Gustav Neckel – Ógermán vallás (részlet)

A Wotantól való mélységes félelem kifürkészhetetlen bölcsességének volt köszönhető, ami gyakran álnokságként mutatkozott meg. Ha a pogány istenek egyike, ahogy Wotan, mindenható volt, és ennél fogva mágikus képesség és tudás birtokosa, akkor az összes többi lény varázsereje semmi sem lehetett. Wotan egyszerűen felsőbb és megismerhetetlen volt. Nem volt mindenkinek ajánlatos megbízni benne. Segíthetett úgy, ahogy senki más, különösen háborús diadalban, ám barátját, hirtelen ellene fordulva, bármelyik nap elárulhatta. Ennek legfőbb, legendás példája a nagy dán király, Harcfogú Harald sorsa. Ő az istennek ígért minden harcost, akit lemészárolt, cserébe pedig sebezhetetlenséget kapott a vas ellen, valamint az ék formájú csatarend művészetét. Ám Haraldnak volt egy bizalmas szolgálója, Bruni, aki gyakran járt el ura ügyében. Egyik ilyen útja során Bruni belefulladt egy folyóba, Wotan pedig ezután felvette alakját, és álcázva szolgálta a királyt, aki nem szerzett tudomást e balvégzetről. Így cselekedvén a szolga viszályt szított ura és Szigurd Ring svéd király között, mire kitört a háborúskodás. Ahogy az idősödő Harald beláthatatlan számú seregek élén indult útnak a bravelliri ütközetbe, Bruni volt a kocsihajtója, urának pedig azt jelentette, hogy a svédek is ék alakban közelednek. Szörnyű gyanú támadt erre az öregben, s kezdte elveszíteni bizalmát kocsihajtójában, akiben végül fel is ismerte az álcát öltött Wotant. S valóban, ahogy a csata elérte csúcspontját, a hajtó kilökte őt a kocsiból, és halálra sújtotta a védtelen embert.

Hasonlóan csalárd szerepet játszott Wotan a Völsungok, egy frank hősnemzetség történetében, akik sokáig különleges védelmét élvezték. Sigmund egy csodás kardot köszönhetett neki, ám a fegyver széttört egy ütközetben, így Sigmund halálát lelte, mivel az isten az ellenség soraiból lándzsáját az ívelt penge elé tartotta. Még a norvég Hakon jarllal szemben is hűtlenné vált, akinek pedig oly sok hite volt Odinban. Rossz tanácsot adott neki, ellenségeinek pedig győzelmet ajándékozott.

Wotan rettenetessége abból is kiderül, ahogy a holtakat hozta el. Élet és halál uraként éppoly kiszámíthatatlan volt, mint maga a halálos sors.

Található azonban az óészaki forrásokban egy jámbor gondolatmenet, mely igazolja, sőt dicsőíti Odin kiszámíthatatlanságát. Az ismeretlen szkald, aki Véresfejszéjű Eirík norvég herceg bukását követően (950 körül) úgy dicsőítvén őt, hogy a Valhallába történő bevonulásakor az általa megöltek élén ábrázolja, felteszi a Valhalla urának a kérdést, miért hagyta, hogy egy ilyen bátor hős elessen. Erre a következő választ adta: „A szürke farkas áttekint az istenek székhelyére”! Ez a Fenrír farkas, a szörnyetegek legveszélyesebbike, aki mindig lesben áll az istenek s a világ fennállása ellenében, egy napon pedig biztosan elszabadul. Ekkor Odin hűséges követőit fogja csatába vezetni a szétszaggató hatalmakkal szemben, s valamennyi összecsapás közül ez lesz a legkeményebb, ezért a világ bölcs ura már most is és mindörökké erősíti sajátjait, s éppen a legnagyobb erejűek és legbátrabbak a legkívánatosabbak számára: Odintól támogatva gondoskodnak az életben a csoportos férfiügyekről, ám amint erejük ezen az oldalon kimerül, el kell bukniuk, hogy a túlvilágon ellenségeikkel együtt a legmagasabb célt szolgálhassák. Amikor a hegyek leomlanak, a föld pedig a tengerbe süllyed, akkor dől el a világ sorsa odafenn az égben, ahol az istenek és a holtak lakoznak. Ez az óészaki teodicea, a germán hadi élet egyik igazi rémsége. Ehhez tartozik a Valhalla képe: az óriási teremben, ami zsindelyek helyett pajzsokkal fedett, lándzsákkal mint tetőgerendákkal, oromzata előtt pedig farkasok és sasok tetemei lógnak, padjaira vánkosok helyett páncélingeket (vagyis körbevarrott harci zekéket) terítettek, itt lakmároznak és tivornyáznak Odin követői – a megdicsőült hősök – nap mint nap, minden reggel kivonulnak, hogy megküzdjenek egymással, azután azonban mindannyian egészséges és egyetértő légkörben ülnek le egymással újra. (Ez egy kötetlen változata az elesettek seregei már régóta széles körben elterjedt helyi legendájának, azoké, akik a harcmezőkön vagy azok felett, a levegőben csatároznak minden éjjel, ahogy oly sok kísértetnek fáradhatatlanul ismételnie kell földi élete döntő tettét.) Természetesen a megdicsőült, csatában elesett hősök ugyanígy a Valhallába is harcosként érkeznek. Mivel ez utóbbi Odin uralkodásának köszönhetően mindig is így történt, s továbbra is így fog történni, a Valhalla vendégeinek száma hatalmas nagy és egyre csak növekszik. Ám az bizonyos, hogy az étel és ital nem fog kifogyni: egy halhatatlan vadkant csodálatos kondérjában – egyfajta gráledényben – egyfolytában főz a Valhalla tehetséges szakácsa, (mintegy áldozatként a templomban, míg a hétköznapi életben a húst nyárson sütötték) ezalatt pedig Heidrun nősténykecske (aki sok norvég hegyi paraszt házi kecskéjéhez hasonlóan a tetőn legel) tőgyeiből soha el nem apadó mézsört adományoz, amit a valkűrök – Odin szolgálólányai, akik az elesett harcost a Valhallába kísérik – a tűz felett nyújtanak át a megdicsőülteknek.

(Gustav Neckel: Ógermán vallás/Ógermán világkép, megjelenés előtt a Disciplina Kiadónál)

Gottfried Benn – Tanulmány az 1935. évből, Julius Evola "Lázadás a modern világ ellen" című könyvéről (részlet)

Az alábbiak rövid megjegyzések egy, a közeljövőben megjelenő, olasz nyelvből fordított műről, melynek kivételes fontossága idén és az elkövetkezendő években válik majd világossá. E könyv eszméje és érvelése csaknem minden európai probléma horizontját valami mostanáig ismeretlen és beláthatatlan felé mozdítja tovább. Mindenki, aki elolvassa, másként fog tekinteni Európára. Egy alapvető szellemi impulzus első kiterjesztett ábrázolásáról van szó, mely napjaink Európájában még hatékony, mégpedig olyan értelemben, hogy korszakalkotó, átfogó, a világérzetet tönkretevő, megfordító és irányító, a történelem elleni fundamentális hajtóerő. Németország számára már annyiban is kifejezetten fontos mű, hogy a történelem specifikusan német probléma, a történelemfilozófia az önvizsgálat bevallottan német formája. Valószínűleg Goethe az egyetlen nagy német, aki sohasem fogott bele a történelmi folyamat rendszerezésébe, tudományos munkájáról nem mondott le semmiféle történeti téma kedvéért. De gondoljunk csak Schillerre, a klasszikus történeti költőre és gondolkozóra, a romantikusok történelemértelmezési kísérleteire, Hölderlin szenvedélyes és korszakokkal terhes álmaira, Kleist politikai tanulmányaira és leveleire, Herderre, Rankéra, Treitschkére és végül a modern kultúrfilozófusok hírhedt sorára, s meg fogjuk érteni Nietzsche kifejezését az „emésztő történelmi lázról”, ami elfogott bennünket. Vagy más nézőpontból egyet fogunk érteni Onckennel, aki a XIX. század egyik elméletével kapcsolatban egy előadásában nemrégiben azt mondta, hogy a német nemzeti államban a tudományos és művészeti historizmus oly kidolgozott elemmé vált, mint egy másik nép esetében sem. 

S most hirtelen egy alapvető impulzus a történelem ellen? Mit jelentsen ez? Vegyünk szemügyre két híres tanulmányt e témában, nevezetesen elsőként Schiller Mit nevezünk egyetemes történelemnek és mi végből tanulmányozzuk ezt? című jénai székfoglaló előadását 1789-ből. Schiller teljesen evolucionista: egykor durva néptörzsek – ma fejlett kultúrák, nemzetségünk kezdetének szomorú és szégyenletes képei: „az ember hitványan kezdett” – „ezek a vadak” – nevezetesen: rabszolgaság, ostobaság, babona, törvény nélküli szabadság, nyers ízlés, „még erényei is undorral és szánalommal töltenek el bennünket”: „ilyenek voltunk” – s ma: élvezet és munka, békés birtoklás, népes városok, bölcs törvények, teli csűrök, a szorgalom csodái, „ami a tudás valamennyi területén világlik”, „micsoda bensőséggel, micsoda művészettel vannak végre átszőve államaink”, „az európai államok társadalma láthatóan egyetlen nagy családdá alakult”, s mindezt a történelemnek köszönhetjük, mindezt a történelem tanította nekünk, „a kiérdemelt olajágat frissen tartja, és szétzúzza a hiúság által feltornyozott obeliszket” – „kigyógyít minket az antikvitás eltúlzott csodálatából, s az elmúlt idők iránti gyerekes vágyakozásból, értelmes célt hoz a világ menetébe”, elvezetett bennünket „az emberkerülő barlanglakótól” „a szellemben gazdag gondolkozóhoz”, „a művelt világi emberhez”, elvezetett ehhez az órához, mikor egyesít minket, itt, „emberi évszázadunkban”. Ez volt 1789-ben. Hasonlítsuk ezt össze az 1873-as évvel, s Nietzsche A történelem hasznáról és káráról az élet számára című tanulmányával. Itt találjuk meg a történelemellenes fordulatot. „Mi németek absztrakcióban érzünk, a történelem megrontott bennünket”. „A történelem betegségében” szenvedünk. Mi vagyunk „a történetileg betegek”. „Történelmi képzés” az uralkodó, „mely csupán a „létesülés” szót ismeri”, „nevetséges deformitásnak” álcázva, egy „groteszk fintor”. „A valamivé levés áradatába fulladó modern fanatikusa a folyamatoknak” most még uralkodik, ám eljön az idő, „mikor senkinek az ajkait nem hagyhatja el a „világfolyamat” szó, anélkül, hogy ezek az ajkak ne mosolyognának” – ezek „a történelmi érzék szertelenségei”. A történetietlen és a történelemfeletti a természetes ellenszerei az élet történetin keresztüli túlburjánzásának. A schilleri gondviselésben jelenlegi problémás állapotunkra vonatkozóan egy különösen érdekes mondatra lelünk: „a világtörténelem is olyan princípiumból árad ki, amely a világtörténelem kezdetének útjában áll” – ezzel pedig a gondolat, a szellemi rendtörekvés princípiumára gondol, amit magasabbra értékel, mint az esemény, a „történelem” tisztán természetes mozdulatát –, Nietzschénél pedig egy fordított értékelésre bukkanunk: a történettudománynak van szüksége az élet egészségtana általi magasabb felülvizsgálatra és áttekintésre: „az életnek kell a megismerés, vagy a megismerésnek az élet felett uralkodnia? Senki sem kételkedik benne, hogy az élet a felsőbb, jelentősebb hatalom”.

 

Két teljességgel ellentétes felfogás. Ám nem akarjuk megméretni őket egymással, nem akarjuk itt az élet és egészség nietzschei fogalmait kritika alá vonni. Ezeket a fogalmakat, melyek határt szabtak neki magának és filozófiájának is, nála még ma is nagyra tartjuk és figyelemre méltatjuk, mivel művével korszakunkat az abszurdumig vitte. Úgyszintén figyelmen kívül kívánjuk hagyni Schiller kultúrfilozófiájának gondolatilag megütközést keltő jellegét, melyet mindig nagyszerű képekben gazdag prózában adott elő, ami teljességgel páratlan a német esszéirodalomban. Mind a két tanulmányt úgy tekintjük csupán, mint a történelem problémájával kapcsolatos álláspontok egy-egy figyelemreméltó kifejeződését, mintegy pillantást a történelemre, s ezekhez most hozzáveszünk egy harmadikat, Evoláét, az 1935-ös évből. „Ilyenek voltunk”, mondja Evola is, de egészen máshogy érti ezt, mint Schiller. Evola számára az, ami Schillernél és Nietzschénél történelemnek neveztetik, pozitíve alig jelenik meg, csak mint amit Európa a maga hanyatlásában történelemként elszenved. A történelem már a vég. A modern világ. Ez Evola szerint időben a Krisztus előtti hetedik és hatodik évszázad között kezdődött. Ami előtte volt, azt a tradíció világának nevezi. Tisztázzuk ezt az időpontot. A Homérosz és a Szalamiszt megelőző görög tragédia közötti korról van szó. Keleten Lao-ce évszázada ez. Evola még Nietzschénél is korábbra helyezi a hanyatlás kezdetét, szerinte a lélek romlása Szókratésznál (Kr. e. 470 – 399) kezdődik: „Régi az ellenszenvem Platón, mint antikvitás-ellenes iránt, a „modern” lélek már nála megjelent” (11. fejezet, 71. old.). Evola szerint a keletiek sötét kora, a klasszikus ókor vaskora és az északi népeknél a farkas kora előzi meg a romlást. Ez a tradíció világa. Ezután kezdődik a modernség, s a hanyatláson belüli jelzőállomások a Római Birodalom bukása és a kereszténység hajnala, majd a feudális-császári világ alkonya, azután pedig a humanizmus és a reformáció. Evola élesen elválasztja az emberiség e két korszakát, az első az egyetemes kultúra szellemével áthatott, a második az „istenek elsötétedése”, a Ragnarök, a profán kultúra világa, tömegideológia, hullabölcsesség, az elöregedettek, roskatagok és kimerültek világa, az alkonyat embereié, az utolsó embereké. Formailag is megvalósítja e kettéosztást, mivel a könyvet erre a két részre tagolja. Antropológiai elmélet úgyszintén létezik eme éles dualitásra, amint azt már Schelling óta tudjuk, aki számára az egész világtörténelem két nagy periódusra oszlott, a centrifugálisra és a centripetálisra. Evola gyakran idézi Schellinget. A tradíció világa – mi is ez? Először is egy új, megidéző képzet, nem naturalisztikus és történeti fogalom, hanem egy látomás, tételezés, varázslat. A világot egyetemesként, természetfelettiként és emberen túliként idézi meg, s e felidézés csak onnan származhat, és ott hathat, ahol az egyetemességnek még léteznek maradványai, tehát már megközelítéséhez, megragadásához is kivételesség, elitizmus, rang szükséges. Ebben az elképzelésben a kultúrák felszabadítják magukat az emberi és a történeti alól, s döntési elveiket metafizikai szintre emelik, ahol e szabad állapotukban rekonstruálván őket, belőlük a korai, magas rangú, transzcendens, tradicionális ember képe körvonalazódik, azé az emberé, aki a hagyományt hordozza. E korai ember tana, amennyiben szellemi megközelítésére egyáltalán rendelkezik eszközökkel, teljes mértékben katasztrofálisnak, abnormálisnak és pusztítónak tűnik a mai európai számára, mivel kijelenti: két rend létezik, a fizikai és a metafizikai, két természet, egy alacsonyabb és egy magasabb rendű, az alacsonyabb a létesülés, a magasabb a lét. Az alacsonyabb mozgásformái áradók, nyugtalanok, segítségre szorulók, eggyé válás után vágyakozók és a cselekvésképtelenségben kiteljesedők; a lété: fegyelem, megtisztulás, böjt, önmagában lét, megszentelés. Más szavakkal, az őseredeti, hagyományos ember, az emberi princípium képét így adja meg: az ember szellem, magányos, elkerülhetetlen szellem. Amint említettem, elsősorban ebben áll a látomás, a könyv varázslata, korszakalkotó jellegét azonban e látomás anyagi alátámasztása adja, e vízió morfológiai bizonyítása a kultúrákon keresztül ívelően – valójában ez az ember, semmi más.

(In: Julius Evola: L'arco e la clava, Scheiwiller, Milánó, 1968, függelék.)

Friedrich Gundolf – Költők és hősök

Miután az isteni elválását az emberektől éppoly kevéssé fogadjuk el ténylegesen, mint test és szellem szétválasztását, példakép-kultuszunk nem az úgynevezett „személyiség” modern ínyencélvezete… Nem az individualizmus gyönyörködik az eredetiségben, a sajátosságokban, a nüánszokban, a nagyságokat pedig mindenekelőtt azért becsüli, mert a világot színesebbé teszik, megdöbbentenek és pletykát szolgáltatnak, megszakítják az egyhangúságot, megszépítik vagy gazdagítják a földet. Ez alapvetően olyan ízlésesség, mely a horror vacui mindig mással való betöltése, a kiüresedett szellem egyre újabb ingerlése és játékai után áhítozik, s minden nagyságban csupán az unalom elleni módot, a legjobb esetben is csak esztétikai értékkel bíró élvezeti eszközt lát.

Ez az esztétikai vagy romantikus hőstisztelet mindig azzal a veszéllyel jár, hogy eredeti pótlékokkal éri be, a peckes különcöt a szigorú támogató, a rejtélyes szemfényvesztőt a vallásos géniusz, a politikust a cselekvő, az irodalmárt a költő, a kalandort a hős, a csevegőt az elbeszélő, a szimatolót a látó, a képzelgőt az ábrázoló, a csillogót az erőteljes és a figyelemreméltót a nagyszerű elé helyezi. E felbomlás tünetei manapság: egzotikus, hivalkodó és teozófikus elme- és lélekjátszadozások utáni kutakodás, vallomásorgiák és impresszionisztikus emelkedettségű útleírások iránti kíváncsiság, ismeretlen ingerek utáni szimatolás kívül-belül, minden felszíni, csillogóan vázlatszerű, érdekfeszítően ideiglenes és bizsergetően sejtető utáni vágy… Különösen a puha és beszédes hiúság, mellyel az énecske paradoxonjait és kedvteléseit dédelgeti, szegletecskéit és furcsaságait, cikornyáit és elhajlásait, a banálistól való rettegését, miközben a banálist összetéveszti az egyszerűvel. 

De még az egyszerű nagyságot, a kikerülhetetlenül lényegit is kedvteléssé alacsonyították le; kedvtelésekhez idomították, excentrikus idegekhez csinosítgatták: Dionüszoszt parázsló nemi izgalommá, Apollónt steril merevséggé, Shakespeare-t egyetemes hisztérikává, a római világháborúkat pedig izgatott tőzsdei spekulációkká értelmezték át. A tudomány és az irodalom azért verseng, hogy „humanizálja” a hősit, ahogy ők mondják, vagyis hogy naprakésszé, aktuálissá tegyék: nevezetesen a nagy emberek nemes, számukra nem megélhető és elérhető beállítottságát mint saját szokásaik és aljasságaik klasszikus megszüntetését ragadják meg. E humanizáció megy végbe abban is, mikor a humanizált a heroikus tett, gondolkozás és sors előtt felteszi a kérdést: „lehetséges lett volna talán ez számomra vagy a szomszédom számára is”? A válasz egyértelműen tagadó, ám a következtetés téves: „ebből következően Aiszkhülosz, Platón és Alexandrosz [számára] sem lehetett az, s áthagyományozódott hősiességük mitikus koturnus”. Mivel valószínűtlen nagyságokat csupán könyvekben vagy színpadon mutatnak be, ezért könyvnek vagy színdarabnak, azaz hazugságnak kell lennie.

(Friedrich Gundolf: Dichter und Helden, Weiss'sche Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1921, 26-27. old.)

Kertek és utcák LXX.

Blankenburg, 1939. szeptember 29.

A Harz völgyeiben az utak megerősítése az ezekben a napokban Lengyelországból visszatérő motorizált kötelékek számára. Ezért éppen a Hohegeiß és Rothehütte közötti szakaszon dolgoztam, amikor a patak mellől egy ölyv emelkedett a magasba, karmai közt egy siklóval. E kép elillanó részletei a békés, erdős völgyben egy mozdulatlan világ miniatúrájaként fénylettek fel előttem, oly tisztán, hogy még a pikkelyek ezüstszegélyének csillogását is láttam a kígyó sötét érctestén. Az ilyen képekben víz, levegő és föld él együtt fájdalommentesen és élénken, épp úgy, ahogy a régmúlt hősi időszakaiban. A dalnok, a felfogáson keresztül, váratlanul és gond nélkül ragadta meg őket.

Kertek és utcák XXX.

Kirchhorst, 1939. május 19.

A sógorunk eljött értünk autón, és a napot Lippében, valamint a Steinhude-tónál töltöttük. Rehburgban sokáig sündörögtünk a szülőházunk körül, és nézegettük azt az oromablakot, amely mögött Friedrich Georg és én hosszú éveken át éltünk, még a háború kitörése előtt. Láttuk azt a szoba elé épített, kiugró ablakfülkét is, ahol a szüleink távollétében első gáláns mulatságainkat tartottuk négyesben. Mennyire régen történt már!

A fákat szemlélve, melyek méretéről oly sok évet követően is tiszta emlékeim voltak, észrevettem, hogy a hársak és a gömbakácok csupán csekély mértékben növekedtek, ellenben az összes gyümölcs- és bükkfa törzse megerősödött, de a leginkább azé szomorúfűzé, amit mi ültettünk, talán 1912-ben, egy vízzel teli medencébe, s időközben igazi óriássá nőtt. Az ilyesfajta különbségekben valószínűleg a talaj minősége is közrejátszik. Mindenekelőtt azonban felismertem azt a másik időt, ahol olyan távolságokban találom magam, melyek összességét az emlékezetbe vezető, gyalogosan bejárt ösvényekként birtoklom. Autóval e pontok között percek alatt röpködhetnék ide-oda. Bizonyos pillanatokban viszont kizárólag e régi időkben voltam, amelyek az őket útvesztőszerűen körbevevő újakba ágyazódtak. 

Délben Bad Rehburgban, Tegtmeyer, Friedrich Georg egyik régi osztálytársa hoteljében. Borral váltottuk fel az emlékeket. Nagyon jó volt, micsoda magabiztossággal állt fel a házigazdánk néha, beszélgetés közben, hogy kiszolgálja a többi vendéget, majd azután olyan mosollyal az arcán tért vissza hozzánk, ami egy álarc levételéhez hasonlított. Olyasféle vonást fedeztünk fel rajta, ami egy lelkésznek is jól állt volna, ám őhozzá is illett. Végeredményben minden állapot szakrális alapon nyugszik.

Ezután a Matteschlössenben, a torony sötét kis céhkamrájában kávéztunk, ahonnan ráláttunk a háborítatlan vidékre, a vízfolyásokra, mocsarakra és hasadékokra – a vadonra, amelyen egykor a germánok vonultak át. Sok-sok melankólia rejlik benne, ahogy keserűség is. 

Ezt követően Stadthagenben jártunk, ahol egy kráterforrás kénes vízében virágcsokrokat láttunk, amelyek formájukban és színükben immár sok éve változatlanul hevernek ott. Ezt a színjátékot varázslatosnak és egy kicsit kellemetlennek is találtam. Így tárolhatja egy zsarnok agyonütött ellenségei fejét, hogy amikor egy sétát tesz a kertjében, akkor újból örvendezhessen a látványukon. Az autópályán, ahol most jártam először, és megdöbbentett a technika magas szintje – machina machinarum – tértünk vissza Kirchhorstba. 

A postával egy album érkezett Toulouse-Lautrec képeivel, és egy lappal René Janintől. E színek élvezetéhez először meg kell értenünk a hervadó virágok vonzerejét. Még sátánizmus is található benne, ahogy az különösen nyilvánvaló az Au salon címet viselő, gránátvörös színű vágypoklot ábrázoló képen. Más helyeken viszont a pozitív ragyog elő, mint a Postakocsin, amely izzó alvázon mennydörgött előre, miközben a föld szinte felrobbant a telivérek patái alatt. Az ilyen darabok igen hosszú ideig élvezhetőek, ugyanakkor a nézegetésük közben szembetűnő, hogy a tizenkilencedik század képe még mindig mennyire eleven bennünk.