A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek

Az alábbi poszt a Konzervatív Tea-Kör 2008. szeptemberében megjelent írásának frissített átvétele.

*

Zelei Miklós Reakción [a későbbi Mandineren – a szerk.] megjelent cikke szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra-felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.

A magyar királyi jogar díszítése

Paul von Hindenburg a párizsi kommünről

Ám nem hagyhattuk el olyan gyorsan Franciaországot, mint ahogy reméltük. Előbb még egy ideig a Párizs előtti északi fronton és St. Denisnél kellett maradnunk, s így tanúi lehettünk a francia kormányzat és a kommün harcának.

Már az ostrom során nyomon követhettük az új forradalmi mozgalom kezdeti kibontakozását. Tisztában voltunk bizonyos szélsőséges politikai körök Párizs kormányzója iránti engedetlenségével. Ahogy a fegyverszünet érvénybe lépett, kezdett egyre nyíltabban megmutatkozni a kormányzat megdöntésére törekvő irányzat. Bismarck az alábbiakat közölte a francia hatalmasságokkal:

- Forradalom révén emelkedtek fel, ám egy újabb megmozdulás el fogja söpörni magukat.

Úgy tűnt, igaza lesz.

Általánosságban elmondható, hogy először csekély érdeklődést tanúsítottunk e mozgalom irányában. Csupán március elején, amikor a kommün kezdte magához ragadni a hatalmat, s egyre inkább a nyílt összecsapás felé tartottak az események Versailles és Párizs között, irányult rá jobban a figyelmünk. Újságok és szökevények adtak hírt a városban zajló eseményekről. Miközben a német hadtestek északról és keletről, bizonyos tekintetben a kormánycsapatok szövetségeseiként zárták körül Párizst, az utóbbiak hosszas és kimerítő támadásba kezdtek ellene délről és nyugatról. Az erődítmények falain kívül zajló fejleményeket a legjobban a Sannois melletti magaslatról, Párizstól hat kilométerre északnyugatra, a Szajnától lehetett megfigyelni. Néhány kalmárlelkű francia messzelátókat állított fel itt, hogy a német katonák fizetség ellenében szemlélhessék egy polgárháború drámáját. Én a magam részéről nem használtam ilyesmit, hanem megelégedtem azzal, hogy alkalomadtán, amikor a napiparancsért jelentkeztem St. Denis-ben, vagy a „Grand Cerf” vendégház legmagasabb ablakából vagy a település mellett hosszan elnyúló szigetre kilovagolva vessek egy pillantást a párizsi helyzetre. Április végétől óriási tüzek jelezték, merre folyik a küzdelem a városon belül. Emlékszem, május 23-án különösen az volt a benyomásom, hogy Párizs egész belvárosát pusztulás fenyegeti. A hely állapotát a kiáradó menekültek a legkirívóbb színekben festették le. Úgy tűnt, a tények a legkevésbé sem maradtak el e mesék mögött. Gyújtogatás, fosztogatás, túszok meggyilkolása – röviden minden olyan kórtünet, amit manapság bolsevizmusnak neveznek, s amely egy háborúban megsemmisült államrendre jellemző, már itt megnyilvánult. Egy szabadon engedett kommün-vezér fenyegetését, mely szerint „a kormánynak nem volt meg a bátorsága, hogy lelőjön, de nekem megvan ahhoz, hogy én végezzek vele”, láthatóan meg kívánták valósítani. Hogy a korábban oly erős és érzékeny francia nemzeti érzést milyen mértékben sikerült kioltaniuk, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozat:

„Az ellenség szeme láttára döfjük szuronyainkat kormányzatunk hátába”.

Láthatjuk, hogy a világ megjavítását célul kitűző bolsevik törekvés, ahogyan azt nemrégiben mi is megtapasztalhattuk, még csak az eredetiség igényével sem léphet fel.

Végül a St. Denis-i legfelső ablakból egy napon a kommün végét tekinthettem meg. Párizs falain kívül a kormány csapatai nyugat felől körbevették a Montmartre-t, s rohammal bevették az akkoriban még beépítetlen északi lejtőn keresztül a tekintélyes magaslatot, a felkelés utolsó bástyáját.

A sors keserű iróniájának tűnik nekem, hogy Európa egyetlen politikai pártja, amely abban az időben, feltételezésem szerint, e mozgalom valódi folyamatait teljesen félreismerte, mostanában a szülőföldünkön arra kényszerült, hogy minden erejével a kommunista törekvések ellen lépjen fel. Ez is azt mutatja, hová vezet az elvi egyoldalúság, amíg a gyakorlati tapasztalat helyre nem hozza.

Az imént vázolt események intő példájával a szívünkben június elején hátat fordítottunk a francia fővárosnak, s három napig tartó vonatút során visszatértünk boldog, diadalmas hazánkba.

(Hindenburg: Aus meinem Leben, G. Hirzel Verlag, Leipzig, 1934, 45-47. old.)