„Mindama
ragyogó bűnöket, amelyek fenséges vagy szeretni való
jellemvonásokat feltételeznek; s mindenekelőtt azokat, amelyek
jutalma a siker, könnyedén megbocsátjuk, ha ugyan nem csinálunk
belőlük erényt; holott a bűnöst az őt övező ragyogó
tulajdonságok csak befeketítik a valódi igazságosság előtt,
ahol legnagyobb vétke éppen az, hogy visszaélt tehetségével.”
Joseph de Maistre gróf.
„…énekeltem
és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig
a szabadság.” Petőfi Sándor.
„Felvillan
előttünk a világforradalom lenyűgöző perspektívája.
Megvalósíthatjuk mindazt, amiről egykor álmodott Geyer Flórián
és Dózsa György, Petőfi és Táncsics, Marx és Frankel Leó.
Minden megváltozik egy pillanat alatt. A magyar kommunisták első
nemzedékének egyszerre kell a múltat végképp eltörölni és egy
új világot teremteni.” Thürmer Gyula (a Tanácsköztársaság
évfordulóján).
Petőfi
Sándort legnagyobb költőink között szokás számon tartani;
hazafias és politikai költészete máig viszonylag széles körben
ismert. Épp ezért a XIX. század második felétől kezdve szinte
nem volt olyan politikai mozgalom vagy irányzat, amely valamilyen
szinten ne hivatkozott volna rá, mint példamutató egyéniségre. A
XX. század során két, markánsan különböző politikai rendszer
is megpróbálta úgyszólván a maga pártjára állítani: az egyik
a Horthy-, míg a másik a Rákosi-korszak rendszere volt. Mégis,
vajon melyik „kisajátítás” volt jogosultabb, a
konzervatív-jobboldali vagy a szocialista-kommunista?
A
kérdést némileg más, de egzisztenciálisan lényegibb nézőpontból
úgy is feltehetnénk: vajon szolgálhat-e példaképül Petőfi
Sándor egy magát konzervatívnak, jobboldalinak tartó ember
számára, avagy nem? Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy az
utóbbi kérdésre csak határozottan nemleges válasz adható.
Az indoklás alapjául pedig magának Petőfinek politikai nézetei,
elgondolásai fognak szolgálni.
SZABADSÁG.
„Szeretek
én egy istenasszonyt, Egy száműzött istennőt: a szabadságot.”
 |
| E. Delacroix: A Szabadság vezeti a népet |
Petőfi
műveit forgatva olykor úgy tűnik, mintha egy mélyen vallásos
szerző sorait olvasnánk. Csakhogy ha jobban megvizsgáljuk az
általa használt kifejezéseket, jelképeket, meg kell állapítanunk,
hogy ezeknek valójában vajmi kevés közük van a hagyományos
keresztény tanításhoz és valláshoz. A biblikus hasonlatok és
jelzők mögött ugyanis egy egészen eltérő világkép húzódik
meg: a francia forradalom szabadságistenének irracionális és
keresztényellenes kultusza.
Petőfi
fanatikus hitének tárgya az a „szent szabadság”, amely
„újabb megváltója A másodszor sűlyedt embereknek”, s
távolról sem a keresztény Atya-Úristen, az isteni monarcha.
E „százszorszent égi szabadság”-hoz zengi a költő
himnuszait, s egyben ennek az új Golgotával és új
kereszttel jelképezett „evangéliumnak” válik maga
is apostolává. A régi keresztény szentek ledöntött és feldúlt
szobrainak köveiből fog majd az „Uj dicső szentegyház”
felépülni. Petőfi valóban nem volt ateista: Robespierre-hez
hasonlóan egy elvont istenségben, valamiféle „Legfelsőbb
Lényben” hitt, de ez az új istenség egy emberek által kreált
hamis és torz ellenistenség volt.[1] Patetikus apostol-tudata jelenik meg Az apostol című
művében is, ahol főhősének, Szilveszternek kivégzését
kommentálva szintén biblikus párhuzammal él: „Boldogtalan
nép (…) Nem volt elég a Krisztust megfeszítened, Minden
megváltót megfeszítesz hát?"[2] Élete célja sem az égi üdvösség elnyerése, hanem a földi(es)
„mennyország” megteremtése, s meggyőződése szerint e harcnak
első fázisa szükségszerűen a földi zsarnokság eltörlése
kell, hogy legyen: „Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy fő célja lesz, S ez: a zsarnokság ellen
küzdeni.” A szabadság istenének dicső katonái kelnek fel
Petőfi szerint 1848-ban Olaszországban is, megidézvén a
„zsarnokgyilkos” — jakobinus-szabadkőműves körökben
rendkívül kedvelt — Brutus szellemét, aki táboraikban
„lelkesítve jár”. Ezért vallja büszkén meg, hogy
imakönyve és evangéliuma a „szabadságharcok” és a francia
forradalom története: „Évek óta csaknem kirekesztőleges
olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a
francia forradalom története, a világnak ez új evangélioma,
melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti
igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, (…) és
tomboltak és őrjöngtek bennem!”
Ráadásul
romantikus szabadság-kultusza mellé társult egyfajta — kollektív
felszabadulást óhajtó, sőt követelő — „népvallás” is:
„a nép az én vallásom, istenem”. E kontextusban a
zsarnok már nem csak az egyes lény elnyomójaként jelenik meg,
hanem mint a népet szolganéppé alacsonyító hatalmasság. Az
individualista szabadság zászlaját hordozó költő-vezér így
áll egyszersmind a „nép zászlajának” szolgálatába
is, kivívandó a kollektív szabadságot.[3] Petőfi vulgáris profanizálása eléggé szembetűnő, amikor
például így szól: „Dicsértessék a nép neve most és mind
örökké!” Szerinte a „jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén”. Jogfelfogása természetesen a
„felvilágosodás” szemléletét tükrözte, teljes mértékben
magáénak vallotta a népfelség Rousseau-féle agyrémes, plebejus
körökben népszerű elméletét. Hőse ezért is volt az a Dózsa
György (ld. A nép nevében), akinek mozgalmával
kapcsolatban Berzsenyi még gyilkos pórhadról beszélt: „Én
Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és
szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönnmarad a magyar nemzet),
midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán
mellette lesz az … enyém is.” Vidor Imre
megjegyzése Petőfivel kapcsolatban is tökéletesen helytálló:
„Nem vallásos hit volt tehát, amit [Robespierre]
törvényerőre emelt, hanem párja annak a politikai áldoktrínának,
amellyel a Nép istenségét tömjénezte.[4]
A
kollektív és egalitárius jogok kivívásának első stációját
képezte volna a nép függetlenségi harcának sikere. Petőfi a
magyar nemzet — 1848 tavasza előtti — magatartását a
csúszó-mászó férgekéhez és a kutyákéhoz (vö. eblelkű)
hasonlította, úgy tartotta, hogy láncot vertek a magyar nemzet
kezére és lábára, s azóta görbedt derekával a rabigát vonja.
Szemében Ausztria nem annyira „idegensége”, hanem sokkal inkább
— elsősorban haladásellenes, és nem nacionalista értelemében —
„népelnyomó” volta miatt volt gyűlöletes: „Március
15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű,
kutyaalázatosságú ország volt”. A
korabeli plebejus értelmiség körében szó sem volt egyszerű
sovinizmusról, gyűlöletük mélyen világnézeti gyökerű volt:
az Ausztriai Császárság egy konzervatív irányítású állam
volt, melynek nevezetői — főként a később Bismarck példaképéül
is szolgáló Metternich herceg — a felvilágosodás „halhatatlan
princípiumainak” legállhatatosabb és legelszántabb ellenfelei
voltak.[5] Ausztria volt a „zsarnokok
világának”
egyik legfőbb megtestesítője minden radikális baloldali számára:
„Birodalmatok
a szabadság kálváriája”.
A konzervatív Berzsenyi Dániel egészen máshogyan látta nemzete
helyzetét, mivel őt nem fűtötte a plebejusok elvakult és
szélsőséges gyűlölete minden iránt, ami régi
rendhez,
az „ó
világhoz”
kötődött: „valamint
boldog Helvetia népe örömmel Szántja szabad földjét: itt is
szabad a magyar és víg; A gazdag palotát itt lakja királyi
szabadság, S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi."[6] Egyik
legkedvesebb magyar történelmi alakja ezért II. Rákóczi Ferenc,
„hazánk
szentje, szabadság vezére”,
a bujdosó fejedelem volt, akit népe szerinte megtagadott. A francia
forradalom hatására vált jelszóvá a nemzetállam koncepciója
is, amelyet a régi nemzetek-fölötti — de a nemzeti különbségeket
hitelesen megőrző — birodalmiság maradványainak lerombolására
kívántak felhasználni a korabeli baloldal-szélsőbaloldal körei.[7] Rousseau és rousseauista Saint-Just és Robespierre is
nacionalisták, patrióták voltak; önmagában a nacionalizmus
senkit sem tett — ma sem tehet — se jobboldalivá, se
konzervatívvá.
A
végső cél természetesen a világ összes népének felszabadítása
lett volna, a németeket is beleértve: „Ha majd minden
rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros
zászlókkal[8] És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság! (…) S
velök a zsarnokság megütközik: Ott essem el én”. Ez is
mutatja, hogy mennyire nem a nacionalizmus volt a döntő világnézeti
tényező, és épp ezért az események helyes megértését nagyban
akadályozza az a közkeletű beállítás, miszerint 1848-49-ben
elsősorban osztrák-magyar nemzeti-függetlenségi harc folyt. Az
egyszerű, naiv népre a nemzeti jelszavak nyilván jelentékeny
hatást tudtak gyakorolni, de a jóval öntudatosabb egyének számára
e harc elsősorban világnézeti harc volt: a jobboldal és a
baloldal különböző módokon és intenzitással zajló küzdelme.[9] Otto von Bismarck, aki a németországi baloldali-nacionalista
forradalmat a magyarországival együtt határozottan elítélte,
később kancellársága idején helyesen állapította meg: „A
harc most nem annyira az oroszok, a németek, az olaszok, a franciák
között mint inkább a forradalom és a monarchia között folyik. A
forradalom meghódította Franciaországot, kikezdte Angliát, erős
Olaszországban és Spanyolországban. Csak a három császárság
képes ellenállni neki… Egy esetleges eljövendő háború nem
annyira a kormányok közötti háború lesz, mint inkább a vörös
zászló harca a rend és a megőrzés erőivel szemben.”
EGYENLŐSÉG.
„…az
ég alatt minden ember egyenlő…”
 |
| A Királyi Vár alatt található Dózsa-szobor pályázatát még Rákosi idején írték ki, a kész szobrot 1961-ben állították fel. Vasvári hasonló szellemben írt róla, mint Petőfi: „Ismerek reménydús főrangú ifjat [Nyáry Albert], ki a világbölcselet nagyszerű igazságait a történetkönyvben keresé és fel is lelte. Ezen ifjú őt [Dózsát] Robespierrehez szokta hasonlítani, sőt felülmeli e hatalmas népbaráton. Én ezt nem teszem, de nyíltan elmondom felőle, hogy amit ezek a 18. században tettek, ő azért a 16-ikban küzdött és elvérzett. […] …még nem jött el a kor, mely őt elismerje, de jegyezzétek meg szavaimat: a kor előbb-utóbb megjövend, s a férfiak, kik e korban élendnek, legyenek üdvözölve általam.” |
Mindenféle
hagyományos hierarchikus viszony jogosságának tagadása volt
Petőfi világnézetének gerince. Anarchisztikus szemlélete
tükröződik példaképeinek megválasztásában is: a lázadót, a
helyzetével elégedetlen felkelőt (Dózsa, Rákóczi, Tell,
Desmoulins, Spartacus) és az önkényeskedő „kiskirályt” (Csák
Máté, Hunyadi László) tartja a legtöbbre. Egalitarizmusa szintén
jakobinus hatást tükröz: „az
ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni,
egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se
kisebbet, se nagyobbat.”[10] Vallása ellenvallás: a lehető legkülsődlegesebb és
legalacsonyabb rendű szabadosság és a teljesen irreális és
irracionális egyenlőség szélsőségig vitt kultusza. 1848-ban
tagja lett a jakobinus-érzelmű Egyenlőségi Társulatnak, s a
ritka hitvány jellemű szabadkőműves-jakobinus Martinovicsban a
szabadság mártírját tisztelte.[11]
Petőfi
nemes-képe a „felvilágosodás” által elterjesztett végletesen
rosszindulatú és rosszhiszemű képhez illeszkedik: a nemes lusta,
tehetetlen, mozdulatlanságba süppedt, piócamód mások verejtékes
munkájából élő, műveletlen, felelőtlen alak, sőt ráadásul
még gyáva és hitvány is. E propaganda sajnos a mai napig érezteti
hatását. De Petőfi leginkább a mágnásokat, a nagyurakat
gyűlölte. Pezenhoffer Antal precízen rajzolta meg a baloldal torz
arisztokrata-képét: „Dölyfük tűrhetetlenül sértő minden
önérzetes emberre, mert gőgös kasztot alkotnak, ivadékaik pedig
a naplopás, a terheltség, az esztelen pazarlás, a kicsapongás, no
meg az együgyűség és lelki szegénység díszpéldányai.”
S ő mutatott rá a hagyományhű arisztokrata-típus
állásfoglalásainak, cselekedeteinek lényegi vonásaira is: „Hogy
a vádak közül azok, amelyek a múltra vonatkoznak,[12] mennyire nem igazak, azt történelmünk folyamán eléggé láttuk.
A mágnások azzal, hogy az uralkodóházzal tartottak, nem
elárulták, hanem megmentették a hazát. A destrukció, a bomlasztó
szellem, a forradalmi irányzatok, a zabolátlanság, a féktelenség
és a fegyelmezetlenség ellen küzdöttek, nem pedig a hazafiság
ellen, tehát végeredményben a nemzetfenntartó erőket segítették
érvényesülni. Mágnásaink ugyanaz ellen küzdöttek a múltban,
amit ma bolsevizmusnak neveznek. (…) A magyar mágnások tehát a
Krisztus Evangéliuma pártolásával, a tekintély tiszteletével, a
veszedelmes romboló eszmékkel való szembeszállással, tehát a
legtiszteletreméltóbb és leghazafiasabb viselkedéssel szerezték
rangjukat és vagyonukat.”
Petőfit
csúfos választási kudarca alighanem a papoknak csak még
elkeseredettebb ellenségévé tette; Az
apostolon tisztán
kivehető e személyes élmény hatása. E művében
több helyütt is
említi Petőfi „a papot”. Fontos, hogy mivel mindegyik kategória
a lehető legáltalánosabb értelemben szerepel műveiben, a pap
alakja konkrétan nem köthető egyik felekezethez sem. Ettől
függetlenül a pap-karakter nála mindig negatív szereplő, mivel ő
az, aki a nép felé azokat a vallási parancsokat közvetíti,
amelyek alapot szolgáltatnak a felsőbb társadalmi osztályok
számára a nép „elnyomásához”: ez volt — jakobinus
szempontból tekintve — a trón és az oltár, a kastély és a
parókia szövetségének tartalma.[13] A népet ezáltal — Petőfi
logikája szerint — vakká teszik saját érdekei iránt:
„Ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok E földi istenek, Hogy vakságban
tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak
vakokon lehet.” A
papság ténykedésének eredménye: babona, nyomor, rabság. Ezen
erkölcsileg csak súlyosbít, hogy magukat mégis a nép, a
szegények jótevőinek állítják be. A nép a szélsőséges
demokratikus nézeteket terjesztő Szilvesztert, aki a „papjoknál
jobbakat beszélt”,
a pap beszédének hatására kezdte el szidalmazni („Istentagadó
s lázító!”).
Petőfi konklúziója: „Ahol
pap emel szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság
szörnyethal ott. (…) A papok nem emberek, de ördögök.”
Voltaire-i indulatoktól fűtött antiklerikalizmusa sajnos tipikus
volt az akkori értelmiségi körökben:„Pap
és ravaszság, pap és árulás, Pap és minden rossz… egy! Ott a
gonoszság, ott van a pokol A kárhozat, hová ily férfi szoknya
megy. Okos volt, ki öltözetjöket Barnának rendelé, Fehér ruhát
azért nem hordanak Mert azt sötét lelkök befeketítené. Mint
öltözetjük, lelkök oly setét, Ők éjszakának gyermeki; Azért
látjátok őket mindenütt A szabadság, a napfény ellen küzdeni.”
Ami
államelméleti elképzeléseit illeti, meggyőződéses republikánus
volt: „A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a
világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én
ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem… Most
újra emeli a lábát, hogy egyet lépjen… a monarchiából a
respublikába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével
megátkozzon és megsemmisítsen? Nem! Leborulok méltóságos színe
előtt, fölkelek megáldva, belefogódzom szent palástjába, és
követem dicsőséges nyomdokát.” Illetve: „Republicanus
vagyok vallásosságból is.” A Petőfi által propagált
jellemesség mintája — legalább részben — mindenképpen a
„Megvesztegethetetlen” kellett, hogy legyen: „szigorú
erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus,
mert a republicanusnak nem az a fő jelszava, hogy ›le a
királlyal‹, hanem ›a tiszta erkölcs‹! Nem a széttört
korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség
a respublica alapja.” Egyik legkedvesebb példaképe volt az a
republikánus Desmoulins, aki vérbeli forradalmár-költőként a
párizsi csőcseléket a Bastille ostromára izgatta s megtagadva a
királyi dinasztia jelképeinek használatát (és ezzel
tiszteletét), a háromszínű kokárdát állítólag elsőként
tűzte ki.
TESTVÉRISÉG.
„Egy
vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn
lakol.”
A
40-es évek kései lírájában egyre gyakrabban tűnik fel egy
különös sejtelem: egy minden addigi viszonyt alapjaiban felforgató
nemzetközi forradalom és egy eljövendő új kor látomása: „Véres
napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak
romjain Az új világot megteremtik.” — „Rettenetes
napokat látok közeledni […], Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez
szembe fog állni: A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó.” Tehát a progresszió harcosai és a
múlt értékeit és viszonyait őrzők fognak egymással szemben
állni: a baloldal és a jobboldal. A szélsőbaloldali költő a
szokásos fogással élve, nemcsak hogy elveik igazságát vitatja el
teljes mértékben ellenfeleitől („A honnak egy igaz zászlója
van, Ezt mi álljuk körűl”), de egyszersmind az erkölcsi
tisztaságot is: egyenesen gonoszaknak, azaz a nép és a jövendő
új világ ellenségeinek titulálja őket.[14] Ismerve a szélsőbaloldal történelmi „igazságtevéseit”
(1789, 1917) , nem nagyon lehetnek illúzióink afelől, hogy a
konzervatív-jobboldali erőkre milyen sors várt volna egy esetleges
vereség után: „Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten
véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rossz meg nem kapja, Már
nyugodni sem fog addig a kard!” A szocializmus torz
messianizmusának egy korai előképe jelenik meg nála, mikor arról
beszél, hogy a „jók” „legelső diadalma Vértengerbe
kerűl. Mindegy. Ez lesz az ítélet, Melyet igért isten, próféták
ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az
örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz
szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”
Hogy
mi fog a „tisztító” erejű forradalom után következni, nem
tudhatjuk, erre csak halványan és meglehetősen közhelyesen utal.[15] Annál gyakoribbak fenyegető jövendölései: ellenségeinek főként
— a már vázolt okok miatt — a dinasztiahű németeket, a
„reakciós” papságot, a nemességet és a királyokat tartotta.
Álljon itt néhány példa arra, hogy az emberiség haladásának
humanitárius előharcosa milyen változatos módokon kívánta volna
őket likvidálni a társadalomból. Mint az ismeretes, a Petőfi
által bálványozott francia forradalom során a csőcselék is,
„osztályharcos” dühét kiélendő, lelkesen rohamozta meg a
főúri kastélyokat. Petőfi erre utal egyik versében, amikor így
fenyeget: „te
gőgös palota, (…) Ragyogj csak, (…) kivárom, hogy minél elébb
Láthassam omladékodat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját
az omladék alatt!”[16]
Szintén
a francia forradalom mintájára a belső ellenségekkel, a „belső
bitangokkal”
való kíméletlen leszámolás híve volt: „Dicsőséges
nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e ugy egy kicsit a Nyakatok? Uj
divatu nyakravaló Készül most Számotokra… nem cifra, de jó
szoros.”
— „A
halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár
a házak ablakán foly is be Az utcáról a kiáradó vér!”
Máshol egyenesen vadállati kegyetlenségű retorzióval fenyeget:
„Állatoknak
tartottátok A népet; Hát ha most mint állat fizet Tinéktek? Ha
megrohan mint vadállat Bennetek, S körmét, fogát véretekkel
Festi meg? (…) Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a
kutyák őket Ebédre!...” Olykor
a maga szerepére is utal:
„Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai
Földindulástól, mennydörgéstől Tőből meg fognak ingani, S én
vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!”
Legvisszataszítóbb
sorai a vérontás látomását és a királyokon valló bosszúállás
módját vallásos frazeológiával ötvözők:
„Istenünknek vérrel áldozunk” — „az ellenség kiomló vére
lészen, A vörös tenger, melyen átmegyünk!” — „Félmeztelen
Fognak kiverni titeket [királyokat]
A
fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát
a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok!
Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert akihez fordultok,
az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek,
És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre
hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat
miatt, aki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok És
szemfedőtök a népeknek átka!” — „Átok reád, bitang lator
király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság
ördöge!... (…) S kik egykor lábad csókolták, Azoknak csókold
majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenkint Vigyorgó fogadat, Azok
rugdossák ki belőled a nyomorúságos hitvány életet!”[17]
— „Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok
szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán
sikere leszen. Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj
keresztelésre!”
Petőfi
szerint tehát a „szent” vérözön kora fog majd eljönni: „Ez
nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres
legyen! … Már vízözön volt, most egy vérözön kell Hogy
megtisztuljon a világ a szennytől, Amely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld
tiszta szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók
az isten képihez.” Valójában nálunk is — ha mindez
megvalósul — az a katasztrofális és szégyenletes esemény
következett volna be, amelynek francia változatát De Maistre
szavai híven festették le: „A forradalom sokaknak okozott
szenvedést, mert sokat rombolt; mert durván és erőszakosan
megsértett minden tulajdonjogot, minden meggyökeresedett véleményt
és minden szokást; s mivel minden plebejus zsarnokság
természetéből következőleg lobbanékony, sértő és
könyörtelen, az, amely a francia forradalmat működtette a
túlzásig ilyen kellett hogy legyen — nem látott még a világ
aljasabb és féktelenebb zsarnokságot. (…) Franciák, a pokoli
gajdolás, az ateista szentséggyalázás, a legyilkolt ártatlanság
halálsikolyainak és sóhajainak hangja mellett, a tűzvészek
gyenge fényénél, a trón és az oltár romjain, melyeket a
királyok legjobbikának s megszámlálhatatlan más áldozatnak vére
színez vörösre; az erkölcsök és a közhit megvetésében,
mindennemű gaztettek közepette alapozták meg csábítóitok,
zsarnokaitok azt, amit ők szabadságtoknak neveznek.”
Végszó.
Mindezek
alapján egyértelműnek látszik, hogy Petőfi Sándor politikai
nézetei a világtörténelem egyik legvisszataszítóbb és
legkártékonyabb eseményének, a francia forradalomnak
ideológiájával álltak megfelelésben. De ő nemcsak a
„felvilágosodás” híve volt, mint például Kazinczy, hanem a
legsötétebb jakobinus vezetők[18]
lelkes tisztelője, s vérgőzös patriotizmusa dacára is a magyar
nemzet hagyományaitól idegen, a franciáknál is csak a nemzet
legaljának torz lelkületét tükröző ideológia elkötelezett
híve: „Valamennyien
franciák voltunk!
Nem
olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blancot, Sue-t,
Hugo Victort, Bérangert, s ha egy angol vagy német költő
kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is
nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvükre nézve angol és német,
de szellemökben franciák. Petőfinél valódi kultusszá fejlődött
ki a franciaimádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű
kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki
forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Just,
Marat...” (Jókai
Mór)
Lunacsarszkij
szovjet népbiztos fogalmazta meg azt a sokak számára
felháborítónak tűnő kijelentést, miszerint Petőfi „saját
korának bolsevikje volt”.
Lunacsarszkij azonban nem volt — köznapi értelemben véve —
ostoba, tudta, hogy mit mond: Petőfi engesztelhetetlen jakobinus
gyűlölete az „ó
világ”
alapelvei, eszméi és etikája iránt valóban szoros rokonságot
mutatott a későbbi bolsevikokéval. A marxi-lenini ideológia ugyan
még hiányzott — egyelőre csak kísértetét élesztgették a
48-as Kiáltvánnyal —, de előzményei már Petőfi közvetlen
közelébe is eljutottak: a republikánus Vasvári Pál az ún.
utópikus szocializmus híve volt, Táncsics Mihály a korai
felforgató szocialista-kommunista mozgalmak egyik importálója
(később a Marx-szal és Engels-szel munkatársi viszonyban álló
kommunista Frankel Leó támogatója, a Szent Korona elégetésének
propagálója) Gasparich Killittel, a forradalmár „szerzetessel”
együtt, de jelzésértékű az is, hogy Szemere Bertalan
„miniszterelnök” az emigráció évei alatt szívélyes hangvételű levelekben fejezte ki tiszteletét Karl Marx iránt.[19]
Az
ellenoldal névsora is épp elég patinás ahhoz, hogy szükségtelenné
tegye a Petőfihez hasonló alakokra való hivatkozást: Dessewffy Aurél, Jósika Sámuel, Szécsen Antal, Mikó Imre vagy a
konzervatívokkal barátilag együttműködő Széchenyi István
tisztelete valóban szervesen beilleszthető egy konzervatív
világképbe. Sőt, őket sokkal inkább jellemezte „a magyar
fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás”
(Asbóth) is, mint a plebejus értelmiségieket, akik már akkor
is mélységesen meg voltak fertőződve koruk téveszméitől.
Asbóth János találóan jellemezte Magyar Conservativ Politika
című művében őket ekképp: „Ez volt a conservativ
politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor;
és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és
magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a
haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya:
de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország;
de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”
_________________________
1 A hagyományos keresztény etikát is elutasította; ld. például: „Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére! (…) Mint gyülöllek, mint utállak!” — „Csak e kettő maradjon meg, Legyek képes, aki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni!” — „A tízparancsolatból csak egyet tarts meg, annak az egy parancsolatnak is csak egy szavát, azt, hogy ››ölj‹‹, mert ha nem te ölsz, téged ölnek.” — „de hiszem az istenemet, hogy itt nálunk is megjön még az ideje, amikor a szabadságimádó pogány emberek is megélhetnek, nemcsak az egy igaz úr előtt alázatosan görnyedező jámbor keresztények.” — „Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol, Az új esztendő reggelén; ››Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk környörűletet, Míg e gazok Közűl a földön egy mozog!”
2 Vö. „én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, amelyre fölfeszíttetem.”
3 Vö. Jókai: „A világ uralkodó bálványainak oltárán kialudt a tűz, áldozzon mindenki saját keble istenének.”
4 Ahogyan az a márciusi ifjak köreiben általános volt: „Csak a demokrácia üdvözíthet a földön.” (Kőváry László) „A nép maga az álladalom, a nép maga a haza!” (Szacsvay Imre) „Elküldé ez évnek tavaszán [az Isten] a szabadság szent lelkét magas mennyegéből, sorra járta ez az országokat. Minden nép feltámadott és lerántá nyakából a rabigát. (…) Magyarország is megérte felszabadulása napját.” (Jókai Mór) „Krisztusnak 12 apostola volt, s ezek elterjeszték szavait az egész világon; a középpponti ifjúság is így fogja terjeszteni hazánkban a márciusi elveket.” (Vasvári Pál) Vö. Petőfi: „A keresztény vallásnak tizenkét apostola volt, mégis elterjedt; hogyne terjedne el a respublika amelynek már annyi apostola van és annyi mártírja volt!”
5 Vö.: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” (Marx és Engels: Kommunista Kiáltvány, 1848.)
6 Ld. még Berzsenyitől: „Dicső szabadság temploma lett hazánk, Nem dúltak ádáz, pártot ütő hadak, A szent rokonvér nem kiáltott A babonák tüze közt az égre. (…) S már most Ferencnek títusi trónusa Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon Nyisd meg dicsőült szent királyid Templomait, s leborulva áldozz.” — „Örülj te is hát, Festetics, és pazarlj! Mútasd: mint szereti a magyar a királyt; (…) Mutasd: hogy a szent honszeretet heve S a jobbágyi szelíd tisztelet egybefér” — „Boldog népeidet Títusok őrizik, (…) Törvényed s koronád Chérubim őr fedi, Nem fertőzteti meg durva tirán keze: Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.”
7 Vö. Evola: „A francia forradalomban a ››nemzet‹‹ kizárólag demagóg funkcióban jelent meg, és azóta a nacionalizmus a forradalommal, az alkotmányossággal, a liberalizmussal és a demokráciával kapcsolódott össze. Ezeknek a zászlajává lett azon mozgalmakban, amelyek 1789-től és 1848-tól kezdve egészen 1918-ig felforgatták mindazt, ami még fennmaradt a korábbi tradicionális Európa rendjéből.”
8 Vö. Táncsics: Mik a vörös republikánusok és mit akarnak? A kommunisták nem véletlenül választották jelképükül a vérvörös színt.
9 Azok a magyarok, akik a forradalom ellen szóval vagy tettel felléptek, lényegében mind konzervatív, a francia „felvilágosodást” és forradalmat elutasító személyiségek voltak. Ld. például Asbóth János véleményét: „Hiába küzdött a végzetes balirány, az őrült bódulat ellen Széchenyivel vállvetve a conservativek magasabb értelmű, de számra csekély csoportja, szembeszállva a hazafiatlanság, a nemzetellenesség vádjával, a felizgatott tömegek ingerültségével, nem találva támaszt egyébben, mint a férfi szív ama büszke bátorságában, melyre nem képes a hiú és önző, melyet nem adhat semmi más, mint egy szent kötelesség önmegtagadó teljesítésének emelő tudata. ››Kövezzétek meg!‹‹ volt a válasz, és a saját dicsőségüket féltékenyen őrző álpróféták és ámítók által hathatósan organisalt rágalmi rendszer szította e valamennyi többinél hazafiasabb, magyarabb párt ellen a közgyűlöletet, hogy annyival könnyebben lehessen feláldozni a kedvenc [liberális] eszméknek a magyar érdeket, annyival kényelmesebben lehessen vezetni a jámbor magyart el Világosig.”
10 Vö. „Az a nézet, hogy »minden ember egyenlő«, valójában nem egy következtetés logikus eredménye, hanem egy hajlamnak a kifejeződése. A nivellatizmus nem egy belátáson, hanem egy vonzalmon alapul. Aki nivellál, az mindenekelőtt önmagát értékeli alá — hogy aztán önnön méltóságának megtagadását a méltóság általános megtagadásával folytassa. Mert aki önmagában képtelen felfedezni a méltóságot, az másról sem tudja feltételezni azt.” (László András)
11 Jókai sorai jól érzékeltetik, hogy milyen hamisan idealizálták alakját: „Meg kelle nekik [a jakobinusoknak] halniok, mert a népet szerették, és tudták: hogy mit lehetne rajta segíteni, s mert fejökben a fölvilágosodás és emberszeretet napja lángolt”. Kossuth példaértékűnek tartotta mozgalmát: „Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.”
12 Sajnos a 19. század második felétől kezdve valóban végbement egy nagyfokú hanyatlás, kiüresedés, nem ritkán degenerálódás, elsősorban a polgárosodás és demokratizálódás, a régi arisztokratikus világnézet feladása következtében. Maga Károlyi Mihály ennek egyik legszélsőbb, eklatáns példája: saját osztálya, nemzetsége hagyományait elárulva állt a hazai polgári-szabadkőműves radikalizmus élére.
13 Vö. „Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” (Szent Péter) „Szent Pál apostol Corintusba írván, azt parancsolja, hogy minden ember abban járjon és maradjon, amire Istentűl hivatott: mert nem szerencsére és kordéra, hanem isteni választásnak sorsából vagyon mindnyájunk állapotja. Azért ha Isten téged szolgai állapotra rendelt, ne gondolj véle, hanem azzal megelégedjél, amiben Isten hagyott, és azon légy, hogy a szolgai állapotban Isten fiainak szabadságára juthass tekéletes erkölcsöddel. […] Szükséges azért, hogy a teremtő rendelését, ki-ki nagyobbra böcsülje a maga kívánságánál, és alkalmatosságánál; és megelégedjék az állapattal, mellyel Isten őtet látogatta. […] Szent Pál magyarázván, minémű szent és tiszta engedelmességgel, mely nagy hívséggel tartozik ki-ki szolgálni urának. Elsőben azt parancsolja, hogy úgy engedjenek az uroknak, mint Krisztusnak és mint a szűvek-látó Istennek; nem úgy, mint embernek. Mely mondással arra tanítja Szent Pál a szolgákat és jobbágyokat, hogy ne úgy munkálkodjanak, mint a barmok, csak külső igának vonyásával: hanem felemeljék szívöket, és meggondolják, hogy Isten rendelése a felső és alacsonyb állapatok különbözése. Azért Isten ellen tusakodik, aki előttejárójának rendelésével ellenkezik.” (Pázmány Péter)
14 Vö. Vasvári: „A gonoszok osztályzatát bajos lenne meghatározni, ők az alvilág fajzatai. (…) ők hóhérai valának az emberiségnek.” Ezt az a Vasvári állította, aki még Marat-t és Robespierre-t is tisztelte.
15 „Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a rosszak S amelyre a jók törekednek, Az általános boldogság kora?” — „Ha majd a bőség kosarából. Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál. Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!”
16 Vö. Jókai: „Ha Franciaország üldözte a nemességét, jól tette, mert ott ellensége volt az a népnek s a nép vérrel vette el tőle emberi jogait.”
17 Vö. „Vagy nem tanúltad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! Akasszátok föl a királyokat!” — Jókai, 1849.: A király „ülőszéke a népek sírja, (…) itala vér, (…) a nemzetek nyögése dajkaének, (…) nyugalma a rabláncok zörgése, játéka háború.” — „a nemzet azon holttetemet, melynek királyság a neve, nem akarja viselni többé.” — „Szegény király, szegény koronás király. […] Ha isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni istennek semmi virága, puszta lesz az, megátkozott porod miatt messze téren kivész minden, ami zöld, s századok múlva a késő nemzedék, hol kopár, fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve. Mert átkozott lesz a fű, mely sírodon gyökeret ver, és áldott lesz az, mely palotád köveit fogja lepni.”
18 De Maistre: „A francia forradalom véghezviteléhez fel kellett forgatni a vallást, meg kellett gyalázni az erkölcsöt, meg kellett sérteni minden tulajdont, s el kellett követni minden bűntettet: ezen ördögi műhöz oly sok romlott emberre volt szükség, hogy ennyi bűn talán még sosem munkálkodott együtt valamiféle gonosztett előidézésén.”
19 A forradalom majd mindegyik fontosabb résztvevője az emigráció évei alatt hivatalosan is csatlakozott a szabadkőműves mozgalomhoz (itthon ezt azért nem tehették meg, mivel mind I. Ferenc, majd V. Ferdinánd uralkodása alatt, 1848-ig, mind 1849 után 1867-ig az országban tiltva volt a titkos társaságok működése.) Bővebben: Berényi Zsuzsanna Ágnes: Kossuth Lajos és a szabadkőművesek. Argumentum, 2002. A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy első nagymestere Pulszky Ferenc lett. Horváth Mihály, Teleki László, Klapka György, Vukovics Sebő, Kossuth Lajos stb. mind páholytagok voltak.
