Gyakran kértek már, tekintettel különböző helyeken tett utalásainkra a kozmikus ciklusok hindú tanításával és más hagyományokban fellelhető megfelelőikkel kapcsolatban, hogy adjunk róluk, ha nem is teljes magyarázatot, de legalább a körvonalaikat feltáró áttekintést. Ez tulajdonképpen csaknem lehetetlen feladatnak tűnik, nem csupán azért, mert a kérdés maga igen komplex, hanem különösen ama kivételes nehézségnek köszönhetően, hogy e dolgokat európai nyelven juttassuk kifejezésre, úgy, hogy a jelenlegi nyugati mentalitás számára is beláthatóak legyenek, hiszen annak az efféle gondolkozásban semmiféle gyakorlata nincs. Véleményünk szerint mindössze az lehetséges, hogy megkíséreljünk tisztázni néhány pontot az alábbi megjegyzésekkel, melyek csupán javaslatokat, nem pedig tényleges magyarázatot támaszthatnak a szóban forgó tanítás értelme felől.
A szó legáltalánosabb jelentésében a ciklust a megnyilvánulás bizonyos állapotai kibontakozási folyamatának ábrázolásaként, avagy a kisebb ciklusok esetén az ilyen állapotok többé-kevésbé korlátozott és specializált modalitásaként kell tekinteni. Továbbá, a megfelelés törvénye folytán, mely mindeneket az egyetemes léthez köt, szükségszerűen és mindig bizonyos analógia mutatkozik meg egyazon rend különböző ciklusai vagy a fő ciklusok és másodlagos felosztásaik között. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egy és ugyanazon kifejezésmódot használjuk, mikor róluk beszélünk, ám ezt gyakran szimbolikusan kell érteni, mivel minden szimbolizmus lényege éppen a dolgok természetében rejlő analógiákon és megfeleléseken alapul. Különösen a „kronologikus” formára utalunk itt, mely szerint a ciklusok tanát bemutatják: mivel a Kalpa képviseli egy világ teljes kibontakozását, vagyis az egyetemes Lét fokát vagy állapotát, nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk szó szerinti, valamiféle időbeli mérték alapján számított tartamáról, hacsak ez a tartam olyan állapotra nem vonatkozik, melynek az idő az egyik meghatározó feltétele, ahogy az a világunkban tetten érhető. Mindenütt másutt ez a tartam és az egymásra következés, amit feltételez, puszta szimbolikus értékkel bírhat, s analogikusan felcserélendő, mivel az időbeli egymásra következés ekkor csupán logikai és ontologikus értelemben vett képzete egy „időn kívüli” ok-okozat sorozatnak. Másfelől, mivel az emberi nyelv nem képes közvetlenül kifejezni semmiféle, a miénktől különböző állapotot, e tény a szimbólumok használatát kielégítő módon igazolja, és azt tökéletesen természetesnek és normálisnak kell tekinteni.
Nem áll szándékunkban most a leghatalmasabb ciklusokkal foglalkozni, mint amilyenek a Kalpák; csupán azokra korlátozódunk, melyek a mi Kalpánkon belül bontakoznak ki, vagyis a Manvantarákra és ezek alosztályaira. Ezen a szinten a ciklusnak egyszerre kozmikus és történeti jellegzetességei is vannak, mert kifejezetten a földi emberiségre vonatkoznak, miközben ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a világunkban előforduló eseményekhez, ám az emberi történelmen kívül. Nincs ebben semmi meglepő, mivel az emberi történelmet valamiféleképp elkülönültnek látni minden egyébtől, kifejezetten modern, és élesen szemben áll azzal, amit valamennyi hagyomány tanított, melyek épp ellenkezőleg, egyhangúan szükségszerű és állandó kapcsolatot állapítottak meg a kozmikus és az emberi rend között.
A Manvantarákból, avagy az egymásra következő Manuk korszakaiból szám szerint tizennégy van, s két hetes sorozatot alkotnak, melyek közül az első magában foglalja az elmúlt Manvantarákat és a mi jelenleginket is, a második pedig az eljövendőket. E két sorozat, melyek közül az első épp annyira a múlttal, mint közvetlen eredményével, a jelennel, a második pedig a jövővel kapcsolatos, összefüggésbe hozható a hét Svargával és a hét Patalával, melyek a létezés fokozatai vagy az egyetemes megtestesülés hierarchiájának szemszögéből az emberi állapotnál alacsonyabb vagy magasabb állapotokat képviselnek, esetleg azt megelőzőket vagy azt követőket, amennyiben a szimbolikusan jellemzett ciklusok oksági kapcsolatának az időbeli egymásra következés analógiájára történő álláspontjára helyezkedünk. Ez utóbbi szempont nyilvánvalóan a legfontosabb itt, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy Kalpánkban az egyetemes megtestesülés ciklusai totalitásának egyfajta kicsinyített képmását lássuk, a korábban említett analogikus kapcsolatnak megfelelően; s ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy a Manvantarák egymásra következése bizonyos értelemben más világok lenyomatát jelzi a miénkben. E kapcsolat igazolására azt is megjegyezhetjük, hogy mind a Manu, mind a Loka szavak használatosak a tizennégyes szám szimbolikus jelöléseként; az összes tradicionális szimbolizmusban benne rejlő alapvető okok felőli teljes tudatlanságról tenne bizonyságot, ha ezt puszta „egybeesésnek” neveznénk. A Manvantarák egy másik megfelelése a hét Dvípával vagy „régióval” kapcsolatos, amikre világunk felosztható. Noha az ezeket jelölő szó valódi értelme szerint a térben bizonyos módon elszórt szigetekre vagy kontinensekre vonatkoznak, figyelnünk kell arra, hogy ne vegyük szó szerint, és ne azokat tekintsük pusztán a jelenlegi világ különböző részeinek; valójában egymás után „emelkednek fel”, nem pedig szimultán, vagyis egy meghatározott periódus során csupán egy manifesztálódik közülük az érzékelhető világban. Ha ez a periódus egy Manvantara, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy minden egyes Dvípa kétszer jelenik meg a Kalpa során, avagy egyszer az imént említett hetes sorozatok mindegyikében; s e két sorozat kapcsolatából, melyek fordítottan felelnek meg egymásnak, ahogy minden hasonló esetben, különösen a Svargák és a Patalák esetében történik, kikövetkeztethetjük, hogy a megjelenés rendjének a Dvípák számára is éppen ilyennek kell lennie: a második sorozatban lévő az első inverze.
Összefoglalva, ez tulajdonképpen inkább a földi világ különféle „állapotaira”, s nem pedig „régióira” vonatkozik; a Jambu-Dvípa valójában a teljes földet képviseli jelenlegi állapotában, s ha azt mondják, hogy Merutól – a „tengely” hegységtől, ami körül világunk forog – déli irányban húzódik, ez azért történik, mert Meru szimbolikusan az Északi Pólusnak feleltethető meg, így valóban tőle délre helyezkedik el az egész föld. Ennek teljesebb magyarázatához a térirányok szimbolikájának kifejtése szükséges, melynek megfelelően a Dvípákat elhelyezték, továbbá be kell látni hozzá a megfeleléseket e térbeli és azon időbeli szimbolizmus között, melyen a ciklusok teljes tana alapul; ám mivel itt nem bocsátkozhatunk ezekbe a fejtegetésekbe, melyek önmagukban egy teljes kötetet igényelnének, meg kell elégednünk ezekkel az összegző utalásokkal, melyeket mindazok könnyedén kiegészíthetnek, akiknek van némi fogalmuk arról, mit is foglalnak magukba.
A Dvípák ilyetén elképzelése igazolja a más hagyományokból – elsősorban az iszlám ezoterizmusból és a héber kabbalából – származó, egybehangzó tényeket is, melyek szintén „hét földről” beszélnek. Így az utóbbiban, még ha ezt a „hét földet” látszólag Kánaán vidékének számtalan része képviseli is, „Edom hét királyának” uralmával kapcsolatosak, akik világosan megfelelnek az első sorozat hét Manujának; s valamennyi „az Élő birodalmába” tartozik, mely világunk teljes kibomlását jelenti, principiális állapotában felfogva. Érdemes itt említést tennünk két együttesen fennálló nézőpontról: az egyik az egymásutániságé, mely magára a manifesztációra, a másik pedig az egyidejűségé, mely annak princípiumára, más szóval „archetípusára” utal; e két nézőpont megfelelése alapjaiban és bizonyos módon egyenlő az időbeli és a térbeli szimbolizmus közötti megfeleléssel, melyet épp az imént vetettünk fel a hindú hagyomány Dvípáival kapcsolatban.
Az iszlám ezotériában a „hét föld” talán még világosabban jelenik meg, mint a földi létezés sok tabaqatja avagy „kategóriája”, melyek együttesen állnak fenn és bizonyos értelemben egymásba fonódnak, ám melyek közül csupán egy érhető el jelenleg az érzékek számára, míg a többi rejtett előlük, s csak kivételesen és bizonyos különleges feltételek megléte mellett érzékelhető; ugyanakkor ezek is megnyilvánulnak látszólag a különböző periódusok során, melyek egymást követik a világ teljes időtartama alatt. Másfelől a „hét földek” mindegyikét egy Qutb avagy „pólus” vezérli, mely így nyilvánvalóan megfelel ama periódus Manujának, mely során annak földje megnyilvánul; s ez a hét Aqtáb alárendelődik a legfőbb „pólusnak”, épp úgy, ahogy a különböző Manuk az Ádi-Manu avagy a primordiális Manu alárendeltjei. Azonban mivel ez a „hét föld” együttesen áll fenn, bizonyos értelemben állandó és egyidejű módon töltik be rendeltetésüket. Aligha szükséges rámutatni, hogy a „pólus” kijelölése közeli kapcsolatban áll Meru imént említett „poláris” szimbolikájával, mivel magának Merunak az iszlám hagyományban kétség kívül pontos megfelelése van Qaf hegyében. Tegyük még hozzá, hogy a hét földi „pólust” a hét bolygóég felett székelő hét égi „pólus” tükörképének tekintik, s így természetesen felidézi a hindú tanítás Svargáival történő megfelelést, mely mindent összevéve, e tekintetben a két hagyomány közötti tökéletes összhangot mutatja.
Szemügyre kell most vennünk a Manvantara felosztását, vagyis a Jugákat, melyekből összesen négy van. Mindenekelőtt, és anélkül, hogy hosszasan időznénk itt, mutassunk rá, hogy egy ciklus e négy részre osztása többféle alkalmazhatósággal rendelkezik, s valóban, egy sajátosabb rend sok ciklusában megtalálható. Példaként hozhatjuk erre az év négy évszakát, a holdhónap négy hetét és az emberi élet négy korszakát; a térbeli szimbolikával is vannak megfelelései, e tekintetben elsőlegesen a négy világtájjal áll kapcsolatban. Másfelől gyakran felhívtuk a figyelmet a négy Juga nyilvánvaló megfelelésére a görög-latin antikvitásból ismert négy korszakkal, az arany, ezüst, bronz és vaskorral. Mind a két esetben valamennyi periódust az azt megelőző korhoz viszonyított hanyatlás jellemzi; ezt pedig, ami élesen szemben áll a modern világ értelmében vett „fejlődéssel”, nagyon érthetően magyarázza a tény, hogy minden ciklikus kibomlás, vagyis a megnyilvánulás minden folyamata „alászállást” képez, mivel szükségszerűen a princípiumtól való fokozatos eltávolodást foglalja magába, s ez a „bukás” valódi jelentése a zsidó-keresztény hagyományban.
Egyik Jugától a másikig a hanyatlást a tartam csökkenése is kíséri, s ezt gondolják az emberi életre tett hatásáról is; s ami e tekintetben a legfontosabb, az arányoké, melyek e különböző periódusok saját tartamai között fennállnak. Ha a Manvantara teljes tartamát 10-nek vesszük, ebből a Krita-Juga vagy Satya-Juga 4-nek, a Treta-Juga 3-nak, a Dvapara-Juga 2-nek, a Kali-Juga pedig 1-nek felel meg. Ezek a számok tartoznak a Dharma szimbolikus bikájának lábaihoz is, amiken az azonos periódusok során a föld nyugszik. A Manvantara felosztása ezért a 10 = 4 + 3 + 2 + 1 formula alapján végezhető el, mely megfordítva a püthagoreus tetraktüsz: 1 + 2 + 3 + 4 = 10. Ez utóbbi képlet megfelel annak, ami a nyugati hermetika nyelvén „a négyszög körösítésének” és a másik, ellentétes problémának, a „kör négyszögesítésének” neveznek, melyek pontosan kifejezik a ciklus végének és elejének egymáshoz való viszonyát, vagyis teljes kibontakozásának integrációját. Egy teljes aritmetikai és geometriai szimbolikáról van szó, melyet csupán jelezhetünk itt, hogy ne távolodjunk el túlságosan elsőleges témánktól.
Ami a számokat illeti, amiket a különböző szövegek a Manvantara és ebből következően a Jugák tartamát illetően megadnak, nem a szó hétköznapi értelmében vett „kronológiának” tekintendőek, mintegy szó szerinti értelemben vett száma az éveknek; ez az oka annak is, hogy miért nem jelentenek valójában semmiféle ellentmondást bizonyos nyilvánvaló különbségek e számok terén. Általánosságban csupán, később kifejtett okból, a 4 320-as számot kell figyelembe vennünk ezek közül, a sok nullát pedig nem, amik mögötte állnak, melyek szolgálhatnak akár arra is, hogy félrevezessék azokat, akik bizonyos számításoknak kívánják szentelni magukat. Első pillantásra különösnek tűnhet az efféle elővigyázatosság, de könnyen magyarázatot lehet adni felőle: ha a Manvantara teljes tartama ismert lenne, s ráadásul kezdetét is pontos meghatározhatnák, akkor bárki komolyabb nehézségek nélkül következtetéseket vonhatna le ebből bizonyos jövőbeli eseményeket illetően. Azonban egyetlen ortodox hagyomány sem támogatta soha az olyan törekvéseket, melyekkel valaki többé-kevésbé a jövőbe láthatna, mivel a gyakorlatban az ilyen tudásnak több hátulütője, mint igazi előnye lenne. Ez az oka annak, hogy a Manvantara kezdőpontját és tartamát mindig többé-kevésbé gondosan elrejtették, hozzáadva az igazi dátumokhoz bizonyos mennyiségű évszámot, vagy elvéve belőlük valamennyit, esetleg megszorozva vagy elosztva a ciklikus periódusok tartamát, hogy csupán pontos hányadukat őrizzék meg; hozzátehetjük még, hogy bizonyos megfeleléseket pedig, hasonló okból kifolyólag, néha megfordítottak.
Ha a Manvantara tartama 4 320, a négy Jugáé sorban 1 728, 1 296, 864 és 432; ám miféle számmal kell megszoroznunk őket, hogy években kapjuk meg eme időtartamok kifejeződését? Könnyen beláthatjuk, hogy valamennyi ciklikus szám közvetlenül kapcsolódik a kör geometriai felosztásához, így a 4 320 = 360 x 12. Emellett ebben a felosztásban nincs semmi mesterkélt vagy tisztán konvencionális, mert, az aritmetika és a geometria közötti megfelelésben rejlő okok miatt természetes, hogy a 3, a 9 és a 12 többszörösei szerint végezzük azt el, mivel az egyenes vonal számára leginkább a decimális felosztás a megfelelő. Ez a megfigyelés azonban, noha valóban alapvető, mégsem vezetne minket túlságosan messzire a ciklikus periódusok meghatározásában, ha nem tudnánk azt is, hogy elsőleges alapjuk a kozmikus rendben a napéjegyenlőségek előrehaladása, melynek tartama 25 920 év, így a napéjegyenlőségi pontok egy fokkal történő áthelyeződése 72 évet jelent. Ez a 72-es szám pontosan az egyik osztója a 4 320-nak (72 x 60), a 4 320 pedig a maga részéről a 25 920 osztója (4 320 x 6). Az a tény, hogy a napéjegyenlőségek áthelyeződésében olyan számokra leltünk, amik kapcsolatban állnak a kör felosztásával, újabb bizonyítéka természetes jellemzőjüknek; ám most a következő kérdés merül fel: a szóban forgó csillagászati periódusnak mely szorzója vagy osztója felel meg valóban a Manvantara tartamának?
Az a periódus, mely leggyakrabban megjelenik a különböző hagyományokban, nem annyira a napéjegyenlőségek áthelyeződéséé, hanem inkább annak fele; különösen ez felel meg a perzsák és a görögök „nagy évének”, melyet gyakran 12 000 vagy 13 000 évre tesznek, pontos időtartama pedig 12 960 év lenne. A hatalmas jelentőség szerint, melyet e periódusnak tulajdonítanak, feltételezhetjük, hogy a Manvantarának magában kell foglalnia e „nagy évek” bizonyos számát; de vajon pontosan mennyit? Ennek kapcsán a hindú hagyományon kívül találunk egy legalábbis precíz utalást, mely elég plauzibilis ahhoz, hogy szó szerint elfogadjuk: a káldeusoknál Xisuthros uralmának tartama, mely szemmel láthatóan megegyező a Vaivasvatával, a jelenlegi korszak Manujával. Ezt 64 800 évben, avagy öt „nagy évben” jelölték ki. Mellékesen jegyezzük meg, hogy az 5-ös szám, mint a bhúták avagy az érzéki világ elemeinek száma, kozmológiai szempontból mindenképpen különleges fontossággal bír, hajlamos igazolni egy ilyen értékelés valóságát; talán érdemes fontolóra venni a megfelelést az öt bhúta és a szóban forgó, öt egymásra következő „nagy év” között, főként azért, mert Közép-Amerika ősi hagyományaiban az elemek bizonyos ciklikus periódusokkal történő kimondott társítására lelhetünk. Ám ez a kérdés további vizsgálódásokat kíván. Bárhogy is legyen, ha valóban ez a Manvantara valódi tartama, s ha továbbra is a 4 320-as számot vesszük alapul, ami egyenlő a „nagy év” harmadával, akkor ezt a számot 15-el kell megszoroznunk. Másfelől az öt „nagy évet” természetesen nem egyenlő részekre osztjuk fel, hanem a Jugák közötti egyszerű összefüggéseknek megfelelően: a Krita-Juga kettőt foglal magában közülük, a Treta-Juga másfelet, a Dvapara-Juga egyet, a Kali-Juga pedig felet. Ezek a számok nyilván a fele azoknak, amiket korábban használtunk, amikor a Manvantara tartamát 10-el jelöltük. Közönséges években kifejezve a négy Jugának ugyanezek a tartamai sorban 25 920, 19 440, 12 960 és 6 480 évek, melyek összesen 64 800 évet tesznek ki. Felismerhető, hogy ezek a számok legalábbis tökéletesen elfogadható határok között vannak, és nagyon is jól megfelelhetnek a jelenlegi földi emberiség igaz kronológiájának.
Itt be is fejezzük ezeket a fejtegetéseket, mivel ami Manvantaránk kezdőpontjának és ebből következően annak a pontnak a meghatározását illeti, ahol tartama során jelenleg elhelyezkedünk, nem áll szándékunkban megkockáztatni, hogy kísérletet tegyünk rá. A hagyományokból származó valamennyi tény arra mutat, hogy már hosszú ideje a Kali-Jugában járunk; anélkül, hogy tévedéstől kellene tartanunk, azt is elmondhatjuk, hogy igen előrehaladott állapotában, mégpedig abban a fázisban, aminek leírása a Puránákban a legfeltűnőbb megegyezést mutatja jelenlegi korunk jellemzőivel. Azonban nem lenne meggondolatlanság arra vágyni, hogy pontosabbak legyünk, s nem végződne ez elkerülhetetlenül azokban a jóslatokban, melyek elé a tradicionális doktrína jó okkal gördít oly sok akadályt?
(Études Traditionnelles, 1938. október.)
