Ahogy a háború fáklyaként lobbant fel a városok szürke falai felett, hirtelen mindenki úgy érezte, mintha kiszakítanák hétköznapjai sorából. A tömegek tántorogva, összezavarodva özönlötték el az utcákat az előttük feltornyosuló, óriási vérhullám taréja alatt. E hullám előtt minden érték eltörpült, melyek egybefonódását az idő egyre gyorsuló menetbe lendítette. A nüanszok kifinomult, bonyolult, egyre csiszoltabb kultúrája, az élvezetek leleményes elaprózódása elpárolgott az elmélyült, átélt hajtóerők sziporkázó kráterében. A szellem finomítása, az értelem szerető kultusza lehanyatlott a barbárság zajos újjászületésében. Más istenek emeltek minket a napok trónusára: az erő, az ököl és a férfiúi bátorság. Megtestesülésük a felfegyverzett ifjúság hosszú oszlopaiban dübörgött az aszfalton, ujjongás és hódolatteljes borzongás függött a tömeg felett.
Megfelelt a természetes eseményeknek, hogy az erő eme újrafelfedezésének, eme csúcsra hajszoló férfiasságnak változtatnia kellett a nemek közötti összefüggéseken is. Ráadásul egyben az élet megragadására törő hevesebb akarat is volt, az én bensőbb élvezete, kérésztánc az örökkévalóság szakadéka felett.
A kultúra alapjainak minden megrázkódtatása az érzékiség váratlan kitöréseit vonja maga után. Az élet-ideg, mely eddig elszigetelődött, és minden olyas bizonysággal kipárnázott volt, melyet a közösség csak nyújtani tud, egyszerre védtelenül jelenik meg ekkor. A lét, melyet az ember oly észrevétlenül szív magába, mint a bőséges levegőt, kiszolgáltatottá válik, a veszély szokatlan közelsége álomszerű és kusza érzéseket hív elő.
Évek térségein gondosan elosztva helyezkedik el az élvezet termése; ha az ősforrás kiapad, a gyümölcsöknek el kell fonnyadnia. A kincsek a ládákban, a bor a pincékben, minden, amit korábban vagyonnak és bőségnek neveztek, hirtelen különös mód feleslegessé, csaknem teherré válik. Az ujjak a dukátok köré fonódnak – mennyi időnk van még, hogy élvezzük őket? Milyen pompás is a burgundi! Ki fogja benyakalni ezt a borocskát, ha mi már nem leszünk életben? Eltölt még a meleg, mikor az örökös az üvegbe dugja orrát és belekóstol az italba? Ó, bárcsak egyetlen vad húzással kiüríthetnénk minden hordót! Utánunk a vízözön, a sírban úgysem lesz öröm!
Ó, te élet! Még egyszer, egyszer még, talán utoljára! Fosztogatni, dőzsölni, pocsékolni, az egész tűzijátékot ezernyi napba és keringő tűzkerekekbe fröcskölni, elégetni a felhalmozott erőt a jeges sivatagba indulás előtt. A hús hullámverésében ezernyi torokkal bírni, a fallosznak csillogó templomot állítani. Ha az órának soha többé nem is kell ütnie, a mutató a számlap felett még zúgva száguldhat, át a nappal és éjszaka valamennyi óráján.
Így tértek le megszokott útjukról azok az erők, melyek addig bonyolult kerékműként egymásba fogódzkodtak, hogy az érzéki ember hatalmas megnyilatkozásává egyesüljenek. Feltétlen szükségszerűség volt ez, noha romantikus fátylak rejtették, és a kor szelleme öntötte többé-kevésbé megnyerő alakba, ám az egyfolytában fellépő nehézség mindig újra meg fog nyilvánulni, ha a létezés szilárd talaja meginog. Így lebbent meg az összes kamraablak fénye a bizonytalan éjben, a város utcáin zúgott a kapkodó forgatag, a lég pedig pattanásig feszült a rajongástól és a lelkesedéstől. Az élet nagyszerűsége ez, hogy amikor a halál a leginkább szorongat, háborúban, forradalomban és járvány idején, akkor csillog a legszínpompásabban, leggyönyörűbben. S mindaz a számlálatlan körülmény, melyben két ember a világ fordulatainak viharában egymáshoz menekül, örökkévaló erejében az élet diadala volt. Jóllehet mindegyikük mérhetetlenül szorongott: mikor lélegzetük elhalt a szeretet örvényében, még a legcsüggedtebb is eloldódott az éntől, s a keringő életbe fonódott, az örök mindenségbe ömlött, e pillanatban pedig a halál, valódi alakjában, kicsinek és hitványnak tűnt számukra. Hátra maradt lent a mélyben, mikor az érzés íve meredeken az eszmélet fölé lövellt.
Két érzület száll szembe velünk, mint az érzéki jelenségek eme özönének kiváltó okai: az élet utáni vágy, még egyszer hangsúlyosan megnyilvánulva, és a menekülés a mámor sűrűjébe, hogy a gyönyörben megfeledkezzünk a fenyegető veszélyekről. Ezek mellett természetesen sok más is közreműködik, ám korlátozott kérdésfelvetésünk mindig csupán a lélek birodalmának apró tartományait képes megragadni.
Minél tovább tartott a háború, annál határozottabban vésődött alakjába a testi szerelem. A szüntelen pörölycsapások alatt csaknem ugyanúgy elveszítette fényét és ragyogását, mint minden, amit az ember magával vitt a harcba. Ezt is átitatta a szellem, mely a nagy ütközetek harcosaiba szövődött. Az anyagcsaták és a lövészárok-küzdelmek szelleme könyörtelenebb, ádázabb, brutálisabb, mint bármi, amit ember valaha is létrehozott, olyan, amilyet addig még nem látott a világ. Vadonatúj rassz volt, a legnagyobb erő mozgatta megtestesült energia. Ruganyos, szikár, inas testek, markáns arcok, ezernyi borzalom hatására kővé dermedt szemek a sisak alatt. A harc legiszonyúbb viszonyai közé állítva diadalmaskodott acélos természetük. Rohamuk a szétforgácsolt földeken a fantasztikus szörnyűség végső diadalát jelentette. Ha merész csapataik betörtek a szétzúzott állásokba, ahol zavarodott tekintetű, sápadt alakok bámultak rájuk, nem várt energiák szabadultak fel. A halál zsonglőrjei, robbanóanyagok és lángok mesterei, csodálatos ragadozók száguldottak keresztül az árkokon. A találkozás pillanatában a legmagasabb harciasság megtestesítői voltak, amit a föld valaha is a hátán hordott, test, értelem, akarat és érzék legélesebb összpontosítása.
Természetesen csupán néhány kiválasztott létezett, akikben a háború ekkora nyugtalanságot szított, de a korszellemet mindig csak némelyek hordozzák. Világos, hogy mindenben, amit végrehajtottak, e férfiak lényének egy kurta, könyörtelen tettben kellett kirobbannia. Ahogy az alkoholt a maga erős, vizezetlen formájában értékelték a legtöbbre, úgy kellett rőt nekirugaszkodásban minden részegség akadálya ellen rontaniuk. Önmagunkat teljesen a tombolásba vetni, vedelni az életet – ez volt a jelmondat az ütközetek közötti lélegzetvételnyi szünetekben. Mit ártott, ha a hajnal ivászat romjai közt találta őket? A polgári megbecsülés érzésétől már egy világ választotta el őket. Hogy állt a dolog az egészséggel? Olyan emberek számára fontos, akik hosszú életkort remélnek. Idegen városok utcáin vonultak éles tekintettel és viharverten, ama szerelem zsoldosaiként is, mely minden után ki meri nyújtani a kezét, mert nincs vesztenivalója. A háború ösvényein menekvő vándorok szokásuk szerint kemény ököllel és nem túl sok érzéssel nyúlnak a dolgokhoz. Nincs idejük hosszas udvarlásra, regényes kibontakozásra, s mindarra, ami ezzel jár, amit a legjelentéktelenebb polgárlány is igényel. Virágot és gyümölcsöt követeltek az órától, ezért olyan helyeken kellett keresniük a szerelmet, ahol azt leplek nélkül kínálták nekik.
Nem lobbantották-e lángra éjről éjre a modern sugárutak csomópontjait Erósz, a megszabadított jegyében? Ott parádéztak hosszú sorokban, mindenre kész nőiségükben az aszfalt lótuszvirágai. Brüsszel! Ezernyi hajócsavartól felkavart élet. Hogyan lehetett hajtóereje ennyire hatalmas és mégis rémisztően gépies, mint maga a háború? Csupán egy acélos jellem tarthatott ki az örvényben anélkül, hogy megkopott volna. Tiszta funkcionalitás voltak ezek a szerelemben jártas testek; úgy ringatóztak kihívóan, susogó ruháikkal, mintha csillogó plakátokkal lennének teleaggatva. Egyszer hosszú ideig egy utcai lámpának dőltem, és ugyanezt a jelenetet ittam magamba újra és újra, ami a tengerpart egyhangú hullámveréseként ismétlődött. Újra és újra. Még a nyelv is hiányzott, amely akár az asztalkendő, a kés és a villa, képes enyhíteni egy étkezés állatiasságát.
Régi városnegyedek sötét szegleteiből parázslottak elő a lámpások rőt szemei, élvezettel teljes csábítás a sietős öklöknek. A jelentéktelen házak belsejében csillogó tükrök, az áradó fényt nehéz vörös bársonyok nyelték el. Részeg nevetés hangzott fel, mikor a vasmarok a fehér húsba mélyedt. Harcosok és lányok, egyetlen ősi motívum.
Mi ment végbe a számtalan borzalommal övezett falvakban? Holtan terültek el a sötétben, mikor átmasíroztunk rajtuk, csak az őrposzt bajonettje villant meg a piactéren. S az idegen rassz mégis kitörölhetetlenül vésődött bele az idegen földbe.
Mikor a vörös élet a halál fekete szirtjei ellen tör, a különböző színek éles képpé állnak össze. Vannak olyan korszakok – ezek közepette élünk –, mikor a leleplezés, az eloldódás elutasít minden kifinomultat, törékenyt és lírait. A visszahőkölő élet mindenütt barbár sokasággá és lendületté sűrűsödik, a szerelemben és a művészetben is. Nincs idő könnyes szemmel a Werthert olvasni.
Időnként biztosan – nem olyan prizma vagyunk, mely minden színt széthasít? Ki szeretné ezt képletbe foglalni? – felparázslott valami melegség, még az anyagcsata peremén is. Talán átreszketett az első lakott házak megrepedt spalettáin, az éj hideg rettegése felett, mint az érzések előőrsének kutató karja. Ketten feküdtek össze egy paraszt kamrájában, a durva vászon alatt, és rövid órákra biztonságban érezték magukat a pusztítás peremén, olyan biztonságban, mint két madárfióka a fa csúcsán, mikor zúgó éjszakai erdők ringatnak el a szélben. Talán egy diák és egy pikárd parasztlány, összebújva a háború valamelyik szirtjén. Most teljesen érzésből álltak, két szív, egymásba lobbanva egy jeges világban. Miközben a kis ablaktábla a közeli front kalapácsütemeire rezgett, ajkak cirógatták a férfi fülét, igyekezvén egy idegen nyelv minden dallamát belé önteni. E pillanat alighanem több sejtelmet ébresztett benne eme ország lelkét illetően, mint bármely korábbi könyv és felsőbb tanulmány. Mert mi az elme megértése a szívéhez képest?
Az ilyen éjszaka vezeklés és megváltás volt, még a reggelt is tomboló tűzben akarta szétrepeszteni. Meglehet, egyikük a kipróbált zsoldosok soraiban menetelt, csillogó szemmel és könnyű léptekkel. Ha szívét nem is sáncolta el dacos dalok és durva tréfák mögé, a másikénál kevésbé titkos borzongások reszkettették. Tisztán állt a lövések jégverésében, hajában még a csókok illatával. A halál barátként közeledett felé, érett gabonaszemként hullott alá az aratásban.
(In: A harc mint benső élmény, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2017, 57-65. o.)
