Kertek és utcák LXII.

Blankenburg, 1939. szeptember 6.

Rövid szabadságon Blankenburgban, ahol egy kurzuson veszek részt. Minden háború tanfolyamokkal kezdődik. Kirchhorstban, ahová későn érkeztem meg, a fénybarlangjában találtam rá a kis háztartásra. A kertben beértek a gyümölcsök. Ehhez az északi, mocsaras zughoz képest még a szőlő is csodásan növekszik, persze egy téglafal izzásában, ami minden egyes napsugarat megőriz.

A szabadság hangulatában volt valami az „elveszett paradicsomból”, amennyiben azok az állapotok, amelyekben közönségesen élünk, most kivételként adatnak meg nekünk. Hosszú távollétet követően a visszatérő alakja némiképp kísértetszerűvé lesz, hazajáró lélekhez válik hasonlóvá. Az élet előszeretettel benövi a réseket. Ez már Agamemnón kora óta a tragédia anyagát képezi, amiből mi is megérzünk egy leheletnyit, ha viszontlátjuk a kertet, amit korábban el kellett hagynunk. A virágok és a gyümölcsök immár nélkülünk virulnak és válnak éretté.

Kertek és utcák LXI.

Celle, 1939. szeptember 2.

Gyönyörű az út a franciakerten keresztül, amikor a szolgálatba tartok, Karolina Matild királynő¹ emlékműve s a méhészet és selyemhernyó-tenyészet mentén. A zöld pázsit az ősz első lehűlésében; időnként szarkák siklanak el felette. Azután tavacskák, víztükrük számtalan helyen megremeg a halak uszonycsapásaitól, hattyúkkal és sokféle kacsával a part szegleteiben.

Ebben a szakaszban, amikor a voltaképpeni növekedés már végbement, a növények úgyszólván eszméletre térnek, s csupán a beérés válik a kötelességükké. Ez azután a körvonalban bontakozik ki – az életforma csendes pompájában, biztonságában és gyakran fémes jellegében. A gyümölcsben immár a plasztika uralkodik, ahogy egykor a virágban a szín és az illat, s ez a körülmény végül is az egész növényalakban uralomra jut. Nagyon szép például az is, ahogy a levél, elsősorban a platánok és a gesztenyefák esetében, a száránál duzzadni kezd, mielőtt lehullana az ágról.

¹ 1751-1775, Dánia királynője, akit házasságtörés vádjával először Kronenborg várába börtönöztek, majd Celle városát jelölték ki állandó lakhelyéül, ahol hamarosan meg is halt bánatában. Emlékszobrát a celle-i várkertben állították fel.

Kertek és utcák LX.

Celle, 1939. szeptember 1.

Reggeli közben a pincér jelentőségteljes pillantással megkérdezte tőlem, hallottam-e már a napi híreket. Ezek szerint bevonultunk Lengyelországba. Napközben, az ügyek összevisszaságában, tudomást szereztem a további újdonságokról, amelyek megerősítették a háború kitörését Franciaországgal és Angliával is. Alkonyatkor rövid üzenetek, rendeletek és a város elsötétítése.

Este tízkor a kastélyhídra indultam, egy találkozóra. A régi Heidestadt sötétségbe burkolózott, az emberek pedig varázslatos teremtményekként járkáltak a minimális fényben. A kastély maga tompa, kék derengésből magasodott elő, mint egy meseváros ősi palotája. A járókelők súlytalan táncosokként, kerekeken siklottak át a homályon, s időről-időre egy-egy súlyos ponty ugrott fel a kastély parkját övező vizesárokból. Ezekhez az állatokhoz hasonlóan a vágy minket is néha idegen, könnyed elembe röppent fel. 

Elhaladtam egy pad előtt, amin két idősebb hölgy üldögélt. Az egyikük így szólt:

- Fontolóra kell venned, hogy mindennek hátterében sorsszerűség is áll. 

 Azután a kávézóban. Fény, zene és pohárcsörgés, mintha titkos ünnepekre és démonbarlangokba érkeznénk meg. Ehhez azután még a rádióadások hangjai, jelentések bombatámadásokról és az emberek fenyegetettségéről.

Kertek és utcák LIX.

Celle, 1939. augusztus 31.

További bevásárlások. Az embernek hozzá kell szoknia az uniformishoz. Éjjelente félálomban rádióadások foszlányait hallom, melyekből mintha azt vettem volna ki, hogy sikerült megállapodni a lengyelekkel. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy az őszt Kirchhorstban szeretném tölteni.

Kertek és utcák LVIII.

Celle, 1939. augusztus 30.

Indulás. Odafent nem minden irónia nélkül szemléltem meg magam a hadnagyi egyenruhámban. Eközben Európában igen sok ember van, aki ma hasonlóképpen cselekszik, és sosem gondolta volna, hogy ismét szolgálatba kell állnia. Ami engem illet, az ilyesmit is a rákhoz sorolom a horoszkópomban, ami, gyakran az előnyömre, korábban már átélt helyzetekbe helyez vissza.

Mialatt a lépcsőn mentem lefelé, odalent, a folyosón, egy táviratot kézbesítettek. Von Brauchitsch jegyezte, s a századossá történt kinevezésemről adott hírt. Annak jelét látom ebben, hogy Árész időközben nem vált elutasítóvá velem szemben.

A ház előtt megállítottam az egyik Cellébe tartó autót. Két hamburgi üzletemberé volt, akik üzleti útjukat félbeszakítva tértek vissza Párizsból. Jelentkezés a tartalék zászlóalj parancsnokánál az óriási Heide-kaszárnyában, ahová csak úgy áramlanak a sorozottak tömegei. Vacsoránál megismerkedtem a tisztekkel, a legtöbb a világháborúból származó kitüntetésekkel díszítve, köztük jogászok a tartományi legfelsőbb bíróságról. A városban megvettem a felszerelés kellékeit, majd ideiglenesen beköltöztem a „Sandkrug”-ba.¹

¹ Celle egyik nevezetes utcája.

Kertek és utcák LVII.

Kirchhorst, 1939. augusztus 28.

Folyik a mozgósítás mindenütt. Még lenne azonban idő a deus ex machina számára. De mit is hozhatna? Legfeljebb haladékot. Az ellentétek annyira felhalmozódtak, hogy már csak a tűz képes a feldolgozásukra.

Kertek és utcák LVI.

Kirchhorst, 1939. augusztus 26.

Reggel kilenc órakor, miközben kényelmesen Hérodotoszt olvasgattam az ágyban, Louise behozta a parancsot a mozgósításról, mely szerint harmincadikára Cellébe hívtak be. Nem ért nagy meglepetésként, mivel hónapról hónapra és hétről hétre élesebben rajzolódott ki előttem a háború képe.

Délután Hannoverben, ahol néhány dolgot még el kellett intéznem, és be kellett szereznem, mint például kámfort a gyűjteményeimhez.

Kertek és utcák LV.

Kirchhorst, 1939. augusztus 19.

Két nap Hamburgban. Még ha rövid időközönként látogat is el az ember egy nagyvárosba, az automatikus jelleg növekedése mindannyiszor feltűnik neki. Különös, ahogy emellett letargikusság, szétszórtság és világidegenség terjed el ugyanebben a tömegben. Leolvashatjuk ezt az egyének arcáról, abból, ahogy a sokaságban keringenek, ahogyan az autókban a sofőrök ülnek. Csaknem úgy látszik, hogy az alakokban kifejeződő tudatosság mértéke elveszejti a lényeget.

A technikának kétségtelenül vannak lecsupaszító pillanatai, mint a formák tiszta geometriájában, a négyzetekben, körökben, oválisokban és az egyenesekben, amelyekből az autópályákon nem szabad, hogy sok legyen, nehogy a vezetők elaludjanak. Ugyanez vonatkozik a technika ritmusára is, gyors, morajló avagy daloló ütemére, ugyanolyan mértékben változó kapcsolásaira, szárnyaló folyamataira és, általában véve, egyhangúságának lenyűgöző altatódalára. Különösen ott lényeges ez, ahol kifejezetten a szemlélethez fordul, mint a propagandában, amely formáinak éles, fekete-fehér mintázatában, és monoton ismétlődésében is a technika egyik nemének bizonyul. A mozgókép-előadásokról kiáradó látogatók ébredők tömegéhez hasonlítanak, s ha ebbe a mechanikus zene által betöltött térbe lépünk, könnyedén olyan légkörben lehet részünk, ami kissé egy ópiumbarlangéra emlékeztet.

A teljesen automatizált állapot legjobb ábrázolását E. A. Poe A Maelström poklában című elbeszélése tartalmazza. Őt naplójukban a Goncourt-ok már igen korán és jogosan a XX. század első szerzőjének nevezték. Nagyon jól kitűnik a két fivér eltérő viselkedése az elbeszélésben: egyiküket, a mechanizmus rémisztő látványa hatására, öntudatlan reflexek mozgatják, míg a másik gondolkozva és érezve viszonyul ahhoz – s így túléli. Ez utóbbi alakban az a felelősség is megnyilvánul, amely a feltehetően egyre csökkenő számú elitre kezd hárulni.

Kertek és utcák LIV.

Kirchhorst, 1939. augusztus 16.

Felvonó-álmok, kellemetlenek, mint az összes olyan, amelyikben a technika megjelenik. Ezen kívül lépcsők, melyek korlátja hiányzik, vagy leszakadtak, s a maradványaik alatt szakadék tátong. A világ, mint elvetélt építész.

A világ rendezetlensége bizonyos napokon csaknem lehengerlőnek tűnik. Az ember ilyenkor kétségbe esik, mert nem tudja, képes lesz-e valaha is megzabolázni. Később rendbe raktam az íróasztalt, a ruhákat és a kerti szerszámokat, de legbelül mindvégig kelletlenül, valószínűleg a belátás hatására, hogy minden, amit létrehozunk és összegyűjtünk, végül elenyészik. Az ilyen napokat leginkább ágyban kellene töltenünk, s főként nem kellene semmi újba belefognunk. 

 A postával egy portugál regény érkezett, Guedes de Armorimtól az Aldeia das águias.¹ Ajánlást tartalmazott a szerzőtől, amit nem tudtam kibetűzni.

¹ Sasok falva.

Kertek és utcák LIII.

Kirchhorst, 1939. augusztus 12.

Délelőtt befejeztem a Márványszirteken tisztázatát, majd az eredetit, miután dátummal láttam el, az iratszekrénybe raktam. Délután egy kis burgdorfi kávézóban, ahol időről-időre megfordultunk, átbeszéltem a regényalakokat első olvasójukkal, Friedrich Georggal.

Eközben olyan vonások bontakoztak ki, amikre a leírás során nem gondoltam, ekkor viszont mégis világossá váltak számomra. Így válik el a mű az alkotótól, s olyan helyeken növekszik tovább, amiket az nem is ismer. Ám ehhez alaktalanságnak, ősanyagnak kell lennie a nyelvben, különben igen hamar elhervad. Földet is magában kell foglalnia.

Kertek és utcák LII.

Kirchhorst, 1939. augusztus 10.

Lohénál gombát szedtünk, de csupán egy kevés vargányát találtunk a réteken, és egyetlen gyűrűs barna tinórut a fenyőerdőben. Egy elpusztult galamb láttán beszélgetés a minden galambban benne élő galambról, amit soha egyetlen sólyom sem téphet szét. Majd ezután a platóni ideáról, amely évezredek óta kimeríthetetlen forrása a párbeszédeknek és a különbségtételeknek.

Az ősz immár halkan bejelentkezett, s vele együtt ismét felvettem azt a gyönyörteli szokást, hogy reggelente néha fél órát olvasok az ágyban. Ma például a Szíriai istennőt, Lukianosz egyik művét, amelynek eredetiségét teljes joggal vonják kétségbe. Még ezekben az időkben is sok volt Hérodotosz színes és szörnyűséges varázsbirodalmaiból. Így lehetett az ember felvilágosodott római, aki már a keresztényeket is ismerte, ugyanakkor látta mindkét hatalmas falloszt a templom előudvarában, ahol Combabus¹ érc hímtagja állt. Mantikus okokból ezen falloszok egyikére, mintha csak pálmafa lenne, évente kétszer felmászott valaki, s gólyafészek módjára hét napig ott maradt a csúcsán. A tulajdonképpeni összefüggést, a lukianoszitól teljesen eltérő, hérodotoszi stílusában, a szerző elhallgatja.

¹ Az önkasztrálás bevezetője, Atargatisz istennő hierapoliszi templomának megalapítója. Természetesen itt éppen erről a templomról van szó.

Kertek és utcák LI.

Kirchhorst, 1939. augusztus 9.

Néhány napig Bodo¹ vendégeskedett nálam. Még mindig a régi, szellemi magabiztosság jellemzi, ami engem gyakran a mániára emlékeztet. Feltűnő az éles, folyvást éber intellektus kapcsolata a különc, a vitás pontokat bohókásan kezelő személyiséggel. E tekintetben hoffmanni jegyeket visel, máskülönben pedig tehetséges kantiánusra hasonlít, olyanra, amilyeneket száz évvel ezelőtt lehetett látni. Sziléziaiként egy számomra ismeretlen tartomány lakója, azonban teljesen idegenként, tamerláni módon él ott, ahogyan az fiziognómiailag is szembeötlő. Valószínűleg ezért absztrakt kegyetlenség a nagyobb terekben és vonalakban való gondolkozás. Emellett vendégem teljesen fesztelen is, így nagyon kellemes éjszakákat töltöttünk el a puncsostál mellett. Egyszer, amikor berlini lakásán kerestem fel, a könyvtárában találtam rá, amint a birodalom általa felvázolt térképébe mélyedt. Az ablak elé eleséget szórt ki a madaraknak; odakintről a vetőmagvakból művészi sor vezetett végig a könyvespolcok mentén, s a pintyeket és cinkéket a szoba mélységébe csalogatta, ezért úgy tűnt, mintha egy madárházban ülne. Két dolgot értékelek nagyra benne: a szellemi hierarchia iránti csalhatatlan érzéket, továbbá a teológiai felfogóképességet.

Időközben folytattam a Márványszirteken letisztázását. A mondatok kijavítása – mintha vonalzóval ütnénk azokat. Ma elhatároztam, bizonyos esetekben eltérek a szabálytól, mely szerint ha az alany többesszámban van, akkor az ige is abban kell hogy álljon. Ez felesleges ott, ahol egyetlen fogalomnak tekinthetjük az alanyt, s ahol úgyszólván zárójelbe tehetjük azt. (Salz und brot) macht Wangen rot.² Emellett a nyelv logikai és nyelvtani tartalmának egyik határvitájáról van szó, amelyekből rengeteg létezik. Hasonlóképpen járunk el az alany többesszámával, melynek bevezetésén keresztül az egységet retorikailag kívánjuk fokozni. „Der Mann, der Gatte, der Vater ist hier gemeint!”³ Itt az alany karaktere megnevezések sorozatán siklik át, és az utolsó veszi át a mondatot uraló jogart. Gondolhatunk biliárdgolyókra is, ahol a lökés ereje átadódik egyikről a másikra. S kétségtelen, hogy a nyelvtan részben a mechanikában gyökerezik.

¹ Friedrich Hielscher (1902-1990), az Unabhängige Freikirche (Független Szabadegyház) elnevezésű újpogány vallási „mozgalom” megalapítója és vezetője. Jüngerrel hat évtizeden át levelezett.

² Német mondás, melynek értelme, hogy az egyszerű, erőteljes ételek az egészségesek. (Sótól és kenyértől pirul ki az arc.) Itt az alany zárójelbe tételének lehetősége miatt szerepel.

³ A látszólag három alany a mondatban valójában egy, ezért a létige egyesszámú alakja szerepel. (A férfiről, a férjről, az apáról van itt szó.)

Kertek és utcák L.

Kirchhorst, 1939. július 28.

Késő délután befejeztem a Márványszirteken kéziratát a remetelakomban. Úgy tűnik, nagyjából olyanra sikerült, amilyenre terveztem – eltekintve azoktól helyektől, ahol a szellem túlságosan megfeszül, oly módon, hogy a nyelv nyomás alá kerül és kristályossá válik. Ott jégtáblákat magával sodró áradatra hasonlít. Én arra törekszem, hogy a próza rezgés és forgás nélküli, nagyobb szilárdságú legyen. A mondatoknak, mint vívónak az arénában, a tudatba kell azt húzniuk. Ugyanakkor nem függhet az akarattól sem. Ám úgy hiszem, ebben a fantáziadarabban eltaláltam az oldalakat is. Összevethetőek mindennel, ami nyelvünkben valaha is sikeresnek bizonyult.

Kertek és utcák XLIX.

Kirchhorst, 1939. július 23.

Friedrich Georggal, aki tegnap befejezte a technikáról szóló munkáját, az állatkertben, ahol „olcsó vasárnap” volt. A tömeg látványa nagyon nyomasztó, noha az embernek nem szabad elfelednie, hogy a statisztika hideg pillantásán keresztül szemléli őket. Az egyén mindig értékesebb, mint amilyennek ilyen körülmények között tűnik. Gyakran az aszályban teljesen kiszáradt és jelentéktelenné vált gabonaszemre hasonlít, ám ugyanakkor mélyen a bensőjében zöld csíra pihen. Mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy az embereknek elsősorban önmagukban kell megszületniük.

Az állatok között a krokodilmadár, egy seregély nagyságú szárnyas, élénk és nagyon kellemes rózsaszín és szürke színekben pompázik. Ha a föld állatait mind kiirtanák, ahogy sötét óráimon sokszor tartok tőle, azok akkor is megmaradnának a maguk sérthetetlenségében. A teremtőben nyugszanak, s csupán a fényüket oltják ki. Csak a képmások árnyékát veszi el minden pusztítás.