A jelenlegi állapotok szükségszerű értékelése a következőket tárja fel: manapság Európában a „nem-nacionalista” fogalma olyan múltra utal, amely pusztán a jelen feletti uralma miatt önmagában nyilvánvaló, mivel ahogy egy idea közkinccsé válik, már felül is múlták. Nem-nacionalista, vagyis pacifista, liberális, parlamentáris, progresszív, szociáldemokrata, pártember, német demokrata – ezek mind ugyanannak az egyetlen, reménytelen világnézetnek csak különbözőképp módosított kifejezései, amelyet olyannyira áthatott a személyes, hiú egoizmus és a saját ügyeskedésünk, nyüzsgésünk és üzletelésünk körüli őrült forgás, hogy egyfajta szellemi centrifugális erő hatására tartalmának végső szánalmas maradványa is csillogóra csiszolt formába kényszerített, és ezen keresztül fog atomokra bomlani, végül pedig az ürességben kísérteni. Közhelyeknél, gesztusoknál, demonstrációknál és a népet megcsalók jövendőmondó-mosolyánál nem marad belőle sokkal több.
A liberalizmus mai világuralma saját üzleti érdekében minden „relatívnak” tart. Bizonyos tekintetben minden gonosz jóként, minden jó pedig gonoszként tűnik fel, és így minden a liberalizmus hasznára válik. Azt állítja, hogy mindent megért, és a „mindenek megbocsátásának” alapelvéből származik. Ám egyedül Isten bocsáthat meg mindent, a liberalizmusnak viszont még saját létezését sem lehet megbocsátani, nemhogy mindent. A liberalizmus egyedül önmagát érti, és mivel gazdagságával felvásárolta a világot, ezzel is azt bizonyította, hogy érti önmagát. Úgy tűnik, hogy határain belül most már mindent megbocsát, mivel mindent magáévá tesz. Ám, ahol valami új merül fel, túl kényelmes keretein, ott többé nem ért és nem is bocsát meg semmit. Mert nincs mit megbocsátani. A liberalizmus pedig érzi, hogy életveszélybe kerül.
A világháború volt az a végzetes lövés, amelyet a sors adott le a liberalizmusra, a világ világnézetére. A sors ugyanis erősebb a világnál és annál a képnél, amelyet a világ önmagáról alkot. Ahol az ember érez, hisz és úgy véli, hogy tud, ott hatalmának tudatában a sors olyan belátás és törvények szerint cselekszik, amelyek számunkra kifürkészhetetlenek.
Mi, akik büszkén „nacionalistának” nevezzük magunkat, épp annyira vagyunk azok, amennyire nem vagyunk patrióták. A háború előtti idők patriótája ugyanis a liberális, aki öntudatlanul szégyenkezik gyengeségei miatt, megszabadulni viszont képtelen tőlük, és mivel nincs saját ereje, az erő gesztusában lel menedékre, amely mindig csupán erőtlen hangulat, sohasem akarat.
A nacionalista teljesen a sors kezében van, amelynek fia. Hátat kell fordítania a liberalizmusnak, mert felismerte a halálos fertőzést, amelyet puhatestű világnézete jelent. Ennek belátása volt a nacionalista sorsának pillanata. Négy évig tartott, azután jött a háború – vagy csak egy szempillantás volt, és azután jött el az első csata, az első sebesülés. Ahogy az acél forró testünkbe hatolt, vérünk szerteszét spriccelt. És ekkor láttuk meg végzetünket. Ekkor ismertük fel sorsunkat. Ez a nacionalizmus. Csak abban hihetünk, amit a sors akar. És a sors új harcot akar, egy valódi forradalmat, kétségtelen győzelmet: a nacionalizmus győzelmét.
Ma már tudjuk mindezt. Erről számol be ez a könyv.
(Ernst Jünger: Feuer und Blut, Berlin, 1929, Frundsberg Verlag GmbH, 5–8. o.)
