2021. június 14., hétfő

🛐

Endrehegyi Ferenc térdelő korszaka ekkor kezdődött. Minden képére legalább egy, de többnyire több térdelő figurát festett, térdeplő alakokat ábrázoló fényképekből készített kollázsokat – főleg sportrendezvényekről készült fotókból vágta össze ilyetén alkotásait. Amikor meg akarták interjúvolni, verbális kommunikáció helyett letérdelt a kamerák előtt, amikor stúdióba hívták beszélgetésre, a pódiumon a közönség elé térdelt és a műsorban neki járó idő végéig fel sem állt, néma maradt. Kritikusai megjegyezték, hogy kicsit túltolja, inflálja ezzel ezt az "erős gesztust", de Endrehegyit ez nem hatotta meg, sőt innentől minden nyilvános és zárt körű rendezvényen, kiállításai megnyitóin, rajongóival való találkozásain, könyvbemutatókon és beszélgetéseken, esküvőkön és partikon sem mulasztotta el, hogy letérdeljen, hamarosan pedig képeit is már csak egy térdeplő emberalakkal szignózta. Ez lett védjegye, ez lett ő, maga az Üzenet. Azt voltaképpen senki nem tudta, ő maga sem magyarázta el, hogy mit üzen a térdeléssel és a térdelő alakokkal. A sokezer műkritikusi cikk és blogbejegyzés, amely recepcióját övezte, évek óta másról sem szólt, mint ennek találgatásáról, ennek hosszú, inventív és "inspirációban gazdag" elemzéseiről, interpretációs kísérleteiről. A megfejthetetlen térdelés hamarosan magává az Enigmává változott, hívei több helyen labirintust építettek, melynek bejárata fölé egy térdelő emberke emotikonja került – hasonlóan a plázákból ismert menekülőútvonal zöld jelzéséhez. Amikor azt kérdezték tőle, hogy valamiféle dadaizmusról vagy posztmodern gesztusról, esetleg társadalmi mondanivalóról van-e szó, válaszadás helyett is letérdelt.

Végül az egész őrületnek ő maga vetett véget. 2028. október 13-án megjelentetett egy cikket a The Contemporary Art című művészeti folyóiratban, amiben kifejtette, hogy az egész térdelés már rémesen unalmas, és ezzel le is zárult térdeplős korszaka.

Ezzel kezdődött Endrehegyi Ferenc szivárványszínű kacsákat ábrázoló korszaka, amely azóta is tart, és már számos monográfia született, amely a szivárványszínű kacsák feltűnését boncolgatja a jelentős művész vásznain, fotókollázsain és installációiban.
Ferenchegyi Endre írása




2021. május 20., csütörtök

Frithjof Schuon – A szúfi paradicsom


Egy hadísz szerint „a Paradicsom legtöbb lakója együgyű”. Nem csekély értelemmel bírók, hanem üdvösen egyszerűek. E tökéletesen lényegre törő jelentés nem akadályozta meg, hogy néhány magyarázó kijelentse: ostobákra vonatkozik, akik „megelégszenek a Kerttel ahelyett, hogy csupán a Kertészre gondolnának”, más szavakkal, akik megtorpannak a teremtettnél és szem elől veszítik a Teremtőt.[1] Eme értelmezés mesterkélt természete kitűnik a szimbolizmus formájából; valójában a kert és a kertész alakja nagyon rosszul megválasztott, mivel a kertész van a kertért, nem pedig fordítva. A kertésznek hivatásos feladatán kívül nincs más értelme, míg Isten épp ellenkezőleg, a Paradicsom raison d’être-je. Más hasonlatot kellett volna használni a cél érdekében, például hogy abszurd jobban tisztelni a palotát a királynál, vagy imádni a nászi öltözéket, miközben a menyasszonyról megfeledkeznek.

Ám az ilyen kifejezések, noha megfelelőek az elkülönülés aspektusát tekintve – bizonyos embereknek csak ez jár a fejében –, nem kevésbé helytelenek a mennyei valóság teljes természetével kapcsolatban. Pontosan szólva a Paradicsom mindenekelőtt a bennünket Istennel egyesítő dimenzió; a menyasszony esküvői ruhája helyett éppen az ő teste, így amit kifelé megtestesít, a szeretett Személy misztériuma. E tekintetben a Paradicsom Isten tükörképe, nem pedig az őt elfedő fátyol; „a Külső” (az-Záhir), ami meghosszabbítja vagy megtöri „a Bensőt” (al-Bátin), valahogy úgy, ahogy a szivárvány is meghosszabbítja és megtöri a tiszta és színtelen fényt. Amennyiben nem lenne meg a Teremtettben a Teremtetlen megtestesítésének e rejtélyes rendeltetése, akkor nem lenne magyarázat a Próféta egyik Társának mondására: „sohasem láttam semmit Isten látása nélkül”.

Az ember küldetése éppen az, hogy „a Külső” látomását „a Bensőéhez” kapcsolja; egyszerre legyen Isten mint Princípium és Isten mint Megtestesülés vagy Teofánia tanúja, mivel „minden Átma”. Az embernek ezért isten adta joga van e két perspektívához; ezek alkotják elégséges okát, így arra szolgálnak, hogy meghatározzák. Más szavakkal az ember lényege szerint pontifex, kapocs Föld és Ég, Külső és Immanens között.[2] Az Üdvözítő Látomás fogalma arra utal, hogy a Paradicsom örömei vagy az Üdvösség módjai nem helyezhetők az Isteni Jelenléten kívülre. Ebben az esetben ezért az élvezet Istennel szembeni előnyben részesítésének eszméje értelmetlen, csupán egy földi lehetőség rosszul értelmezett áthelyezése az égi világba. Legfeljebb erőtlen körülmény lehet eme eszme számára a paradicsomi fokok létezése, beleértve az egyre közvetlenebb és bensőségesebb részesedést az Isteni Valóságban; ekkor elmondható, hogy az „Esszencia Paradicsomának” nézőpontjából, mely nem más, mint a legfőbb Egység, a többi Paradicsom az elválasztás, avagy kozmikus illúzió számos módját vonja maga után; ám az igazság biztosan nem nyílik meg a voluntarista vagy morális fogalmak kifejezése számára.

A „Paradicsomot benépesítő bolondok” megkérdőjelezhető képe, akik bolondságuk miatt megelégszenek a „Kerttel”, miközben figyelmen kívül hagyják a „Kertészt”, elsősorban a következő ellenvetést vonja maga után: Istenről megfeledkezni bűn, valamennyi bűnök legnagyobbika. Nos, a Paradicsomban nem lehet vétkezni, az Üdvözítő Látomást teljességében élvezik, kizárt tehát egy „ostoba” minősítést érdemlő viselkedés vagy állapot. A „buta választás” képének – és vele analóg elképzelések – következetlensége megmutatja, hogy bizonyos keleti körökben a spirituális és dialektikus célok mily kevéssé érintettek a képzetek következetességében. Amíg a morális vagy misztikus üzenet világos, a logikával nem törődnek. A Paradicsom elsietett vagy leegyszerűsített helytelenítése nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy aláhúzzák a Teremtő páratlan kiválóságát, ám ennek azonnali ellenvetése, hogy Isten megköveteli a dicsőítést, mely a mi érdekünk, ám a hízelgést nem, mely senkinek sem válik javára és sérti Istent. A dicsőítés célja valójában nem az, hogy elégedetté tegye a zsarnokot, hanem épp ellenkezőleg, birtokolja az erényt, hogy valamennyi áldás Forrásának tudatát aktualizáljuk magunkban, így testesítve meg emberi rendeltetésünket, mely sem több, sem kevesebb, mint a kozmikus minőségek Istenhez kapcsolása, látni őket Istenben, és látni bennük Istent.

A kijelentés, hogy a Paradicsom elhanyagolható tartam, vagy közhely vagy spirituális elbizakodottság; közhely, ha abban az értelemben vesszük, hogy egyedül az Abszolútum abszolút valóságos, spirituális elbizakodottság, ha úgy értjük, hogy az emberi individuumnak le kell néznie a természetének megfelelő kegyet. Az ilyen vélemény morálisan aránytalan, ezért emberileg abszurd lenne például az állítás, hogy a Próféta, mivel nem Isten, méltatlan a figyelembe vételre. Elfelejtenék, hogy a Paradicsom – a Prófétához hasonlóan – teofánia, s e tekintetben nem lehet úgy kezelni, ahogy általában a teremtetteket kezelik, a nem-isteniségnek vagy elkülönültségnek megfelelően.   

E téma felvetésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ilyen megfogalmazások célja nagyon is a Szentírás korrekciója, természetesen nem szó szerint értve, hanem a visszhangé, amit előhív a tökéletlen lelkekben, s e korrekciót a szellemi tanítványok részére teszi, akiknek e megfogalmazásokat címzik, és akik éppen a hétköznapi emberi szint felülmúlására törekednek. Mindent számításba véve, sok benne foglalt jelentés és meggyengített körülmény létezik az elképzelésekre és fogalmakra különösen érzéketlen idealizmus mentségére anélkül, hogy lehetségessé tenne, még inkább, hogy teljességében érvényesítsen egy olyan folyamatot, mely egyik tökéletlenség egy másikkal való helyreállítását foglalja magában.[3]

* * *

Ezzel összefüggésben szeretnénk megemlíteni a következő hadíszt: „az evilág tiltott (haram) a túlvilág (al-akhira) népe számára; a túlvilág tiltott az evilág (al-ad-dunya) népe számára; az evilág és a túlvilág egyként tiltott Isten (Alláh) népe számára”. E tanítás jelzi, hogy a Paradicsomra vágyó embereknek nem szabad bízni e világ dolgaiban, az e világ dolgaiban bízó emberek előtt bezárul a Paradicsom és az Istenben bízó embereknek nem kell törődnie sem az evilággal, sem a túlvilággal. Ezen felül különbség látható itt a hétköznapi, jámbor hívők, akik az ígért jutalom reményében az Isteni Törvénynek való engedelmességre korlátozzák magukat és a beavatottak vagy szentek között, akik természetük alapján, szeretet vagy értelem révén Isten felé törekednek. Ám e különbségtétel nem igazolja a Paradicsom egész Szubsztanciáját átjáró Üdvözítő Látomásban történő részesedés megtagadását a megváltottak legegyügyűbbikéitől. A „túlvilág népéről” beszélve az idézett hadísz azt mondja, az evilág, nem pedig Isten tiltott számukra; quod absit. Kétségtelen, hogy a Mennyben az Üdvözítő Látomás vagy Egység különböző fokozatai léteznek – „Atyám házában sok hely van” –, ám az egyedül Istent figyelembe vevő áldott lelkekre, vagy másokra, akik nem tekintenek rá, nincs külön kategória.

Ami „Isten népét” illeti,[4] figyelmünket nem kerülheti el, hogy a Paradicsom ideája osztozik a transzcendenciával kapcsolatos kilátásukban, melyről a buddhizmus néhány különösen világos példával szolgál, megadva a nirvána kezdeti elképzelését, „a mennyei otthon” – a „Tiszta Föld” – eszméjét, a nirvánai vagy isteni sugárzás bizonyos módjára hivatkozva azután, nem pedig valami „teremtésre”, mely „Istentől különböző”. A paradicsomi vidék a „mozdulatlan” Középpont kiáradásaként jelenik meg, az Üdvözítő Látomás vagy Legfelsőbb Egység emberi aurájaként.

Az idézett hadísz célja először is hogy kifejezzen bizonyos lényegi különbségeket, melyek a dolgok természetében állnak, ám nem határozzák meg és határolják körül ezeket kimerítően; másodszor hogy emelje a hit színvonalát, azt tanácsolva az embereknek, hogy egyedül Istenre helyezzék a hangsúlyt,[5] így egységesítve a hitet azok számára, akiket kvintesszenciájához és a benne rejlő teljes „őszinteség” (ikhlasz, sidq) állapotához szólítanak, s végül hogy emlékeztessenek, miszerint minden – földi vagy égi – jó csupán „Isten által” és „Istenben” létezik.[6] Nemo bonus nisi solus Deus.

A Paradicsom prototípusa in divinis – avagy a mennyei lakhelyek gyűjteménye – az Isteni Minőségek síkja, melyek közül néhány magához a „Lényeghez” tartozik. Mielőtt teofánia lenne, a „Kert” hiposztázis.[7]

* * *

Az ember: isteni látomás és emberi környezet. A Reálisnak belső és külső látomása van: belsőleg – „Isten országa bennetek van” – az értelem elvben érzékeli vagy észleli az Isteni Ént, mely az egy és oszthatatlan Esszencia, míg ugyanakkor különböző aspektusokból és fokon mutatja be az embert. Külsőleg az értelem a kozmikus Relativitás álláspontjából vagy a kibontakozott és szerteágazó Lehetőség szerint érzékeli a Reálist. Önmagát relativizálva vagy külsővé téve a Reális legyezőként vagy pávatollként bomlik ki. Az individualista és szentimentális voluntarizmus nézőpontjából e megnyilvánulás – mely a szenvedélyes ember számára csábító – kegyesen becsmérelt; az intellektuális tisztánlátás és kontempláció számára a világ teofániaként jelenik meg, mennyei és paradicsomi centrumában egyedülálló kiválóság, mely azután nem foglal magában semmiféle megfosztó vagy bomlasztó alakiságot.    

A mahájána tanításában a Pratjéka-buddha hátat fordít a szamszárának és a nirvána felé irányul, míg a Bódhiszattva épp ellenkezőleg, a nirvánát is a szamszárában érzékeli – mely nem lehet más szubsztancia –, így megszűnteti a külső és belső ellentétét. Mutatis mutandis ez a Próféta nézőpontja is, aki, Ibn Arabi szerint,[8] Istent az asszonyban érzékelte, akit „Allah tett kedvessé számomra (hubbibat ilajja)”, a feminin teofánia épp eme áttetszősége miatt.[9] Ugyanebben az eszmerendszerben idézhető a qudsi hadísz is: „rejtett kincs voltam, arra vágytam, hogy ismert legyek, így megteremtettem a világot”. A világ – s még inkább a Paradicsom, a világ ragyogó kvintesszenciája – a Lényeg tudásának jele; Isten elkülönült módon bontakoztatja ki lehetőségeit, s embert teremt, hogy e kibontakozás tanúja legyen. Más szavakkal kivetíti Önmagát a relativitásba, hogy Önmagát relatív módon érzékelje. Továbbá e kibomlás – a lehetetlenné válás terhe mellett – in divinis előre elképzelt, innen az Esszencia és a Minőségek megkülönböztetése, melyek közül utóbbi vonatkozik a Relativitásra vagy a májára. A hétköznapi monoteista teológiák aligha képesek megfelelő jelentőséget tulajdonítani ennek, mivel csupán a „teremtett” és „Teremtetlen” teljesen elégtelen alternatíváival foglalkoznak. E teológiák számára csupán Isten és a világ, a Teremtő és a teremtett létezik, míg a valóságban mindenekelőtt az Abszolút és a relatív van, azután magán a Relativitáson belül a Teremtetlen Teremtő – nem a Teremtetlen önmagában – és minden teremtés.

Szigorúan szólva – ahogy erre már utaltunk – a kérdéses alternatíva átvihető Isteni szintre, a „teremtett” és a „Teremtetlen” megkülönböztetése kifejezhető a „személyes Isten” és a „személytelen Istenség” közötti különbségtétellel, így a „Létező” és a „Létezőn túli” elkülönítésével. A Létező valójában tartalmazza az Isteni Minőségek és a létezésen alapuló Prototípusok változatosságát. E szempontból a Létezőn túli lenne a „Kertész”, ám Ő a „Kert” is, Végtelenségén, a Létező s így a Létezés Forrásán keresztül.     

(In: Frithjof Schuon: Islam and the Perennial Philosophy, World of Islam, h. n., 1976, 181-187. old.)

[1] Az arab b-l-h gyöknek kettős jelentése van: „jámbor” és „ostoba”, ám a hadíszban használt forma nem a második, hanem az első értelemmel bír.

[2] A keresztény teológia részletezi, hogy az áldottak a Paradicsomban szeretik az „Istenben” áldottakat és örvendeznek üdvözültségükben; „Istennel” a teremtményeket – de nem valamennyi lehetséges teremtményt – mindenben megismerik, ami saját állapotukhoz kapcsolódik. Az iszlám is hasonlóképpen tanítja, miszerint az áldottak dicsőségének megismerése az üdvözültség része, ám ennek lényege Isten kontemplálása.

[3] Különösen fontos fejben tartani az arab-muszlim eszmeiség bizonyos inspiratív jellemzőjét, mely impulzívvá, rövidítésre hajlamossá, türelmetlenné az alternatívák iránt és az ellentétek kedvelőjévé teszi – olyan gondolkozásmód, mely némiképp „henoteista” a valós bizonyos oldalának hiperbolikus vagy nyers hangsúlyozásában, ugyanakkor tökéletesen nyugvó és elfogulatlan komolyságra képes, mely ráadásul természetes is, amikor a gondolat az igazságot testesíti meg.

[4] Olyan emberek, akiknek legfőbb spirituális motivációja Isten valósága, nem pedig a jutalom reménye vagy a büntetéstől való félelem.

[5] A hétköznapi vallás egyértelműen a bukott embert célozza, és tekintetbe veszi gyengeségeit. Hadíszunk úgy kezdődik, hogy határozott különbséget tesz a világi és a szellemi között, majd a szellemin belül elkülöníti az exoterikust és az ezoterikust.

[6] Ám a hadísz egyáltalán nem támasztja alá az ilyen kifejezéseket, mint „jobb Istenre gondolni a pokolban, mint megfeledkezni róla a Paradicsomban”. Hiábavaló úgy gondolni erre, mint egyfajta Yin-Yangra, és elfogadható szimbolizmust hordozóra; teljesen értelmetlen, s a gyakorlatban kétélű kard ez.

[7] „Allah Öröme” (Ridván) valamiképp Isten és a Paradicsom között helyezkedik el, vagyis egyfajta egyesítő kötelék közöttük. A Korán azt tanítja, hogy egyfelől létezik a csermelyek, tiszta társak és „Isten Örömének” Paradicsoma (III. szúra – Imrán nemzetsége, 15), másfelől ez az Öröm a „legnagyobb” ajándék (IX. szúra – A bűnbánat, 72).

[8] Ibn Arabi: Fusū al-ikam, Kalimah muammadiyyah fejezet.

[9] Mivel az emberi lény meghatározásánál fogva Isten manifesztációja, mind a két nem teljességében és jellegzetes alakban testesíti meg Istent; a férfi inkább az Abszolútot, a nő inkább a Végtelent.

2021. április 13., kedd

Savitri Devi – A történelem ciklikus szemlélete


A fejlődés – vég nélküli javulás – eszméje egyáltalán nem modern. Valószínűleg olyan régi, mint az ember legősibb sikeres kísérlete arra, hogy tökéletesítse anyagi környezetét és technikai képességei segítségével növelje támadó és védekező tehetségét. A technikai képesség, legalábbis sok évszázadon át, túlságosan értékes volt ahhoz, hogy alábecsüljék. Sőt, mikor kivételes fokon nyilvánult meg, többször is csaknem isteninek tekintették. Például mindig is csodálatos történeteket szőttek azon emberek köré, akikről úgy tartották, hogy valamilyen módon képesek voltak testi mivoltukban a föld fölé emelkedni, legyen szó akár Etanáról, Kis uralkodójáról, aki “sas szárnyait magához véve” emelkedett az égbe, vagy a híres Ikaroszról, modern pilótáink szerencsétlen előfutáráról, esetleg Manco Cápac fivéréről, Ancaról, akiről azt tartották, hogy “természetes” szárnyakkal bírt, amikkel alig boldogult jobban, mint Ikarosz a mesterségesekkel.[1]  

Ám eltekintve néhány egyén efféle hihetetlen jellemvonásától, a régiek összességükben is sok anyagi teljesítményben kitüntették magukat. Büszkélkedhettek Sumérföld öntözőrendszerével, az egyiptomi és évszázadokkal később a közép-amerikai piramisok építése során feltárult lenyűgöző tudással a csillagászat terén, Knósszosz palotájának fürdőszobáival és csatornáival, az íj és a nyílvessző után a harci szekér feltalálásával, a napóra után a homokóráéval – mindez éppen elég ahhoz, hogy megszédítse, önhitté és elbizakodottá tegye őket a maguk civilizációjának sorsát illetően.    

Mégis, noha gyakorlati téren teljesen felismerték saját munkájuk értékét, és biztosan igen gyorsan megfogalmazódott bennük a vég nélküli technikai fejlődés lehetősége, s talán bizonyossága is, sohasem hittek egy egyetemes, minden vonalon jelentkező fejlődésben, ahogy a legtöbb kortársunk teszi. Hűségesen ragaszkodtak a ciklikus kibontakozás hagyományos eszméjéhez, ráadásul volt annyi eszük, hogy bevallják, mindenekelőtt egy hosszú, lefelé irányuló folyamat kezdetén éltek (minden teljesítményük ellenére), mely az ő saját meghatározott “ciklusukat” alkotta – ami a miénk is. Legyenek akár hindúk, görögök, egyiptomiak, vagy japánok, kínaiak, sumérok, vagy ősi amerikaiak – esetleg rómaiak, az antikvitás “legmodernebb” népe közé tartozók –, az “Aranykort”, az “Igazság Korát”[2], Kronosz, Ré vagy bármely más földi isten uralmát – a történelem lassú, lefelé irányuló kibomlásának dicsőséges Kezdetét, bármilyen nevet is adtak neki – mind messze maguk mögé, a múltba helyezték.

Abban hittek, hogy egy hasonló Kor visszatérése, melyet saját szent szövegeik és szóbeli hagyományaik megjósoltak, nem az ember tudatos erőfeszítésén, hanem a látható és kézzelfogható megtestesülés természetében rejlő, mindent átható kozmikus vastörvényeken múlik. Hitték, hogy az ember tudatos erőfeszítése csupán eme törvények működés közbeni kifejeződése, mely a világot akarva-akaratlanul oda vezeti, ahol végzete várja; egyszóval, hogy az ember történelme, ahogy minden élő történelme, csak a kozmikus történelem egyetlen részlete, kezdet és vég nélkül. A belső Szükségszerűség periodikus eredménye, mely minden időbeli jelenségre kötelező érvényű.

S éppen úgy, ahogy a régiek el tudták fogadni a világ kibontakozásának eme látomását, miközben mégis minden elérhető technikai fejlődésből a legteljesebb hasznot húzták, épp így tudják – és teszik – mind a mai napig olyan emberek ezrei, akik ősöreg, ugyanilyen hagyományos nézőpont köré rendeződő kultúrák közepette nőttek fel, s a gőgös ipari kultúrákon belül is akad néhány kósza egyed, aki képes így használni a fejét. Ők az emberiség történelmére hasonló perspektívából tekintenek.

Miközben látszólag „modern” férfiakként és nőkként élnek – ventilátorokat, vasalókat, telefonokat, vonatokat s repülőgépeket használván, amennyiben megengedhetik maguknak – szívük mélyén mélységes megvetést táplálnak korunk felfuvalkodott reménységei és gyermeteg önhittsége, s „az emberiség megmentésének” különböző receptjei iránt, melyeket buzgó filozófusok és politikusok dobnak a köztudatba. Ők tudják, hogy semmi sem képes „megmenteni az emberiséget”, mert az immár elérte a jelenlegi ciklus végét.

A hullám, mely oly sok évezreden át hordozta, elért sebessége minden lendületével együtt megtörni s ismét beleolvadni készül a megkülönböztetés nélküli lét változatlan Óceánjának mélységébe. Egy napon majd ismét hirtelen méltósággal fog felemelkedni, mert ilyen a hullámok természete. Ám addig is semmit sem lehet tenni a megállítására. A szerencsétlenek – a bolondok – azok az emberek, akik valamilyen, csak általuk tudott okból – valószínűleg a folyamatbeli veszteségek eltúlzott megítélése miatt – szeretnék mégis megállítani. A kiváltságosok – a bölcsek – pedig azon kevesek, akik teljesen tisztában vannak a jelenkori emberiség és a sokat dicsért „fejlődés” növekvő értéktelenségével, s tudják, mily kevés fog elveszni az eljövendő összeomlásban, továbbá örömteli várakozással néznek az új kezdet, az új „Aranykor”, a következő, hosszan lefelé ívelő hullám napfényes tarajának szükségszerű állapotára az Élet Óceánjának végtelen felszínén.

A kivételezettek számára – akik közé magunkat is számítjuk – a „jelenlegi események” egész egymásutánisága teljesen más szempontból jelenik meg, mint a „fejlődés” elkeseredett híveié vagy azon embereké, akik ugyan elfogadják a történelem ciklikus szemléletét, s ezért a közelgő összeomlás elkerülhetetlennek tartják, de sajnálják, hogy látják azt a civilizációt a vesztébe rohanni, melyben élnek.

Számunkra a fennen zengő izmusok, melyek iránt kortársaink elkötelezettségünket kérik, most, 1948-ban, mind egyként hiábavalók: elárulják, legyőzik, s végül elutasítják őket az emberek általánosságban, ha bármi igazán nemest is magukban foglalnak. Ha viszont elég vulgárisak, nagyratörők és lélekölők ahhoz, hogy megfeleljenek a gépiesen kondicionált rabszolgák egyre növekvő számának, akik magukat szabad embereknek tartván bolygónkon csúsznak-másznak, akkor egy ideig élvezni fogják őket. Végeredményben azonban mindegyik eredménytelennek bizonyul. A hagyományos vallások, melyek gyorsuló ütemben mentek ki a divatból, ahogy a jelen izmusai egyre népszerűbbé váltak, nem kevésbé hiábavalók, hacsak nem még inkább azok, mint a szervezett babona keretei, megfosztva az Isteni minden valódi érzetétől, vagy ha a kifinomultabb emberek körében nem a társadalmi élet vagy (egy igencsak kezdetleges) erkölcsi rendszer pusztán konvencionális oldala, olyan elavult rítusokkal és jelképekkel fűszerezve, melyek eredeti jelentésének felkutatása aligha érdekel immár bárkit is. Eszközök ezek a hatalmat birtokló agyafúrt emberek kezében, hogy az együgyűeket állandó engedelmességre szorítsák, kényelmes elnevezések, melyek köré könnyedén összetartó nemzeti törekvéseket vagy politikai hajlamokat gyűjtenek, vagy csupán a puhányok és különcök végső mentsvára.  Gyakorlatilag mindegyik ilyen – néhány évszázadnyi idő alatt elkorcsosították őket. Éppen olyan halottak, mint az előttük virágzó régi kultuszok, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak már rég nem árasztják magukból a halál bűzét, míg az úgynevezett „élő” vallások abban az állapotban vannak, mikor a halál elválaszthatatlan az oszladozástól. Egyiküktől sem – a kereszténységtől, az iszlámtól, még a buddhizmustól sem – lehet elvárni most, hogy bármit is „megmentsenek” abból a világból, mit egykor részben meghódítottak. Egyiknek sincs semmiféle normális helye a „modern” világban, mely alapjaiban megfosztott az örökkévaló bármiféle tudatától. 

A „modern” életben nincsenek olyan tettek, melyek ne lennének hiábavalók, kivéve talán a testi éhség kielégítésére szolgálókat, mint a rizs és gabonatermesztés, gesztenyegyűjtés az erdőkben vagy burgonyaszedés a kertekben. S az egyetlen értelmes mód, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk útját járják, s várjuk a közelgő Pusztítót, aki arra rendeltetett, hogy megtisztítsa a terepet az Igazság Új Korának felépítéséhez. Ő az, akit a hindúk Kalkinak neveznek, s Visnu tizedik és utolsó megtestesüléseként üdvözölnek. Ő a Pusztító, kinek eljövetele az Élet megőrzésének feltétele, az Élet örökkévaló törvényeinek megfelelően.

Tudjuk, hogy mindez teljes ostobaságnak tűnik azoknak, akik korunk kimondhatatlan szörnyűségei ellenére egyre növekvő számban meg vannak győződve arról, hogy az emberiség „fejlődik”. Cinizmusnak fog tűnni azok közül is sokaknak, akik elfogadják a ciklikus kibontakozást, azt az egyetemes és hagyományos hitvallást, melyet költői alakban fejez ki a világ valamennyi szent szövege, beleértve a Bibliát is. Semmit sem tudunk felelni erre az utóbbi, feltételezhető kritikára, mivel teljességgel olyan érzelmi viszonyuláson alapul, mely különbözik a miénktől. Ám megpróbálhatunk rámutatni a „fejlődésbe” vetett népszerű hit hiábavalóságára, akár csak azért is, hogy hangsúlyozzuk a ciklusok tanának ésszerűségét és erejét, mely az e könyv tárgyát alkotó hármas tanulmány hátterét adja.

* * *

A “fejlődés” hitének képviselői sok érvet felhoznak, hogy – önmaguknak és másoknak – bebizonyítsák: korunk, minden tagadhatatlan hátulütőjével, egészében véve jobb a múlt bármely korábbi időszakánál, s még a javulás biztos jeleit is kimutatják. Részleteiben nem is lehetséges valamennyi érvüket szemügyre venni. Ám közülük a legelterjedtebbel és láthatóan “legmeggyőzőbbel” kapcsolatban könnyen észrevehetjük a tévedéseket.

A “fejlődés” valamennyi hirdetője hatalmas hangsúlyt helyez az olyan dolgokra, mint a műveltség, egyéni “szabadság”, egyenlő jogok minden ember számára, vallási türelem és “emberségesség”. Eme utolsó jellemzőjében minden olyan hajlamot magában foglal, mely a gyermekjólétben, börtönreformokban, jobb munkakörülményekben, a betegek és a nélkülözők állami megsegítésében, s ha nem is az állatok iránti nagyobb jóságban, de legalább kevesebb kegyetlenségben fejeződik ki. A legutóbbi évek során elért szédítő eredmények az ipari és egyéb gyakorlati törekvések során felhasznált tudományos felfedezések terén természetesen a legnépszerűbb példák arra nézve, milyen csodálatos időket élünk. Ám ezt a továbbiakban nem tárgyaljuk, mivel már világossá tettük, hogy semmiképpen sem tagadjuk és nem is bagatellizáljuk a technikai fejlődés fontosságát. Ellenben tagadjuk bármiféle fejlődés meglétét az ember értékében, mint olyanban, akár egyéni, akár kollektív értelemben, s megközelítéseink az egyetemes műveltség és a tökéletesedés más, előszeretettel dicsőített “jelei” kapcsán, mellyel kortársaink büszkélkednek, mind e szempontból tárulnak fel.

Hisszük, hogy az ember értéke – ahogy végeredményben minden teremtmény értéke is – nem a puszta intellektusban, hanem a szellemben rejlik, abban a képességben, hogy visszatükrözze azt, amit jobb híján “az isteninek” nevezünk, vagyis azt, ami minden megtestesülésen túl igaz, szépséges, valamint időtlen (s ezért változatlan) marad minden változáson belül. Azzal a megkülönböztetéssel hisszük ezt, hogy a mi szemünkben – ellentétben a keresztény állásponttal – az istenit visszatükröző képesség szoros kapcsolatban áll az ember rasszával és fizikális egészségével; más szavakkal, a szellem egyáltalán nem független a testtől. S nem látjuk azt, hogy azok a különféle fejlesztések, melyek szemtanúi lehetünk a mai oktatásban és társadalmi téren, a kormányzatban vagy akár a technológia területén, az egyéneket értékesebbé tenné ebben az értelemben, vagy bármiféle új, maradandó civilizációt teremtene, amiben elősegítenék az ember lehetőségeit az így megfogalmazott teljes körű tökéletesség elérésére. Úgy tűnik, manapság a hindúk az egyetlenek, aki a hagyományuknak megfelelően osztoznak nézeteinkben, ám az idők folyamán nem sikerült fenntartaniuk az isteni rendet, a természettől fogva uralkodó kasztok hatalmát. S mi, a nyugat egyetlen népe, mely megpróbálta ezt helyreállítani a modern időkben, anyagi tekintetben tönkrementünk a hamis egyenlőség azon erőinek ügynökei miatt, melyet a modern világ a “fejlődés” erőinek nevez.

Fejlődés? Igaz, hogy ma, legalábbis a jól megszervezett (tipikusan “modern”) országokban csaknem mindenki tud írni és olvasni. De mire mennek vele? Az olvasás és írás képessége előny, mégpedig számottevő. Ám nem erény, hanem eszköz és fegyver. Célirányos módszer és nagyon hasznos dolog, ez kétségtelen, ám nem önmagában vett cél. A műveltség végső értéke azon a célon múlik, aminek érdekében felhasználják. S napjainkban általában mire használják? Kényelem és szórakozás a cél azok számára, akik olvasnak, hirdetés és némi kifogásolható propaganda – pénzszerzésre és a hatalom megragadására – azoknak, akik írnak. Néha természetesen elfogulatlan tudás megszerzése vagy terjesztése is arról a kevés dologról, amiről tudni érdemes, esetleg kifejezésre juttatni vagy fellelni azt a néhány mély érzést, mely az örökkévaló tudatához emeli az embert, ám nem gyakrabban, mint azokban a napokban, mikor tízezerből egy volt képes megérteni az írott szó jelképrendszerét.  

Manapság általánosságban az a férfi vagy nő, akit a kötelező oktatás „műveltté” tett, arra használja az írást, hogy megossza személyes ügyeit távollévő barátaival és rokonaival, nyomtatványokat töltsön ki – a modern, civilizált emberiség egyik nemzetközi elfoglaltsága –, avagy papírra vessen némi fontossággal bíró, ám máskülönben jelentéktelen dolgokat, mint például valakinek a címét vagy telefonszámát, egy időpontot a fodrásznál vagy a fogorvosnál, esetleg a patyolatból elhozandó tiszta ruhák listáját. Olvasni azért olvas, hogy „eltöltse az időt”, mert az unalmas munkaórákon kívüli időben a puszta gondolkozás immár nem elég intenzív és érdekes, hogy e célt szolgálja.

Tudjuk, hogy vannak olyan emberek is, akik egész életét valamiféle csodálatos sors felé irányította egy könyv, egy vers vagy egyetlen mondat, amit még gyermekkorukban olvastak. Ilyen volt Schliemann, aki régészeti feltárásokra költötte azt a vagyont, amit türelmesen és céltudatosan gyűjtött össze negyvenévnyi sivár robotolással, mindezt azért a benyomásért, amit Trója halhatatlan története kisfiúként tett rá.

Ám ilyen emberek mindig éltek, azelőtt is, hogy a kötelező oktatás divatba jött volna. S a hallott és így felidézett történetek nem kevésbé inspirálók, mint az olvasottak. Az általános olvasási készség valódi előnyét, ha van egyáltalán ilyen, máshol kell keresni. Nem a kivételes férfiak és nők vagy az olvasni képes milliók jobb tulajdonságaiban áll, hanem inkább abban a tényben, hogy az utóbbiak intellektuálisan egyre lustábbá válnak, ezért egyre inkább – nem pedig egyre kevésbé – hiszékenyek; könnyebben félrevezethetők, s mind jobban hajlanak arra, hogy birkákként vezessék őket. A tiltakozás árnyéka sem merül fel bennük, ha „benyelik” a nyomtatott formában eléjük helyezett, s „tudományosnak” tűnő képtelenségeket. Minél magasabb a műveltség általános szintje, annál könnyebb a napi sajtó, a rádió és az egész kiadóipar – ezek csaknem ellenállhatatlan eszközei a modern elmeirányításnak – birtokában lévő kormányzat számára, hogy a tömegeket és az „értelmiséget” a hatalmában tartsa, anélkül, hogy az utóbbiak ezt akár csak sejtenék is.

Az analfabéta, ám aktívabban gondolkozó emberek körében, akiket nyíltan a régi, autokrata módon kormányoznak, egy próféta, az Istenek közvetlen szószólója vagy őszinte kollektív törekvések kifejezője mindig reménykedhet abban, hogy a világi hatóság és a nép közé emelkedhet. Maguk a papok sohasem lehetnek egészen biztosak abban, hogy az embereket örökre engedelmességre kényszeríthetik. A nép választhatja azt, hogy ha úgy akarja, akkor a prófétára hallgat. Néha így is tettek. Manapság, bárhol is váljon uralkodóvá az egyetemes írni-olvasni tudás, az időtlen igazság ihletett képviselői – a próféták –, vagy akár az időben bekövetkező, gyakorlati változások önzetlen hirdetői egyre kevesebb és kevesebb lehetőséget kapnak a megnyilatkozásra. Az őszinte gondolat, a valóban szabad gondolat felvirágzása, mely az emberfeletti hatalom vagy a puszta józan ész nevében készen áll megkérdőjelezni a hivatalosan tanítottak és általánosan elfogadottak alapjait, egyre valószínűtlenebb. Megismételjük, sokkal könnyebb szolgaságba dönteni egy művelt népet, mint egy műveletlent, bármilyen különösnek is tűnjék ez elsőre. S a szolgaság minden bizonnyal maradandóbb lesz. Az egyetemes műveltség valódi előnye az, hogy a kormányzó erő hatalmát megszilárdítja az ostoba és önhitt milliók felett. Valószínűleg ezért igyekeznek a fejünkbe verni már kiskorunktól kezdve, hogy micsoda jótétemény a „műveltség”. Az igazi áldás azonban az, ha képesek vagyunk használni a fejünket. Ez pedig mindig is egy kisebbség kiváltsága volt és lesz is, melyet egykor természetes elitnek ismertek el és ekként tiszteltek.  

Ma a kötelező tömegnevelés és az egyre szabványosodó irodalom a „szabályozott” elmék fogyasztására – a „fejlődés” kimagasló jelei – ezt a kisebbséget a lehető legcsekélyebb méretűvé látszik lecsökkenteni, végül pedig teljes egészében el fogja nyomni. Ez az, amit az emberiség akar? Ha igen, akkor eloldódik raison d’être-jétől, s minél hamarabb véget ér ez az úgynevezett „civilizáció”, annál jobb.

Amit elmondtunk a műveltségről, azt nagyjából meg lehetne ismételni a modern demokrácia két másik fő diadaláról is, az „egyéni szabadságról” és az egyenlő lehetőségek biztosításáról mindenki számára. Az első hazugság – ráadásul mind inkább aljas, ahogy a kötelező oktatás béklyói egyre reménytelenebbül fonják körül az emberek egész lényét. A második pedig abszurditás.

A modern, iparosodott világ átlagpolgárának egyik legmulatságosabb következetlensége az a mód, ahogy kritika alá vonja a régebbi és jobb civilizációk valamennyi intézményét, mint például a hindúk kasztrendszerét vagy a Távol-Kelet mindent magába ölelő családkultuszát. Azon az alapon teszi ezt, hogy ezek akadályozzák „az egyén szabadságát”. Észre sem veszi, mennyire szigorú – sőt, mennyire megsemmisítő – a kollektív hatalom ama parancsa, aminek ő engedelmeskedik (felerészt legalábbis öntudatlanul), összehasonlítva a hagyományos kollektív hataloméval a látszólag kevésbé „szabad” társadalmakban. India vagy a Távol-Kelet kasztok vagy család uralta embereinek talán nem engedték meg, hogy azt tegyék, amit csak akarnak a mindennapi élet sok, viszonylag jelentéktelen s néhány valóban nagyon fontos területén. De hihették azt, amit akarnak vagy inkább amit képesek; saját természetüknek megfelelően érezhetnek, és szabadon fejezhetik ki magukat rengeteg lényeges dologban. Ők magasabb rendű életüket oly módon élhetik, amiről úgy ítélik meg, hogy számukra a legbölcsebb, miután kötelességeiket a család, a kaszt és az uralkodó iránt teljesítették.

Az egyéni létező a modern “fejlődés” vas és acél uralma alatt eheti azt, amit csak akar (jobbára), házasodhat is, akivel kíván – sajnos! –, s oda megy, ahová szeretne (legalábbis elméletben). Ám minden egyénfeletti dologban – s ezek számítanak igazán – el kell fogadnia azokat a hitvallásokat, életvezetést, értékelméletet s nagymértékben azokat a politikai nézeteket, melyek a kihasználás ama hatalmas társadalmi-gazdasági rendszerének megerősítésére irányulnak, melyhez ő maga is tartozik (melyhez tartozni kényszerítik, hogy egyáltalán életben maradjon), s melyben ő pusztán egy fogaskerék. Ráadásul elhitetik vele azt is, hogy kiváltság egy ilyen szerveződés fogaskerekének lenni; hogy a lényegtelen dolgok, melyek felől úgy érzi, ő dönt, valójában a leglényegesebbek, az egyedül lényegesek. Megtanították arra, hogy ne értékelje az ítélethozatal szabadságát a végső igazság tekintetében, az esztétikai, erkölcsi vagy metafizikai tekintetében, melyektől észrevehetetlen módon megfosztották. Azt mondják neki – legalábbis a demokratikus országokban –, hogy minden tekintetben szabad, hogy „olyan individuum, aki csupán a saját lelkiismeretének felelős”, s hosszú évek agyafúrt kondicionálása oly alaposan formálta ezt a „lelkiismeretet”, továbbá egész lényét e minta szerint, hogy többé nem is képes máshogy reagálni. Egy ilyen ember nagyszerűen képes beszélni „az egyénre nehezedő nyomásról”, legyen szó akár ősi, akár modern társadalomról!  

Láthatjuk, milyen mértékben torzult el jelenkori világunkban az emberek tudata a szándékos és önkéntelen kondicionálás következtében, mikor olyanokkal találkozunk, akik sohasem kerültek ki az iparosodott civilizáció hatása alól, vagy mikor valaki magát oly szerencsének tekintheti, hogy már gyermekkorától kezdve ellenszegült a közoktatás ártalmas nyomásának, s szabad maradt mindazok tömegének közepette, akik minden alapvető dolog tekintetében úgy reagálnak, ahogy tanították nekik. A gondolkozó és nem gondolkozó, a szabad és a rabszolga közötti szakadék megdöbbentő.

Ami az „egyenlő lehetőségeket” illeti, lényegében nincs semmi ilyesmi. A Természet magam adományozta a legegyenlőtlenebb lehetőségeket, olyan férfiakat és nőket hozván létre, akik különbözőek értelmük minőségében és fokában, érzékenységben és akaraterőben, jellemzőikben és vérmérsékletükben, s így teljesítik be törekvéseiket, bármik is legyenek azok. Egy túlságosan érzelmes és meglehetősen gyenge személyiség például nem képes a boldogság ugyanazon ideáljára, s nincsenek egyenlő esélyei sem arra, hogy ezt életében elérje, mint annak, aki kiegyensúlyozottabb természettel és erősebb akarattal születik. Ez nyilvánvaló. Tegyük még hozzá azokat a jellegzetességeket, melyek egyik rassz embereit a másiktól megkülönböztetik, s az „emberi egyenlőség” fogalmának abszurditása még szembetűnővé válik.

Amikor kortársaink „egyenlő lehetőségekről” beszélnek, azt a tényt értik alatta, hogy a modern társadalomban – legalábbis szerintük – bármelyik férfi és nő egyre inkább éppen annyi eséllyel bír egy olyan pozíció megtartására és egy olyan munka elvégzésére, amire természetüknél fogva alkalmasak, mint amennyivel a szomszédjuk is. Ám ez is csupán részben igaz, mivel a mai – nagymértékben az ipar és a tömegtermelés által uralt – világ egyre inkább kizárólag olyan munkákat képes felkínálni, melyekben a munkás énjének legjobb tulajdonságai kevés szerepet játszanak vagy egyenesen semmit sem érnek, amennyiben az illető több egy pusztán okos és anyagi szempontból hatékony egyénnél. Az örökölt tehetséggel rendelkező mesterember, aki annak legjobb kifejeződését, amit általánosságban a „lelkének” neveznek, mindennapi szövésében, kárpitkészítésében, zománckészítésében és így tovább találja meg, vagy akár a föld megművelője, aki személyes kapcsolatban áll az anyafölddel, a Nappal és az évszakokkal, egyre jobban a múlt alakjává válik. Mind kevesebb alkalom nyílik az igazság őszinte keresői – szónokok vagy írók – számára is, akik nem hajlandók a széles körben elfogadott eszmék, a tömegkondicionálás termékeinek magyarázói lenni, melyekért nem állnak ki. Ugyanígy a szépség keresői is elutasítják, hogy művészetüket a népszerű ízlés követeléseinek megfelelően alakítsák, melyről tudják, hogy ízléstelenségek. Az ilyen embereknek arra kell pazarolniuk az idejüket, hogy eredménytelenül – és kelletlenül – olyan munkát végezzenek, amire nem alkalmasak, pusztán azért, hogy megéljenek, mielőtt maradék idejüket annak szentelhetnék, amit a hindúk szádanának neveznek, s amire mélyebb természetük jelölte ki őket: életük elkötelezettségének.       

A munka modern felosztásának eszméje, melyet a gyakran idézett „a megfelelő ember a megfelelő helyen”-mondatban foglalnak össze, a gyakorlatban arra a tényre redukálódik, hogy bármely embert – a tunya milliók közül válogatás nélkül bárkit – arra „kondicionálhatnak”, hogy bármilyen helyet elfoglalhasson, míg az emberi lények legjobbjai, az egyedüliek, akik még jogosulttá teszik az egyre leromlottabb faj létezését, semmiféle helyet nem kapnak. Fejlődés…

* * *

Maradjunk korunk “vallási türelménél” és “emberiességénél”, összehasonlítva ezeket a múlt barbárságával. A legkevesebb, hogy maximum jó viccnek tartjuk őket!

Felidézvén a történelem leglátványosabb borzalmait – az „eretnekek” és a „boszorkányok” máglyán történő elégetését, a „pogányok” tömeges lemészárlását és a keresztény európai civilizáció többi, nem kevésbé visszataszító megnyilvánulását, Amerika, Goa stb. meghódítását – a modern embert büszkeséggel tölti el a legalábbis egy vonalon, a sötét korok vallási fanatizmusa óta megtett „fejlődés”. Bármilyen rosszak is legyenek, kortársaink mindenképpen kinőtték azt, hogy olyan „csekélységekért” kínozzanak embereket, mint a Szentháromság fogalma vagy az előre elrendelés és a purgatórium gondolata. Ilyen a modern ember érzésvilága, mert életére nézve a teológiai kérdések elvesztették minden fontosságukat. Ám azokban a napokban, mikor a keresztény egyházak üldözték egymást és támogatták a pogányok vérrel és tűzzel történő megtérítését, mind az üldözők és az üldözöttek, a keresztények és azok is, akik hűek akartak maradni nem-keresztény hitvallásukhoz, az ilyen kérdéseket így vagy úgy, de életbevágónak tekintették. S az igazi oka annak, hogy ma miért nem kínoznak meg senkit vallásos hite miatt, nem abban rejlik, hogy a kínzás mindenki számára ízléstelenné vált a „fejlett” huszadik században, nem abban, hogy az egyének és az államok „toleránsak” lettek, hanem csupán abban, hogy azok között, akiknek hatalmukban áll fájdalmat okozni, alig van valaki is, aki élénk, lényegi érdeklődést tanúsít a vallás, nem hogy a teológia iránt.

A modern államok és individuumok által gyakorolt úgynevezett „vallási türelem” biztosan nem a vallások, mint ama néhány, esszenciális, örökkévaló igazság változatos, szimbolikus kifejezésének szeretetéből és megértéséből fakadt, ahogy a hindú tolerancia teszi és tette mindig is. Sokkal inkább minden vallás szégyenletes tudatlanságból származó megvetésének eredménye; azon lényegi igazságok iránti közönyéből ered, melyeket a különböző alapítók újra és újra igyekeztek megerősíteni. Ez egyáltalán nem tolerancia.

Hogy megítéljük, kortársainknak mennyire van vagy nincs joguk büszkélkedni „toleranciájuk szellemével”, a legjobb, ha megfigyeljük a viselkedésüket azok iránt, akikre határozottan úgy tekintenek, mint isteneik ellenségeire. Ezek az emberek történetesen az övékkel szembenálló nézeteket vallanak, ráadásul nem valami teológiai apróságban, ami nem érdekli őket, hanem politikai vagy társadalmi-politikai ideológiák kapcsán, melyeket a „civilizációt fenyegetőnek” tartanak, vagy mint „az egyetlen hitvallást, mely segítségével a civilizáció megmenthető”. Senki sem tagadja, hogy ilyen körülmények esetén, különösen háborúban, mindannyian, ameddig hatalmuk – vagy elnézésük – terjed, ők maguk is olyan tetteket hajtanak végre, melyek minden tekintetben olyan ocsmányok, mint azok, melyeket a múltban, a vallások nevében rendeltek el, teljesítettek be vagy tűrtek el (ha ez utóbbiak egyáltalán ocsmányok voltak). Az egyetlen különbség talán csak az, hogy a modern, hidegvérrel elkövetett borzalmak csak akkor kerülnek napvilágra, ha a tömegkondicionálás eszközeit – sajtó, rádió, mozi – irányító rejtett hatalmak így döntenek, olyan célból, mely a legkevésbé sem „humánus”. Ilyen például, mikor az ellenség rémtetteiről van szó, nem a sajátjaikról – vagy „gáláns szövetségeseikéről” –, s mikor ezért a történet „jó propagandának” tekinthető, mivel remélhetőleg felháborodási hullámot kelt, s újult lendületet ad a háborús erőfeszítéseknek. Továbbá, a háborút követően, melyet egy Ideológiáért vívtak – vagy legalábbis ezt gondolták –, a régi, elkeseredett vallásháborúk modern megfelelőjeként, az egész világ számára kihirdetik, hogy rémségeket kizárólag a vesztesek követtek el tudatosan, míg a győztesek, ahogy csak tőlük telik, azt színlelik, hogy az ő főparancsnokságuk legalábbis sohasem hunyt szemet az efféle szörnyűségek elkövetése esetén. Ám a tizenhatodik századi Európában, s még korábban, valamint az iszlám harcosai között, akik dzsihádot vezettek más vallások emberei ellen, mindkét oldal tisztában volt, milyen borzasztó módszereket használtak, nem csupán az ellenségeik, hogy elérjék „aljas céljaikat”, hanem saját népük és saját vezéreik is, hogy „kiirtsák az eretnekséget” vagy „harcoljanak a pápaság ellen”, esetleg „Allah nevét prédikálják a hitetleneknek”. A modern ember sokkal gyávább erkölcsileg. Magának akarja az erőszakos intolerancia előnyeit – ami természetes –, ám a felelősséget nem vállalja érte. Ez ugyancsak fejlődés.          

* * *

Kortársaink úgynevezett „humanitása” (összevetve elődeinkével) csupán az idegzet és az erős érzések hiánya – növekvő gyávaság vagy erősödő apátia.

A modern ember gyomra nem bírja a rémtetteket – még a közönséges, képzeletszegény brutalitást sem –, kivéve akkor, ha a rémséges vagy csak kegyetlen tetteket olyan cél érdekében hajtják végre, melyek gyűlöletesek vagy közömbösek számára. Minden más esetben elfordítja a fejét a borzalmaktól – különösen mikor tudja, hogy az áldozatok sohasem vághatnak vissza (ahogy ez a helyzet valamennyi olyan szörnyűség esetén, amit az ember az állatokkal szemben követ el, bármilyen célból is teszi), s legfeljebb azt követeli, hogy ne emlékeztessék rá túl gyakran és túl zajosan. Úgy viselkedik, mintha a borzalmakat két csoportba, az „elkerülhetetlenek” és az elkerülhetők közé lehetne sorolni. Az „elkerülhetetlenek” azok, amelyek a modern ember céljait szolgálják, általánosságban „az emberiség javát” vagy „a demokrácia győzelmét”. Ezeket eltűrik, sőt, mi több, igazolják. Az „elkerülhetők” azok, amelyeket időnként olyan emberek követnek el – vagy azt állítják róluk, hogy elkövetik –, akiknek a céljai nem esnek egybe az övékkel. Egyedül őket ítélik el, s a valódi vagy állítólagos elkövetőkre – vagy ösztönzőkre – a nyilvánosság előtt az „emberiség elleni bűnök” végrehajtóinak pecsétjét ütik.  

Mik hát az állítólagos jelei a modern ember csodálatos „emberiességének” azok szerint, akik hisznek a fejlődésben? Azt mondják, manapság már nincsenek többé a korábbi idők borzasztó kivégzései, az árulókat már nem „akasztják fel, tépik szét és négyelik fel”, ahogy szokás volt a dicsőséges tizenhatodik századi Angliában. Bármi is, ami akár csak megközelítené iszonyúságában François Damien megkínzását és kivégzését Párizs főterén, emberek ezrei előtt, akik kifejezetten ezért mentek oda 1757. május 28-án, elképzelhetetlen lenne a modern Franciaországban. A modern embernek a rabszolgaságot sem kell fenntartania többé, sem pedig (legalábbis elméletben) igazolnia a tömegek kifosztását bármilyen formában. S a háborúi – még a háborúi is, tűnjenek bár költséges démoni gépezetek kifinomult szervezetének – kezdenek a maguk jelrendszerében (ahogy állítják) valamennyi emberiességet és igazságot magukra ölteni.

A modern ember a régiek háborús szokásainak puszta gondolatától is elborzad, például tizenkét ifjú trójai feláldozása a görög hős, Patroklosz árnyának, nem is beszélve a hadifoglyok sokkal kevésbé ősi, ám jóval szörnyűbb feláldozásáról az azték hadistennek, Huitzilopochtlinak. (Ám az aztékok, noha viszonylag modernek, nem voltak keresztények, sem pedig, amennyire én tudom, a teljes körű fejlődés hívei.) Végül, mondhatnák, a modern ember kedvesebb, vagy kevésbé kegyetlen az állatokhoz, mint amilyenek ősatyái voltak.

Egyedül a korunk iránti óriási mértékű pozitív előítélet lehet képes arra, hogy valaki készpénznek vegye az ilyen téveszméket.

A modern ember biztosan nem „tartja fenn” a rabszolgaságot, éppen hogy hevesen elítéli. Mindazonáltal mégis gyakorolja – ráadásul szélesebb körben, mint valaha, és sokkal gondosabban annál, ahogy az ókoriak valaha is tették –, akár a kapitalista nyugaton, akár a trópusokon vagy (abból ítélve, amit áthatolhatatlan falain kívül hallhatunk) még abban az államban is, amit manapság a „munkások paradicsomának” tekintenek. Nyilvánvalóan vannak különbségek. Az ókorban még a rabszolgának is voltak órái a pihenésre és a mulatságra, s ezekkel teljesen szabadon rendelkezett; kockázhatott ura oszlopcsarnokának árnyékában, űzhetett durva tréfákat, szabadon fecseghetett, élhette szabad életét a napi rutin mellett. A modern rabszolgának nincs már meg a lazsálás előjoga, amit teljesen gondtalanul űzhetne akár csak fél óráig is. Úgynevezett szabadideje is vagy tele van csaknem kötelező szórakozással, ami épp olyan szigorú és gyakran lélekölő, mint a munkája, vagy – a „szabadság országaiban” – gazdasági gondok mérgezik. Ám nem lehet nyíltan venni és eladni. Egyszerűen csak megszerzik. S nem olyan ember, aki legalább valamilyen téren felette áll, hanem egy hatalmas, személytelen rendszer, melynek nincs teste, amibe belerúghatnánk, lelke, amit elátkozhatnánk vagy feje, amit kérdőre vonhatnánk kártevéséért. 

S a régi borzalmak kétségtelenül ugyanígy tűntek el az úgynevezett civilizált emberiség listájáról, ami az igazságot és a háborút illeti. Ám helyüket újak és rosszabbak, a „barbár” korok számára ismeretlenek foglalták el. Egyetlen példa is éppen elég erre. Nem bűnözők, sem árulók, sem királygyilkosok, nem is varázslók, hanem Európa legkiválóbb vezető személyiségeinek hosszan elhúzódó pere, hónapokig tartó megaláztatásuk és szisztematikus erkölcsi kínzásuk utáni aljas elítélésük, a lehető leglassabb és legkegyetlenebb módon történő felakasztásuk – ezt az egész vészjósló színjátékot Nürnbergben vitte színre 1945-1946-ban (és 1947-ben) a diadalmas gyávák és képmutatók falkája – mérhetetlenül gusztustalanabb, mint a múlt valamennyi, háborút követő emberáldozata összegyúrva, beleértve azokat is, amiket a jól ismert mexikói rituálé szerint végeztek el. Mert ott legalább, bármilyen fájdalmas is lehetett a gyilkosság hagyományos lefolyása, az áldozatokat nyíltan végezték ki a győztesek törzsi istenének vagy maguknak a győzteseknek az élvezetére, az „igazság” hátborzongató, gúnyos színlelése nélkül. S ráadásul az elfogott harcosok egész rangsorából vették őket, nem csupán népük elitjéből válogatták ki rosszindulatúan. A legtöbb esetben a legyőzött nép elitje nem magának a kontinensnek az elitjét képviselte, ahogy fejlett korunk szégyenletes perében történt.   

Ami azokat az elképzelhetetlen szörnyűségeket illeti, amelyek Franciaországban, Spanyolországban és sok más helyen mentek végbe a középkortól kezdődően, elég sok olyan epizódot találunk a legutóbbi spanyol polgárháborúban – nem is említve a nem kevésbé imponáló lajstromát azoknak a borzalmaknak, amiket még újabban, a második világháború során vittek végbe a francia résistance „hősei” –, melyek ezekkel párba állíthatók, s igen gyakran felül is múlják azokat.

S meglehetősen érdekes – noha (azt állítják) „gyűlölik az ilyen dolgokat” –, hogy elég sok mai férfi és nő, bár ahhoz nincs gyomra, hogy személyesen kövessen el szörnyű tetteket, láthatóan élénk érdeklődéssel nézi, ahogy végrehajtják ezeket, vagy legalább élvezettel gondol rájuk, kárörvend rajtuk és közvetve élvezi őket, ha megtagadják tőle a szemlélés morbid gyönyörét. Ilyenek azok az emberek a modern Angliában, akik mindig összegyűlnek a börtönök kapui előtt, amikor valakit felakasztani készülnek, ki tudja miféle egészségtelen élvezetre várva pusztán attól a ténytől, hogy elolvashatják a közleményt: „igazság tétetett”. Olyan emberek, akik, ha lehetőségük nyílna rá, rohannának, hogy nyilvános kivégzést, sőt, eretnekek és boszorkányok nyilvános megégetését láthassák, ahogy egykor elődjeik tették. Ilyenek azok a népi milliók is, akik „civilizáltak” és látszólag jámborok, igaz valójuk pedig meg sem mutatkozik egészen addig, amíg ki nem tör egy háború, vagyis amíg nem bíztatják őket arra, hogy a képzelet legvisszataszítóbb fajtájáról tegyenek bizonyságot egymással versengő leírásokban, hogy milyen kínzásokat mérnének ki az ellenség vezetőire, ha szabad kezet kapnának. Szívük mélyén ilyenek azok is, akik az elbukott ellenség szenvedésén kárörvendenek egy győztes háborút követően. S ez utóbbiak is milliók: felhergelt vadak milliói, akik éppannyira középszerűek, mint amennyire férfiatlanul kegyetlenek, s akiket az úgynevezett „barbár” korok harcosai mélységesen megvetettek volna.

* * *

Ám talán bármi másnál gyávább és képmutatóbb a „fejlett” modern ember hozzáállása az élő Természethez, különösen az állatvilághoz. Erről hosszasan beszéltem egy másik könyvben,[3] ezért itt megelégszem, hogy néhány ténnyel nyomatékosítsam. 

A primitív ember – s gyakran az az ember is, akinek festői civilizációja minden, csak nem „modern” – kétségtelenül éppen elég rosszul bánik az állatokkal. Elég, ha csupán Dél-Európa kevéssé iparosodott országaiba vagy a Közel- és Közép-Keletre utazunk, ha erről alaposan meg akarunk bizonyosodni. S a modern vezetők egyáltalán nem egyenlő mértékben voltak sikeresek a jámbor állatok iránti ősrégi kegyetlenség megszűntetésében, legyen szó akár a keletről, akár a nyugatról. Gandhi, a hite fő tanaként állandóan hangoztatott egyetemes jóság nevében sem volt képes megakadályozni a hindú tejesembereket borjúik halálra éheztetésében, hogy néhány extra pint tehéntejet adhassanak el. Mussolini sem tudta felkutatni és elítélni az összes olyan olaszt, aki még a kormányzata alatt is ragaszkodott ahhoz a gyűlöletes szokáshoz, hogy a csirkéket élve kopasszák meg, azon az alapon, hogy „a tollak így könnyebben kitéphetők”. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy az állatok iránti jóság nemzeti szinten végeredményben nem bármiféle föléje helyezett vallás vagy filozófia tanításától függ. Ez a valóban felsőbbrendű fajok egyik megkülönböztető jellemzője. És semmiféle vallási, bölcseleti vagy politikai alkímia nem változtathatja az egyszerű fémet arannyá.     

Ez nem azt jelenti, hogy egy jó tanítás nem segíthet kihozni a legjobbat minden fajból, csakúgy, mint minden individuális férfiból vagy nőből. Ám a modern ipari civilizáció, ameddig emberközpontú – nem egy emberfeletti, kozmikus rend ihlete vezeti –, s a minőség helyett a mennyiségre, a jellem és a belső érték helyett a termelésre és a vagyonra hajlamos helyezni a hangsúlyt, semmiképp sem rokonítható az állhatatos egyetemes jóság kibontakozásával, még a jobb népek körében sem. Elrejti a kegyetlenséget. Azért viszont nem tesz semmit, hogy elfojtsa, vagy legalább csökkentse. Elnéz, sőt magasztal az állatokkal szemben elkövetett bármilyen rémtettet, ha történetesen közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a pénzkereséssel, a vágóhidak mindennapos borzalmától az állatok cirkuszi idomár, prémvadász (s szőrös állatok esetén igen gyakran a nyúzó) és élveboncoló kezétől elszenvedett mártíromságáig. Természetesen az emberi lények „felsőbb” érdekét hozzák fel igazolásként, anélkül, hogy az emberek felismernék, hogy az az emberiség, mely készen áll szórakozást vagy luxust, „ízletes ételt” vagy akár tudományos eredményt, esetleg gyógymódot beszerezni ilyen áron, többé nem érdemli meg, hogy éljen. Tény, hogy sohasem volt ennyiféle elkorcsosulás és kór az emberek körében, mint a kötelező vagy csaknem kötelező oltások eme világában; ez a világ, amely az Élet elleni bűnök elkövetőit magasztalja – ártatlan élőlények kínzóit emberi célokért, mint amilyen Louis Pasteur –, s az emberiség „nagyjai” közé emeli, miközben elítéli a valóban nagyszerűeket, akik azért küzdöttek, hogy az emberi fajok szent hierarchiáját nyomatékosítsák a túlhangsúlyozott, és különben is nyilvánvaló létezői rangsor előtt és felett, s akik mellesleg felépítették az egyetlen Államot a nyugaton, melynek a tudatlan teremtmények védelmére hozott törvényei Asóka király és Harsavardhana évszázadokkal korábbi rendelkezéseire emlékeztettek (amennyire ez lehetséges volt egy hideg éghajlatú, modern ipari országban).[4]   

Egy ilyen világ büszkélkedhet a díjazott kutyák és macskák és általában a házikedvencek iránti gyengéd gondoskodásával, miközben igyekszik elfeledni (és a jobb civilizációkkal elfeledtetni) azt a borzasztó tényt, hogy egyedül Nagy-Britanniában évente egymillió teremtmény élveboncolását végzik el. Azt nem tudják elérni, hogy a mi figyelmünket is elkerüljék titkolt rémségei, s hogy bármennyivel is jobban meggyőzzön minket az állatok iránti kedvesség „fejlődéséről”, mint az emberek iránti növekvő jóságról, „hitvallásuktól függetlenül”. Nem vagyunk hajlandóak bármi egyebet látni ebben, csak a legsötétebb élő bizonyítékát annak, amit a hindúk ősidőktől fogva „Kali-Yugának”, a „Sötét Kornak”, a Homály Érájának, a jelenlegi történelmi ciklus utolsó (s szerencsére a legrövidebb) részének neveztek. Nincs remény arra, hogy „a dolgokat helyükre tegyük” egy ilyen időszakban. Lényegében az a kor ez, amit oly erőteljesen, noha szűkszavúan úgy jellemeztek a könyvek Könyvében – a Bhagavad-Gítában –, mint amiben „a nők romlásából a kasztok keveredése származik, a kasztok keveredéséből az emlékezet elvesztése, az emlékezet elvesztéséből a megértés hiánya, s abból minden gonoszság”.[5] A kor, melyben a hamisságot nyilvánítják „igazságnak”, az igazságot pedig hamisságként üldözik, vagy őrültségként gúnyolják, melyben az igazság képviselői, az isteni ihletettségű vezérek, rasszuk és minden élő igaz barátai – az istenhez hasonlatos emberek – legyőzetnek, követőiket megalázzák, emléküket rágalmazzák, míg a hazugságok mestereit „megváltókként” üdvözlik. A kor, melyben minden férfi és nő rossz helyen van, s a világot alsóbbrendű egyének, elfajzott fajok és aljas doktrínák uralják, minden részletében olyan ocsmányságot hordoz, ami még a teljes anarchiánál is sokkal rosszabb.    

Ez az a korszak, melyben a diadalmas demokraták és szépreményű kommunistáink „lassú, de biztos, tudomány és oktatás általi fejlődéssel” büszkélkednek. Köszönjük szépen az ilyen „fejlődést”! A puszta látványa is elég ahhoz, hogy megerősítsen bennünket a történelem ősi, ciklikus elgondolásának hitében, melyet valamennyi régi, természetes vallás (beleértve azt is, amelyikből a zsidók – s rajtuk keresztül tanítványaik, a keresztények – az Édenkert, az Idő kezdete Tökéletességének szimbolikus történetét kölcsönözték) mítosza ábrázolt. Mindez csak arra a tényre emlékeztet minket, hogy az emberi történelem távol áll a jobb felé tartó állhatatos emelkedéstől, ehelyett az emberiség elkorcsosulásának, elférfiatlanodásának és elerkölcstelenedésének reménytelen folyamata; kérlelhetetlen „bukás”. Felkelti bennünk a vágyat, hogy lássuk a véget – a végső összeroppanást, mely a feledésbe taszítja mind a két értéktelen „izmust”, melyek a gondolat és jellem romlásának termékei, s az egyenlőség nem kevésbé értéktelen vallásait is, melyek lassan előkészítették a terepet az előbbiek számára; Kalkinak, a gonosz isteni Elpusztítójának eljövetelét; egy új Ciklus hajnalát, mely, ahogy minden időciklus mindenkor tette, „Aranykorral” veszi kezdetét.            

Nem számít, mennyire lesz véres a végső összeomlás! Nem számít, milyen régi kincsek vesznek el örökre a megváltó tűzvészben! Minél hamarabb eljön, annál jobb. Várunk rá – s az ezt követő diadalra –, bízva az isteni megalapozású ciklikus Törvényben, mely meghatározza a lét minden időbeli megtestesülését, az Örök Visszatérés törvényében. Várunk rá, és a ma üldözött Igazság ezután következő diadalára, a lét örökkévaló törvényeivel összhangban álló, egyetlen hit diadalára, bármilyen nevet is kapjon, az egyetlen modern „izmuséra”, mely a legkevésbé sem modern, csupán azon princípiumok legutóbbi kifejeződése, melyek olyan ősiek, mint a Nap, mindazon emberek diadalára, akik évszázadokon keresztül és manapság sem veszítették el soha szem elől a Nap által elrendelt, örökkévaló Rend látomását, s akik önzetlen szellemmel harcoltak, hogy ezt a látomást másokra is kiterjesszék. Várunk az Új Rend dicsőséges visszaállításra, ezúttal világszerte, előre vetítve az időben, a következő és minden ismétlődő „Aranykorban”, a Kozmosz örök Rendjére.

Ez az egyetlen dolog, amiért nem csak élni, hanem meghalni is érdemes, ha ebben a kiváltságban részesülhetünk, most, 1948-ban.

Készült 1948. április 9-én Edinburgh-ban, a híres liegnitzi csata 707-ik évfordulóján.

(In: Savitri Devi: The Lightning and the Sun, Counter-Currents Publishing, San Francisco, 2015, 3-21. old.)


[1] Míg Ikarosz a tengerbe zuhant, a perui hős kővé vált, mikor elérte a hegycsúcsot Cuzcóban, ahol a nagy naptemplomnak kellett a későbbiekben állnia.  

[2] A szanszkrit iratok Szatja-jugája.

[3] Impeachment of Man, Calcutta, 1959.

[4] Az állatokkal szembeni kegyetlenség ellen hozott törvényekre utalok, melyek a szememben a németországi nemzetiszocialista rendszer egyik dicsőségét jelentették.  

[5] Bhagavad-Gíta, I.47-től [Magyar nyelven például: A magasztos szózata – Bhagavad-Gítá, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, ford.: Lakatos István, 13-14. old.]

2021. március 10., szerda

Martin Heidegger – Beszéd 1933. november 11-én


Német tanárok és bajtársak! Német honfitársak, férfiak és asszonyok! 

A Német Nemzetet a Vezér szavazásra hívta; a Vezér ugyanakkor nem kér a nemzettől semmit, a legfelsőbb, önkéntes döntés közvetlen lehetőségét adja meg neki, mégpedig azt, hogy ez a nemzet kívánja-e saját létezését vagy sem. A nemzet holnap nem másról szavaz, mint jövőjéről. 

E szavazást aligha lehet az eddig ismert szavazási eljárásokhoz hasonlítani. Egyedi tényezője az általa elérendő döntés valódi jelentősége. Az egyszerű és végső engesztelhetetlensége nem tűr semmiféle megingást és késlekedést. E végső döntés nemzetünk létének legkülső határáig terjed. Mi ez a határ? Minden létező eme őseredeti követeléséből áll, nevezetesen hogy megtartsa és megmentse saját lényegét. Így korlátot emeltek aközé, ami követelhető egy nemzettől és aközé, ami nem. A becsület e princípiuma alapján a német nemzet megőrzi méltóságát és élete feletti döntés jogát. Az egyéni felelősség akarása azonban nem csupán nemzetünk létének alapelve, hanem ugyanakkor a nemzetiszocialista állam eredményének kezdeti tényezője is. S az egyéni felelősség eme akarásából minden szakma munkája kicsiben és egészében is ugyanilyen szükségszerű céljának helye és rangja felé tart. A különböző szakmák munkája az állam élő keretét hordozza és támogatja; e mű visszaszerzi a nemzet számára realitását, ugyanez a mű az államot a nemzet valóságaként az emberi létezés valamennyi fontos erejének hatáskörébe helyezi.


Nem becsvágy, nem dicsőségre törekvés, nem is vak makacsság és hatalomra törés, hanem kizárólag a feltétlen egyéni felelősség tiszta akarása nemzetünk sorsának hordozásában és uralásában bírta rá Vezérünket a „Népszövetség” elhagyására. Nem vonta ez maga után a nemzetek közösségétől való elfordulást, épp ellenkezőleg, e lépéssel nemzetünk alávetette magát az emberi lét természetes törvényének, mely minden nemzet számára kötelező érvényű, amennyiben nemzet kíván maradni. 

Éppen az ennek megfelelő engedelmesség vezet egymás komolyan vételéhez és az egyéni felelősség követelése nem mást fejez ki, mint pozitív hozzáállást egy közösséghez. Egy valódi közösség akarása épp olyan távoli a kötelesség nélküli világtestvériségtől, mint a vak zsarnokságtól. Ez az akarás eme szélsőségen túl cselekszik, létrehozza a nemzetek és államok nyílt és férfias egymásra utaltságát és egymáshoz kötöttségét. 

Mi történik egy ilyen akarás meglétekor? Visszazuhanás a barbárságba? Nem! Az üres tárgyalások és rejtett ügyletek elfogadásának visszautasítása az egyénileg felelős tett egyszerű és hatalmas követelésével. A törvénytelenség kirobbanása? Nem! Minden nemzet támadhatatlan önállóságának világos megvallása. Egy szellemi nép alkotásainak megtagadása és egy történelmi hagyomány szétzúzása? Nem! A megtisztult és gyökereihez visszanövő ifjúság ébredése. Az állam akarása e nemzetet önmagával szemben megkeményíti és minden valódi mű iránt tiszteletteljessé teszi.

Mi is történik valójában? A nemzet visszanyeri léte akarásának igazságát, mivel az igazság a kinyilatkoztatás, mely a nemzetet tetteiben és tudásában biztossá, tisztává és erőssé teszi. Az ilyen igazságból fakad a valódi tudás-akarás, ez pedig magában foglalja a tudás igényét. S végül ebből mérhetjük ki a határokat, melyeken belül a valódi kérdéseknek és vizsgálódásoknak meg kell alapozódniuk és be kell igazolódniuk. Ebből a forrásból jön létre számunkra a tudomány. Az egyénileg felelős nemzeti lét szükségszerűségétől elválaszthatatlan. A tudomány ezért az e szükségszerűség mérsékelte nevelési szenvedély, tudni akarni, hogy tudást szerezzünk. Tudni számunkra azt jelenti, hogy hatalommal bírunk a dolgok felett az értelemben és készen állunk cselekedni. 

Elválasztottuk magunkat a gyökértelen és erőtlen gondolkozás istenítésétől. Látjuk az ezt kiszolgáló filozófia végét. Biztosak vagyunk benne, hogy visszatér a létező lényegére irányuló megalkuvás nélküli, egyszerű rákérdezés tiszta keménysége és a tettnek megfelelő biztonsága. Az őseredeti bátorság a létezővel való szembenézésben – hogy növekedjünk vagy elpusztuljunk – egy nemzeti tudomány kérdezésének legbensőbb indítéka. A bátorság ugyanis előre csábít, a bátorság elszakít attól, ami mostanáig volt, a bátorság megkockáztatja az ismeretlent és a kiszámíthatatlant. Számunkra a kérdezés nem újítók kötetlen játéka. A kérdezés nem is a kétséghez makacsul, bármi áron ragaszkodás. A kérdezés számunkra: kitenni magunkat a dolgok és törvényeik fennköltségének, a kérdezés számunkra: nem zárni el magunkat a megszelídítetlen borzalmától és a sötétség zűrzavarától. E kérdezés kedvéért kérdezünk, s nem szolgáljuk a megfáradtakat és kényelmes válaszok utáni komótos kutatásaikat. Tudjuk, hogy a kérdezés bátorsága, a lét mélységének átélése és a lét mélységének elviselése már önmagában magasabb válasz, mint a mesterséges eszmerendszerek bármelyik túlságosan is olcsó közlése. 

S így mi, akiket nemzetünk tudás-akarásának megőrzésével bíztak meg a jövőre nézve, valljuk: a nemzetiszocialista forradalom nem csupán a meglévő hatalom átvétele az államban egy másik párt által, mely taglétszámában oly jelentősen megnövekedett, hogy ezt megtehette. Ez a forradalom a német lét teljes átalakulását idézi elő. Mostantól minden egyes dolog döntést, minden tett felelősséget követel. Biztosak vagyunk benne: ha az egyéni felelősség akarása a nemzetek együttlétezését vezérlő törvénnyé válik, akkor minden egyes nemzet az összes többi nemzet tanára lehet és tanárának kell lennie a nagy tettek gazdagságának és erejének, az emberi lét műveinek terén.


A választás, melyet a német népnek most meg kell hoznia, egyszerűen önmagában álló eseményként, a végeredménytől teljesen függetlenül, a nemzetiszocialista államban megtestesült új német valóság legerősebb kifejezése. A nemzeti-egyéni felelősség iránti akarásunk azt kívánja, hogy minden nemzet találja és őrizze meg rendeltetésének nagyságát és igazságát. Ez az akarás a nemzetek közötti béke legerősebb biztosítéka, mivel önmagát a férfias tisztelet és feltétlen becsület alapvető törvényéhez köti. A Vezér az egész népben felélesztette ezt az akarást és egyetlen elhatározásba forrasztotta. Senki sem maradhat távol a választásoktól a napon, amikor ez az akarás megnyilváníttatik. Heil Hitler!

(Bekenntnis der Professoren an den deutschen Universitäten und Hochschulen zu Adolf Hitler und dem nationalsozialistischen Staat, Überreicht vom Nat.-soz. Lehrerbund Deutschland, Gau Sachsen, é. n. [1933], 13-14. old.)