Technikai szempontból azok a választások, ahol a szavazatok száz százalékát a megkívánt módon adták le, aligha jelentenek nehézséget. Ezt a számot már elérték, sőt, meg is haladták, mivel bizonyos kerületekben több szavazat, mint szavazó bukkant fel. Az ilyesmi a lebonyolításban rejlő hibára mutat rá, mivel az nem számít az egész lakosságra. Ahol kiváló propagandisták működnek, így áll a dolog:
Száz százalék: ez az ideális szám, amely, mint minden ideál, elérhetetlen marad. Ugyanakkor megközelíthető, mint a sportokban, ahol az elérhetetlen csúcsteljesítményekhez másodpercek vagy méterek töredékeivel azért közelebb lehet jutni. A megközelítés mértékét pedig bonyolult megfontolások sokasága határozza meg.
Azokon a helyeken, ahol a diktatúra már teljesen megszilárdult, akár már a kilencven százalékos igenlés is túlságosan alatta marad a kívánt eredménynek. Minden tizedik emberben titkos ellenség rejtőzhet – nem várhatjuk el a tömegektől, hogy ezt a gondolatot elfogadják. Ellenben a két százalék körüli érvénytelen és ellenszavazat nem csupán elviselhető, hanem egyenesen kívánatos. E két százalékot nem akarjuk egyszerűen hasznavehetetlennek tartani és eltüntetni. Közelebbi vizsgálódást érdemel.
Manapság a nem reméltet éppenséggel a maradványokban leljük fel.
E két százalék haszna a szervezők számára kettős: először is érvényesítik a fennmaradó kilencvennyolc százalékot, megmutatván, hogy azokat is éppen úgy adták le, mint e kettőt. Így az igen-szavazat értéket kap, igazivá és teljes értékűvé lesz. A diktatúrák számára fontos bizonyítani, hogy uralmuk alatt a „nem” kimondásának szabadsága nem halt ki. Ebben rejlik az egyik legnagyobb elismerés, mellyel a szabadságnak adózhatunk.
Két százalékunk második előnye abban áll, hogy fenntartja a megszakítatlan mozgalmat, amire a diktatúrák építenek. Ez okból kifolyólag ragaszkodnak ahhoz is, hogy még mindig „pártként” mutatkozzanak, noha ez teljesen értelmetlen. Száz százalékkal az ideált elérték volna, ez pedig magával hozná a veszélyt, mellyel minden beteljesülés összekapcsolódik. Még a polgárháborúk babérja is ezen nyugodhat. Minden nagy testvériesülés látványa esetén fel kell tennünk a kérdést: s hol van az ellenség? Az ilyen egyesülések ugyanakkor mindig kizárások is – egy harmadik és gyűlölt kizárása, aki azonban nélkülözhetetlen. A propaganda arra a körülményre van utalva, melyben az állam ellensége, az osztályellenség, a nép ellensége alapos vereséget szenvedett, s már majdnem nevetségessé vált, ugyanakkor még nincs teljesen elpusztítva.
A diktatúrák nem élhetnek meg a puszta elismerésből, ha nincs egyszerre gyűlölet és ezzel együtt félelem, melyek az ellensúlyt adják. Száz százaléknyi jó szavazat esetén azonban a terror értelmetlenné válna; mindenütt csak az igazakkal találkoznánk. Ez a másik jelentősége a két százaléknak. Megmutatja, hogy ugyan a jók hatalmas többségben vannak, de még sincsenek teljesen veszélytelen helyzetben. Épp ellenkezőleg, azt jelzi, hogy ily meggyőző egységtől csupán a kivételes megátalkodottság tarthatja távol magát. A szavazócédulák szabotőrjeiről van szó, s nem logikus-e, hogy ha lehetőség adódik, másfajta szabotázsokra is kaphatók lesznek?
Ez az a pont, ahol a szavazócédulából kérdőív lesz. Nem szükséges itt feltételeznünk egyéni felelősséget az adott válaszért, ámbár biztosak lehetünk benne, hogy fennállnak számszerű összefüggések. Azt is tudhatjuk, hogy a kettős könyvelés szabályai szerint e két százalék a szavazási statisztikától különböző nyilvántartásokban is fel fog bukkanni, mint például a nevelőintézetek és munkatáborok névlistája, vagy olyan helyeken, ahol egyedül Isten tartja számon az áldozatokat.
Ez a másik szerep, amit eme apró kisebbség betölt a hatalmas többség számára – az első, ahogy láthattuk, arra szolgált, hogy értéket, sőt valóságot kölcsönözzön a kilencvennyolc százaléknak. Még fontosabb, hogy senki sem akarja, hogy abba a két százalékba tartozónak tekintsék, amiben egy kellemetlen tabu vált láthatóvá. Épp ellenkezőleg, mindenki arra helyez hangsúlyt, hogy jó szavazatának leadása széles körben ismertté legyen. S ha valóban a két százalékhoz tartozik is, ezt még a legjobb barátai előtt is titokban fogja tartani.
E tabu további előnye abban áll, hogy a nem szavazók ellen fordítható. A részvételtől való távolmaradás ama viselkedések közé tartozik, melyek nyugtalanítják a Leviatánt, noha a kívülállók könnyen túlbecsülhetik lehetőségeiket. A fenyegetés láttán ezek gyorsan szertefoszlanak. Ezért mindig csaknem maradéktalan választói részvételre számíthatunk, s alig csekélyebb e számnál a kérdésfeltevő előnyére leadott szavazatoké.
A választó súlyt fektet arra, hogy lássák a szavazáskor. Hogy teljesen biztosra menjen, mielőtt az urnához járulna, lehetővé teszi, hogy néhányan lássák is a szavazatát. A legjobb, ha ez kölcsönös, s így tanúsíthatják egymásról, hogy a kereszt a megfelelő helyre került. Tanulságos változatok tömkelege létezik erre, melyekről a jó európai, ki ilyen helyzetekről nem tanulhatott, soha nem is álmodna. A mindig visszatérő alakok közé tartozik az a derék polgár, aki a következő szavakkal adja át a céduláját:
– Akár nyíltan is szavazhatnánk!
Mire a választási tisztviselő jóindulatú, ám titokzatos mosollyal így felel:
– Bizony! De mégsem kell ezt tennünk.
Az efféle helyek látogatása megélesíti a hatalmi kérdések kutatójának szemét. Közelebb kerülünk az egyik idegdúchoz. Mindazonáltal túlságosan messzire vezetne, ha az intézmény részleteivel foglalkoznánk. Meg kell elégednünk annyival, hogy szemügyre veszünk egyetlen emberalakot, aki egy ilyen helyszínre azzal az eltökélt szándékkal érkezik, hogy nemmel szavazzon.
(Ernst Jünger: Der Waldgang, Klett-Cotta, Stuttgart, 1980, 8-11 old.)
