Úgy tűnik, napjaink kulturális köztársaságának utcáin és terein nem engedélyezik, hogy hivatalos „személyazonosító” nélkül sétáljunk; nem éri meg idegennek, „kívülállónak” sem hirdetni magunkat: az útlevelek láthatóan nem érvényesek. „Honosítani” kell magunkat, bizonytalan fogalmak nélkül kifejezni politikai identitásunkat a hatályos intézkedéseknek megfelelően, legalábbis e köztársaság prefektúráinak rendelete szerint, melyet a „harmadik oldal” sajtófőnökei szabadon uralnak.
Egyszer s mindenkorra tegyünk eleget eme úriemberek kívánságainak, rendezzük el a dolgot.
Folyóiratunk nem azért jött létre, hogy a fasizmust és a „fújtatók” Mussolini urát létrehozza, amivel a fasizmus és Mussolini úr sem tudna mit kezdeni. Ehelyett folyóiratunk azért született, hogy olyan princípiumokat védelmezzen, melyek teljesen ugyanazok lennének, akár fasiszta, akár kommunista, anarchista vagy köztársasági rendszerben élnénk.1
Ha e princípiumokat politikai szintre helyeznénk át (ahol önmagukban semmi dolguk), a kvalitatív megkülönböztetést, s így a hierarchia, a legtágabb értelemben vett birodalom rendjét kapnánk, annál is inkább, mivel minden, ami koncepciónkban heroizmus és harcosi méltóság, csupán magasabb nézőpontból igazolható. Ha nem így lenne, akkor nem tudnánk, hogy szálljunk szembe a legprecízebben és valamennyi szinten mindennel, ami demokratikusan és egyenlősítő módon erjesztő.
Amíg a fasizmus e princípiumokat követi és védi, addig fasisztának tekintjük magunkat. Ennyi az egész.2
E „stílus” azonban a legtöbb ember számára nem divatos: ma fasisztának kezdjük nevezni magunkat, majd állást foglalunk bizonyos ideák mellett és ellen, attól függően, hogy a fasiszta politika elfogadja vagy elutasítja ezeket – feltéve, hogy a „fasizmus” nem redukálódott tabuvá, egyfajta mindenki által megfizetett belépőkártyává a legsajátabb és legkülönbözőbb véleményekhez. Mi másfelől onnan kezdjük, hogy magunkat integrális és antimodern értelemben vett imperialistáknak nevezzük, s annyiban állunk egy politikai párt, nemzet vagy megközelítés mellé vagy szegülünk szembe vele, amennyiben ezt követik, s nem csinálunk „politikát”: nem csináljuk és nem is akarjuk csinálni. Ideákat és princípiumokat védelmezünk.
Nem vagyunk sem nacionalisták, sem internacionalisták, mivel a birodalom kérdése felette áll e modern ideológiáknak.3 Nem állunk a birodalom „öröksége”, „küldetése” vagy kötelező elrendeltetése mellett egy adott kiváltságos rassz számára.4 E régi, egyfelől már zsidó, azután germán-porosz, másfelől giobertista-mazzinista ideológia5 számunkra a hiúság és a babonás „történetfilozófia” gyümölcse. A birodalom azé a nemzeté, mely méltónak bizonyul rá, s mindenekelőtt nem beszél róla, hanem akarja.
Ezen felül csupán azt mondhatjuk, hogy egy pillantást vetve a modern világ panorámájára, számunkra úgy tűnik, amennyiben nemzetekről van szó, Itália, talán Németországgal együtt, nagyobb mértékben rendelkezik bizonyos lehetőségekkel olyan értékek és princípiumok megértésére, melyek egy birodalom alapját képezhetik. Nem tudjuk, e lehetőségek diadalmaskodhatnak-e, vagy akár csak korlátozhatják ama modern „civilizációt”, mely pusztító tevékenységét ugyanolyan módon és erőteljesen gyakorolja ezekben az országokban. Mi bízunk benne, mindenekelőtt spirituális hagyományunk, azután ama föld javának érdekében, ahol élünk.
Úgy tűnik, ezzel eleget mondtunk, legalábbis egyelőre, s mindenekelőtt azért, mert nem kívánunk programokba és kinyilatkoztatásokba merülni. Egyetlen „mítosszal” szállunk szembe nyíltan, mégpedig hogy a spiritualitásnak és a kultúrának mintegy a politika függő részeinek kell lenniük. Ehelyett azt állítjuk, éppen a spiritualitás és kultúra kellene hogy kondicionálja a politikát, ha utóbbit nem akarjuk valami kicsi, empirikus és kontingens dologgá redukálni.
Másfelől, ha Mussolini úr elismeri, hogy a „kártya” nem adományoz intelligenciát azoknak, akik amúgy sem rendelkeznek ilyesmivel, mivel itt nem is intelligenciáról, hanem valami e felettiről van szó, úgy véljük, téziseink még e tekintetben sem túl „heterodoxok”. Ami a többit illeti, reméljük, hogy a „regularitás” peremvidéke – azok, akiknek láthatárát nem korlátozza közvetlenül orruk elé emelt tenyerük – egyre csak növekedni fog, ám, az eddig elmondottaknak megfelelően, ez a legkevésbé sem tőlünk függ.
1Evola igazából már felvetette ugyanezeket a témákat az antifasiszta Colonna di Cesarò Lo Stato democraticójában (1925) és Giuseppe Bottai Critica fascistájának hasábjain (1926-1927). Nem kaméleon-jelleg volt, hanem egyszerűen a La Torre első számában elméletbe foglaltak alkalmazása. Vö. Giovanni Sessa: Evola: pensatore della Tradizione. Il Barone e la politica, in: La Biblioteca di via Senato, Speciale Julius Evola, 2018. október.
2E sorokat harminc évvel a La Torre eseményeit követően kommentálva az Il cammino del cinabróban (1963) Evola hozzátette: „Valaki felhívta figyelmünket arra, hogy e tézisek közül néhány nem állt összhangban Mussolini elgondolásaival, mire mi csupán annyit felelhetünk: annál rosszabb Mussolininak”. A témához lásd még Evola La Torre 1930 című cikkét ebben a kötetben.
3Érdemes felidézni, hogy Evola már foglalkozott a kérdéssel a két évvel korábban megjelent Imperialismo paganóban.
4Evola ebben az esetben is úgy használja a rassz fogalmát, hogy kulturális és ideális valóságot ír le vele, ezért szellemi, nem pedig biológiai vagy fizikai realitás. Eme alapvető beállítódás lényegében nem fog változni a második világháború során és a háborút követően sem. Vö. Marco Rossi: Razzismo ed esoterismo, in: AA. VV., Esoterismo e fascismo, Edizioni Mediterranee, Róma, 2006.
5Az utalás Mazzinire a hivatkozásnak köszönhető a Risorgimento elméletében jelenlévő harmadik, republikánus Rómára, az ókori Róma nagyságának és a pápák Rómájának utódjára. Az utalás Giobertire inkább az ő elméletével függ össze az itáliaiak, a vicói eredet erkölcsi és polgári felsőbbrendűségének meglétéről. Az sem lehetetlen, hogy állításával Evola el kívánta különíteni magát az újpüthagoreus Arturo Reghini elgondolásaitól.
(La Torre, Nr 1, 1930. február./Julius Evola: La Torre, Foglio di espressioni varie e Tradizione una, Edizioni Mediterranee, Róma, 2020., 94-96. old.)
