Schilfhütte, 1940. január 5.
Kávészünet a nádkunyhóban, mialatt naplófeljegyzéseket készítek. A lüneburgi pusztaságról származó viaszgyertya az üres, kék gyömbéres üvegben áll, és olvadás közben sárga csíkokkal fonja be azt. A kék lángot sárga aura veszi körül, finom fénypor, melyben az anyag szétszóródik.
Füstölőgyertyák közül eddig egy zöld fajtát, enyhét és kellemest használtam, azután szantálfából készített barnát, végül pedig fekete pálcikákat Japánból, amik fehér hamván fekete betűkkel egy mondás jelent meg. Homályos, nyirkos helyeken, valamint patkányok szomszédságában értelmet nyer számunkra az ilyesféle tudomány.
A védművek jellegzetességei nem lépnek olyan élesen elő, ha bennük élünk. Ez csak akkor vált világossá számomra, mikor tegnap a grefferni vámháztól nem messze található 14-es bunkert ellenőriztem, amit őrsége elhagyott. Ahogy nagy nehezen kinyitottam a hatalmas acélajtót és leereszkedtem a betonkriptába, végül egyedül álltam a gépfegyverek, szellőzők, kézigránátok és egyéb muníció között, visszatartva a lélegzetem. Néha egy csepp víz hullott le a mennyezetről, vagy az erődtelefon különféle jelzőhangokat hallatott. Először itt tűnt fel, hogy a hely olyan, mintha vasműves küklopszok lakhelye lenne, kiknek belső látása hiányzik. Nagyon hasonló ez ahhoz, amikor a múzeumban gyakran világosabban ismerjük fel a kiállított tárgyakat a maguk jelentőségében, mint azok, akik hosszú idővel ezelőtt elkészítették és használták őket. Ahogy a piramisok belsejében vagy a katakombák mélyén, itt is az idő szellemével szembesültem, melyet mintegy idolnak, a technikai finomságok mozgó csillogásától teljesen megfosztottnak láttam, és mérhetetlen erejét nagyszerűen megértettem.
Egyébként eme építmények erősen nyomasztó teknősbékaszerűsége az azték építészetre emlékeztetett, s nem csak külsőségeiben. Ami ott a nap volt, az itt az intellektus. Mindkettő a vérrel és a halál hatalmával áll kapcsolatban.
