Julius Evola – Személyazonosító igazolvány

Úgy tűnik, napjaink kulturális köztársaságának utcáin és terein nem engedélyezik, hogy hivatalos „személyazonosító” nélkül sétáljunk; nem éri meg idegennek, „kívülállónak” sem hirdetni magunkat: az útlevelek láthatóan nem érvényesek. „Honosítani” kell magunkat, bizonytalan fogalmak nélkül kifejezni politikai identitásunkat a hatályos intézkedéseknek megfelelően, legalábbis e köztársaság prefektúráinak rendelete szerint, melyet a „harmadik oldal” sajtófőnökei szabadon uralnak.

Egyszer s mindenkorra tegyünk eleget eme úriemberek kívánságainak, rendezzük el a dolgot.

Folyóiratunk nem azért jött létre, hogy a fasizmust és a „fújtatók” Mussolini urát létrehozza, amivel a fasizmus és Mussolini úr sem tudna mit kezdeni. Ehelyett folyóiratunk azért született, hogy olyan princípiumokat védelmezzen, melyek teljesen ugyanazok lennének, akár fasiszta, akár kommunista, anarchista vagy köztársasági rendszerben élnénk.¹

Ha e princípiumokat politikai szintre helyeznénk át (ahol önmagukban semmi dolguk), a kvalitatív megkülönböztetést, s így a hierarchia, a legtágabb értelemben vett birodalom rendjét kapnánk, annál is inkább, mivel minden, ami koncepciónkban heroizmus és harcosi méltóság, csupán magasabb nézőpontból igazolható. Ha nem így lenne, akkor nem tudnánk, hogy szálljunk szembe a legprecízebben és valamennyi szinten mindennel, ami demokratikusan és egyenlősítő módon erjesztő.

Amíg a fasizmus e princípiumokat követi és védi, addig fasisztának tekintjük magunkat. Ennyi az egész.²

E „stílus” azonban a legtöbb ember számára nem divatos: ma fasisztának kezdjük nevezni magunkat, majd állást foglalunk bizonyos ideák mellett és ellen, attól függően, hogy a fasiszta politika elfogadja vagy elutasítja ezeket – feltéve, hogy a „fasizmus” nem redukálódott tabuvá, egyfajta mindenki által megfizetett belépőkártyává a legsajátabb és legkülönbözőbb véleményekhez. Mi másfelől onnan kezdjük, hogy magunkat integrális és antimodern értelemben vett imperialistáknak nevezzük, s annyiban állunk egy politikai párt, nemzet vagy megközelítés mellé vagy szegülünk szembe vele, amennyiben ezt követik, s nem csinálunk „politikát”: nem csináljuk és nem is akarjuk csinálni. Ideákat és princípiumokat védelmezünk.

Nem vagyunk sem nacionalisták, sem internacionalisták, mivel a birodalom kérdése felette áll e modern ideológiáknak.³ Nem állunk a birodalom „öröksége”, „küldetése” vagy kötelező elrendeltetése mellett egy adott kiváltságos rassz számára.⁴ E régi, egyfelől már zsidó, azután germán-porosz, másfelől giobertista-mazzinista ideológia⁵ számunkra a hiúság és a babonás „történetfilozófia” gyümölcse. A birodalom azé a nemzeté, mely méltónak bizonyul rá, s mindenekelőtt nem beszél róla, hanem akarja.

Ezen felül csupán azt mondhatjuk, hogy egy pillantást vetve a modern világ panorámájára, számunkra úgy tűnik, amennyiben nemzetekről van szó, Itália, talán Németországgal együtt, nagyobb mértékben rendelkezik bizonyos lehetőségekkel olyan értékek és princípiumok megértésére, melyek egy birodalom alapját képezhetik. Nem tudjuk, e lehetőségek diadalmaskodhatnak-e, vagy akár csak korlátozhatják ama modern „civilizációt”, mely pusztító tevékenységét ugyanolyan módon és erőteljesen gyakorolja ezekben az országokban. Mi bízunk benne, mindenekelőtt spirituális hagyományunk, azután ama föld javának érdekében, ahol élünk.

Úgy tűnik, ezzel eleget mondtunk, legalábbis egyelőre, s mindenekelőtt azért, mert nem kívánunk programokba és kinyilatkoztatásokba merülni. Egyetlen „mítosszal” szállunk szembe nyíltan, mégpedig hogy a spiritualitásnak és a kultúrának mintegy a politika függő részeinek kell lenniük. Ehelyett azt állítjuk, éppen a spiritualitás és kultúra kellene hogy kondicionálja a politikát, ha utóbbit nem akarjuk valami kicsi, empirikus és kontingens dologgá redukálni.

Másfelől, ha Mussolini úr elismeri, hogy a „kártya” nem adományoz intelligenciát azoknak, akik amúgy sem rendelkeznek ilyesmivel, mivel itt nem is intelligenciáról, hanem valami e felettiről van szó, úgy véljük, téziseink még e tekintetben sem túl „heterodoxok”. Ami a többit illeti, reméljük, hogy a „regularitás” peremvidéke – azok, akiknek láthatárát nem korlátozza közvetlenül orruk elé emelt tenyerük – egyre csak növekedni fog, ám, az eddig elmondottaknak megfelelően, ez a legkevésbé sem tőlünk függ.

¹Evola igazából már felvetette ugyanezeket a témákat az antifasiszta Colonna di Cesarò Lo Stato democraticójában (1925) és Giuseppe Bottai Critica fascistájának hasábjain (1926-1927). Nem kaméleon-jelleg volt, hanem egyszerűen a La Torre első számában elméletbe foglaltak alkalmazása. Vö. Giovanni Sessa: Evola: pensatore della Tradizione. Il Barone e la politica, in: La Biblioteca di via Senato, Speciale Julius Evola, 2018. október.   

²E sorokat harminc évvel a La Torre eseményeit követően kommentálva az Il cammino del cinabróban (1963) Evola hozzátette: „Valaki felhívta figyelmünket arra, hogy e tézisek közül néhány nem állt összhangban Mussolini elgondolásaival, mire mi csupán annyit felelhetünk: annál rosszabb Mussolininak”. A témához lásd még Evola La Torre 1930 című cikkét ebben a kötetben.   

³Érdemes felidézni, hogy Evola már foglalkozott a kérdéssel a két évvel korábban megjelent Imperialismo paganóban.   

⁴Evola ebben az esetben is úgy használja a rassz fogalmát, hogy kulturális és ideális valóságot ír le vele, ezért szellemi, nem pedig biológiai vagy fizikai realitás. Eme alapvető beállítódás lényegében nem fog változni a második világháború során és a háborút követően sem. Vö. Marco Rossi: Razzismo ed esoterismo, in: AA. VV., Esoterismo e fascismo, Edizioni Mediterranee, Róma, 2006.   

⁵Az utalás Mazzinire a hivatkozásnak köszönhető a Risorgimento elméletében jelenlévő harmadik, republikánus Rómára, az ókori Róma nagyságának és a pápák Rómájának utódjára. Az utalás Giobertire inkább az ő elméletével függ össze az itáliaiak, a vicói eredet erkölcsi és polgári felsőbbrendűségének meglétéről. Az sem lehetetlen, hogy állításával Evola el kívánta különíteni magát az újpüthagoreus Arturo Reghini elgondolásaitól.   

(La Torre, Nr 1, 1930. február./Julius Evola: La Torre, Foglio di espressioni varie e Tradizione una, Edizioni Mediterranee, Róma, 2020., 94-96. old.)

Francis Parker Yockey – A két háború közötti időszak első szakasza, 1919-1930

Valamiképp minden háború a politikával áll összefüggésben, s a politika célja a hatalom birtoklása. Ha egy állam kevesebb hatalommal kerül ki a háborúból, mint amennyivel előtte rendelkezett, akkor elvesztette azt. Nem számít, kinek a csapatai tértek vissza a harcmezőről, s kinek fekszenek ott holtan, a katonai győzelem vagy valódi politikai győzelmet von maga után, vagy semmilyet. A katonai összecsapásokon kívüli események a puszta katonai győzelmet valódi politikai vereséggé alakíthatják át. 

Így történhetett, hogy az első világháború fő vesztesei Anglia és Németország voltak, a fő győztes pedig Japán, noha katonai győzelmet nem is aratott, egyszerűen azért, mert tevékenyen részt sem vett a konfliktusban. Közvetlenül forradalmi átalakulását követően Oroszország olyan helyzetben találta magát, melyben hatalma roppantul megnövekedett, mivel Németország és Ausztria-Magyarország megszűntek európai nagyhatalmak lenni. Amerika politikai győztes volt, ám hiányzott politikai tapasztalata és vezetőrétege, ezért egyáltalán nem tudta megőrizni új hatalmi helyzetét, tehát legtöbb nyereségét fel kellett adnia. 

Németország veszteségei nyilvánvalók: területének húsz százaléka, külföldi kölcsönei és gyarmatbirodalma, ásványkincsei és forgótőkéje legnagyobb része és presztízse mind elveszett – a versailles-i békediktátum mindezt elrabolta tőle. 

Ám Angliának még nagyobb veszteségekbe kellett belenyugodnia. A nyugati féltekén teljesen elvesztette befolyását Amerika javára, s csaknem ugyanilyen teljesen korábbi uralmát a tengerek felett. Oroszország megszerezte pozícióját Közép-Ázsiában, Japán és Amerika pedig a Csendes-óceánon, míg a színes világforradalom lerombolta nemzetközi elismertségét. A háború aláaknázta a Brit Birodalmat, különösen Nagy-Britannia India feletti uralmát. A Gandhihoz hasonló forradalmárok vezetésével India alávetett lakossága kezdte saját kezébe venni a dolgokat. A fehér urak rádöbbentek, hogy szavuknak nincs többé hatalma. Minden percben tárgyalni kényszerültek a tevékeny, magára talált helyi népességgel, személyes és hivatali ügyekben is meg kellett tanulniuk roppant nagy óvatossággal eljárni. Ilyen dolgok mentek végbe Európa többi gyarmati hatalmának alávetett népei körében is. A színes világban mindenütt hatalmat és presztízst vesztett a fehér európai. Így nem csupán a két vezető állam, Anglia és Németország vesztette el a háborút, hanem az egész nyugati kultúra is, noha ez az organizmus in toto katonailag nem is vett részt benne. A semleges Hollandia például így lett a háború politikai vesztese, ismét csak bizonyítva, hogy a politikai vereség nem függ a háborús vereségtől. 

Franciaország esetében a politikai és katonai győzelem egybeesett. A háború előtt Franciaország volt a leggyengébb a nagyhatalmak körében; 1920-ra Európa ura lett. Valóban úgy érezte, ismét eljátszhatja Napóleon szerepét, vis-á-vis szembeszállhat Angliával és a kontinentális Európa feletti mulandó politikai hegemóniája során a Franciaország és Anglia közötti diplomáciai küzdelem volt a legdinamikusabb a világon. 

Franciaország ideiglenes dominanciája a két háború közötti időszakban jól szemlélteti a hatalom természetét. Végeredményben a hatalom belső minőségektől függ. Flották, fegyverek, katonák tömegei nem biztosítanak szabad utat felé. Az ilyenek csupán a hatalom velejárói, birtoklásuk nem jelenti forrását. A politikai világon belül a hatalom folytonos mozgásban van. Léteznek erős, ám sekély áramlatai, melyek ideiglenesen hathatnak a mélyebb, igazabb, jobban érvényesülő áramlatokkal szemben. Franciaország katonai, ipari és természeti erőforrásai vonatkozásában minden szempontból teljes biztonságban volt Európában a közeljövőre nézve. 1923-ban, nem törődve Anglia tiltakozásával, katonai megszállás alá vonta Németország egy részét. Ekkoriban két német gondolkozó vitázott az európai helyzetről. Amikor egyikük kifejezte véleményét, miszerint Németország egy évtizeden belül ismét az európai politika súlypontjává lesz, a másik, a „realista” durván megszakította párbeszédüket. Hermann Keyserling elég „realista” volt ahhoz, hogy felismerje a „valóságot” – akármelyik bankárgyakornok képes erre –, ám Spengler az európai hatalom forrására, a nyugati civilizáció sorsára gondolt. 

Az 1930-as évek során az Európa feletti francia uralom hajnali ködként foszlott szét. Nem volt ekkoriban nagy krízis, korszakos háború. Az 1933-as európai forradalom puszta ténye harc, az ellenségeskedés minden jele nélkül szűntette meg Franciaország hegemóniáját. Pozícióját egyedül anyagi tényezőknek, a hatalmi apparátus puszta irányításának köszönhette. Az uralmat birtokló rezsim belső minőségei nem voltak elégségesek annak igazolásához és megtartásához. Nem rendelkezett világ-hipotézissel, ideával, etikával. Dinamizmusa az uralom iránti nyers vágyon alapult, teljesen hiányzott belőle a személyfeletti küldetés érzése, egy világnézet, egy európai jövőkép. Amikor szembeszegült az 1933-as európai forradalommal, hatalma egyszerűen semmivé lett. A szuronyok senkinek sem nyújtanak jó lelkiismeretet, ahogy nem adják meg az uralkodás benső igazolását sem. A vazallusok meghátráltak, s hirtelen Franciaország találta magát vazallusi helyzetben Angliával szemben. Urának és mesterének megválasztása volt az utolsó hivatalos tett, ami Franciaország, mint nemzet politikai létezéséről tanúskodott. 

A nemzet idea, nem emberek tömege, nem is forma, melybe e tömeg önthető. E forma az idea kifejeződése, mellyel szemben az idea elsőleges. Az idea előtt nincs nemzet; amikor az idea beteljesíti önmagát, a nemzet örökre eltűnik. Nem számít, hogy szokások, formák, nomenklatúrák, diplomácia és a hatalom anyagi eszközei fennmaradnak, hogy meggyőzzék a múltba révedő romantikusokat a nemzet fennállásáról. A Szent Római Birodalom formaként 1806-ig létezett, ám politikai tényezőként megszűnt a Hohenstaufok hatalmának elmúlásával az 1176-os legnanói csatát követően. Mindazonáltal a politikában a tények, nem az állítások, nevek vagy jogi fikciók normatívak. Vallásos korokban, a hit időszakában talán ismét olyan szavakat használnak majd a politika birodalmában, melyek már rég nem tényekre vonatkoznak. Ám korunkban, az abszolút politika korában az értelmesebbek számára a politikai fikciók elvesztették vonzerejüket, miként hatékonyságukat is. 

Egy nemzet halála megfontolás tárgya, olyan esemény, melynek ki kell fejeződnie, idejét pedig meglehetős pontossággal előre lehet látni, hosszú távú politika alapjává lehet tenni. Egy nemzet haldoklása mutatkozik meg, amikor nem hisz többé küldetésében és fensőbbségében. Gyűlölni kezd minden újat és előre ösztönzőt. Körülnéz és minden irányba védelmi előkészületeket tesz. Többé nem törekszik gyarapodásra, hanem megelégszik hatalmi pozíciója fenntartásával. A hatalom megőrzéséhez azonban szüntelenül növelnünk kell azt. A nemzeteknek nem szükséges nagy katonai vereségben viharos halált halniuk. Rendszerint elég békésen múlnak ki, egyre mélyebbre süllyedve steril konzervativizmusukban, egyre inkább megriadva nagy döntések meghozatalától.

(The Enemy of Europe, Liberty Bell Publications, York, 1981-2003, 4-7. old.)

Hermann Göring – Harc az élveboncolás ellen

„Nem áll összhangban a német érzésvilággal, s főleg nem áll összhangban a német ember gondolkozásmódjával, a nemzetiszocialista szemlélettel az állatokat élettelen tárgyakkal azonosítani, gazdáik számára abszolút birtoklási jogot biztosítani”.

Honfitársak! Az élveboncolás során tanúsított állatkínzás elleni rendeletem megjelenésének napjától táviratok és levelek özönét kaptam, élénk helyeslést és nagy boldogságot fejezve ki, hogy végre energikus előrelépés történt e téren. Meglepő, hogy rendeletem derült égből villámcsapásként hatott. Az élveboncolás elleni küzdelem évek óta tart. Sokat beszéltek, rengeteg vita zajlott róla tudományos és nem tudományos formában is. A nemzetiszocialista kormány első pillanattól fogva világossá tette, hogy határozott módszerekkel fog élni ellene, mégis hónapokba telt, mire minden előkészítésével együtt elfogadhattak egy efféle törvényt. 

Annak érdekében, hogy az állatkínzás eme bevezető időszak során se terjedjen szélesebb körben, e rendelkezéssel járok közben és gyakorlom jogomat, hogy koncentrációs tábori őrizet alá vettessenek mindazok, akik még mindig azt hiszik, élettelen árucikkekként bánhatnak az állatokkal.

 

A német nép minden időben különös szeretettel viseltetett az állatok iránt, élen járt az állatok védelmében. Isten teremtményeiként tekintett rájuk, különösen az évezredek óta vele együtt élő házi és tanyasi állatokra, mondhatni munkatársaira, valamint – gondoljunk csak a paripákra – harcostársaira. A német ember számára nem csupán organikus értelemben vett élőlények, hanem érző életet élő, fájdalmat, örömet, hűséget és odaadást mutató teremtmények. Sohasem felelhet meg a népléleknek az állatok azonosítása élettelen, halott, érzéketlen tárgyakkal, hogy az állatokra a hasznosítás érzés és lélek nélküli objektumaiként tekintsenek, a munka puszta segédleteként, amit csak hasznossági ok miatt tartanak és ugyanígy, haszon miatt kínoznak és pusztítanak el. Az árja népek, különösen a németek meséi és történetei az árja ember és az állat közötti összetartás szellemét mutatják.

(Rádióbeszéd, 1933. augusztus 28.)

Ernst Jünger – Erósz

Ahogy a háború fáklyaként lobbant fel a városok szürke falai felett, hirtelen mindenki úgy érezte, mintha kiszakítanák hétköznapjai sorából. A tömegek tántorogva, összezavarodva özönlötték el az utcákat az előttük feltornyosuló, óriási vérhullám taréja alatt. E hullám előtt minden érték eltörpült, melyek egybefonódását az idő egyre gyorsuló menetbe lendítette. A nüanszok kifinomult, bonyolult, egyre csiszoltabb kultúrája, az élvezetek leleményes elaprózódása elpárolgott az elmélyült, átélt hajtóerők sziporkázó kráterében. A szellem finomítása, az értelem szerető kultusza lehanyatlott a barbárság zajos újjászületésében. Más istenek emeltek minket a napok trónusára: az erő, az ököl és a férfiúi bátorság. Megtestesülésük a felfegyverzett ifjúság hosszú oszlopaiban dübörgött az aszfalton, ujjongás és hódolatteljes borzongás függött a tömeg felett.

Megfelelt a természetes eseményeknek, hogy az erő eme újrafelfedezésének, eme csúcsra hajszoló férfiasságnak változtatnia kellett a nemek közötti összefüggéseken is. Ráadásul egyben az élet megragadására törő hevesebb akarat is volt, az én bensőbb élvezete, kérésztánc az örökkévalóság szakadéka felett. 

A kultúra alapjainak minden megrázkódtatása az érzékiség váratlan kitöréseit vonja maga után. Az élet-ideg, mely eddig elszigetelődött, és minden olyas bizonysággal kipárnázott volt, melyet a közösség csak nyújtani tud, egyszerre védtelenül jelenik meg ekkor. A lét, melyet az ember oly észrevétlenül szív magába, mint a bőséges levegőt, kiszolgáltatottá válik, a veszély szokatlan közelsége álomszerű és kusza érzéseket hív elő. 

Évek térségein gondosan elosztva helyezkedik el az élvezet termése; ha az ősforrás kiapad, a gyümölcsöknek el kell fonnyadnia. A kincsek a ládákban, a bor a pincékben, minden, amit korábban vagyonnak és bőségnek neveztek, hirtelen különös mód feleslegessé, csaknem teherré válik. Az ujjak a dukátok köré fonódnak – mennyi időnk van még, hogy élvezzük őket? Milyen pompás is a burgundi! Ki fogja benyakalni ezt a borocskát, ha mi már nem leszünk életben? Eltölt még a meleg, mikor az örökös az üvegbe dugja orrát és belekóstol az italba? Ó, bárcsak egyetlen vad húzással kiüríthetnénk minden hordót! Utánunk a vízözön, a sírban úgysem lesz öröm! 

Ó, te élet! Még egyszer, egyszer még, talán utoljára! Fosztogatni, dőzsölni, pocsékolni, az egész tűzijátékot ezernyi napba és keringő tűzkerekekbe fröcskölni, elégetni a felhalmozott erőt a jeges sivatagba indulás előtt. A hús hullámverésében ezernyi torokkal bírni, a fallosznak csillogó templomot állítani. Ha az órának soha többé nem is kell ütnie, a mutató a számlap felett még zúgva száguldhat, át a nappal és éjszaka valamennyi óráján. 

Így tértek le megszokott útjukról azok az erők, melyek addig bonyolult kerékműként egymásba fogódzkodtak, hogy az érzéki ember hatalmas megnyilatkozásává egyesüljenek. Feltétlen szükségszerűség volt ez, noha romantikus fátylak rejtették, és a kor szelleme öntötte többé-kevésbé megnyerő alakba, ám az egyfolytában fellépő nehézség mindig újra meg fog nyilvánulni, ha a létezés szilárd talaja meginog. Így lebbent meg az összes kamraablak fénye a bizonytalan éjben, a város utcáin zúgott a kapkodó forgatag, a lég pedig pattanásig feszült a rajongástól és a lelkesedéstől. Az élet nagyszerűsége ez, hogy amikor a halál a leginkább szorongat, háborúban, forradalomban és járvány idején, akkor csillog a legszínpompásabban, leggyönyörűbben. S mindaz a számlálatlan körülmény, melyben két ember a világ fordulatainak viharában egymáshoz menekül, örökkévaló erejében az élet diadala volt. Jóllehet mindegyikük mérhetetlenül szorongott: mikor lélegzetük elhalt a szeretet örvényében, még a legcsüggedtebb is eloldódott az éntől, s a keringő életbe fonódott, az örök mindenségbe ömlött, e pillanatban pedig a halál, valódi alakjában, kicsinek és hitványnak tűnt számukra. Hátra maradt lent a mélyben, mikor az érzés íve meredeken az eszmélet fölé lövellt. 

Két érzület száll szembe velünk, mint az érzéki jelenségek eme özönének kiváltó okai: az élet utáni vágy, még egyszer hangsúlyosan megnyilvánulva, és a menekülés a mámor sűrűjébe, hogy a gyönyörben megfeledkezzünk a fenyegető veszélyekről. Ezek mellett természetesen sok más is közreműködik, ám korlátozott kérdésfelvetésünk mindig csupán a lélek birodalmának apró tartományait képes megragadni. 

Minél tovább tartott a háború, annál határozottabban vésődött alakjába a testi szerelem. A szüntelen pörölycsapások alatt csaknem ugyanúgy elveszítette fényét és ragyogását, mint minden, amit az ember magával vitt a harcba. Ezt is átitatta a szellem, mely a nagy ütközetek harcosaiba szövődött. Az anyagcsaták és a lövészárok-küzdelmek szelleme könyörtelenebb, ádázabb, brutálisabb, mint bármi, amit ember valaha is létrehozott, olyan, amilyet addig még nem látott a világ. Vadonatúj rassz volt, a legnagyobb erő mozgatta megtestesült energia. Ruganyos, szikár, inas testek, markáns arcok, ezernyi borzalom hatására kővé dermedt szemek a sisak alatt. A harc legiszonyúbb viszonyai közé állítva diadalmaskodott acélos természetük. Rohamuk a szétforgácsolt földeken a fantasztikus szörnyűség végső diadalát jelentette. Ha merész csapataik betörtek a szétzúzott állásokba, ahol zavarodott tekintetű, sápadt alakok bámultak rájuk, nem várt energiák szabadultak fel. A halál zsonglőrjei, robbanóanyagok és lángok mesterei, csodálatos ragadozók száguldottak keresztül az árkokon. A találkozás pillanatában a legmagasabb harciasság megtestesítői voltak, amit a föld valaha is a hátán hordott, test, értelem, akarat és érzék legélesebb összpontosítása. 

Természetesen csupán néhány kiválasztott létezett, akikben a háború ekkora nyugtalanságot szított, de a korszellemet mindig csak némelyek hordozzák. Világos, hogy mindenben, amit végrehajtottak, e férfiak lényének egy kurta, könyörtelen tettben kellett kirobbannia. Ahogy az alkoholt a maga erős, vizezetlen formájában értékelték a legtöbbre, úgy kellett rőt nekirugaszkodásban minden részegség akadálya ellen rontaniuk. Önmagunkat teljesen a tombolásba vetni, vedelni az életet – ez volt a jelmondat az ütközetek közötti lélegzetvételnyi szünetekben. Mit ártott, ha a hajnal ivászat romjai közt találta őket? A polgári megbecsülés érzésétől már egy világ választotta el őket. Hogy állt a dolog az egészséggel? Olyan emberek számára fontos, akik hosszú életkort remélnek. Idegen városok utcáin vonultak éles tekintettel és viharverten, ama szerelem zsoldosaiként is, mely minden után ki meri nyújtani a kezét, mert nincs vesztenivalója. A háború ösvényein menekvő vándorok szokásuk szerint kemény ököllel és nem túl sok érzéssel nyúlnak a dolgokhoz. Nincs idejük hosszas udvarlásra, regényes kibontakozásra, s mindarra, ami ezzel jár, amit a legjelentéktelenebb polgárlány is igényel. Virágot és gyümölcsöt követeltek az órától, ezért olyan helyeken kellett keresniük a szerelmet, ahol azt leplek nélkül kínálták nekik.

Nem lobbantották-e lángra éjről éjre a modern sugárutak csomópontjait Erósz, a megszabadított jegyében? Ott parádéztak hosszú sorokban, mindenre kész nőiségükben az aszfalt lótuszvirágai. Brüsszel! Ezernyi hajócsavartól felkavart élet. Hogyan lehetett hajtóereje ennyire hatalmas és mégis rémisztően gépies, mint maga a háború? Csupán egy acélos jellem tarthatott ki az örvényben anélkül, hogy megkopott volna. Tiszta funkcionalitás voltak ezek a szerelemben jártas testek; úgy ringatóztak kihívóan, susogó ruháikkal, mintha csillogó plakátokkal lennének teleaggatva. Egyszer hosszú ideig egy utcai lámpának dőltem, és ugyanezt a jelenetet ittam magamba újra és újra, ami a tengerpart egyhangú hullámveréseként ismétlődött. Újra és újra. Még a nyelv is hiányzott, amely akár az asztalkendő, a kés és a villa, képes enyhíteni egy étkezés állatiasságát. 

Régi városnegyedek sötét szegleteiből parázslottak elő a lámpások rőt szemei, élvezettel teljes csábítás a sietős öklöknek. A jelentéktelen házak belsejében csillogó tükrök, az áradó fényt nehéz vörös bársonyok nyelték el. Részeg nevetés hangzott fel, mikor a vasmarok a fehér húsba mélyedt. Harcosok és lányok, egyetlen ősi motívum. 

Mi ment végbe a számtalan borzalommal övezett falvakban? Holtan terültek el a sötétben, mikor átmasíroztunk rajtuk, csak az őrposzt bajonettje villant meg a piactéren. S az idegen rassz mégis kitörölhetetlenül vésődött bele az idegen földbe. 

Mikor a vörös élet a halál fekete szirtjei ellen tör, a különböző színek éles képpé állnak össze. Vannak olyan korszakok – ezek közepette élünk –, mikor a leleplezés, az eloldódás elutasít minden kifinomultat, törékenyt és lírait. A visszahőkölő élet mindenütt barbár sokasággá és lendületté sűrűsödik, a szerelemben és a művészetben is. Nincs idő könnyes szemmel a Werthert olvasni. 

Időnként biztosan – nem olyan prizma vagyunk, mely minden színt széthasít? Ki szeretné ezt képletbe foglalni? – felparázslott valami melegség, még az anyagcsata peremén is. Talán átreszketett az első lakott házak megrepedt spalettáin, az éj hideg rettegése felett, mint az érzések előőrsének kutató karja. Ketten feküdtek össze egy paraszt kamrájában, a durva vászon alatt, és rövid órákra biztonságban érezték magukat a pusztítás peremén, olyan biztonságban, mint két madárfióka a fa csúcsán, mikor zúgó éjszakai erdők ringatnak el a szélben. Talán egy diák és egy pikárd parasztlány, összebújva a háború valamelyik szirtjén. Most teljesen érzésből álltak, két szív, egymásba lobbanva egy jeges világban. Miközben a kis ablaktábla a közeli front kalapácsütemeire rezgett, ajkak cirógatták a férfi fülét, igyekezvén egy idegen nyelv minden dallamát belé önteni. E pillanat alighanem több sejtelmet ébresztett benne eme ország lelkét illetően, mint bármely korábbi könyv és felsőbb tanulmány. Mert mi az elme megértése a szívéhez képest? 

 Az ilyen éjszaka vezeklés és megváltás volt, még a reggelt is tomboló tűzben akarta szétrepeszteni. Meglehet, egyikük a kipróbált zsoldosok soraiban menetelt, csillogó szemmel és könnyű léptekkel. Ha szívét nem is sáncolta el dacos dalok és durva tréfák mögé, a másikénál kevésbé titkos borzongások reszkettették. Tisztán állt a lövések jégverésében, hajában még a csókok illatával. A halál barátként közeledett felé, érett gabonaszemként hullott alá az aratásban.

(In: A harc mint benső élmény, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2017, 57-65. o.)

Orgyilkosság az udvarnál

Tadamori, miközben a Bizen no Kami hivatalát viselte, a visszavonult Toba császár kérésére felépíttette a Toku-cso-juin és a Sza-ju-szan-ken-do avagy a 33 ken hosszúságú csarnok elnevezésű templomokat, amikben ezeregy Buddha lakozott. Tenso év harmadik hónapjának tizenharmadik napján ülték itt meg az első ünnepet. Jutalmul Tamba elöljáróságával tisztelték meg; e terület ekkor történetesen éppen rendelkezésre állt. A császár ráadásul nagylelkűen azt is megengedte neki, hogy belépjen az udvarhoz. Tadamori ezt először harminchat éves korában tette meg. Ám a magasabb rangú udvaroncok tomboltak a féltékenységtől, s tervet szőttek meggyilkolására a Go-Szecsi (Toyo-no-akari-no-szecsi) fesztivál estéjén, ugyanezen év tizenegyedik hónapjának huszonharmadik napján. Tadamori, aki nem civil tisztségviselő volt, harcosok sorából származott, s tudomást szerezvén a merényletről, szívét nyugtalanság kezdte gyötörni, hogy ilyen váratlan szégyen származott rá és házára, ám végül, mivel minden körülmények között kötelessége volt császári urát szolgálni, megtette a szükséges óvintézkedéseket. Mielőtt megjelent az udvarnál, hosszú tőrt vett magához, amit hosszú udvari öltözéke alatt övezett fel, majd egy alig megvilágított helyen félrefordult, lassan előhúzta a pengét, s áthúzta feje felett, hogy az jeges ragyogással messzire csillant. Mindenki tágra nyílt szemmel fordult feléje. Ezen felül Tadamori egyik szolgálója, születését tekintve ugyanazon család tagja, név szerint Szajoe-no-jo Ieszada, Taira no Mokunoszuke Szadamicu unokája és Sinno Szaburodaiju Iefusza fia fényes zölddel átfűzött vértet viselt világoszöld kariginuja alatt, kezében pedig egy tacsit tartott, hozzá íjhúr tasakot erősítve, s így várakozott a konivában, a Szejrjodennél lévő kis udvaron. 

A Kurando-no-to, a feljegyzések hivatalának vezetője, s néhány alárendeltje különösnek tartotta, hogy valaki ilyen oda nem illő öltözetet visel az udvar lépcsőinek mellvédjénél, a könyvtár harangkötele mellett, s azon tűnődtek, esetleg nem egy felforgató személyről van-e szó. A hatodik rangú tisztségviselők egyike végül meg is parancsolta neki, hogy azonnal távozzék. Ám Ieszada így felelt: 

– Úgy hallottam, ma éjjel megkísérlik megölni uramat, a Bizen-no-kamit, ezért jöttem így ide! 

Ezzel egy tapodtat sem mozdult, és semmi jelét nem adta, hogy távozni készülne. A hivatalnokok látták, hogy nincs mit tenniük, s végül az orgyilkosok nem próbálkoztak meg tervük végrehajtásával. 

Ám amikor Tadamori a Mikádó fenséges jelenlétében, birodalmi kívánságára táncolt, a többiek kigúnyolták őt, megváltoztatván a dal szövegét, azt énekelték, Isze heidzsi va szugame nari („Isze boroskancsója ecetes edénnyé változott”). Így foglalták bele elöljáróságát és rangját, az Isze-heisi címet egy szójátékkal. S mivel Tadamori egyik szemére kancsal (szugame) volt, ezt is kifigurázták. Tadamori nem tehetett semmit, egyszerűen csak még a vége előtt eltávozott a mulatságról, a Sisinden mögé ment, olyan helyre, ahonnan mindenki láthatta, s ott az oldalán viselt kardot Tonomo-no-cukasza kezébe helyezte. Ieszada, aki az urára várt, rögtön megkérdezte tőle, mi történt, de a nagyúr, noha igencsak szerette volna elmondani neki, látván szolgálója arckifejezését, mely azt sugallta, hogy akár erőszakot is elkövetne a Palotában, ha megtudná az igazságot, csupán annyit felelt, hogy semmi rendkívüli nem esett meg. 

A Go-szecsi fesztiválon csupán olyan kellemes dolgokat, mint például fehér papír, Suzenji papír, becsomagolt íróecsetek vagy szárukon tomoet viselő ecsetek volt szokás említeni a táncokhoz kapcsolódó dalokban. Ám volt egy bizonyos Tazai Kon-no-szotszu, Szuenaka no Kjo, akinek oly sötét arcbőre volt, hogy korának emberei kuro-szotszunak, vagyis „sötét szotszunak” nevezték őt. Mialatt a Kurando-no-to hivatalát viselte, mikor ő táncolt a fenséges színe előtt, megváltoztatták az ének szövegét, mely ekkor így hangzott: 

„Ó, micsoda fekete, fekete arc! Valaki biztosan fekete lakkba mártotta”!

Kwanzan-no-In korábbi főminisztere, Tadamasza herceg, aki alig tíz éves korában elárvult, édesapja, Tadamunde no Kjo csunagon halálát követően, Kaszei-no-Kjo to-csunagon veje lett Naka mikádó-tennó idején, mikor a harima no kami hivatalát viselte. Kivételesen pompázatos nászt ültek, így az az évi Go-szecsin a következő sorokkal gúnyolták őt is: „Harima rizse, téli zsurlója és muku levelei kifényesítik az emberek remek öltözékét”.

Így hát régen is történtek már ilyen események, ám semmi következményük nem volt, most pedig az emberek arról beszéltek, kétséges, hogy tenni kellene-e egyáltalán bármit is. 

Ahogyan Tadamori számított is rá, a fesztivál eredményeként valamennyi udvaronc és tisztségviselő együttesen lépett fel ellene, mivel kardot viselni udvari rendezvényeken és fegyveres kísérővel megjelenni a császári palota területén olyan dolgok voltak, melyeket a rangoknak megfelelően szigorúan szabályoztak. Birodalmi rendelkezés és ősi hagyomány volt ez. Azonban Aszon Tadamori közönséges öltözéket viselő katonát állomásoztatott a Palota kis udvarában, akiről azt állította, hogy a család szolgálója, a Go-szecsin pedig karddal az oldalán jelent meg. Mind a két tett felforgató lépés volt, amilyenekre korábban igen ritkán esett példa. Egyik bűnt tehát a másikra halmozta, úgyhogy nehezen menekülhetett a vád alól. Az udvar összes nemese beadványt intézett annak érdekében, hogy nevét töröljék az udvaroncok listájáról, ezzel együtt pedig fosszák meg rangjától és hivatalától is. Őfelsége, a Mikádó nagyon meglepődött, s a színe elé kérette Tadamorit, hogy betekintést nyerjen az ügybe. Válaszában Tadamori leszögezte, hogy mit sem tudott szolgálója jelenlétéről a Palotában, ám ha alárendeltjei hírül vették, hogy nemrégiben összeesküvést szőttek ellene, annak érdekében, hogy segítségére legyenek egy ilyen becstelenséggel szemben, titokban idejöttek, anélkül, hogy őt értesítették volna róla, akkor neki nem állt hatalmában ennek megakadályozása. 

– De ha igazolódik a másik vád – folytatta –, akkor ezennel testemet kiszolgáltatom annak a kardnak, amit Tonomocukaszának adtam át. Ha ugyanis ide hozzák, ki fog derülni, valódi fegyver volt-e vagy sem! 

Szavai nem maradtak hatástalanok, így sietve meg is hozták a kardot, s közszemlére tették. Külsejét tekintve fekete lakkhüvelyben lévő tőrnek látszott, ám belül csupán ezüsttel bevont fapengéje volt. Noha a becstelenség elkerülése érdekében látni engedte azt, amit kardnak véltek, fa pengével történő helyettesítése, mint elővigyázatosság a későbbi vádaskodások elkerülése érdekében, roppant mód dicséretes volt. Egy efféle terv nagyon is helyeselhető a harcosok gondolkozásában. Az pedig, hogy szolgálója a Palotán belül állt készenlétben, remek példája volt a szolgálattevők bushijának. Nem találták hát Tadamorit vétkesnek, épp ellenkezőleg, nagyon csodálták eljárását, s ki is hirdették ártatlanságát.

(Heike monogatari, második fejezet)

Ernst Jünger – Az erdőjárás, 3. fejezet

Technikai szempontból azok a választások, ahol a szavazatok száz százalékát a megkívánt módon adták le, aligha jelentenek nehézséget. Ezt a számot már elérték, sőt, meg is haladták, mivel bizonyos kerületekben több szavazat, mint szavazó bukkant fel. Az ilyesmi a lebonyolításban rejlő hibára mutat rá, mivel az nem számít az egész lakosságra. Ahol kiváló propagandisták működnek, így áll a dolog: 

Száz százalék: ez az ideális szám, amely, mint minden ideál, elérhetetlen marad. Ugyanakkor megközelíthető, mint a sportokban, ahol az elérhetetlen csúcsteljesítményekhez másodpercek vagy méterek töredékeivel azért közelebb lehet jutni. A megközelítés mértékét pedig bonyolult megfontolások sokasága határozza meg. Azokon a helyeken, ahol a diktatúra már teljesen megszilárdult, akár már a kilencven százalékos igenlés is túlságosan alatta marad a kívánt eredménynek. Minden tizedik emberben titkos ellenség rejtőzhet – nem várhatjuk el a tömegektől, hogy ezt a gondolatot elfogadják. Ellenben a két százalék körüli érvénytelen és ellenszavazat nem csupán elviselhető, hanem egyenesen kívánatos. E két százalékot nem akarjuk egyszerűen hasznavehetetlennek tartani és eltüntetni. Közelebbi vizsgálódást érdemel.

Manapság a nem reméltet éppenséggel a maradványokban leljük fel.

E két százalék haszna a szervezők számára kettős: először is érvényesítik a fennmaradó kilencvennyolc százalékot, megmutatván, hogy azokat is éppen úgy adták le, mint e kettőt. Így az igen-szavazat értéket kap, igazivá és teljes értékűvé lesz. A diktatúrák számára fontos bizonyítani, hogy uralmuk alatt a „nem” kimondásának szabadsága nem halt ki. Ebben rejlik az egyik legnagyobb elismerés, mellyel a szabadságnak adózhatunk. 

Két százalékunk második előnye abban áll, hogy fenntartja a megszakítatlan mozgalmat, amire a diktatúrák építenek. Ez okból kifolyólag ragaszkodnak ahhoz is, hogy még mindig „pártként” mutatkozzanak, noha ez teljesen értelmetlen. Száz százalékkal az ideált elérték volna, ez pedig magával hozná a veszélyt, mellyel minden beteljesülés összekapcsolódik. Még a polgárháborúk babérja is ezen nyugodhat. Minden nagy testvériesülés látványa esetén fel kell tennünk a kérdést: s hol van az ellenség? Az ilyen egyesülések ugyanakkor mindig kizárások is – egy harmadik és gyűlölt kizárása, aki azonban nélkülözhetetlen. A propaganda arra a körülményre van utalva, melyben az állam ellensége, az osztályellenség, a nép ellensége alapos vereséget szenvedett, s már majdnem nevetségessé vált, ugyanakkor még nincs teljesen elpusztítva. 

A diktatúrák nem élhetnek meg a puszta elismerésből, ha nincs egyszerre gyűlölet és ezzel együtt félelem, melyek az ellensúlyt adják. Száz százaléknyi jó szavazat esetén azonban a terror értelmetlenné válna; mindenütt csak az igazakkal találkoznánk. Ez a másik jelentősége a két százaléknak. Megmutatja, hogy ugyan a jók hatalmas többségben vannak, de még sincsenek teljesen veszélytelen helyzetben. Épp ellenkezőleg, azt jelzi, hogy ily meggyőző egységtől csupán a kivételes megátalkodottság tarthatja távol magát. A szavazócédulák szabotőrjeiről van szó, s nem logikus-e, hogy ha lehetőség adódik, másfajta szabotázsokra is kaphatók lesznek? 

Ez az a pont, ahol a szavazócédulából kérdőív lesz. Nem szükséges itt feltételeznünk egyéni felelősséget az adott válaszért, ámbár biztosak lehetünk benne, hogy fennállnak számszerű összefüggések. Azt is tudhatjuk, hogy a kettős könyvelés szabályai szerint e két százalék a szavazási statisztikától különböző nyilvántartásokban is fel fog bukkanni, mint például a nevelőintézetek és munkatáborok névlistája, vagy olyan helyeken, ahol egyedül Isten tartja számon az áldozatokat. 

Ez a másik szerep, amit eme apró kisebbség betölt a hatalmas többség számára – az első, ahogy láthattuk, arra szolgált, hogy értéket, sőt valóságot kölcsönözzön a kilencvennyolc százaléknak. Még fontosabb, hogy senki sem akarja, hogy abba a két százalékba tartozónak tekintsék, amiben egy kellemetlen tabu vált láthatóvá. Épp ellenkezőleg, mindenki arra helyez hangsúlyt, hogy jó szavazatának leadása széles körben ismertté legyen. S ha valóban a két százalékhoz tartozik is, ezt még a legjobb barátai előtt is titokban fogja tartani. 

E tabu további előnye abban áll, hogy a nem szavazók ellen fordítható. A részvételtől való távolmaradás ama viselkedések közé tartozik, melyek nyugtalanítják a Leviatánt, noha a kívülállók könnyen túlbecsülhetik lehetőségeiket. A fenyegetés láttán ezek gyorsan szertefoszlanak. Ezért mindig csaknem maradéktalan választói részvételre számíthatunk, s alig csekélyebb e számnál a kérdésfeltevő előnyére leadott szavazatoké. 

A választó súlyt fektet arra, hogy lássák a szavazáskor. Hogy teljesen biztosra menjen, mielőtt az urnához járulna, lehetővé teszi, hogy néhányan lássák is a szavazatát. A legjobb, ha ez kölcsönös, s így tanúsíthatják egymásról, hogy a kereszt a megfelelő helyre került. Tanulságos változatok tömkelege létezik erre, melyekről a jó európai, ki ilyen helyzetekről nem tanulhatott, soha nem is álmodna. A mindig visszatérő alakok közé tartozik az a derék polgár, aki a következő szavakkal adja át a céduláját: 

– Akár nyíltan is szavazhatnánk!

Mire a választási tisztviselő jóindulatú, ám titokzatos mosollyal így felel:

– Bizony! De mégsem kell ezt tennünk. 

Az efféle helyek látogatása megélesíti a hatalmi kérdések kutatójának szemét. Közelebb kerülünk az egyik idegdúchoz. Mindazonáltal túlságosan messzire vezetne, ha az intézmény részleteivel foglalkoznánk. Meg kell elégednünk annyival, hogy szemügyre veszünk egyetlen emberalakot, aki egy ilyen helyszínre azzal az eltökélt szándékkal érkezik, hogy nemmel szavazzon.

(Ernst Jünger: Der Waldgang, Klett-Cotta, Stuttgart, 1980, 8-11 old.)

Frigyes Vilmos trónörökös levele Bismarck kancellárhoz

Morris kastély, Wight sziget, 1881. augusztus 17.

Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz, mit is jelent pontosan az újsághír, miszerint „Badennek királysággá kell válnia”?

Kezdetben, mint sokan mások, én is jól szórakoztam ezen a kacsán, s úgy nevettem rajta, mint „egy jó tréfán az uborkaszezonban”. Ám mivel egyre csak ismételgették a dolgot, gyanakodni kezdtem! Igazán jó véleménnyel vagyok a sógoromról, és nagyon is bízom német érzéseiben, ezért nem tartom lehetségesnek, hogy efféle értelmetlenségbe fogjon. De hát honnan származik akkor a pletyka?

Ön tudja, miként vélekedem a három német királyságról, amik a legszégyenteljesebb napóleoni időkben álltak fenn, hogy Németország széttagoltságát mindörökre megerősítsék. Saját tapasztalatainál fogva Ön nálam jobban ismeri azokat a nehézségeket, sőt, mindennapos bosszúságokat, melyeket az üres címekkel teli kabinet okoz a birodalom számára. El kellene hát tűrnünk még egy koronát, ami csak súlyosbítja az ilyen zavarokat? Nem gyengült-e meg manapság amúgy is eléggé a monarchiák tekintélye, s mi még tovább csökkentsük azzal, hogy egy olyan kis államot avanzsálunk királysággá, ami egyedül semmire sem képes, továbbá ereje és hatalma sincs ahhoz, hogy önmagát királyi költségekbe verje! Ám mindenekelőtt miként lehetne igazolni a német nép előtt, hogy a csupán kimondottan lassan megszilárduló egység elé szándékosan ilyen akadályt gördítünk!

Oly nyíltan fordulok Önhöz, ahogy négyszemközt, berlini lakosztályában is teszem majd. Ha azonban, amitől az ég óvjon, valami közbejön, már most feljogosítom arra, hogy nyilvánosságra hozza határozott nem-emet Baden királysággá emelésével kapcsolatban. Ám megkérem, azonnal ossza meg velem az ügy állását, hogy én is ugyanolyan tevékenyen léphessek fel; elvárom azt is, hogy semmiféle döntés ne történjék ebben a tudtom nélkül.

Schlözernek vissza kellene térnie Rómából, és beszámolnia nekem a benyomásairól, továbbá arról hogy vajon a tartózkodási helye okán tudna-e tenni valamit. 

23-án távozom Londonból, 24-én Brüsszelben leszek, 25-én Koblenzben, 27-én Frankfurtban, 28-30. között Bajorországban, ahonnan szeptember elsején érkezem meg Berlinbe.

Remélhetőleg Kissingen meghozta Önnek a nyugalmat, pihenést és megerősödést, mindenekelőtt pedig a tavaszi kínok elfeledését. A parlament itt a függőségek és aggodalmak gyötrelmében lebeg annak kapcsán, hogy vajon a land billt, amit szükséges rossznak tartanak a nagyobb garázdaságok elkerüléséhez, meghozzák-e Írország számára a közelgő télen. Sok lord tartózkodott a szavazástól, egyszerűen eltűntek a jachtjukon, vagy császármadárra fájt a foguk; mások ellene szóltak, mégis mellette szavaztak.

Nagyon jó sorunk volt a tengeren és ebben a pompás országban, amit azért fogok elhagyni, hogy először a bajorokhoz, majd a hannoveriekhez, a nyugat-poroszokhoz és végül a schleswig-holsteiniekhez látogassak el, kíváncsian arra, hogy Windthorst miniszter, „Meppen gyöngye”, Braunschweigben tényleg a becsület guelf agitációjába kezdett-e!! 

Őszinte híve

Frigyes Vilmos herceg

(In: Bismarck: Gedanken und Erinnerungen, J. G. Cotta' sche, Stuttgart und Berlin, 1919, 699-700. old.)

Albert Speer építészete III.

Itt is éppen olyan nyilvánvaló, mint az Új Birodalmi Kancellária bejárása esetén, hogy Speer építészként mennyire térbeli összefüggésekben gondolkozik, s ezáltal éppen a mi időnk szerintit, az ennek megfelelően jellegzetest és újat képes formába önteni. Annál is inkább meg tudja ezt tenni, mivel a mesterségét nagygyűlések helyszíneinek kialakításával kezdte. Éppen e rendezvények újszerűségéből származik az a kőalakzat, ami a nürnbergi építmények felállítása során ölt alakot. A sötétben végbemenő események során a térhatás növelése érdekében egyre inkább mesterséges fényt alkalmaz. A Tempelhofer Felden, s a Bückeberg esetében is döntő szerepet játszottak a körben elhelyezett fényszórók, akkor is, ha itt még nem sikerült velük teljesen elérni a kívánt hatást. Azután 1935-ben a hatalmas fénynyalábokat vető reflektorok elsőként a Zeppelinfeldet burkolták be, a Becsület Birodalmi Pártnapján. A tizenhat kilométernyi magasságba törő sugarak óriási fénykupolát képeztek, ami, hatalmas térteremtésével, Speer legeredetibb műve lett.

Nürnbergi építményei közül először a Zeppelinfeld készült el. Az erőteljes tribün-kialakítás, s a két oldalán húzódó oszlopcsarnok nagy szigorúságot és egyszerű formát mutat. A teret kelet felé zárja le, melynek többi oldalát sáncok veszik körül. Ezek támasztékaiban találhatók a mérsékelten magas, kőből épült zászlótartó tornyok.

1938 óta a Märzfeld, a terület déli részén elhelyezkedő legnagyobb térség is építés alatt áll. Huszonnégy kőtorony fogja határolni a tágas helyszínt, melynek hosszúsága több mint hatszáz méter, szélessége pedig csaknem egy kilométer. A harmincnyolc méter magas toronytömbök között állnak majd a tizennyolc méter magas zászlótartók, a tornyokat összekötő tribünsáncok koronáin. A zászlókat szorosan egybekapcsolják, így zárt falat fognak képezni. A fő felvonulási út torkolatával szemben emelkedik majd a Führertribün, egy kőépítmény, amit Thorak hatalmas szoborcsoportja koronáz meg.

Egy éppen annyira egyszerű, mint amennyire élénk színbenyomás fogja később az egész teret jellemezni. A horogkeresztes zászlók ragyogó vörösét a tornyok mészkövének eleven okkersárgája fogja körül. Ehhez járul még az ég kék világossága és a zöldesbarna föld, aminek meg kell őriznie természetes, fűből és hangából álló növényzetét.

Már ma is érezhető az építmény nagysága, ha abban az élményben van részünk, hogy látjuk az immár elkészült kilenc tornyot a magasba emelkedni.

Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 17-20. old.)

Albert Speer építészete II.

Speer már 1933-ban, a birodalmi propagandavezetés megbízottjaként, kapcsolatba került Nürnberggel. Ahogy Berlinben és a Bückebergen, itt is ő tervezte a párt nagygyűléseit. Elsőként a Luitpold aréna és csarnok kialakítását és felépítését végezte el, a nürnbergi városi építőirodával közösen.

Valamennyi eddigi munka csupán ideiglenes szükségmegoldás volt. Az építészt a kő vonzza, hogy tartós, hosszú időre szóló műveket alkothasson.

A sok korábbi megnyilatkozás miatt a Führer is felfigyelt az ifjú építészre. Ezért már a következő évben, 1934-ben Speer kapta meg tőle a teljes nürnbergi térség megtervezésének és az ottani létesítmények felépítésének feladatát.

Amikor elvállalta, a birodalmi pártnap területének tervrajza már készen állt. Azonban ez a terv alapvetően különbözik attól a végső formától, amit ma láthatunk. Az akkoriban még sokkal kisebb elképzelés a tájra épült, és nem volt tengelye. A Zeppelinfeldet és a gyűlésépületet szabadon rendezték el a tucatnyi, érintetlenül hagyott tavacska körül. Röviddel azután, hogy átvette az irányítást, Albert Speer bemutatta az új vázlatokat a fő építtetőnek. A Führer 1935 elején adott parancsot az új tervek megvalósítására, amiket az év során kiegészítettek és jelentősen megnöveltek.

Speer új tervének fő ismertetőjegyei a nagy felvonulási út merész kialakítása, továbbá az egész tér ezzel összefüggő dimenzióinak megnagyobbítása. Tengelyét az építész gátként vezette keresztül a kis tavakon és az erdőn dél felé, meghatározó kapcsolatot teremtve így a várossal. A Märzfeld felől a pillantás a nagy felvonulási út felett a régi Nürnberg központjára esik. A távolban a vártorony magasodik fel, mint a tengely legészakibb, lezáró műemléke.

E zseniális újjászervezéssel Speer ugyanakkor a város többi részének kiterjesztését is az előzetesen felvázolt utakra vezette. A nagy, sugárirányú szektorokban, melyek egyike a pártnap területe, később az új városrészek kialakítása fog végbemenni. Nürnberg jövőbeli növekedéséhez így minden esetlegességet megragadott. A felvonulási térség uralkodó létesítményéhez kell évszázadokon keresztül a birodalmi pártnapok fővárosának valamennyi megnövelését igazítani.

A Märzfeld, egy hatalmas nyílt tér, a tengely déli végét képezi. Elgondolásában és alakjában a számtalan jókora térségből – a gyűlésépületből, a tágas vízfelszínekből, az átlós tengelyével az erdőtől átfogott útból, végül pedig a Zeppelinfeldből és a Német Stadionból – álló teljes kompozíció következetes lezárása.

Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 16-17. old.)

Albert Speer építészete I.

Albert Speer, építészként egyedülálló módon, a nemzetiszocialista mozgalomból érkezett. 1933-ban kezdte meg tevékenységét, olyan munkákkal, amik az új életben gyökereztek, és így példa nélkül állók, teljesen újszerűek voltak.

1933 május elseje a birodalmi fővárost korábban sohasem látott feladat elé állította. A Tempelhofer Feldre egy egymillió résztvevős nagygyűlést kellett művészi módon kivitelezni. Az új építészeti elemek óriási, lándzsát formázó zászlórudak voltak. A sötétség ehhez a fényt is a műbe kényszerítette.

Ha szemügyre vesszük mostanában eme első gyűlések nappali és éjszakai felvételeit, a képek még mindig ugyanazt az erőt sugározzák. Lobogók, oszlopok, fények, tribünök és emberek képviselik azokat a kivételesen eredeti eszközöket, amikkel az építész eléri a kívánt hatást. Ez talán éppen primitivitásánál fogva oly erős és hatalmas. A forradalmi eseményeket ugyanilyen forradalmi építészeti módszerek foglalják keretbe.

A Tempelhofer Feld, kemény munka eredményeképpen, évről évre zártabbá, erőteljesebbé és szigorúbbá vált. Új építészeti forma volt kialakulóban.

Emellett más, ehhez hasonló feladatok is felmerültek. Már 1933-ban formát öltöttek a Hamelnnél lévő Bückebergen tartott új kenyér ünnepének tervei. Itt Speer megkísérelte felhasználni egy hegyoldal, egy nagy mélyedés jellegzetességeit is a térbeli hatás eléréséhez. Az óriási nyílt térség további növeléséhez kitalálta a fénykupolát, amit később a Zeppelinfelden fejlesztett tökélyre. Felállíttatta a hadsereg hatalmas fényszóróit a tér körül, este pedig ezek segítségével az egész területet vörös, ragyogóan megvilágított zászlóerdőbe vonta.

1936-ban, a munka ünnepére, a berlini Lustgartenben új létesítmény épült. Az ifjúság megünneplésére az egész teret újjátervezték. Az erődfalat és a Régi Múzeumot fő falakként meghagyták, zászlókkal díszítették, este pedig fényvetőkkel világították meg. A terület másik két falát, a Spree-nél lévőt és a dóm előttit, tribünökkel látták el, és lobogósorral koronázták. A vörös szöveteket a magas póznák között szorosan kifeszítették, így a széles térséget új, ünnepi helyszínné varázsolták.

Speer számos további munkával állt elő ezekben a korai időkben, például Hindenburg temetése alkalmából a tannenbergi ünnepéllyel, a Krolloper átalakításával a birodalmi gyűlés, a Lustgartenével pedig az olimpiai játékok számára.

Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 14-16. old.)

A török szultán válasza Theodor Herzl-nek

„[Herzl Tivadar] a nagy terv érdekében beszélt vagy tárgyalást kezdeményezett Európa szinte minden jelentős politikusával, társadalmi tekintélyével. Meggyőződése volt, hogy néhány nagytőkés segítségével és diplomáciai összeköttetésekkel megvásárolhatnák a szultántól Palesztinát.

Járt Konstantinápolyban, ismerősei referáltak tervéről II. Abdul Hamidnak. A szultán nem fogadta, de üzent.

»Egy talpalatnyi földet sem adhatok el, mert nem az enyém, hanem népemé. Vérrel szerezte, vérrel termékenyítette. Két szíriai és palesztinai regimentem lemészároltatta magát Plevnánál. Egyetlenegy sem hátrált. A török birodalom nem az enyém, hanem a török népé. A zsidók megtakaríthatják milliárdjaikat.«

Ugyanakkor, méltányolva a honszerző fáradozását, elküldte neki a Medzsidije-rend parancsnoki fokozatát. Herzl mindent feljegyzett. Megrendülten írta naplójába a szultán tragikus szépségű szavait.”

Részlet Rapcsányi László: Jeruzsálem c. könyvéből
(Gondolat, Bp., 1987. 218-219. o.)

II. Abdülhamid üzenete Theodor Herzl-nek 1901-ben (Forrás)