Kertek és utcák LXXVII.

Belsen, 1939. november 3.

Éppen most vonultam be egy gyalogezred második századának parancsnokaként a gyakorlótérre, ahonnan, úgy hallottam, már holnapután tovább indulunk, ismeretlen cél felé.

Búcsú Perpetuától az egyik zsúfolt, 1905-ből származó polgári szobában, amely mostanra már meghitté is vált. Amit romantikusnak nevezünk, minden korban fennáll, és a mutatót követő, a számokra kérlelhetetlenül ráeső árnyékhoz hasonlít. A ketyegő óra, mit máskor, álmomban, ki nem állhatok, itt ébren tartja a tudatot, s most, ebből a szempontból, élvezet a szendergés. Így terjesztette ki végtelenül az éjszakát egy időre, melyet mintha érzékeny mérlegen porcióztak volna ki.

A gondolat, hogy minden egyes ember egy világegyetem. A hozzánk legközelebb állók, a szüleink, fivéreink, hitveseink a velünk leélt évek és évtizedek után oly gyakran új, ismeretlen mélységeket tárnak fel számunkra. Persze az ilyesmit észre kell vennünk, miközben mi magunk is megváltozunk. Talán a nagyvárosok oly értéktelennek tűnő tömegeiben is rejtőznek még így kincsek, csakúgy, mint Peru elhagyatott bányáiban. Aki képes lenne kihasználni ezt, visszahozhatná a mozgósítás legfelsőbb formáit.

Kertek és utcák LXXVI.

Kirchhorst, 1939. október 17.

Hetente kétszer-háromszor átkerékpározom Bothfeldből Kirchhorstba. Minél többször teszem meg ezt az utat, annál rövidebbnek tűnik. Ez bizonyára abból fakad, hogy az elme a távot számos rövidebb szakaszra osztja, s így hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egészet gyorsabban tesszük meg.

Kertek és utcák LXXV.

Bothfeld, 1939. október 10.

Az árkokon keresztül a vahrenwaldi pusztán ügetve, úgy, hogy a magas nád a nyerget érintse. Fenséges reggeli frissesség, melyben a szem a szerteszét spriccelő vízcseppeket röptükben fogadja be, és a hűvös napfényben szikrázni látja.

A háború a Leviatánhoz hasonlít, amiből csupán néhány pikkely vagy egy uszony emelkedik a hullámok fölé – anyaga túlságosan masszív ahhoz, hogy a tekintet képes legyen tagolni, ezáltal az irrealitás állapotát kelti. Az emberek közvetlen közelükben érzik a hatalmas tömegek mozgását, anélkül, hogy céljukat és az irányulásukat meg tudnák ragadni; talán azt is sejtik, hogy más dolgok úgyszintén rejtőznek e napok burka alatt – új és ismeretlen színjátékok. Az is lehet, hogy elveszítik fedezéküket, mert nem ismerik azt a vonást, amelyben az út végzete hat.

Kertek és utcák LXXIV.

Kirchhorst, 1939. október 8.

Újabb áthelyezés, ezúttal Bothfeldbe, a 73-asokhoz, akiknél holnap kell jelentkeznem. Addig az órákat az udvaron és a kertben, Perpetua¹ társaságában töltöm. A fák szép és súlyos gyümölcsöket hoztak.

Az asztrológiáról. Életutunk során mindig találkozunk valakivel, aki előre megírt pályánkról letaszít és akár akarjuk, akár nem, ránk kényszeríti jelenlétét. Ezzel szemben a többi érintkezés csupán üstökösként vagy meteoritként lángol fel; s minden, amit Erósz a továbbiakban hoz, az úrnő hatása alatt áll. Emiatt van az is, hogy a hűség alapvetően kívül esik az akaratunkon; lényegében inkább nehézségként, mintsem erényként hat ránk. Azt látjuk, hogy gondolatban még az elváltak is egymás körül keringenek – míg a gyűlölet formáiban a nagy találkozás kényszere hat tovább.

¹ Gretha von Jeinsen, Jünger felesége.

Kertek és utcák LXXIII.

Halberstadt, 1939. október 6.

Márványszirteken. A postával megérkezett az első kész kötet. Ez az a pillanat, amikor búcsút veszünk a műtől. Miközben átlapoztam a könyvet, éreztem a prózában benne rejlő fáradozások összességét. A német nyelv egy nehéz és szívós közvetítőre hasonlít, amit különféle műveleteken keresztül cseppfolyósítani kell, ha azokat a formákat hézag- és buborékmentesen akarjuk megtölteni, amelyektől megfogan a szellem. Ezt a munkát nem lehet teljesen elrejteni; apró sajátosságokba is belenyugodtam, amelyekhez időközben talán hozzászokhatunk.

Kertek és utcák LXXII.

Halberstadt, 1939. október 5.

Egy váratlan parancs Halberstadtba rendelt. Mikor későn és kimerülten, ráadásul esetleg elázva érkezünk meg egy ismeretlen helyre, akkor elveszítjük azt a képességünket, hogy a dolgokat színesben lássuk. Szürkének tűnnek fel előttünk, sőt reménytelennek. Ilyen esetekben jobban teszi az ember, ha azonnal lefekszik aludni.

Ébredéskor ellenben nem csupán a színek, hanem a formák is új erőtől eltelve jelennek meg számunkra. Emlékszem, egyik reggel a függöny mintázatába szőtt négyszögben addig ismeretlen, erkölcsi értelemre lettem figyelmes. A dolgok ilyenkor tartalomtól duzzadnak, s ahogy a tekintet rájuk irányul, megszólalnak.

Azonban éjfél után kettőkor, röviddel azelőtt, hogy kipihentük volna magunkat, kellemetlen az ébredés. Ez az időköz különösen üres; éppen olyan, mint az inga lengésének holtpontja. Napóleon ezért dicsérte a hajnali kettes bátorságot. Ez az óra rettegett volt Téba környékének kolostoraiban és remetelakjaiban is, mert kivételesen erősen fenyegetett a búskomorság bizonyos formáival. Joggal tekintik ezt a fajta szomorúságot bűnnek, mivel gonosz erők számára nyit utat. Mindig ebben rejlik a melankólia beteges mivolta; éppen úgy alakítja ki a maga helyét, mint Siegfried hársfalevele.¹ A felsőbb erő pozíciójában csaknem sebezhetetlenek vagyunk, maguk a lövedékek is úgyszólván csak csatornákon keresztül találnak utat hozzánk. Ezért tapogatták Izlandon az anyák a harcosok testét, mielőtt megérezték és meglelték, hol van azon a megbűvöletlen rész.

¹ A Nibelung mondakörben Siegfried megfürdik a megölt sárkány vérében, hogy sebezhetetlenné váljon, ám eközben egy hársfalevél a hátára hullik, s azon a helyen sebezhető marad.

Kertek és utcák LXXI.

Blankenburg, 1939. október 4.

Gyakorló lovaglás Blankenburgtól a halberstadti kiképzőtérig, elhaladva a Gläserne Mönch¹ mellett, olyan szórakozott állapotban, amely erős ellentétben állt az egyén szigorú besorolásával. Egy barna mezőt mintegy álomban láttam, s a szalma, amit szétterítettek rajta, mintha a határtalanságból sodródott volna partra. Átellenben egy zöld rét húzódott rózsabokrokkal, melyeken, a közvetlen közelemben, csipkebogyók lángoltak. A dolgok olyannak tűntek, mintha egyszer élesebb, másszor homályosabb lencsén át néznénk őket.

Nem teljesen a világban és nem is teljesen a testünkben élünk. Ám egy napon hozzánk adódik az a rész, mellyel belül és kívül is létezünk.

¹ Üveg szerzetes. Egy nagyjából 180 méter magas homokkő szikla Halberstadt közelében. Korábbi neve Thorstein.

Kertek és utcák LXX.

Blankenburg, 1939. szeptember 29.

A Harz völgyeiben az utak megerősítése az ezekben a napokban Lengyelországból visszatérő motorizált kötelékek számára. Ezért éppen a Hohegeiß és Rothehütte közötti szakaszon dolgoztam, amikor a patak mellől egy ölyv emelkedett a magasba, karmai közt egy siklóval. E kép elillanó részletei a békés, erdős völgyben egy mozdulatlan világ miniatúrájaként fénylettek fel előttem, oly tisztán, hogy még a pikkelyek ezüstszegélyének csillogását is láttam a kígyó sötét érctestén. Az ilyen képekben víz, levegő és föld él együtt fájdalommentesen és élénken, épp úgy, ahogy a régmúlt hősi időszakaiban. A dalnok, a felfogáson keresztül, váratlanul és gond nélkül ragadta meg őket.

Kertek és utcák LXIX.

Blankenburg, 1939. szeptember 26.

A munka eredménye takaróként fedi a mezőket. Ahogy ma a Harz mentén a hadtestparancsnokság felé tartottam, a répaföldön egy karcsú nőt pillantottam meg kék nadrágban és vörös kendőben a termény mellett állni. Kezét felemelve odaintett nekem, s ez a mozdulat olyannak tűnt, mintha a tenger mélyén, óriási nyomás alatt, egy bajtársat látnék a távolban, aki a fény felé vezető utat mutatja. Így hallja meg az ember a viharok démoni koncertjében gyakorta a szülőföld hívását, s nem tud nem engedelmeskedni neki.

Megint tudatosult bennem, mennyire mágikus hegység a Harz, s még a környező kis dombok is titokzatosak. A hegyvidék lábánál, erődök övétől körülvéve, ősrégi szentélyek és oltárok állnak, s végül, mondhatni kristályosulva, a szélén épült magas dómmal, a hercegi székhely követi őket, azon a ponton, ahol a meredély kezdődik. Az ilyen maradványokat egyetlen pillantással és a maguk időtlenségében kell meglátnunk. A hegységben tömör aranyként nyugszik az őserő. Az emberi települések hozzásimulnak, s épületeik egy kicsit részesednek a rejtélyes ragyogásból. A városkák, kastélyok és katedrálisok bőséges köre csupán példázatok túláradása és magának a földnek a kimeríthetetlensége. Így az építkezésekhez méretre faragott kövek csak aprópénz a nemesfémek kincséből, amit hercegek parancsára vertek, ám amit az idő ismét megolvaszt és formátlanul vezet vissza ahhoz a bőséghez, melyben a föld gazdagsága rejlik.

Kertek és utcák LXVIII.

Blankenburg, 1939. szeptember 25.

Egy ismeretlen olvasónő látogatása. Beszélgetések olyan emberekkel, akik már régóta foglalkoznak a munkáimmal. Úgyszólván olyan szobákban mozognak, amiket én tapétáztam ki és láttam el képekkel. Nagyon okos megjegyzések a társalgásban – például a felelősségről, amely minden lépésünket azon nyomban hálóval fogja körül, ám erejét elveszi a désinvolture.¹ Máskülönben szalmaszálakban is felbuknánk.

Szóba került az élet asztala is, ahol legtöbbünknek a fogások csupán kis mennyiségben ehetőek vagy éppen csak láthatóak. Ilyen lehet az a mély kelyhű lóhere-változat, melynek nektárja csak egy bizonyos méhfajta számára érhető el.

Nagy általánosságban úgy tűnik nekem, hogy értelmi képességek terén a nők győznek, s még inkább az, hogy a férfiúi intelligencia helyzetéhez fűződő viszonyuk eltolódik. Ez a jelenség a munka jellemzői közé tartozik, s ugyan általában véve aggasztó, egyedi esetekben mégis kellemes. Alapvető leépítés megy ebben végbe, amely mozgalomként nyeli el az atomokat.

¹ Könnyedség, nemtörődömség.

Kertek és utcák LXVII.

Blankenburg, 1939. szeptember 21. 

Azt álmodtam, hogy halálra ítéltek. A teljességgel reménytelen helyzet az efféle álmokban messze felülmúlja az élet valóságát – az ősforma, amely alapjukat alkotja, az üdvösségét elveszített emberé. A kivégzésálmok úgyszintén jelentőségteljesek. Az élet olyan próbatétellé változik, amit képtelenek vagyunk teljesíteni. Mily boldognak érezzük magunkat, amikor felébredünk! Az örökkévaló fény előcsillanása rejlik ebben.

Kertek és utcák LXVI.

Blankenburg, 1939. szeptember 20. 

Bánatos, esős este. Az utcák sötétjében csak a cigaretták parázslanak. Ahogy délután a lőtérre igyekeztem, egy idős hölgy összeesett előttem. Járás közben zuhant el, mintha fejlövést kapott volna. Egy gazdaság kertjébe vittem, ahol hamarosan ismét magához tért. Erős hullámverés esetén így merül el az úszó a vízben, egyetlen szempillantás alatt.

Kertek és utcák LXV.

Blankenburg, 1939. szeptember 17.

A második vasárnap Blankenburgban esős. Pontban hat órakor ébreszt az ezüstgyöngyös harangjáték; ezután legtöbbször még egy fél órát ülök hotelszobám kis szekretere előtt.

A napi szolgálat a hegység lábánál, a lőtereken és a lovaglóiskolában elég kellemes ahhoz, hogy elűzze az apró gondokat, ahogy segít a kötőhártya-gyulladáson is, amit halak után alámerülve a tenger vízében kaptam, s ami gyakran kínzott az utóbbi két évben. A betegség a talajvizeink mélyén rejtőzködő gonosz bugyborgáshoz hasonlít. Jót tesz, ha időről-időre kiszárítjuk a forrást, ami az elemekkel történő kapcsolatfelvétellel vagy az erre irányuló erőfeszítéssel következhet be. Ilyen Hérakleitosz kemencéje is. Celsus, aki semmire sem tartja a műtéteket, időnként mesél nekem afölötti megdöbbenéséről, hogy néhány beteg az efféle beavatkozások után csakugyan jobban érzi magát, és ezt a vágott seb okozta áthangolásnak tulajdonítja.

Amikor új városba érkezünk, a szépséges lányok és asszonyok először álomszerű jelenségekként lebegnek el mellettünk. Miként lehetséges, hogy az érzékeink ilyenkor közülük csupán egyetlenre, s gyakran nem is a legszebbre irányulnak? Talán elég egy különleges pillantás, egy szikraként felvillanó mosoly, s máris az igézet rabjaivá válunk.

Kertek és utcák LXIV.

Blankenburg, 1939. szeptember 12.

Lassan közeleg az ősz. Blankenburgban a Harz-városok gyöngyét ismertem meg. Számomra sokkal otthonosabbnak tűnik, mint a durvább és nyugtalanabb Goslar. A levegő enyhébb, a föld melegebb, ahogy azt a növényzet is elárulja. Szelídgesztenyefák csoportjai uralkodnak a pázsiton, amely gyűrűkben és szalagokban zöldelli át a helyet, s hozzásimul az előhegységekhez. A kerek és hosszúkás virágágyakba gazdagon ültették az indiai rózsanádat, tűzvörös, sárga vagy bíborlángú virágaival bujazöld szára felett. Ebben a növényben a nedvdússág határozottabb formával egyesül, mintha ércben hajtott volna ki, ezért olyan parkokhoz tartozik, amikben az ízlés a bőséggel fonódik össze. A trópusi kultúrák, „Paul és Virginia” kertjeinek¹ díszét képezi.

¹ Jacques Henri Bernardin de Saint-Pierre (1737-1814) azonos című regényének alakjai. A története Mauritiuson játszódik.

Kertek és utcák LXIII.

Blankenburg, 1939. szeptember 10.

A vasárnap csaknem el is telt a Márványszirteken korrektúrájának olvasásával. A fáradozásból, hogy elkészüljek vele, és a kifejezéseket hajszálpontosan eltaláljam, észrevehető milyen ellenséges Árész a múzsákkal szemben. De nincs értelme még jobban megfeszíteni az akaratot – számára a lényeges pontok, amelyeket a prózában mérlegelni kell, túl könnyedek, túlságosan súlytalanok.

Egyébként különös, hogy ezt a munkát sikerült „határidőre” befejeznem. Talán vannak olyan instanciák, amelyek arról gondoskodnak, hogy az ítéletekhez¹, ahogyan azokat az idő létrehozza, minden a saját fűszerével járuljon hozzá. Ehhez hasonlóan kellemetlen érzékelnem, mennyire nem szívesen vesszük a zsinórokat, amikre a marionettbábukat erősítették. A szabadság ereje olyan hatalmas, hogy most már a róla szóló álommal is beérjük.

A szabadság és a sors között olyan viszony áll fenn, mint a centrifugális és a gravitációs erő között. Ahogy a bolygók útját két ilyen ellentétes hatalom rendezi el, úgy a tulajdonképpeni emberi, a felegyenesedett testtartás is rájuk vezethető vissza.

¹ Az itt szereplő Gericht ételt vagy fogást is jelent.