Georg Mehlis – A mágikus idealizmus

Az idealizmus azon formáival szemben, amelyek alapelvei a gondolkozás ereje és a konkrét fogalom, felmerül egy olyan idealizmus is – ahogy például Giulio Evola hirdeti –, amely a „mágikus idealizmus” nevet viseli, és ezzel az elnevezéssel Novalis képzeletvilágát idézi fel. Az ő alapállása, teljesen nietzschei szellemben, az élet hatalma a maga végtelen sokféleségében és individualitásában, továbbá az emberfeletti ember diadalában. Evola nyilvánvalóan elismeri a Kanttól Hegelig tartó német idealizmust, valamint Croce és Gentile rendszerét is. Ám ez a gondolkozásforma igazságot szolgáltat az élet mélységének. A transzcendentális Én, az idealista filozófia híres princípiuma végeredményben nem más, mint az élet teljességének absztrakciója. A gondolkozó észleli az élet ellentmondásait és szembenállásait, és nem maradhat meg ezeknél, ezért a tiszta Én ideájához emelkedik, egy boldog coincidentia oppositorumhoz, amelyben minden ellentét kioltódik. Ám elérve ehhez a fogalomhoz és az egyetemest ily erősen hangsúlyozva lemond az individuálisról és a személyes szabadságról. Croce és Gentile idealizmusa számára a szabadság a szükségszerűség és a szabadság egyfajta szintézise. Ezzel szemben Evolánál a szabadság az önkénnyel azonos jelentésű. Csak az az ember valóban szabad, aki legelső tettként képes igenelni és tagadni mindent, létet és nemlétet is. Ez az ember a maga szabadságában Nietzsche emberfeletti emberének alakját veszi fel. Evola az embert mint hatalmat ünnepli, a mágikus embert, azt az embert, aki egyszerre irracionális és szupraracionális.

A német idealizmussal összhangban Croce és Gentile azt tanította, hogy az örök létesülés és a végtelenség a szellem céljai. Evola szerint az örök létesülés logikátlan és ellentmondásos. Isten nem az emberi fejlődés szellemi folyamatában rejlik, ám ez a fejlődés képes elérni végső célját. A valóság meghódítására irányuló törekvés egy nap beteljesülhet, mégpedig az által az ember által, aki abszolút hatalomként tudja megvalósítani önmagát, és aki képes tökéletes megelégedettségben maradni. Gentile aktivizmusával szemben, amely kijelenti, hogy mindent, ami létezik, az azt elgondoló elme hoz létre, a mágikus szolipszizmus azt állítja, hogy az embernek odáig kell eljutnia, hogy megteremtse mindazt, amit önkény-szabadsága [Willkürfreiheit] akar. Egyedül ekkor fog valóban azonosulni Istennel.

Az élet ideálja az ember mint abszolút hatalom. Ő az, aki teljes ön-uralomban van. Saját létének abszolút folyamatában talál tökéletes beteljesedésre. Így többé nincs semmiféle határ, amit át kellene hágnia, semmilyen hiány, amit pótolnia kellene. Számára a világ az önérvényesítés játéktere. A hatalom teljes birtokában az ember elér az abszolút indifferenciához, ezért többé nincs értelme annak, hogy bármit is tegyen önmagáért. Az istenembernek, aki eljutott a tökéletes ön-uralomhoz, saját végtelenségében kellene elvesznie.

Ámde nem szabad azt hinnünk, hogy Evola tanítása tisztán biológiai és értékmentes. Kimondottan azt írja, hogy a halhatatlanság, a boldogság és a szabadság nem olyasmi, ami a természeten keresztül vagy egy természeten túli adomány önkénye nyomán éri az embert. Meg kell teremteni, el kell sajátítani ezeket. Önmagukért kell kialakítani a gyengék tömegével szemben, akik céltalanul sodródnak az életben, akik a dolgok rabjai, és akiket külső erők irányítanak. Így veti fel Evola az érték fogalmát, amely oly fontossá vált a modern filozófiában. Felteszi a kérdést: mit jelenthet a halhatatlanság és a szabadság, ha adottak, ha a természet és az élet puszta adományai. Hódításnak és tulajdonnak kell lenniük, saját hatalmam kivirágzásának. Egyedül annak van értéke, ami elsajátított, ami megszerzett, amit saját erőfeszítéssel [Selbsterkämpfte] vívok ki.

Az ember, az istenember és az érték ezen teóriájából bizonyos következmények származnak a gyakorlat terén, amelyeket nehéz összeegyeztetni az erkölcs ideájával. A mágikus ember olyan létezőként elgondolt, aki a természet és a történelem valamennyi törvénye alól kivonja magát. Evola szerint e törvényeknek csak az önmagát állandóan ismétlő átlag alávetett. A mágikus ember az életfolyamba veti magát, és tagad minden tradicionális értéket. Túl van jón és rosszon, túl vonzalmon és szenvedélyen. Tapasztalati énjét éli, a világot pedig énsége eszközének tekinti. Számára az egység nem a szeretetből, hanem az uralomból fakad. A szeretet gyengeség és passzivitás, a hatalom aktív erő. Ezért a mágikus ember nem szereti felebarátját, hanem eszközként használja céljai eléréséhez.

Időnként azonban Evola individualizmusa olyan formát ölt, amely közel viszi az abszolút idealizmushoz. Kétféle tulajdonlás létezik. Az egyik passzív, amelyet szeretetnek nevezünk, a másik aktív, és általában az uralom nevet viseli. Az első állapotban az Én nem birtokol többet a birtokoltságnál. Az egység pontját olyasvalamiként érzékelik, mint ami egyként áll a birtokló és a birtokolt felett. Olyannak tapasztalják, mint valamit, amiben az Én nem marad meg, hanem elveszíti önmagát abban, ami tőle különálló volt. Ez az úgynevezett miszticizmus irányzata. Ezzel szemben a birtoklás másik formája az, amelyben az egység állapotát nem a legszélsőségesebb instanciának, hanem olyan eszköznek tekintik, amelyen keresztül az Én saját állapotát, nevezetesen individualitását igenli. Így hát nem veszíti el magát a birtokolt dologban, hanem miután elhagyta az identitás pontját, uralni kezdi. Nem úgy, mintha valami más lenne, hanem valami olyan, ami hozzá tartozik, mégis bensőleg felette áll. Így az első esetben a szeretet a végpont, ám ez csupán alsóbb lépcsőfok az uralom beteljesülése felé.

Evolának ebben a tanításában számos olyan téma kerül előtérbe, amelyek kétségtelenül élénk érdeklődésre tarthatnak számot. Értékei egyetemességével, amelyek azt okozzák, hogy az individuum az abszolút valóságba tűnik át, az abszolút idealizmus szembeszegül az individualizmussal, amely szenvedélyesen ellenzi az individualitás eltűnését az általános ideában. Nietzsche emberfeletti embere hat itt, ő utasítja el a polgári rendhez szervesen hozzátartozó szűkös közösségfogalmat – amely főként a haszonra és az előnyszerzésre épül –, és a magányos, nagy személyiséget ünnepli, aki a kultúra és az élet új birodalmait teremti meg. Ám mindenekelőtt egy jellegzetesség tűnik fel, amely különösen fontos a vallási tudatosság megértéséhez, nevezetesen a különbségtétel a mágus és a misztikus között, ahogy azt már kifejtettem történetfilozófiai tankönyvemben és főleg a misztikáról szóló művemben. Az uralom a mágia fogalmához tartozik, a szeretet pedig a misztikáéhoz. A kettő egymással szembenálló irányulásnak tekinthető ugyanazon a vallási tudatosságon belül. A misztikában az általános ideát az isteni formájában olyannyira érvényesítik, hogy az Én fel akar oldódni az isteni élet boldogságában. Be kíván lépni az isteni titkok világába, és egyesülni akar vele. Istenre felfoghatatlanként, meghatározhatatlanként és végtelenként gondolnak. Az Én mélységes alázattal, a maga semmiségében hajol meg az isteni élet mindenhatósága előtt.

Ennek ellenszegül a mágikus tudatosság, amely a formát és a meghatározottságot érvényesíti. A mágus az alakot, az individualitást, az élet zárt formáját igenli. Az istenit önmagában érzi. Mélyen átjárja lénye szentsége. Büszke, és sohasem akarná feladni magát. Amíg a misztikus viszonyban az individuális Ént teljesen az általános isteni határozza meg, addig a mágikusban a helyzet fordított. Itt az individuális kihívást intéz az isteni kényszer ellen, igyekszik legyőzni és a magáévá tenni. Arra törekszik, hogy megidézze az istenséget, és saját szférájába vonja. Míg a misztikus viszonyban az Én eltűnik az isteni általános mindenhatósága előtt, a mágikus kapcsolatban az istenség tűnik el az individuális Én istenisége előtt.

(Georg Mehlis: Italienische Philosophie der Gegenwart, Berlin, 1932, Junker und Dünnhaupt Verlag, 61–64. o.)

Franz Schauwecker előszava Ernst Jünger "Feuer und Blut" című művéhez

A jelenlegi állapotok szükségszerű értékelése a következőket tárja fel: manapság Európában a „nem-nacionalista” fogalma olyan múltra utal, amely pusztán a jelen feletti uralma miatt önmagában nyilvánvaló, mivel ahogy egy idea közkinccsé válik, már felül is múlták. Nem-nacionalista, vagyis pacifista, liberális, parlamentáris, progresszív, szociáldemokrata, pártember, német demokrata – ezek mind ugyanannak az egyetlen, reménytelen világnézetnek csak különbözőképp módosított kifejezései, amelyet olyannyira áthatott a személyes, hiú egoizmus és a saját ügyeskedésünk, nyüzsgésünk és üzletelésünk körüli őrült forgás, hogy egyfajta szellemi centrifugális erő hatására tartalmának végső szánalmas maradványa is csillogóra csiszolt formába kényszerített, és ezen keresztül fog atomokra bomlani, végül pedig az ürességben kísérteni. Közhelyeknél, gesztusoknál, demonstrációknál és a népet megcsalók jövendőmondó-mosolyánál nem marad belőle sokkal több.

A liberalizmus mai világuralma saját üzleti érdekében minden „relatívnak” tart. Bizonyos tekintetben minden gonosz jóként, minden jó pedig gonoszként tűnik fel, és így minden a liberalizmus hasznára válik. Azt állítja, hogy mindent megért, és a „mindenek megbocsátásának” alapelvéből származik. Ám egyedül Isten bocsáthat meg mindent, a liberalizmusnak viszont még saját létezését sem lehet megbocsátani, nemhogy mindent. A liberalizmus egyedül önmagát érti, és mivel gazdagságával felvásárolta a világot, ezzel is azt bizonyította, hogy érti önmagát. Úgy tűnik, hogy határain belül most már mindent megbocsát, mivel mindent magáévá tesz. Ám, ahol valami új merül fel, túl kényelmes keretein, ott többé nem ért és nem is bocsát meg semmit. Mert nincs mit megbocsátani. A liberalizmus pedig érzi, hogy életveszélybe kerül.

A világháború volt az a végzetes lövés, amelyet a sors adott le a liberalizmusra, a világ világnézetére. A sors ugyanis erősebb a világnál és annál a képnél, amelyet a világ önmagáról alkot. Ahol az ember érez, hisz és úgy véli, hogy tud, ott hatalmának tudatában a sors olyan belátás és törvények szerint cselekszik, amelyek számunkra kifürkészhetetlenek.

Mi, akik büszkén „nacionalistának” nevezzük magunkat, épp annyira vagyunk azok, amennyire nem vagyunk patrióták. A háború előtti idők patriótája ugyanis a liberális, aki öntudatlanul szégyenkezik gyengeségei miatt, megszabadulni viszont képtelen tőlük, és mivel nincs saját ereje, az erő gesztusában lel menedékre, amely mindig csupán erőtlen hangulat, sohasem akarat.

A nacionalista teljesen a sors kezében van, amelynek fia. Hátat kell fordítania a liberalizmusnak, mert felismerte a halálos fertőzést, amelyet puhatestű világnézete jelent. Ennek belátása volt a nacionalista sorsának pillanata. Négy évig tartott, azután jött a háború – vagy csak egy szempillantás volt, és azután jött el az első csata, az első sebesülés. Ahogy az acél forró testünkbe hatolt, vérünk szerteszét spriccelt. És ekkor láttuk meg végzetünket. Ekkor ismertük fel sorsunkat. Ez a nacionalizmus. Csak abban hihetünk, amit a sors akar. És a sors új harcot akar, egy valódi forradalmat, kétségtelen győzelmet: a nacionalizmus győzelmét.

Ma már tudjuk mindezt. Erről számol be ez a könyv.

(Ernst Jünger: Feuer und Blut, Berlin, 1929, Frundsberg Verlag GmbH, 5–8. o.)