szórejtvényként áll előttem, amelyből szöveget kell összeraknom.

Ecclesia Latomocratica

„Ferenc pápával semmi sem lesz többé olyan, mint előtte. Ez egy egyértelmű döntés a testvériség, a párbeszédet folytató Egyház mellett, amelyet nem szennyez be a földi hatalom logikája és csábítása.”

(Gustavo Raffi, az Olasz Nagyoriens [Grande Oriente d'Italia] nagymestere, 2013. március 14.)

Gustavo Raffi