2016. december 17., szombat

Albert Speer építészete II.


Speer már 1933-ban, a birodalmi propagandavezetés megbízottjaként, kapcsolatba került Nürnberggel. Ahogy Berlinben és a Bückebergen, itt is ő tervezte a párt nagygyűléseit. Elsőként a Luitpold aréna és csarnok kialakítását és felépítését végezte el, a nürnbergi városi építőirodával közösen.


Valamennyi eddigi munka csupán ideiglenes szükségmegoldás volt. Az építészt a kő vonzza, hogy tartós, hosszú időre szóló műveket alkothasson.


A sok korábbi megnyilatkozás miatt a Führer is felfigyelt az ifjú építészre. Ezért már a következő évben, 1934-ben Speer kapta meg tőle a teljes nürnbergi térség megtervezésének és az ottani létesítmények felépítésének feladatát.


Amikor elvállalta, a birodalmi pártnap területének tervrajza már készen állt. Azonban ez a terv alapvetően különbözik attól a végső formától, amit ma láthatunk. Az akkoriban még sokkal kisebb elképzelés a tájra épült, és nem volt tengelye. A Zeppelinfeldet és a gyűlésépületet szabadon rendezték el a tucatnyi, érintetlenül hagyott tavacska körül. Röviddel azután, hogy átvette az irányítást, Albert Speer bemutatta az új vázlatokat a fő építtetőnek. A Führer 1935 elején adott parancsot az új tervek megvalósítására, amiket az év során kiegészítettek és jelentősen megnöveltek.


Speer új tervének fő ismertetőjegyei a nagy felvonulási út merész kialakítása, továbbá az egész tér ezzel összefüggő dimenzióinak megnagyobbítása. Tengelyét az építész gátként vezette keresztül a kis tavakon és az erdőn dél felé, meghatározó kapcsolatot teremtve így a várossal. A Märzfeld felől a pillantás a nagy felvonulási út felett a régi Nürnberg központjára esik. A távolban a vártorony magasodik fel, mint a tengely legészakibb, lezáró műemléke.


E zseniális újjászervezéssel Speer ugyanakkor a város többi részének kiterjesztését is az előzetesen felvázolt utakra vezette. A nagy, sugárirányú szektorokban, melyek egyike a pártnap területe, később az új városrészek kialakítása fog végbemenni. Nürnberg jövőbeli növekedéséhez így minden esetlegességet megragadott. A felvonulási térség uralkodó létesítményéhez kell évszázadokon keresztül a birodalmi pártnapok fővárosának valamennyi megnövelését igazítani.


A Märzfeld, egy hatalmas nyílt tér, a tengely déli végét képezi. Elgondolásában és alakjában a számtalan jókora térségből – a gyűlésépületből, a tágas vízfelszínekből, az átlós tengelyével az erdőtől átfogott útból, végül pedig a Zeppelinfeldből és a Német Stadionból – álló teljes kompozíció következetes lezárása.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 16-17. old.)

2016. december 2., péntek

Albert Speer építészete I.


Albert Speer, építészként egyedülálló módon, a nemzetiszocialista mozgalomból érkezett. 1933-ban kezdte meg tevékenységét, olyan munkákkal, amik az új életben gyökereztek, és így példa nélkül állók, teljesen újszerűek voltak.


1933 május elseje a birodalmi fővárost korábban sohasem látott feladat elé állította. A Tempelhofer Feldre egy egymillió résztvevős nagygyűlést kellett művészi módon kivitelezni. Az új építészeti elemek óriási, lándzsát formázó zászlórudak voltak. A sötétség ehhez a fényt is a műbe kényszerítette.


Ha szemügyre vesszük mostanában eme első gyűlések nappali és éjszakai felvételeit, a képek még mindig ugyanazt az erőt sugározzák. Lobogók, oszlopok, fények, tribünök és emberek képviselik azokat a kivételesen eredeti eszközöket, amikkel az építész eléri a kívánt hatást. Ez talán éppen primitivitásánál fogva oly erős és hatalmas. A forradalmi eseményeket ugyanilyen forradalmi építészeti módszerek foglalják keretbe.

A Tempelhofer Feld, kemény munka eredményeképpen, évről évre zártabbá, erőteljesebbé és szigorúbbá vált. Új építészeti forma volt kialakulóban.


Emellett más, ehhez hasonló feladatok is felmerültek. Már 1933-ban formát öltöttek a Hamelnnél lévő Bückebergen tartott új kenyér ünnepének tervei. Itt Speer megkísérelte felhasználni egy hegyoldal, egy nagy mélyedés jellegzetességeit is a térbeli hatás eléréséhez. Az óriási nyílt térség további növeléséhez kitalálta a fénykupolát, amit később a Zeppelinfelden fejlesztett tökélyre. Felállíttatta a hadsereg hatalmas fényszóróit a tér körül, este pedig ezek segítségével az egész területet vörös, ragyogóan megvilágított zászlóerdőbe vonta.


1936-ban, a munka ünnepére, a berlini Lustgartenben új létesítmény épült. Az ifjúság megünneplésére az egész teret újjátervezték. Az erődfalat és a Régi Múzeumot fő falakként meghagyták, zászlókkal díszítették, este pedig fényvetőkkel világították meg. A terület másik két falát, a Spree-nél lévőt és a dóm előttit, tribünökkel látták el, és lobogósorral koronázták. A vörös szöveteket a magas póznák között szorosan kifeszítették, így a széles térséget új, ünnepi helyszínné varázsolták.



Speer számos további munkával állt elő ezekben a korai időkben, például Hindenburg temetése alkalmából a tannenbergi ünnepéllyel, a Krolloper átalakításával a birodalmi gyűlés, a Lustgartenével pedig az olimpiai játékok számára.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 14-16. old.)

2016. október 23., vasárnap

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek


Az alábbi poszt a Konzervatív Tea-Kör 2008. szeptemberében megjelent írásának frissített átvétele.

*

Zelei Miklós Reakción [a későbbi Mandineren – a szerk.] megjelent cikke szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra-felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.



A magyar királyi jogar díszítése

2016. október 4., kedd

Paul von Hindenburg a párizsi kommünről


Ám nem hagyhattuk el olyan gyorsan Franciaországot, mint ahogy reméltük. Előbb még egy ideig a Párizs előtti északi fronton és St. Denisnél kellett maradnunk, s így tanúi lehettünk a francia kormányzat és a kommün harcának.


Már az ostrom során nyomon követhettük az új forradalmi mozgalom kezdeti kibontakozását. Tisztában voltunk bizonyos szélsőséges politikai körök Párizs kormányzója iránti engedetlenségével. Ahogy a fegyverszünet érvénybe lépett, kezdett egyre nyíltabban megmutatkozni a kormányzat megdöntésére törekvő irányzat. Bismarck az alábbiakat közölte a francia hatalmasságokkal:

- Forradalom révén emelkedtek fel, ám egy újabb megmozdulás el fogja söpörni magukat.

Úgy tűnt, igaza lesz.

Általánosságban elmondható, hogy először csekély érdeklődést tanúsítottunk e mozgalom irányában. Csupán március elején, amikor a kommün kezdte magához ragadni a hatalmat, s egyre inkább a nyílt összecsapás felé tartottak az események Versailles és Párizs között, irányult rá jobban a figyelmünk. Újságok és szökevények adtak hírt a városban zajló eseményekről. Miközben a német hadtestek északról és keletről, bizonyos tekintetben a kormánycsapatok szövetségeseiként zárták körül Párizst, az utóbbiak hosszas és kimerítő támadásba kezdtek ellene délről és nyugatról. Az erődítmények falain kívül zajló fejleményeket a legjobban a Sannois melletti magaslatról, Párizstól hat kilométerre északnyugatra, a Szajnától lehetett megfigyelni. Néhány kalmárlelkű francia messzelátókat állított fel itt, hogy a német katonák fizetség ellenében szemlélhessék egy polgárháború drámáját. Én a magam részéről nem használtam ilyesmit, hanem megelégedtem azzal, hogy alkalomadtán, amikor a napiparancsért jelentkeztem St. Denis-ben, vagy a „Grand Cerf” vendégház legmagasabb ablakából vagy a település mellett hosszan elnyúló szigetre kilovagolva vessek egy pillantást a párizsi helyzetre. Április végétől óriási tüzek jelezték, merre folyik a küzdelem a városon belül. Emlékszem, május 23-án különösen az volt a benyomásom, hogy Párizs egész belvárosát pusztulás fenyegeti. A hely állapotát a kiáradó menekültek a legkirívóbb színekben festették le. Úgy tűnt, a tények a legkevésbé sem maradtak el e mesék mögött. Gyújtogatás, fosztogatás, túszok meggyilkolása – röviden minden olyan kórtünet, amit manapság bolsevizmusnak neveznek, s amely egy háborúban megsemmisült államrendre jellemző, már itt megnyilvánult. Egy szabadon engedett kommün-vezér fenyegetését, mely szerint „a kormánynak nem volt meg a bátorsága, hogy lelőjön, de nekem megvan ahhoz, hogy én végezzek vele”, láthatóan meg kívánták valósítani. Hogy a korábban oly erős és érzékeny francia nemzeti érzést milyen mértékben sikerült kioltaniuk, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozat:

„Az ellenség szeme láttára döfjük szuronyainkat kormányzatunk hátába”.

Láthatjuk, hogy a világ megjavítását célul kitűző bolsevik törekvés, ahogyan azt nemrégiben mi is megtapasztalhattuk, még csak az eredetiség igényével sem léphet fel.

Végül a St. Denis-i legfelső ablakból egy napon a kommün végét tekinthettem meg. Párizs falain kívül a kormány csapatai nyugat felől körbevették a Montmartre-t, s rohammal bevették az akkoriban még beépítetlen északi lejtőn keresztül a tekintélyes magaslatot, a felkelés utolsó bástyáját.


A sors keserű iróniájának tűnik nekem, hogy Európa egyetlen politikai pártja, amely abban az időben, feltételezésem szerint, e mozgalom valódi folyamatait teljesen félreismerte, mostanában a szülőföldünkön arra kényszerült, hogy minden erejével a kommunista törekvések ellen lépjen fel. Ez is azt mutatja, hová vezet az elvi egyoldalúság, amíg a gyakorlati tapasztalat helyre nem hozza.

Az imént vázolt események intő példájával a szívünkben június elején hátat fordítottunk a francia fővárosnak, s három napig tartó vonatút során visszatértünk boldog, diadalmas hazánkba.

(Hindenburg: Aus meinem Leben, G. Hirzel Verlag, Leipzig, 1934, 45-47. old.)

2016. szeptember 18., vasárnap

Kertek és utcák LXXXIX.

Schilfhütte, 1939. december 27.

A fagy, a köd és a szélcsend ilyen bőségben eddig még sohasem látott jégalakokat varázsolt elő. A fák és a bokrok legapróbb csúcsukig olyannyira kristályossá váltak, mint az anyalúgba helyezett gallyak. Némán és csodálatos módon bukkantak fel, ahogy ma reggel a védmű felé tartottam. Sűrű, hólétől terhes ködből emelkedtek ki, s gyakran nehezen lehetett kivenni őket, mintha a fehér díszt marató tollal szürke lemezekre vitték volna fel. Ám azután a szem egyszerre az egészet megragadta, mintha a látás új művében részesülne. Így játszottak a kristályvilág törvényei nagyban a táj képével, miközben váratlanul úgy tűnt, hogy a tudatba hatolnak. Ez jellemezte azonban a legkisebb formákat is – reggel a fagyos havon apró árpagyöngyök hevertek, és a kristályosult talajon mintába, csillagokkal átszőtt íriszfátyolba rendeződtek. 


A patakok vize feketén és élettelenül folyik e ragyogó világban. Látványuk régi tervemre emlékeztet, hogy a Schwarz und Weisson dolgozzam. Ez sokkal nehezebb, mint a színekről tanítani valamit, ezért a szóban forgó esszé olyan mesterműnek tűnik, amihez még nincsenek meg a megfelelő eszközeim.

2016. szeptember 11., vasárnap

Kertek és utcák LXXXVIII.

Schilfhütte, 1939. december 26.

Az erotikus álmok még mindig nagyon tanulságosak az érzéki és gondolati világ közötti észrevehetetlen összefonódás tekintetében. Törekvéseink gyakran igen absztrakt kapcsolatai csupán olyan zsinegekre emlékeztetnek, amikkel színpompás halak húznak le a mélységbe. Így azt álmodtam nemrég ebben a kunyhóban, ahol a hideg éjjeleket vörös hálózsákomba burkolódzva töltöm, hogy egy újságpapír utolsó oldalát látom. Elolvastam a születésekről és elhalálozásokról szóló beszámolókat, továbbá a válásokat és ezek okait is. Az utóbbiak, ahogy a dolgok természetéből fakad, főként intim természetűek voltak, s váratlanul, miközben az egymás után következő betűket szemléltem, úgy tárult fel előttem a szöveg előtörténete, mintha egy bábszínház függönye emelkedne fel. Így az írott címet mozgó kép követte. Egy kis szobába pillanthattam be, ahol egy férfi és egy nő szerelmi játékát láttam.

Ha most felidézem az álom menetét, érzem, hogy már akkor feszültté vált, amikor a sarkain kicsit megsárgult újságot megpillantottam. Én pedig, ahogy gyakran szoktam, az unalom elől rögtön a hirdetési részhez ugrottam. Így űz minket fényes nappal egy titkos mágneses erő holt dolgokon és teendőkön keresztül, s valahol mindig összeszövődik az események és a válogatás iránti vágyunkkal.


Az egyiptológiától mindenekelőtt a képektől a betűkig tartó átmenet tisztázását várom – ebben rejlik a régi és az új világ közti különbség sarkpontja. Hérodotosz ezért elsőrangú forrás, mivel nála mindkettő élő. Görögök és perzsák. Caesar és Kleopátra. Nyugat és kelet. A bizánci képvita. A kínaiak, mint a régi világ részei. Napóleon, mint az ablakok egyike. A betűben a képek újraalkotására irányuló törekvés is benne lakozik, például ahogy a díszítmények felé fordulunk. E kísérletek során, például a mecsetekben, valami merevséget nyernek – mintha valaki kitalált álmokat mesélne. 

Most éppen egy kiscica is velem van a nádkunyhóban. Lehelete jól látható felhőcskékben tör elő a hideg levegőben, összevegyül az enyémmel, azután megint belélegezzük, mintha olyan forrás lenne, ami mindkettőnket felélénkít. Miközben ezt feljegyeztem, a macska felugrott hozzám az asztalra, s apró mancsával kiverte kezemből a tollat. Kis hízelgő.

2016. szeptember 4., vasárnap

Kertek és utcák LXXXVII.

Schilfhütte, 1939. december 25.

Karácsony estéjén először körbejártam az összes bunkert, majd következett a vacsora a századparancsnokságon: fácán savanyú káposztával. Lőszerraktárunk egyszerre éléskamraként is szolgál, ezért ott tároljuk a vadat.

Azután ma reggel séta a dérlepte Schwarzbach mentén, felidézve korábbi karácsonyok emlékeit. Csupán egyvalami van, ami sosem fog elhagyni minket: az életkedv, mely önmagunkra eszmélésünktől kezdve ugyanaz marad, dallamként tér vissza újra és újra, és ritmusa még akkor is lüktet, mikor már süllyed a hajó.

Egy ragadozó madár ellökte magát a fekete nyárfától, majd leereszkedett a szántóföldre, ahol egyszerre ügyetlenül és heraldikus merevséggel ugrálni kezdett. Követtem tekintetemmel, s láttam, hogy át akar kelni a Schwarzbachon, ám repülés helyett a vízbe zuhant, azután visszaküzdötte magát a partra. Közelebb mentem hozzá, s ekkor észrevettem, hogy bal szárnyát cafatokra lőtték. A vér míniumvörösre színezte a havat. A madár meredten bámult rám, pillantása egyenes, bátor és töretlen volt. Sokáig figyeltem, majd anélkül, hogy hozzányúltam volna, magára hagytam az aljnövényzetben.


Az járt fejemben, „mivel nem érintetted meg, talán megmenekül”.

Ezután egy kereszt előtt. A töviskoszorúról hosszú, ezüst csíkokban csüng alá a hideg zúzmara. A szemeknek is ezüst pillái vannak, amik enyhén reszketnek a fuvallatban.

2016. szeptember 3., szombat

Kertek és utcák LXXXVI.

Schilfhütte1, 1939. december 17. 

Dr. Ostern halálának híre elszomorított. Hozzá hasonló jellemeket a kor többé nem teremt, többé nem alkot. Még annyi történt, hogy Kubin küldött nekem egy kis elbeszéléskötetet.


Éjszakánként enyhe havazás. Beköltöztem az új, frissen gyalult deszkák kellemes illatát árasztó kunyhómba. A falakat rőzsenyalábokkal erősítették meg, a tető pedig nádból készült, ami most, miután oly sokáig bámultam a bunker betonját, nagyon barátságos és melengető látványt nyújt.

1 Nádkunyhó.

2016. szeptember 2., péntek

Kertek és utcák LXXXV.

Greffernnél, 1939. december 8.

Este egy tizenöt év körüli semmirekellőt hoztak a Rajnához a szögesdrót akadálytól, ahol úgy üldögélt, mint rigó a madárcsapdában. Megszaggatott ruhában vonszolták elém. Azt mesélte, hogy Pforzheimből szökött el, „megnézni az erődítményeket”. Mivel a kölyök ártatlan benyomást keltett, beengedtem kis kantinunkba, hogy harapjon valamit, s kapott egy priccset a bunkerben. Azután két csendőr érkezett, hogy elvigyék, akik jóval barátságtalanabbul bántak vele, mint mi, katonák, mert átkutatták a zsebeit és legombolták a nadrágtartóját. Amikor útnak indultak, egyikük még hozzám fordult: 

 - Ez itt nagyon rendes és igen eszes. 

 A rendőrök mesterien tapintanak rá a legrosszabbra bennünk. Ezért is van legtöbbször igazuk.

2016. május 21., szombat

Kertek és utcák LXXXIV.

Greffernnél, 1939. december 4.

Ismét az állásban. Este megérkezett a nagy hálózsák, amit Spinelli rendelt nekem. Vörös selyemmel vonták be, ezért úgy heverek most a bunkerban, mintha egy mandarin hivatali öltözékét viselném.

2016. május 20., péntek

Kertek és utcák LXXXIII.

Karlsruhe, 1939. december 2.

Ahogy kiléptem a térre, fenséges hajnalpír fogadott. Arany fellegek a zöld háttér előtt. A nyugati égbolt hideg, halványzöld. A hatalmas épületek még csendesek és üresek. Ebben a fényben magasabbak, tisztábbak, és feltűnik kísérteties tervük – a minőség, amely azt sugallja, hogy nem kizárólag emberek számára épültek. 

Esténként elsötétítés. Az üzletek kirakatát aprócska fényforrások világítják meg, s a tárgyak maguk is foszforeszkálónak mutatkoznak bennük. A látvány kincsek érzését nyújtja – ami talán annak köszönhető, hogy úgy véljük, nem is annyira magukat az árukat, hanem az áruk ideáját észleljük.


Elkezdtem olvasni Hebbel leveleit. Olyan mű ez, ami a naplója mellett már korábban is gyakran erőt és kitartást adott az élethez. Mindig is jó tudni, hogy valaki már tartózkodott ezen a gályán korábban, és méltó módon viselte magát ott.

2016. május 17., kedd

Kertek és utcák LXXXII.

Karlsruhe, 1939. november 28.

Pár napja Karlsruhéban vagyok, egy tanfolyamon veszek részt, s a Reichshofban, a pályaudvarnál lévő hotelban szálltam meg. A bunkerben töltött idő után nagyon kényelmes ágyban aludni, igazi élvezet. Az ember szeretne virrasztani, hogy meghosszabbítsa az így eltöltött időt. Egy városban, amit én alakítottam ki, elrendeltem, hogy a gyászhoz gyújtsák fel az összes, színes templomi fényt, kivéve a pirosakat.


A hésziodoszi idő, mielőtt az istenek elrejtették a táplálékot, a keresztény paradicsom. Az első emberek a teljességben, az elemekben éltek, s halálunk után hozzájuk térünk vissza. A gazdaság, az erkölcs, a technika és az ipar időközben eltávolodtak tőlük, ám többé-kevésbé kimerítő módon továbbra is rájuk támaszkodnak. A nap is az elemekben él, s ennek köszönhető, hogy korszakokon keresztül adományozza izzását a hideg világűr közepette. Minden csodában az elemekhez történő visszatérés érhető tetten. Ahogy minden gyógyításban is.

2016. május 14., szombat

Kertek és utcák LXXXI.

Greffernnél, 1939. november 22.

Az ár elérte a legmagasabb pontját, majd visszahúzódott. Az álláshoz tartó sétáim során rengeteg madarat látok, köztük gémeket, akik a grefferni vámház közelében, a kavicsos parton halásznak. Szürkületkor a fácánok olyan nagy számban jönnek elő az égerfák közül, hogy a mezők némelyike zsúfolt baromfiudvarnak tűnik. Azután a jégmadár. Amikor felfigyelünk a ragyogó állatkára, ahogy elősüvít az elsárgult nádasból, felmerül bennünk a kérdés, miért díszítette ilyen drágakővel a természet ezt a borongós tájat. A tudósok maradványokat mutatnak ki a jégkorszakból – talán léteznek ilyenek a mesék idejéből is.

2016. május 12., csütörtök

Kertek és utcák LXXX.

Greffernnél, 1939. november 18.

Tegnapelőtt óta áradás. A Rajna óriási sebességgel száguld errefelé, áradata gerendákat, palackokat, bádogdobozokat és halott állatokat sodor magával. Ahol eléri a szögesdrótot, ott apró, nagyon szép vízinövényeket rak le rá sávokban. Halványzöld felületüket légbuborékok ezüstözik. Ez a vízipáfrányokhoz tartozó, Amerikából származó moszatpáfrány. Nálunk bizonyos helyeken tömegével burjánzik, ám Németországban ily módon találkoztam vele most először.

Pontonokat és hatalmas híddarabokat is elragad az ár, s mindkét parton jókora tüzek lángolnak. Látható, hogy fegyverek terén nem szenvedünk hiányt. Ha a földön felelőtlennek is mutatkozhatunk, a víz és a levegő számunkra tabu.


Csaknem megszakadt az összeköttetés a gátak előtt lévő jó néhány bunkerrel, s ha a víz tovább emelkedik, a fuldoklás veszélye fenyegeti a bennük elhelyezkedőket. Készenlétbe helyeztem hát a gumicsónakokat és a felfújható tutajokat. Az utászok kifutókat építettek, amiknek természetesen megvolt az a hátránya, hogy odaátról is látszottak, ezért náddal igyekeztünk álcázni őket. Kihasználtam az alkalmat, s az utászok raktárából faanyagot utaltam ki magamnak, mert egy remetelak-kunyhót akarok építeni. Az embernek be kell rendezkednie.

2016. május 10., kedd

Kertek és utcák LXXIX.

Greffernnél, 1939. november 15.

A franciák anélkül mutatkoznak, hogy lőnének ránk, s mi sem tüzelünk. Az élet folyik tovább ezen a tájon, még ha akadályozva is, de teljesen sosem megszakítva. Így a parasztok a védműveink és árkaink között szántanak, s betakarítják a cukorrépát. Járnak az autók is a bunkerem mellett elhaladó, Rastatt felé vezető úton – meglehet, üzletembereket vagy párocskákat szállítanak. A köröknek ez az egymásmellettisége és összevisszasága álombéli látásmódra emlékeztet, s világunkra, melynek veszélyes vonásai egyre csak erősödnek, mégis nagyon jellemző. A terek és hangulataik úgy fedik át egymást, mint a mozgóképeken.


Este vendégül láttak a „Villa Goldfasanban”, ahol Spinelli és a csapata húzta meg magát. Leves, sült, zöldség, sőt puding, valamint sör és bor is volt. Így hát jól bevacsoráztunk a kis fakunyhóban, aminek csupasz falai mentén egyedülálló címertani díszítésként acélsisakok sorakoztak egy párkányon. Spinelli azok közé az emberek közé tartozik, akik rögtön átlátják az új környezet valamennyi erőforrását.

2016. május 2., hétfő

Kertek és utcák LXXVIII.

Greffernnél, 1939. november 11. 

November 6-án hajnali kettőkor elhagytuk Bergent. A sötét forgatag, ami a berakodásnál megszokott, a világháborúkból származó dolgok közül elsőként született újjá. Nagyon tisztán fogott el közben egyfajta irtózat is a hideg démonmunkától, különösen a pörölyök és láncok jeges levegőt átszelő csörgésétől. A lehelet, ami fehér felhőcskékként, vattapamacshoz hasonlóan lebegett az emberek szája és az állatok orrlyuka előtt. A lovak most visszariadnak, ahogy az egyik konyhából szikrák szállnak szerteszét, az emberek pedig sietve fekete csoportocskát hoznak létre belőlük, hogy kifogják és leszerszámozzák őket – hangyák, akik azzal foglalatoskodnak, hogy biztonságba helyezzék a javaikat és szimbiótáikat. Az ilyen pillanatokban egy kicsit élesebben látja az ember, mennyi ösztönösség létezik az életben. 

Egy gondolat: halvány kérészek raja, melyek testével a világ gépésze a tengelyeket keni. Bevonják a hideg vasat.

A fülkében, ahová új segédtisztem, Rehm, két takarót hozott. Tetszik a viselkedése, olyan emberé, aki mögött szigorú és megfeszített kiképzés áll. Mikor megszólítom, az álla redőkbe gyűrődik, mintha a nyakkendőjét keresné, arca pedig a megkövülés jeleit mutatja. A középső ujj pontosan lefelé mutat, a tenyér és a többi ujj ellentmondást nem tűrően kinyújtva, mintha akkor alkották volna, mikor a fegyelem már elvesztette frissességét. A következő huszonnégy órában bizonyos időközönként megjelenik kávéval, meleg étellel és kenyérrel. A főtörzsőrmester és a csoportvezető is hasonlónak tűnnek, mindkettő jó benyomást tesz. A századparancsnoki osztag, a világháborúban még ismeretlen szerv, kellemes módon változtatta meg a parancsok átadásának menetét akció közben.

Rajtam kívül még Spinelli, a jobbkezem is a fülkében van, az egyetlen századtiszt. Rendkívül magabiztos, valahogy amerikai módon, mint azok a fiatalok, akiket a filmekben aggasztó kalandok előtt látunk, melyek során mindenképpen fel kell nőniük. Látom, ahogy egy sor rendelkezést hoz, részben a menet, részben pedig saját kényelme érdekében. Szemmel láthatóan teljesen elemében érzi magát itt. Számomra mindenekelőtt kellemes ez.

Alva, reggelizve, önmagunkat szórakoztatva vagy olvasva szeltük át Németországot nyugat felé. Időnként kaptunk enni, időről-időre pedig fiatal lányok bukkantak fel teával vagy kávéval az ablak előtt. Így érkeztünk meg a következő éjjel kettő órára Pforzheimbe.

A hold keskeny sarlója és az Orion a hideg peron felett szikrázott. Mialatt a parancsra vártunk, hirtelen, úgyszólván jégkristályosodva, egy váratlan gondolat nyilallt belém: milyen mérhetetlen módon húzódnak meg az állócsillagok a lakott térségek mögött, s a halál pillanatában feléjük igyekszünk. Léteznek olyan pillanatok, amelyekben szellemünk legyőzi a fényév-távolságokat, mielőtt azok mélysége rémületet keltene benne. Még hallatlan utazások állnak előtte, e föld kalandjai csupán a végsőnek, a legnagyobbnak a szimbólumai – a sötét, rettenetes fenség előcsarnokában és hullámövében játszódnak.

Végre megjött a parancsunk, s ennek megfelelően Höfen an der Enzbe meneteltünk, ahová reggel érkeztünk meg. A század házakba és kertekbe oszlott szét, mi pedig Spinellivel egy csodálatos udvarházba költöztünk a hegyoldalban, ahol Commerell asszony reggelivel szolgált nekünk. Nagyon fáradtan feküdtünk a puha ágyakba, ahonnan alig egy óra múlva egy segédtiszt vert fel. Spinellinek azonnal egy előőrsöt kellett vezetnie a Siegfried-vonalra, három vadászszázadot pedig, amelyeknek az éjszaka során át kell haladniuk a Fekete-erdőn, alám rendeltek. Az idő eltelt az intézkedésekkel és előkészületekkel, s csak késő délután találtam egy kis nyugalomra. Így, csipetenként vesszük magunkhoz az alvást. Commerelléknél vacsorára: pisztrángok, melyeket a szakácsnő művészete világoskékre főzött és csodásan dresszírozott, mintha szétterjesztett uszonyokkal úsznának a vízben. Azután egy pohár burgundi a kanapén, társalgás a házigazdával gombákról, különösen a csillaggombáról és a földalatti fajtákról, amik bizonyos fák gyökérrendszerében telepednek meg. Mindig nagyon szép, mikor valaki a mestersége mellett egy másik területet tökéletes módon ural. Ez a világ luxusának képzetét nyújtja. „Az örökölt vagyon különösen alapos tanulmányokra kötelez” – hangzik ehhez hasonlóan egy helyen Poe-nál.


Éjfél után Rehm ébresztett, lent pedig kenyeret és egy kávéval teli termoszt találtam. Két órakor elvonulás. Közvetlenül a helység mögött, Dobel irányában, jelentős magaslatok. Noha minden biztonsági intézkedést megtettünk, mindenekelőtt stoplit csavaroztunk a vasra és sítalpas különítményeket osztottunk be, a kizárólag síkságokhoz szokott lovak azonnal izzadtságban törtek ki. Fújtattak és ömlött róluk a víz, annak ellenére, hogy langyos főnszél söpört végig a völgyeken, szétoszlatva a párafelhőket. Gyakran hagytam, hogy megálljanak, betakartuk őket és időnként ihattak, miközben arra is ügyelni kellett, hogy szecska ússzon a vízben, nehogy az állatok túl gyorsan oltsák a szomjukat. A kocsisoknak le kellett szállniuk, a kocsikísérők pedig nagy méretű fadarabokat fektettek a kerekek mögé, ezekkel akadályozva meg, hogy a szekerek visszaguruljanak, s az állatok hiábavalóan erőlködjenek. Az éjszaka megtorpanásokkal és újbóli nekiindulásokkal telt el. Herrenalbnál jártunk, mikor hajnalodni kezdett – a kősziklák magas, szürke orgonasípokként meredtek függőlegesen felfelé, csúcsukat pedig rézszín bükkerdők koronázták. Lehetővé tettem a nyílt oszlopokban történő menetelést, és a gépfegyverek szabaddá tételét.

Közben eljött az ideje, hogy foglalkozni kezdjek a szállással, ráadásul a légvédelmet is fel kellett állítani, ezért előrelovagoltam Gernsbachba. Útközben autójával megelőzött a hadosztályparancsnok, aki fogadta a jelentésemet, s így megismerkedhettem vele. Kifejtette nekem elégedetlenségét a lovak állapotát illetően, ám azután barátságosabb lett, és megemlítette, hogy Wünsdorfban ő vezette a tanári kart, amikor én a határozati bizottság tagjaként tevékenykedtem ott. Nyilvánvalóan az érdemek felhalmozott értékéből merítek ilyen alkalmakkor, amelyekből azonban, ha lehetséges, szeretnék új készletet felhalmozni. Tanoncként nem öregedhetünk, mindig tizenhatnak kell maradnunk.

Gernsbachban ugyanúgy telt a nap, mint az előző. Rehmmel együtt kaptam szállást, egy orvosnál. A felesége, igen kellemes hölgy, olyan érzést keltett bennem, mintha már találkoztam volna vele korábban – ez az érzet valószínűleg inkább a külső megjelenés, mint a személyiség függvénye. Ezután, a kimerültség ellenére, igen nyugtalan alvás, álomképek örvénylésével. Hallottam, ahogy egy hang felkiált:

- A Semmi álarcosbált tart! 

Majd a válasz: 

- Tégy fel vörös sminket! 

Felriadva láttam, hogy már későre jár, s Rehm, akinek ébresztenie kellett volna, a levegőt nehezen véve, mélyen alszik, mint akit elkábítottak.

Elvonuláskor a szűk utcácskákban sok időt felemésztő fennakadás történt. A település szélén az egyik vezetékló egy szurdokba zuhant. Steinbach, egy Rajna-völgyi város felé menetelve áthaladtunk Lichtentalon, Malbachon és Neuweieren. Itt felébredtek a színek – különösen a kukoricacsövekben izzottak, ahol sárga és rőt látszott a törékeny háncson, a védőtető alatt fejjel lefelé függő burokleveleken. Látványuk a bőség érzését keltette, mint azok a búzakalászok, amiket Gulliver az óriások földjén látott. Mellettük száraz dohánylevelek barna csomókban.

Éppen ebédidőre Steinbachban, majd tovább, a Siegfried-vonalhoz, hogy átvegyem a szakaszomat. Beborult és esni kezdett, mielőtt elértem volna a bunkert, aminek kilátójában Zink százados fogadott. Átruházott rám egy asztalt, amire eső csöpögött és egy bástyarendszert, aminek tűzereje támadás esetén képes megállítani egy hadosztályt.

Éjfél után, teljesen elázva érkezett meg a csapat. A csoportokat vezetők kísérték a helyükre. Én a bunkerünkbe költöztem, a századparancsnoki osztaggal, ahol összesen húsz priccs volt, s mivel itt nem volt könnyű elaludni, idő is akadt számomra szétnézni új környezetemben. Hidegebb, barátságtalanabb, mint az ilyen helyek voltak a világháborúban – ha csak azért is, mert akkoriban fában és földben húztuk meg magunkat, míg most beton és vas vette át a helyüket. Az épület súlyos és alacsony, mintha teknősbékáknak tervezték volna, s a nehéz, légmentesen záródó acélajtók is olyan érzést keltenek, mintha páncélszekrénybe gyömöszölnének. Sötét, földalatti stílusú, a vulkanikus kovács- és durva küklopikus elemek előtörése. Közvetlenül a bejárat mellett egy meszes folyadékkal teli edény, bizonyára az égési sérülések ellen. A levegő meleg, olajos, a falakon kicsapódik a nedvesség; gumi, kőszén és rozsdaszag terjeng. Mivel igen gyorsan elhasználódik, ezért az összes leválasztott állásban negyedóránként, hajtókar segítségével, egy nagy szellőztetőt kell megforgatni, hogy egy szűrőn keresztül friss levegőt engedjen be. Eközben halljuk, ahogy az alvók álmukban mormognak, s ahogy a fülke csapóajtaja, ahol a telefonszolgálatos ül, becsapódik.


- Itt K. vezér – jelentkezik be, ha valaki az én arcvonalamból hívja. Az alám rendelt védmű nagy részét „légyölő galócának”, a zászlóaljat „szürkületnek”, az ezredet pedig „Adonisznak” nevezi. Ez a zagyvaság egészen illik az építményhez. Ráadásul én is új vagyok csapatban, így a feladat úgyszólván olyan szórejtvényként áll előttem, amelyből szöveget kell összeraknom.

2016. május 1., vasárnap

Ecclesia Latomocratica


„Ferenc pápával semmi sem lesz többé olyan, mint előtte. Ez egy egyértelmű döntés a testvériség, a párbeszédet folytató Egyház mellett, amelyet nem szennyez be a földi hatalom logikája és csábítása.”

(Gustavo Raffi, az Olasz Nagyoriens [Grande Oriente d'Italia] nagymestere, 2013. március 14.)

Gustavo Raffi

2016. április 25., hétfő

Kertek és utcák LXXVII.

Belsen, 1939. november 3.

Éppen most vonultam be egy gyalogezred második századának parancsnokaként a gyakorlótérre, ahonnan, úgy hallottam, már holnapután tovább indulunk, ismeretlen cél felé.

Búcsú Perpetuától az egyik zsúfolt, 1905-ből származó polgári szobában, amely mostanra már meghitté is vált. Amit romantikusnak nevezünk, minden korban fennáll, és a mutatót követő, a számokra kérlelhetetlenül ráeső árnyékhoz hasonlít. A ketyegő óra, mit máskor, álmomban, ki nem állhatok, itt ébren tartja a tudatot, s most, ebből a szempontból, élvezet a szendergés. Így terjesztette ki végtelenül az éjszakát egy időre, melyet mintha érzékeny mérlegen porcióztak volna ki.


A gondolat, hogy minden egyes ember egy világegyetem. A hozzánk legközelebb állók, a szüleink, fivéreink, hitveseink a velünk leélt évek és évtizedek után oly gyakran új, ismeretlen mélységeket tárnak fel számunkra. Persze az ilyesmit észre kell vennünk, miközben mi magunk is megváltozunk. Talán a nagyvárosok oly értéktelennek tűnő tömegeiben is rejtőznek még így kincsek, csakúgy, mint Peru elhagyatott bányáiban. Aki képes lenne kihasználni ezt, visszahozhatná a mozgósítás legfelsőbb formáit.

2016. április 24., vasárnap

Kertek és utcák LXXVI.

Kirchhorst, 1939. október 17.

Hetente kétszer-háromszor átkerékpározom Bothfeldből Kirchhorstba. Minél többször teszem meg ezt az utat, annál rövidebbnek tűnik. Ez bizonyára abból fakad, hogy az elme a távot számos rövidebb szakaszra osztja, s így hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egészet gyorsabban tesszük meg.

2016. április 23., szombat

Kertek és utcák LXXV.

Bothfeld, 1939. október 10.

Az árkokon keresztül a vahrenwaldi pusztán ügetve, úgy, hogy a magas nád a nyerget érintse. Fenséges reggeli frissesség, melyben a szem a szerteszét spriccelő vízcseppeket röptükben fogadja be, és a hűvös napfényben szikrázni látja.


A háború a Leviatánhoz hasonlít, amiből csupán néhány pikkely vagy egy uszony emelkedik a hullámok fölé – anyaga túlságosan masszív ahhoz, hogy a tekintet képes legyen tagolni, ezáltal az irrealitás állapotát kelti. Az emberek közvetlen közelükben érzik a hatalmas tömegek mozgását, anélkül, hogy céljukat és az irányulásukat meg tudnák ragadni; talán azt is sejtik, hogy más dolgok úgyszintén rejtőznek e napok burka alatt – új és ismeretlen színjátékok. Az is lehet, hogy elveszítik fedezéküket, mert nem ismerik azt a vonást, amelyben az út végzete hat.

2016. április 22., péntek

Kertek és utcák LXXIV.

Kirchhorst, 1939. október 8.

Újabb áthelyezés, ezúttal Bothfeldbe, a 73-asokhoz, akiknél holnap kell jelentkeznem. Addig az órákat az udvaron és a kertben, Perpetua1 társaságában töltöm. A fák szép és súlyos gyümölcsöket hoztak.


Az asztrológiáról. Életutunk során mindig találkozunk valakivel, aki előre megírt pályánkról letaszít és akár akarjuk, akár nem, ránk kényszeríti jelenlétét. Ezzel szemben a többi érintkezés csupán üstökösként vagy meteoritként lángol fel; s minden, amit Erósz a továbbiakban hoz, az úrnő hatása alatt áll. Emiatt van az is, hogy a hűség alapvetően kívül esik az akaratunkon; lényegében inkább nehézségként, mintsem erényként hat ránk. Azt látjuk, hogy gondolatban még az elváltak is egymás körül keringenek – míg a gyűlölet formáiban a nagy találkozás kényszere hat tovább.

1 Gretha von Jeinsen, Jünger felesége.

2016. április 20., szerda

Kertek és utcák LXXIII.

Halberstadt, 1939. október 6.

Márványszirteken. A postával megérkezett az első kész kötet. Ez az a pillanat, amikor búcsút veszünk a műtől. Miközben átlapoztam a könyvet, éreztem a prózában benne rejlő fáradozások összességét. A német nyelv egy nehéz és szívós közvetítőre hasonlít, amit különféle műveleteken keresztül cseppfolyósítani kell, ha azokat a formákat hézag- és buborékmentesen akarjuk megtölteni, amelyektől megfogan a szellem. Ezt a munkát nem lehet teljesen elrejteni; apró sajátosságokba is belenyugodtam, amelyekhez időközben talán hozzászokhatunk.

2016. április 18., hétfő

Kertek és utcák LXXII.

Halberstadt, 1939. október 5.

Egy váratlan parancs Halberstadtba rendelt. Mikor későn és kimerülten, ráadásul esetleg elázva érkezünk meg egy ismeretlen helyre, akkor elveszítjük azt a képességünket, hogy a dolgokat színesben lássuk. Szürkének tűnnek fel előttünk, sőt reménytelennek. Ilyen esetekben jobban teszi az ember, ha azonnal lefekszik aludni.

Ébredéskor ellenben nem csupán a színek, hanem a formák is új erőtől eltelve jelennek meg számunkra. Emlékszem, egyik reggel a függöny mintázatába szőtt négyszögben addig ismeretlen, erkölcsi értelemre lettem figyelmes. A dolgok ilyenkor tartalomtól duzzadnak, s ahogy a tekintet rájuk irányul, megszólalnak.


Azonban éjfél után kettőkor, röviddel azelőtt, hogy kipihentük volna magunkat, kellemetlen az ébredés. Ez az időköz különösen üres; éppen olyan, mint az inga lengésének holtpontja. Napóleon ezért dicsérte a hajnali kettes bátorságot. Ez az óra rettegett volt Téba környékének kolostoraiban és remetelakjaiban is, mert kivételesen erősen fenyegetett a búskomorság bizonyos formáival. Joggal tekintik ezt a fajta szomorúságot bűnnek, mivel gonosz erők számára nyit utat. Mindig ebben rejlik a melankólia beteges mivolta; éppen úgy alakítja ki a maga helyét, mint Siegfried hársfalevele.1 A felsőbb erő pozíciójában csaknem sebezhetetlenek vagyunk, maguk a lövedékek is úgyszólván csak csatornákon keresztül találnak utat hozzánk. Ezért tapogatták Izlandon az anyák a harcosok testét, mielőtt megérezték és meglelték, hol van azon a megbűvöletlen rész.

1 A Nibelung mondakörben Siegfried megfürdik a megölt sárkány vérében, hogy sebezhetetlenné váljon, ám eközben egy hársfalevél a hátára hullik, s azon a helyen sebezhető marad.

2016. április 17., vasárnap

Kertek és utcák LXXI.

Blankenburg, 1939. október 4.

Gyakorló lovaglás Blankenburgtól a halberstadti kiképzőtérig, elhaladva a Gläserne Mönch1 mellett, olyan szórakozott állapotban, amely erős ellentétben állt az egyén szigorú besorolásával. Egy barna mezőt mintegy álomban láttam, s a szalma, amit szétterítettek rajta, mintha a határtalanságból sodródott volna partra. Átellenben egy zöld rét húzódott rózsabokrokkal, melyeken, a közvetlen közelemben, csipkebogyók lángoltak. A dolgok olyannak tűntek, mintha egyszer élesebb, másszor homályosabb lencsén át néznénk őket.


Nem teljesen a világban és nem is teljesen a testünkben élünk. Ám egy napon hozzánk adódik az a rész, mellyel belül és kívül is létezünk.

1 Üveg szerzetes. Egy nagyjából 180 méter magas homokkő szikla Halberstadt közelében. Korábbi neve Thorstein.

2016. április 16., szombat

Kertek és utcák LXX.

Blankenburg, 1939. szeptember 29.

A Harz völgyeiben az utak megerősítése az ezekben a napokban Lengyelországból visszatérő motorizált kötelékek számára. Ezért éppen a Hohegeiß és Rothehütte közötti szakaszon dolgoztam, amikor a patak mellől egy ölyv emelkedett a magasba, karmai közt egy siklóval. E kép elillanó részletei a békés, erdős völgyben egy mozdulatlan világ miniatúrájaként fénylettek fel előttem, oly tisztán, hogy még a pikkelyek ezüstszegélyének csillogását is láttam a kígyó sötét érctestén. Az ilyen képekben víz, levegő és föld él együtt fájdalommentesen és élénken, épp úgy, ahogy a régmúlt hősi időszakaiban. A dalnok, a felfogáson keresztül, váratlanul és gond nélkül ragadta meg őket.

2016. április 15., péntek

Kertek és utcák LXIX.

Blankenburg, 1939. szeptember 26.

A munka eredménye takaróként fedi a mezőket. Ahogy ma a Harz mentén a hadtestparancsnokság felé tartottam, a répaföldön egy karcsú nőt pillantottam meg kék nadrágban és vörös kendőben a termény mellett állni. Kezét felemelve odaintett nekem, s ez a mozdulat olyannak tűnt, mintha a tenger mélyén, óriási nyomás alatt, egy bajtársat látnék a távolban, aki a fény felé vezető utat mutatja. Így hallja meg az ember a viharok démoni koncertjében gyakorta a szülőföld hívását, s nem tud nem engedelmeskedni neki.


Megint tudatosult bennem, mennyire mágikus hegység a Harz, s még a környező kis dombok is titokzatosak. A hegyvidék lábánál, erődök övétől körülvéve, ősrégi szentélyek és oltárok állnak, s végül, mondhatni kristályosulva, a szélén épült magas dómmal, a hercegi székhely követi őket, azon a ponton, ahol a meredély kezdődik. Az ilyen maradványokat egyetlen pillantással és a maguk időtlenségében kell meglátnunk. A hegységben tömör aranyként nyugszik az őserő. Az emberi települések hozzásimulnak, s épületeik egy kicsit részesednek a rejtélyes ragyogásból. A városkák, kastélyok és katedrálisok bőséges köre csupán példázatok túláradása és magának a földnek a kimeríthetetlensége. Így az építkezésekhez méretre faragott kövek csak aprópénz a nemesfémek kincséből, amit hercegek parancsára vertek, ám amit az idő ismét megolvaszt és formátlanul vezet vissza ahhoz a bőséghez, melyben a föld gazdagsága rejlik.

2016. április 10., vasárnap

Kertek és utcák LXVIII.

Blankenburg, 1939. szeptember 25.

Egy ismeretlen olvasónő látogatása. Beszélgetések olyan emberekkel, akik már régóta foglalkoznak a munkáimmal. Úgyszólván olyan szobákban mozognak, amiket én tapétáztam ki és láttam el képekkel. Nagyon okos megjegyzések a társalgásban – például a felelősségről, amely minden lépésünket azon nyomban hálóval fogja körül, ám erejét elveszi a désinvolture.1 Máskülönben szalmaszálakban is felbuknánk.

Szóba került az élet asztala is, ahol legtöbbünknek a fogások csupán kis mennyiségben ehetőek vagy éppen csak láthatóak. Ilyen lehet az a mély kelyhű lóhere-változat, melynek nektárja csak egy bizonyos méhfajta számára érhető el.


Nagy általánosságban úgy tűnik nekem, hogy értelmi képességek terén a nők győznek, s még inkább az, hogy a férfiúi intelligencia helyzetéhez fűződő viszonyuk eltolódik. Ez a jelenség a munka jellemzői közé tartozik, s ugyan általában véve aggasztó, egyedi esetekben mégis kellemes. Alapvető leépítés megy ebben végbe, amely mozgalomként nyeli el az atomokat.

1 Könnyedség, nemtörődömség.

2016. április 8., péntek

Kertek és utcák LXVII.

Blankenburg, 1939. szeptember 21. 

Azt álmodtam, hogy halálra ítéltek. A teljességgel reménytelen helyzet az efféle álmokban messze felülmúlja az élet valóságát – az ősforma, amely alapjukat alkotja, az üdvösségét elveszített emberé. A kivégzésálmok úgyszintén jelentőségteljesek. Az élet olyan próbatétellé változik, amit képtelenek vagyunk teljesíteni. Mily boldognak érezzük magunkat, amikor felébredünk! Az örökkévaló fény előcsillanása rejlik ebben.

2016. április 7., csütörtök

Kertek és utcák LXVI.

Blankenburg, 1939. szeptember 20. 

Bánatos, esős este. Az utcák sötétjében csak a cigaretták parázslanak. Ahogy délután a lőtérre igyekeztem, egy idős hölgy összeesett előttem. Járás közben zuhant el, mintha fejlövést kapott volna. Egy gazdaság kertjébe vittem, ahol hamarosan ismét magához tért. Erős hullámverés esetén így merül el az úszó a vízben, egyetlen szempillantás alatt.

2016. április 6., szerda

Kertek és utcák LXV.

Blankenburg, 1939. szeptember 17.

A második vasárnap Blankenburgban esős. Pontban hat órakor ébreszt az ezüstgyöngyös harangjáték; ezután legtöbbször még egy fél órát ülök hotelszobám kis szekretere előtt.

A napi szolgálat a hegység lábánál, a lőtereken és a lovaglóiskolában elég kellemes ahhoz, hogy elűzze az apró gondokat, ahogy segít a kötőhártya-gyulladáson is, amit halak után alámerülve a tenger vízében kaptam, s ami gyakran kínzott az utóbbi két évben. A betegség a talajvizeink mélyén rejtőzködő gonosz bugyborgáshoz hasonlít. Jót tesz, ha időről-időre kiszárítjuk a forrást, ami az elemekkel történő kapcsolatfelvétellel vagy az erre irányuló erőfeszítéssel következhet be. Ilyen Hérakleitosz kemencéje is. Celsus, aki semmire sem tartja a műtéteket, időnként mesél nekem afölötti megdöbbenéséről, hogy néhány beteg az efféle beavatkozások után csakugyan jobban érzi magát, és ezt a vágott seb okozta áthangolásnak tulajdonítja.


Amikor új városba érkezünk, a szépséges lányok és asszonyok először álomszerű jelenségekként lebegnek el mellettünk. Miként lehetséges, hogy az érzékeink ilyenkor közülük csupán egyetlenre, s gyakran nem is a legszebbre irányulnak? Talán elég egy különleges pillantás, egy szikraként felvillanó mosoly, s máris az igézet rabjaivá válunk.

2016. április 4., hétfő

Kertek és utcák LXIV.

Blankenburg, 1939. szeptember 12.

Lassan közeleg az ősz. Blankenburgban a Harz-városok gyöngyét ismertem meg. Számomra sokkal otthonosabbnak tűnik, mint a durvább és nyugtalanabb Goslar. A levegő enyhébb, a föld melegebb, ahogy azt a növényzet is elárulja. Szelídgesztenyefák csoportjai uralkodnak a pázsiton, amely gyűrűkben és szalagokban zöldelli át a helyet, s hozzásimul az előhegységekhez. A kerek és hosszúkás virágágyakba gazdagon ültették az indiai rózsanádat, tűzvörös, sárga vagy bíborlángú virágaival bujazöld szára felett. Ebben a növényben a nedvdússág határozottabb formával egyesül, mintha ércben hajtott volna ki, ezért olyan parkokhoz tartozik, amikben az ízlés a bőséggel fonódik össze. A trópusi kultúrák, „Paul és Virginia” kertjeinek1 díszét képezi.


1 Jacques Henri Bernardin de Saint-Pierre (1737-1814) azonos című regényének alakjai. A története Mauritiuson játszódik.

2016. április 1., péntek

Kertek és utcák LXIII.

Blankenburg, 1939. szeptember 10.

A vasárnap csaknem el is telt a Márványszirteken korrektúrájának olvasásával. A fáradozásból, hogy elkészüljek vele, és a kifejezéseket hajszálpontosan eltaláljam, észrevehető milyen ellenséges Árész a múzsákkal szemben. De nincs értelme még jobban megfeszíteni az akaratot – számára a lényeges pontok, amelyeket a prózában mérlegelni kell, túl könnyedek, túlságosan súlytalanok.

Egyébként különös, hogy ezt a munkát sikerült „határidőre” befejeznem. Talán vannak olyan instanciák, amelyek arról gondoskodnak, hogy az ítéletekhez1, ahogyan azokat az idő létrehozza, minden a saját fűszerével járuljon hozzá. Ehhez hasonlóan kellemetlen érzékelnem, mennyire nem szívesen vesszük a zsinórokat, amikre a marionettbábukat erősítették. A szabadság ereje olyan hatalmas, hogy most már a róla szóló álommal is beérjük.


A szabadság és a sors között olyan viszony áll fenn, mint a centrifugális és a gravitációs erő között. Ahogy a bolygók útját két ilyen ellentétes hatalom rendezi el, úgy a tulajdonképpeni emberi, a felegyenesedett testtartás is rájuk vezethető vissza.

1 Az itt szereplő Gericht ételt vagy fogást is jelent.

2016. március 30., szerda

Kertek és utcák LXII.

Blankenburg, 1939. szeptember 6.

Rövid szabadságon Blankenburgban, ahol egy kurzuson veszek részt. Minden háború tanfolyamokkal kezdődik. Kirchhorstban, ahová későn érkeztem meg, a fénybarlangjában találtam rá a kis háztartásra. A kertben beértek a gyümölcsök. Ehhez az északi, mocsaras zughoz képest még a szőlő is csodásan növekszik, persze egy téglafal izzásában, ami minden egyes napsugarat megőriz.


A szabadság hangulatában volt valami az „elveszett paradicsomból”, amennyiben azok az állapotok, amelyekben közönségesen élünk, most kivételként adatnak meg nekünk. Hosszú távollétet követően a visszatérő alakja némiképp kísértetszerűvé lesz, hazajáró lélekhez válik hasonlóvá. Az élet előszeretettel benövi a réseket. Ez már Agamemnón kora óta a tragédia anyagát képezi, amiből mi is megérzünk egy leheletnyit, ha viszontlátjuk a kertet, amit korábban el kellett hagynunk. A virágok és a gyümölcsök immár nélkülünk virulnak és válnak éretté.

2016. március 27., vasárnap

Kertek és utcák LXI.

Celle, 1939. szeptember 2.

Gyönyörű az út a franciakerten keresztül, amikor a szolgálatba tartok, Karolina Matild királynő1 emlékműve s a méhészet és selyemhernyó-tenyészet mentén. A zöld pázsit az ősz első lehűlésében; időnként szarkák siklanak el felette. Azután tavacskák, víztükrük számtalan helyen megremeg a halak uszonycsapásaitól, hattyúkkal és sokféle kacsával a part szegleteiben.


Ebben a szakaszban, amikor a voltaképpeni növekedés már végbement, a növények úgyszólván eszméletre térnek, s csupán a beérés válik a kötelességükké. Ez azután a körvonalban bontakozik ki – az életforma csendes pompájában, biztonságában és gyakran fémes jellegében. A gyümölcsben immár a plasztika uralkodik, ahogy egykor a virágban a szín és az illat, s ez a körülmény végül is az egész növényalakban uralomra jut. Nagyon szép például az is, ahogy a levél, elsősorban a platánok és a gesztenyefák esetében, a száránál duzzadni kezd, mielőtt lehullana az ágról.

1 1751-1775, Dánia királynője, akit házasságtörés vádjával először Kronenborg várába börtönöztek, majd Celle városát jelölték ki állandó lakhelyéül, ahol hamarosan meg is halt bánatában. Emlékszobrát a celle-i várkertben állították fel.

2016. március 25., péntek

Kertek és utcák LX.

Celle, 1939. szeptember 1.

Reggeli közben a pincér jelentőségteljes pillantással megkérdezte tőlem, hallottam-e már a napi híreket. Ezek szerint bevonultunk Lengyelországba. Napközben, az ügyek összevisszaságában, tudomást szereztem a további újdonságokról, amelyek megerősítették a háború kitörését Franciaországgal és Angliával is. Alkonyatkor rövid üzenetek, rendeletek és a város elsötétítése.

Este tízkor a kastélyhídra indultam, egy találkozóra. A régi Heidestadt sötétségbe burkolózott, az emberek pedig varázslatos teremtményekként járkáltak a minimális fényben. A kastély maga tompa, kék derengésből magasodott elő, mint egy meseváros ősi palotája. A járókelők súlytalan táncosokként, kerekeken siklottak át a homályon, s időről-időre egy-egy súlyos ponty ugrott fel a kastély parkját övező vizesárokból. Ezekhez az állatokhoz hasonlóan a vágy minket is néha idegen, könnyed elembe röppent fel. 


Elhaladtam egy pad előtt, amin két idősebb hölgy üldögélt. Az egyikük így szólt:

- Fontolóra kell venned, hogy mindennek hátterében sorsszerűség is áll. 

 Azután a kávézóban. Fény, zene és pohárcsörgés, mintha titkos ünnepekre és démonbarlangokba érkeznénk meg. Ehhez azután még a rádióadások hangjai, jelentések bombatámadásokról és az emberek fenyegetettségéről.