Otto Braun – Egy naplóbejegyzés és levél

Napló, 1916. július 10. 

 Csodálatos, mit ki nem bír az ember! Boye halála nagyon szép volt. Egy szakasz meglepetésszerűen visszatért, s azonnal jött a parancs: a harmadik század vonuljon fel. Boye a szakaszhoz rohant, majd így kiáltott: 

– Előre! 

Ekkor lecsapott egy srapnel, a földön szétrobbant, s nem sokkal a szíve felett találatot kapott. Azon nyomban elnémult. 

Ma reggel alig ismert káplár érkezett és egy karton friss, gyönyörű rózsát hozott. „Lehettem volna Boye hadnagy úr barátja, és tegnap este megkapta volna a rózsákat. Talán sírjára tehetném őket”.

Néhányan annyira kimerültek, hogy csaknem összeesnek, másoknak egyszerűen végük, mint az egyik géppuska személyzete, amelyik röviddel egymás után három telitalálatot kapott. Sérültek nincsenek, de az emberek fáradtak, támolyognak, kiáltoznak stb. Az állás bizonyos részeit teljesen szétlőtték, egy beton és egy nyolcszoros fabunker még kitart, más nemigen maradt. Az oroszok betörtek itt, minden holttestekkel teli, a legtöbb már szénfekete és rettentően bűzlik a perzselő napfényben. Egy képet sohasem fogok elfeledni: tar kopasszá lőtt erdőben egy orosz, egy német, majd ismét egy orosz; valamennyiük arckifejezése ádáz haragról tanúskodik, különösen a németé, aki bal kezével ádázul szorongatja fegyverét, szíve felett pedig háromszögletű orosz bajonett ütött mély sebhelyet. 

 Julie V-hez, 1916. július 11. (A harctéren) 

Kibírtam már néhány dolgot itt és még ki is fogok bírni. Úgy vélem, tényleg elmondhatom magamról, hogy „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. Tegnap rezzenetlen arccal eltemettem jó barátomat, Boyét és sok más bátor vadászt; a veszteségeket még csak nem is ösztönző, izgalmas, nyílt harcban szenvedtük el, hanem kizárólag órákon át tartó, pusztító, bomlasztó tüzérségi tűzben. Megtanultam magam mögött hagyni a legkellemetlenebb helyzetet is. Ám én és mindannyiunk csupán azért vagyunk képesek erre, mert a haza az öröm, erő és szeretet kimeríthetetlen forrásaként áll mögöttünk… 

Az egész zászlóalj beásta magát a földbe, s ezekben a lyukakban zúdul ránk a tüzérségi tűz. Nem valami kényelmes, különösen akkor, amikor vihar esetén a lyuk megtelik, és azt sem tudod, hová légy. Valahogy mégis működik a dolog, és nem mindig csak én úszkálok itt, biztosíthatom, csüggedtek egész sora van velem. 

Szüleimnek, kérem, ne mutassa meg ezt a levelet. Írni fogok anyámnak is, és úgy teszek, mintha magának nem írtam volna.

(Otto Braun: Levelek és naplófeljegyzések az első világháborúból, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 84-86. o.)