A munkásról szóló mű 1932 őszén jelent meg, abban az időben, amikor
már nem fért kétség a régi erők tarthatatlanságához és az újak kialakulásához. Próbálkozást
jelentett és jelent egy olyan pont eléréséhez, ahonnan az eseményeket nem
csupán sokszínűségükben és ellentmondásosságukban megérteni, hanem a veszély
ellenére üdvözölni is lehet.
A könyv megjelenése nem sokkal a nagy fordulatok előtt nem
véletlen; nem volt hiány hangokban, melyek szerint befolyásolta ezeket. Természetesen
nem mindig tudatosan értették, és sajnos velük sem érthetek egyet – először is
azért, mert nem becsülöm túl a könyvek tettekre gyakorolt hatását, másodszor
mert túlságosan röviddel az események előtt jelent meg.
Ha a főhősöket az itt kibontott princípiumok vezették volna,
akkor tartózkodtak volna a szükségtelen vagy akár értelmetlen megtételétől, s
azt tették volna, ami szükséges, meglehet még a fegyverek ereje nélkül is. Ehelyett
olyan felőrlő folyamatba kezdtek, melynek jelentősége abban rejlett, amit
legkevésbé sem sejtettek: a nemzetállam és a vele összefüggő rendek további
felbomlásában. E szempont magyarázat arra, ami elhangzott a „polgárról”.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mi történt a világ más
részein, és követelte milliók életét, sem azt, hogy a hagyományos eszközök
elégtelenek voltak. Másfelől akadémikus kérdés marad, hogy a teher könyörtelen
könnyítése és közben a lényegi szubsztancia megőrzése, továbbá a folyamatot is
megelőző menetgyorsítás még elsajátítható-e egyáltalán, vagy nem történt-e
valami jóvátehetetlen, mikor előkészületeit figyelmen kívül hagytuk először
1848-ban, majd 1918-ban. Ez a német és a világdemokráciával kapcsolatos, a
problémát nem érinti.
Időközben még alaposabban megbizonyosodhattunk afelől, hogy a
műnek nem csupán nemzeti, gazdasági, politikai, földrajzi és etnológiai léptéke
van, hanem egy új földi hatalom előőrseit is megsejtettük és letapogattuk itt.
Már akkoriban felismerte ezt néhány olvasó, noha a probléma epizodikus és
véletlenszerű, politikai és polemikus előtere mindig jobban megragadta a
figyelmet, mint lényegi magva. Utóbbinak azonban – még ha állandóan változó
álruhában is – maradandó hatása van.
Így, míg a történeti erők kimerültek, még ott is, ahol
birodalmakat alkottak, ugyanakkor valami nagyobb növekedését látjuk
világviszonylatban és azon is túl, melynek először csupán dinamikus potenciáját
ragadjuk meg. Annak jele ez, hogy a könyv valahol másutt nyer értelmet, mint
harc közben gondoltuk. A részleges vakság ugyanakkor a terv része. Egyedül a
munkás alakja marad rendíthetetlen, még hatékonyabban emelkedve ki a káoszból.
Hosszú ideje, lényegében már az első kiadás óta foglalkoztat a
gondolat, hogy átdolgozom a munkásról szóló könyvet. Ezt több-kevésbé
elvégeztem, és egy „javított”, valamint egy „teljesen átdolgozott” változattól
a második vagy új kiadásig terjednek.
Ha mindazonáltal a harmadik kiadás (1942) érintetlen szövegét
is tartalmazza a teljes változat, ez főként dokumentatív értékkel bír. Sok
minden, ami akkoriban meglepőnek vagy akár provokatívnak tűnt, mára a
mindennapi tapasztalat részévé vált. Ugyanakkor a múlt része lett, ami válaszra
késztetett. Ezért könnyebb most a kezdeti állapotot, és ami epizodikus volt
benne, alávetni a könyv változatlan magvának, az alak elképzelésének.
Végeredményben az évek során a megközelítések többé-kevésbé
kiterjedt megfontolásokként bontottak virágot. Néhányat e kiadás esszékötetében
találunk, másokat az itteni függelékben foglalunk össze.
Wilflingen, 1963. november 16.