A Wotantól való mélységes félelem kifürkészhetetlen bölcsességének volt köszönhető, ami gyakran álnokságként mutatkozott meg. Ha a pogány istenek egyike, ahogy Wotan, mindenható volt, és ennél fogva mágikus képesség és tudás birtokosa, akkor az összes többi lény varázsereje semmi sem lehetett. Wotan egyszerűen felsőbb és megismerhetetlen volt. Nem volt mindenkinek ajánlatos megbízni benne. Segíthetett úgy, ahogy senki más, különösen háborús diadalban, ám barátját, hirtelen ellene fordulva, bármelyik nap elárulhatta. Ennek legfőbb, legendás példája a nagy dán király, Harcfogú Harald sorsa. Ő az istennek ígért minden harcost, akit lemészárolt, cserébe pedig sebezhetetlenséget kapott a vas ellen, valamint az ék formájú csatarend művészetét. Ám Haraldnak volt egy bizalmas szolgálója, Bruni, aki gyakran járt el ura ügyében. Egyik ilyen útja során Bruni belefulladt egy folyóba, Wotan pedig ezután felvette alakját, és álcázva szolgálta a királyt, aki nem szerzett tudomást e balvégzetről. Így cselekedvén a szolga viszályt szított ura és Szigurd Ring svéd király között, mire kitört a háborúskodás. Ahogy az idősödő Harald beláthatatlan számú seregek élén indult útnak a bravelliri ütközetbe, Bruni volt a kocsihajtója, urának pedig azt jelentette, hogy a svédek is ék alakban közelednek. Szörnyű gyanú támadt erre az öregben, s kezdte elveszíteni bizalmát kocsihajtójában, akiben végül fel is ismerte az álcát öltött Wotant. S valóban, ahogy a csata elérte csúcspontját, a hajtó kilökte őt a kocsiból, és halálra sújtotta a védtelen embert.
Hasonlóan csalárd szerepet játszott Wotan a Völsungok, egy frank hősnemzetség történetében, akik sokáig különleges védelmét élvezték. Sigmund egy csodás kardot köszönhetett neki, ám a fegyver széttört egy ütközetben, így Sigmund halálát lelte, mivel az isten az ellenség soraiból lándzsáját az ívelt penge elé tartotta. Még a norvég Hakon jarllal szemben is hűtlenné vált, akinek pedig oly sok hite volt Odinban. Rossz tanácsot adott neki, ellenségeinek pedig győzelmet ajándékozott.
Wotan rettenetessége abból is kiderül, ahogy a holtakat hozta el. Élet és halál uraként éppoly kiszámíthatatlan volt, mint maga a halálos sors.
Található azonban az óészaki forrásokban egy jámbor gondolatmenet, mely igazolja, sőt dicsőíti Odin kiszámíthatatlanságát. Az ismeretlen szkald, aki Véresfejszéjű Eirík norvég herceg bukását követően (950 körül) úgy dicsőítvén őt, hogy a Valhallába történő bevonulásakor az általa megöltek élén ábrázolja, felteszi a Valhalla urának a kérdést, miért hagyta, hogy egy ilyen bátor hős elessen. Erre a következő választ adta: „A szürke farkas áttekint az istenek székhelyére”! Ez a Fenrír farkas, a szörnyetegek legveszélyesebbike, aki mindig lesben áll az istenek s a világ fennállása ellenében, egy napon pedig biztosan elszabadul. Ekkor Odin hűséges követőit fogja csatába vezetni a szétszaggató hatalmakkal szemben, s valamennyi összecsapás közül ez lesz a legkeményebb, ezért a világ bölcs ura már most is és mindörökké erősíti sajátjait, s éppen a legnagyobb erejűek és legbátrabbak a legkívánatosabbak számára: Odintól támogatva gondoskodnak az életben a csoportos férfiügyekről, ám amint erejük ezen az oldalon kimerül, el kell bukniuk, hogy a túlvilágon ellenségeikkel együtt a legmagasabb célt szolgálhassák. Amikor a hegyek leomlanak, a föld pedig a tengerbe süllyed, akkor dől el a világ sorsa odafenn az égben, ahol az istenek és a holtak lakoznak. Ez az óészaki teodicea, a germán hadi élet egyik igazi rémsége. Ehhez tartozik a Valhalla képe: az óriási teremben, ami zsindelyek helyett pajzsokkal fedett, lándzsákkal mint tetőgerendákkal, oromzata előtt pedig farkasok és sasok tetemei lógnak, padjaira vánkosok helyett páncélingeket (vagyis körbevarrott harci zekéket) terítettek, itt lakmároznak és tivornyáznak Odin követői – a megdicsőült hősök – nap mint nap, minden reggel kivonulnak, hogy megküzdjenek egymással, azután azonban mindannyian egészséges és egyetértő légkörben ülnek le egymással újra. (Ez egy kötetlen változata az elesettek seregei már régóta széles körben elterjedt helyi legendájának, azoké, akik a harcmezőkön vagy azok felett, a levegőben csatároznak minden éjjel, ahogy oly sok kísértetnek fáradhatatlanul ismételnie kell földi élete döntő tettét.) Természetesen a megdicsőült, csatában elesett hősök ugyanígy a Valhallába is harcosként érkeznek. Mivel ez utóbbi Odin uralkodásának köszönhetően mindig is így történt, s továbbra is így fog történni, a Valhalla vendégeinek száma hatalmas nagy és egyre csak növekszik. Ám az bizonyos, hogy az étel és ital nem fog kifogyni: egy halhatatlan vadkant csodálatos kondérjában – egyfajta gráledényben – egyfolytában főz a Valhalla tehetséges szakácsa, (mintegy áldozatként a templomban, míg a hétköznapi életben a húst nyárson sütötték) ezalatt pedig Heidrun nősténykecske (aki sok norvég hegyi paraszt házi kecskéjéhez hasonlóan a tetőn legel) tőgyeiből soha el nem apadó mézsört adományoz, amit a valkűrök – Odin szolgálólányai, akik az elesett harcost a Valhallába kísérik – a tűz felett nyújtanak át a megdicsőülteknek.
(Gustav Neckel: Ógermán vallás/Ógermán világkép, megjelenés előtt a Disciplina Kiadónál)
