Ám eltekintve néhány
egyén efféle hihetetlen jellemvonásától, a régiek összességükben is sok anyagi
teljesítményben kitüntették magukat. Büszkélkedhettek Sumérföld
öntözőrendszerével, az egyiptomi és évszázadokkal később a közép-amerikai
piramisok építése során feltárult lenyűgöző tudással a csillagászat terén,
Knósszosz palotájának fürdőszobáival és csatornáival, az íj és a nyílvessző
után a harci szekér feltalálásával, a napóra után a homokóráéval – mindez éppen
elég ahhoz, hogy megszédítse, önhitté és elbizakodottá tegye őket a maguk
civilizációjának sorsát illetően.
Mégis, noha gyakorlati
téren teljesen felismerték saját munkájuk értékét, és biztosan igen gyorsan
megfogalmazódott bennük a vég nélküli technikai
fejlődés lehetősége, s talán bizonyossága is, sohasem hittek egy egyetemes,
minden vonalon jelentkező fejlődésben, ahogy a legtöbb kortársunk teszi.
Hűségesen ragaszkodtak a ciklikus kibontakozás hagyományos eszméjéhez, ráadásul
volt annyi eszük, hogy bevallják, mindenekelőtt egy hosszú, lefelé irányuló
folyamat kezdetén éltek (minden teljesítményük ellenére), mely az ő saját
meghatározott “ciklusukat” alkotta – ami a miénk
is. Legyenek akár hindúk, görögök, egyiptomiak, vagy japánok, kínaiak,
sumérok, vagy ősi amerikaiak – esetleg rómaiak, az antikvitás “legmodernebb”
népe közé tartozók –, az “Aranykort”, az “Igazság Korát”[2],
Kronosz, Ré vagy bármely más földi isten uralmát – a történelem lassú, lefelé
irányuló kibomlásának dicsőséges Kezdetét, bármilyen nevet is adtak neki – mind
messze maguk mögé, a múltba helyezték.
Abban hittek, hogy egy
hasonló Kor visszatérése, melyet saját szent szövegeik és szóbeli hagyományaik
megjósoltak, nem az ember tudatos erőfeszítésén, hanem a látható és
kézzelfogható megtestesülés természetében rejlő, mindent átható kozmikus
vastörvényeken múlik. Hitték, hogy az ember tudatos erőfeszítése csupán eme
törvények működés közbeni kifejeződése, mely a világot akarva-akaratlanul oda
vezeti, ahol végzete várja; egyszóval, hogy az ember történelme, ahogy minden
élő történelme, csak a kozmikus történelem egyetlen részlete, kezdet és vég
nélkül. A belső Szükségszerűség periodikus eredménye, mely minden időbeli
jelenségre kötelező érvényű.
S éppen úgy, ahogy a
régiek el tudták fogadni a világ kibontakozásának eme látomását, miközben mégis
minden elérhető technikai fejlődésből a legteljesebb hasznot húzták, épp így
tudják – és teszik – mind a mai napig olyan emberek ezrei, akik ősöreg,
ugyanilyen hagyományos nézőpont köré rendeződő kultúrák közepette nőttek fel, s
a gőgös ipari kultúrákon belül is akad néhány kósza egyed, aki képes így
használni a fejét. Ők az emberiség történelmére hasonló perspektívából
tekintenek.
Miközben látszólag
„modern” férfiakként és nőkként élnek – ventilátorokat, vasalókat, telefonokat,
vonatokat s repülőgépeket használván, amennyiben megengedhetik maguknak –
szívük mélyén mélységes megvetést táplálnak korunk felfuvalkodott reménységei
és gyermeteg önhittsége, s „az emberiség megmentésének” különböző receptjei
iránt, melyeket buzgó filozófusok és politikusok dobnak a köztudatba. Ők
tudják, hogy semmi sem képes „megmenteni az emberiséget”, mert az immár elérte
a jelenlegi ciklus végét.
A hullám, mely oly sok
évezreden át hordozta, elért sebessége minden lendületével együtt megtörni s
ismét beleolvadni készül a megkülönböztetés nélküli lét változatlan Óceánjának
mélységébe. Egy napon majd ismét hirtelen méltósággal fog felemelkedni, mert
ilyen a hullámok természete. Ám addig is semmit
sem lehet tenni a megállítására. A szerencsétlenek – a bolondok – azok az
emberek, akik valamilyen, csak általuk tudott okból – valószínűleg a folyamatbeli
veszteségek eltúlzott megítélése miatt – szeretnék mégis megállítani. A
kiváltságosok – a bölcsek – pedig azon kevesek, akik teljesen tisztában vannak
a jelenkori emberiség és a sokat dicsért „fejlődés” növekvő értéktelenségével,
s tudják, mily kevés fog elveszni az eljövendő összeomlásban, továbbá örömteli
várakozással néznek az új kezdet, az új „Aranykor”, a következő, hosszan lefelé ívelő hullám napfényes tarajának
szükségszerű állapotára az Élet Óceánjának végtelen felszínén.
A kivételezettek számára
– akik közé magunkat is számítjuk – a „jelenlegi események” egész
egymásutánisága teljesen más szempontból jelenik meg, mint a „fejlődés”
elkeseredett híveié vagy azon embereké, akik ugyan elfogadják a történelem
ciklikus szemléletét, s ezért a közelgő összeomlás elkerülhetetlennek tartják,
de sajnálják, hogy látják azt a civilizációt a vesztébe rohanni, melyben élnek.
Számunkra a fennen zengő
izmusok, melyek iránt kortársaink elkötelezettségünket kérik, most, 1948-ban, mind egyként hiábavalók:
elárulják, legyőzik, s végül elutasítják őket az emberek általánosságban, ha
bármi igazán nemest is magukban foglalnak. Ha viszont elég vulgárisak,
nagyratörők és lélekölők ahhoz, hogy megfeleljenek a gépiesen kondicionált
rabszolgák egyre növekvő számának, akik magukat szabad embereknek tartván
bolygónkon csúsznak-másznak, akkor egy ideig élvezni fogják őket.
Végeredményben azonban mindegyik eredménytelennek bizonyul. A hagyományos
vallások, melyek gyorsuló ütemben mentek ki a divatból, ahogy a jelen izmusai egyre
népszerűbbé váltak, nem kevésbé hiábavalók, hacsak nem még inkább azok, mint a
szervezett babona keretei, megfosztva az Isteni minden valódi érzetétől, vagy
ha a kifinomultabb emberek körében nem a társadalmi élet vagy (egy igencsak
kezdetleges) erkölcsi rendszer pusztán konvencionális oldala, olyan elavult
rítusokkal és jelképekkel fűszerezve, melyek eredeti jelentésének felkutatása
aligha érdekel immár bárkit is. Eszközök ezek a hatalmat birtokló agyafúrt
emberek kezében, hogy az együgyűeket állandó engedelmességre szorítsák,
kényelmes elnevezések, melyek köré könnyedén összetartó nemzeti törekvéseket
vagy politikai hajlamokat gyűjtenek, vagy csupán a puhányok és különcök végső
mentsvára. Gyakorlatilag mindegyik ilyen
– néhány évszázadnyi idő alatt elkorcsosították őket. Éppen olyan halottak,
mint az előttük virágzó régi kultuszok, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak
már rég nem árasztják magukból a halál bűzét, míg az úgynevezett „élő” vallások
abban az állapotban vannak, mikor a halál elválaszthatatlan az oszladozástól.
Egyiküktől sem – a kereszténységtől, az iszlámtól, még a buddhizmustól sem –
lehet elvárni most, hogy bármit is „megmentsenek” abból a világból, mit egykor
részben meghódítottak. Egyiknek sincs semmiféle normális helye a „modern” világban,
mely alapjaiban megfosztott az örökkévaló bármiféle tudatától.
A „modern” életben nincsenek
olyan tettek, melyek ne lennének hiábavalók, kivéve talán a testi éhség
kielégítésére szolgálókat, mint a rizs és gabonatermesztés, gesztenyegyűjtés az
erdőkben vagy burgonyaszedés a kertekben. S az egyetlen értelmes mód, ha
hagyjuk, hogy a dolgok a maguk útját járják, s várjuk a közelgő Pusztítót, aki
arra rendeltetett, hogy megtisztítsa a terepet az Igazság Új Korának
felépítéséhez. Ő az, akit a hindúk Kalkinak neveznek, s Visnu tizedik és utolsó
megtestesüléseként üdvözölnek. Ő a Pusztító, kinek eljövetele az Élet
megőrzésének feltétele, az Élet örökkévaló törvényeinek megfelelően.
Tudjuk, hogy mindez teljes ostobaságnak tűnik azoknak, akik korunk kimondhatatlan szörnyűségei ellenére egyre növekvő számban meg vannak győződve arról, hogy az emberiség „fejlődik”. Cinizmusnak fog tűnni azok közül is sokaknak, akik elfogadják a ciklikus kibontakozást, azt az egyetemes és hagyományos hitvallást, melyet költői alakban fejez ki a világ valamennyi szent szövege, beleértve a Bibliát is. Semmit sem tudunk felelni erre az utóbbi, feltételezhető kritikára, mivel teljességgel olyan érzelmi viszonyuláson alapul, mely különbözik a miénktől. Ám megpróbálhatunk rámutatni a „fejlődésbe” vetett népszerű hit hiábavalóságára, akár csak azért is, hogy hangsúlyozzuk a ciklusok tanának ésszerűségét és erejét, mely az e könyv tárgyát alkotó hármas tanulmány hátterét adja.
* * *
A “fejlődés” hitének
képviselői sok érvet felhoznak, hogy – önmaguknak és másoknak – bebizonyítsák:
korunk, minden tagadhatatlan hátulütőjével, egészében véve jobb a múlt bármely korábbi időszakánál, s még a javulás biztos
jeleit is kimutatják. Részleteiben nem is lehetséges valamennyi érvüket
szemügyre venni. Ám közülük a legelterjedtebbel és láthatóan “legmeggyőzőbbel”
kapcsolatban könnyen észrevehetjük a tévedéseket.
A “fejlődés” valamennyi
hirdetője hatalmas hangsúlyt helyez az olyan dolgokra, mint a műveltség, egyéni
“szabadság”, egyenlő jogok minden ember
számára, vallási türelem és “emberségesség”. Eme utolsó jellemzőjében minden
olyan hajlamot magában foglal, mely a gyermekjólétben, börtönreformokban, jobb
munkakörülményekben, a betegek és a nélkülözők állami megsegítésében, s ha nem
is az állatok iránti nagyobb jóságban, de legalább kevesebb kegyetlenségben
fejeződik ki. A legutóbbi évek során elért szédítő eredmények az ipari és egyéb
gyakorlati törekvések során felhasznált tudományos felfedezések terén
természetesen a legnépszerűbb példák arra nézve, milyen csodálatos időket
élünk. Ám ezt a továbbiakban nem tárgyaljuk, mivel már világossá tettük, hogy
semmiképpen sem tagadjuk és nem is bagatellizáljuk a technikai fejlődés fontosságát. Ellenben tagadjuk bármiféle
fejlődés meglétét az ember értékében, mint olyanban, akár egyéni, akár
kollektív értelemben, s megközelítéseink az egyetemes műveltség és a
tökéletesedés más, előszeretettel dicsőített “jelei” kapcsán, mellyel
kortársaink büszkélkednek, mind e szempontból tárulnak fel.
Hisszük, hogy az ember
értéke – ahogy végeredményben minden teremtmény értéke is – nem a puszta
intellektusban, hanem a szellemben rejlik, abban a képességben, hogy
visszatükrözze azt, amit jobb híján “az isteninek” nevezünk, vagyis azt, ami
minden megtestesülésen túl igaz, szépséges, valamint időtlen (s ezért
változatlan) marad minden változáson belül. Azzal a megkülönböztetéssel hisszük
ezt, hogy a mi szemünkben – ellentétben a keresztény állásponttal – az istenit
visszatükröző képesség szoros kapcsolatban áll az ember rasszával és fizikális
egészségével; más szavakkal, a szellem egyáltalán nem független a testtől. S
nem látjuk azt, hogy azok a különféle fejlesztések, melyek szemtanúi lehetünk a
mai oktatásban és társadalmi téren, a kormányzatban vagy akár a technológia
területén, az egyéneket értékesebbé tenné ebben
az értelemben, vagy bármiféle új, maradandó civilizációt teremtene, amiben
elősegítenék az ember lehetőségeit az így megfogalmazott teljes körű
tökéletesség elérésére. Úgy tűnik, manapság a hindúk az egyetlenek, aki a
hagyományuknak megfelelően osztoznak nézeteinkben, ám az idők folyamán nem
sikerült fenntartaniuk az isteni rendet, a természettől fogva uralkodó kasztok
hatalmát. S mi, a nyugat egyetlen népe, mely megpróbálta ezt helyreállítani a
modern időkben, anyagi tekintetben tönkrementünk a hamis egyenlőség azon
erőinek ügynökei miatt, melyet a modern világ a “fejlődés” erőinek nevez.
Fejlődés? Igaz, hogy ma,
legalábbis a jól megszervezett (tipikusan “modern”) országokban csaknem
mindenki tud írni és olvasni. De mire mennek vele? Az olvasás és írás képessége
előny, mégpedig számottevő. Ám nem erény, hanem eszköz és fegyver. Célirányos
módszer és nagyon hasznos dolog, ez kétségtelen, ám nem önmagában vett cél. A
műveltség végső értéke azon a célon múlik, aminek érdekében felhasználják. S
napjainkban általában mire használják? Kényelem és szórakozás a cél azok
számára, akik olvasnak, hirdetés és némi kifogásolható propaganda –
pénzszerzésre és a hatalom megragadására – azoknak, akik írnak. Néha természetesen elfogulatlan tudás
megszerzése vagy terjesztése is arról a kevés dologról, amiről tudni érdemes,
esetleg kifejezésre juttatni vagy fellelni azt a néhány mély érzést, mely az
örökkévaló tudatához emeli az embert, ám nem gyakrabban, mint azokban a napokban,
mikor tízezerből egy volt képes megérteni az írott szó jelképrendszerét.
Manapság általánosságban
az a férfi vagy nő, akit a kötelező oktatás „műveltté” tett, arra használja az
írást, hogy megossza személyes ügyeit távollévő barátaival és rokonaival, nyomtatványokat
töltsön ki – a modern, civilizált emberiség egyik nemzetközi elfoglaltsága –,
avagy papírra vessen némi fontossággal bíró, ám máskülönben jelentéktelen
dolgokat, mint például valakinek a címét vagy telefonszámát, egy időpontot a
fodrásznál vagy a fogorvosnál, esetleg a patyolatból elhozandó tiszta ruhák
listáját. Olvasni azért olvas, hogy „eltöltse az időt”, mert az unalmas
munkaórákon kívüli időben a puszta gondolkozás immár nem elég intenzív és
érdekes, hogy e célt szolgálja.
Tudjuk, hogy vannak
olyan emberek is, akik egész életét valamiféle csodálatos sors felé irányította
egy könyv, egy vers vagy egyetlen mondat, amit még gyermekkorukban olvastak.
Ilyen volt Schliemann, aki régészeti feltárásokra költötte azt a vagyont, amit
türelmesen és céltudatosan gyűjtött össze negyvenévnyi sivár robotolással,
mindezt azért a benyomásért, amit Trója halhatatlan története kisfiúként tett
rá.
Ám ilyen emberek mindig
éltek, azelőtt is, hogy a kötelező oktatás divatba jött volna. S a hallott és így felidézett történetek nem
kevésbé inspirálók, mint az olvasottak. Az általános olvasási készség valódi
előnyét, ha van egyáltalán ilyen, máshol kell keresni. Nem a kivételes férfiak
és nők vagy az olvasni képes milliók jobb tulajdonságaiban áll, hanem inkább abban
a tényben, hogy az utóbbiak intellektuálisan egyre lustábbá válnak, ezért egyre
inkább – nem pedig egyre kevésbé –
hiszékenyek; könnyebben félrevezethetők, s mind jobban hajlanak arra, hogy
birkákként vezessék őket. A tiltakozás árnyéka sem merül fel bennük, ha
„benyelik” a nyomtatott formában eléjük helyezett, s „tudományosnak” tűnő
képtelenségeket. Minél magasabb a műveltség általános szintje, annál könnyebb a napi sajtó, a rádió és az
egész kiadóipar – ezek csaknem ellenállhatatlan eszközei a modern elmeirányításnak
– birtokában lévő kormányzat számára, hogy a tömegeket és az „értelmiséget” a hatalmában tartsa, anélkül, hogy az utóbbiak
ezt akár csak sejtenék is.
Az analfabéta, ám
aktívabban gondolkozó emberek körében, akiket nyíltan a régi, autokrata módon
kormányoznak, egy próféta, az Istenek közvetlen szószólója vagy őszinte
kollektív törekvések kifejezője mindig reménykedhet abban, hogy a világi
hatóság és a nép közé emelkedhet. Maguk a papok sohasem lehetnek egészen
biztosak abban, hogy az embereket örökre engedelmességre kényszeríthetik. A nép
választhatja azt, hogy ha úgy akarja, akkor a prófétára hallgat. Néha így is
tettek. Manapság, bárhol is váljon uralkodóvá az egyetemes írni-olvasni tudás,
az időtlen igazság ihletett képviselői – a próféták –, vagy akár az időben
bekövetkező, gyakorlati változások önzetlen hirdetői egyre kevesebb és kevesebb
lehetőséget kapnak a megnyilatkozásra. Az őszinte gondolat, a valóban szabad gondolat felvirágzása, mely az
emberfeletti hatalom vagy a puszta józan ész nevében készen áll megkérdőjelezni
a hivatalosan tanítottak és általánosan elfogadottak alapjait, egyre
valószínűtlenebb. Megismételjük, sokkal könnyebb szolgaságba dönteni egy művelt
népet, mint egy műveletlent, bármilyen különösnek is tűnjék ez elsőre. S a
szolgaság minden bizonnyal maradandóbb lesz. Az egyetemes műveltség valódi
előnye az, hogy a kormányzó erő hatalmát megszilárdítja az ostoba és önhitt
milliók felett. Valószínűleg ezért igyekeznek a fejünkbe verni már kiskorunktól
kezdve, hogy micsoda jótétemény a „műveltség”. Az igazi áldás azonban az, ha
képesek vagyunk használni a fejünket. Ez pedig mindig is egy kisebbség
kiváltsága volt és lesz is, melyet egykor természetes elitnek ismertek el és ekként tiszteltek.
Ma a kötelező
tömegnevelés és az egyre szabványosodó irodalom a „szabályozott” elmék
fogyasztására – a „fejlődés” kimagasló jelei – ezt a kisebbséget a lehető
legcsekélyebb méretűvé látszik lecsökkenteni, végül pedig teljes egészében el
fogja nyomni. Ez az, amit az emberiség akar? Ha igen, akkor eloldódik raison d’être-jétől, s minél hamarabb
véget ér ez az úgynevezett „civilizáció”, annál jobb.
Amit elmondtunk a
műveltségről, azt nagyjából meg lehetne ismételni a modern demokrácia két másik
fő diadaláról is, az „egyéni szabadságról” és az egyenlő lehetőségek
biztosításáról mindenki számára. Az első hazugság – ráadásul mind inkább aljas,
ahogy a kötelező oktatás béklyói egyre reménytelenebbül fonják körül az emberek
egész lényét. A második pedig abszurditás.
A modern, iparosodott
világ átlagpolgárának egyik legmulatságosabb következetlensége az a mód, ahogy
kritika alá vonja a régebbi és jobb civilizációk valamennyi intézményét, mint
például a hindúk kasztrendszerét vagy a Távol-Kelet mindent magába ölelő
családkultuszát. Azon az alapon teszi ezt, hogy ezek akadályozzák „az egyén
szabadságát”. Észre sem veszi, mennyire szigorú – sőt, mennyire megsemmisítő –
a kollektív hatalom ama parancsa, aminek ő
engedelmeskedik (felerészt legalábbis öntudatlanul), összehasonlítva a
hagyományos kollektív hataloméval a látszólag kevésbé „szabad” társadalmakban.
India vagy a Távol-Kelet kasztok vagy család uralta embereinek talán nem
engedték meg, hogy azt tegyék, amit csak akarnak a mindennapi élet sok,
viszonylag jelentéktelen s néhány valóban nagyon fontos területén. De hihették azt, amit akarnak vagy inkább
amit képesek; saját természetüknek megfelelően érezhetnek, és szabadon
fejezhetik ki magukat rengeteg lényeges dologban. Ők magasabb rendű életüket
oly módon élhetik, amiről úgy ítélik meg, hogy számukra a legbölcsebb, miután
kötelességeiket a család, a kaszt és az uralkodó iránt teljesítették.
Az egyéni létező a
modern “fejlődés” vas és acél uralma alatt eheti azt, amit csak akar (jobbára),
házasodhat is, akivel kíván – sajnos! –, s oda megy, ahová szeretne (legalábbis
elméletben). Ám minden egyénfeletti dologban – s ezek számítanak igazán – el
kell fogadnia azokat a hitvallásokat, életvezetést, értékelméletet s nagymértékben
azokat a politikai nézeteket, melyek a kihasználás ama hatalmas
társadalmi-gazdasági rendszerének megerősítésére irányulnak, melyhez ő maga is
tartozik (melyhez tartozni kényszerítik, hogy egyáltalán életben maradjon), s
melyben ő pusztán egy fogaskerék. Ráadásul elhitetik vele azt is, hogy
kiváltság egy ilyen szerveződés fogaskerekének lenni; hogy a lényegtelen
dolgok, melyek felől úgy érzi, ő dönt, valójában a leglényegesebbek, az egyedül
lényegesek. Megtanították arra, hogy ne értékelje az ítélethozatal szabadságát
a végső igazság tekintetében, az esztétikai, erkölcsi vagy metafizikai
tekintetében, melyektől észrevehetetlen módon megfosztották. Azt mondják neki –
legalábbis a demokratikus országokban –, hogy minden tekintetben szabad, hogy „olyan individuum, aki csupán a saját lelkiismeretének felelős”, s hosszú
évek agyafúrt kondicionálása oly alaposan formálta ezt a „lelkiismeretet”,
továbbá egész lényét e minta szerint, hogy többé nem is képes máshogy reagálni.
Egy ilyen ember nagyszerűen képes beszélni „az egyénre nehezedő nyomásról”,
legyen szó akár ősi, akár modern társadalomról!
Láthatjuk, milyen
mértékben torzult el jelenkori világunkban az emberek tudata a szándékos és
önkéntelen kondicionálás következtében, mikor olyanokkal találkozunk, akik
sohasem kerültek ki az iparosodott civilizáció hatása alól, vagy mikor valaki
magát oly szerencsének tekintheti, hogy már gyermekkorától kezdve ellenszegült
a közoktatás ártalmas nyomásának, s szabad maradt mindazok tömegének közepette,
akik minden alapvető dolog tekintetében úgy reagálnak, ahogy tanították nekik.
A gondolkozó és nem gondolkozó, a szabad és a rabszolga közötti szakadék
megdöbbentő.
Ami az „egyenlő
lehetőségeket” illeti, lényegében nincs semmi ilyesmi. A Természet magam
adományozta a legegyenlőtlenebb lehetőségeket, olyan férfiakat és nőket hozván
létre, akik különbözőek értelmük minőségében és fokában, érzékenységben és
akaraterőben, jellemzőikben és vérmérsékletükben, s így teljesítik be
törekvéseiket, bármik is legyenek azok. Egy túlságosan érzelmes és meglehetősen
gyenge személyiség például nem képes a boldogság ugyanazon ideáljára, s
nincsenek egyenlő esélyei sem arra, hogy ezt életében elérje, mint annak, aki
kiegyensúlyozottabb természettel és erősebb akarattal születik. Ez nyilvánvaló.
Tegyük még hozzá azokat a jellegzetességeket, melyek egyik rassz embereit a
másiktól megkülönböztetik, s az „emberi egyenlőség” fogalmának abszurditása még
szembetűnővé válik.
Amikor kortársaink
„egyenlő lehetőségekről” beszélnek, azt a tényt értik alatta, hogy a modern társadalomban
– legalábbis szerintük – bármelyik férfi és nő egyre inkább éppen annyi
eséllyel bír egy olyan pozíció megtartására és egy olyan munka elvégzésére,
amire természetüknél fogva alkalmasak, mint amennyivel a szomszédjuk is. Ám ez
is csupán részben igaz, mivel a mai – nagymértékben az ipar és a tömegtermelés
által uralt – világ egyre inkább kizárólag olyan munkákat képes felkínálni,
melyekben a munkás énjének legjobb tulajdonságai kevés szerepet játszanak vagy
egyenesen semmit sem érnek, amennyiben az illető több egy pusztán okos és
anyagi szempontból hatékony egyénnél. Az örökölt tehetséggel rendelkező
mesterember, aki annak legjobb kifejeződését, amit általánosságban a „lelkének”
neveznek, mindennapi szövésében, kárpitkészítésében, zománckészítésében és így
tovább találja meg, vagy akár a föld megművelője, aki személyes kapcsolatban
áll az anyafölddel, a Nappal és az évszakokkal, egyre jobban a múlt alakjává
válik. Mind kevesebb alkalom nyílik az igazság őszinte keresői – szónokok vagy
írók – számára is, akik nem hajlandók a széles körben elfogadott eszmék, a
tömegkondicionálás termékeinek magyarázói lenni, melyekért nem állnak ki.
Ugyanígy a szépség keresői is elutasítják, hogy művészetüket a népszerű ízlés
követeléseinek megfelelően alakítsák, melyről tudják, hogy ízléstelenségek. Az
ilyen embereknek arra kell pazarolniuk az idejüket, hogy eredménytelenül – és
kelletlenül – olyan munkát végezzenek, amire nem alkalmasak, pusztán azért, hogy megéljenek, mielőtt maradék
idejüket annak szentelhetnék, amit a hindúk szádanának
neveznek, s amire mélyebb természetük jelölte ki őket: életük
elkötelezettségének.
A munka modern felosztásának eszméje, melyet a gyakran idézett „a megfelelő ember a megfelelő helyen”-mondatban foglalnak össze, a gyakorlatban arra a tényre redukálódik, hogy bármely embert – a tunya milliók közül válogatás nélkül bárkit – arra „kondicionálhatnak”, hogy bármilyen helyet elfoglalhasson, míg az emberi lények legjobbjai, az egyedüliek, akik még jogosulttá teszik az egyre leromlottabb faj létezését, semmiféle helyet nem kapnak. Fejlődés…
* * *
Maradjunk korunk
“vallási türelménél” és “emberiességénél”, összehasonlítva ezeket a múlt
barbárságával. A legkevesebb, hogy maximum jó viccnek tartjuk őket!
Felidézvén a történelem
leglátványosabb borzalmait – az „eretnekek” és a „boszorkányok” máglyán történő
elégetését, a „pogányok” tömeges lemészárlását és a keresztény európai
civilizáció többi, nem kevésbé visszataszító megnyilvánulását, Amerika, Goa
stb. meghódítását – a modern embert büszkeséggel tölti el a legalábbis egy
vonalon, a sötét korok vallási fanatizmusa óta megtett „fejlődés”. Bármilyen
rosszak is legyenek, kortársaink mindenképpen kinőtték azt, hogy olyan
„csekélységekért” kínozzanak embereket, mint a Szentháromság fogalma vagy az
előre elrendelés és a purgatórium gondolata. Ilyen a modern ember érzésvilága,
mert életére nézve a teológiai kérdések elvesztették minden fontosságukat. Ám
azokban a napokban, mikor a keresztény egyházak üldözték egymást és támogatták
a pogányok vérrel és tűzzel történő megtérítését, mind az üldözők és az
üldözöttek, a keresztények és azok is, akik hűek akartak maradni nem-keresztény
hitvallásukhoz, az ilyen kérdéseket így vagy úgy, de életbevágónak tekintették.
S az igazi oka annak, hogy ma miért nem kínoznak meg senkit vallásos hite
miatt, nem abban rejlik, hogy a
kínzás mindenki számára ízléstelenné vált a „fejlett” huszadik században, nem abban, hogy az egyének és az államok
„toleránsak” lettek, hanem csupán abban, hogy azok között, akiknek hatalmukban
áll fájdalmat okozni, alig van valaki is, aki élénk, lényegi érdeklődést tanúsít a vallás, nem hogy a teológia iránt.
A modern államok és
individuumok által gyakorolt úgynevezett „vallási türelem” biztosan nem a
vallások, mint ama néhány, esszenciális, örökkévaló igazság változatos,
szimbolikus kifejezésének szeretetéből és megértéséből fakadt, ahogy a hindú
tolerancia teszi és tette mindig is. Sokkal inkább minden vallás szégyenletes
tudatlanságból származó megvetésének eredménye; azon lényegi igazságok iránti
közönyéből ered, melyeket a különböző alapítók újra és újra igyekeztek
megerősíteni. Ez egyáltalán nem tolerancia.
Hogy megítéljük, kortársainknak mennyire van vagy nincs joguk büszkélkedni „toleranciájuk szellemével”, a legjobb, ha megfigyeljük a viselkedésüket azok iránt, akikre határozottan úgy tekintenek, mint isteneik ellenségeire. Ezek az emberek történetesen az övékkel szembenálló nézeteket vallanak, ráadásul nem valami teológiai apróságban, ami nem érdekli őket, hanem politikai vagy társadalmi-politikai ideológiák kapcsán, melyeket a „civilizációt fenyegetőnek” tartanak, vagy mint „az egyetlen hitvallást, mely segítségével a civilizáció megmenthető”. Senki sem tagadja, hogy ilyen körülmények esetén, különösen háborúban, mindannyian, ameddig hatalmuk – vagy elnézésük – terjed, ők maguk is olyan tetteket hajtanak végre, melyek minden tekintetben olyan ocsmányok, mint azok, melyeket a múltban, a vallások nevében rendeltek el, teljesítettek be vagy tűrtek el (ha ez utóbbiak egyáltalán ocsmányok voltak). Az egyetlen különbség talán csak az, hogy a modern, hidegvérrel elkövetett borzalmak csak akkor kerülnek napvilágra, ha a tömegkondicionálás eszközeit – sajtó, rádió, mozi – irányító rejtett hatalmak így döntenek, olyan célból, mely a legkevésbé sem „humánus”. Ilyen például, mikor az ellenség rémtetteiről van szó, nem a sajátjaikról – vagy „gáláns szövetségeseikéről” –, s mikor ezért a történet „jó propagandának” tekinthető, mivel remélhetőleg felháborodási hullámot kelt, s újult lendületet ad a háborús erőfeszítéseknek. Továbbá, a háborút követően, melyet egy Ideológiáért vívtak – vagy legalábbis ezt gondolták –, a régi, elkeseredett vallásháborúk modern megfelelőjeként, az egész világ számára kihirdetik, hogy rémségeket kizárólag a vesztesek követtek el tudatosan, míg a győztesek, ahogy csak tőlük telik, azt színlelik, hogy az ő főparancsnokságuk legalábbis sohasem hunyt szemet az efféle szörnyűségek elkövetése esetén. Ám a tizenhatodik századi Európában, s még korábban, valamint az iszlám harcosai között, akik dzsihádot vezettek más vallások emberei ellen, mindkét oldal tisztában volt, milyen borzasztó módszereket használtak, nem csupán az ellenségeik, hogy elérjék „aljas céljaikat”, hanem saját népük és saját vezéreik is, hogy „kiirtsák az eretnekséget” vagy „harcoljanak a pápaság ellen”, esetleg „Allah nevét prédikálják a hitetleneknek”. A modern ember sokkal gyávább erkölcsileg. Magának akarja az erőszakos intolerancia előnyeit – ami természetes –, ám a felelősséget nem vállalja érte. Ez ugyancsak fejlődés.
* * *
Kortársaink úgynevezett
„humanitása” (összevetve elődeinkével) csupán az idegzet és az erős érzések
hiánya – növekvő gyávaság vagy erősödő apátia.
A modern ember gyomra
nem bírja a rémtetteket – még a közönséges, képzeletszegény brutalitást sem –, kivéve akkor, ha a rémséges vagy csak
kegyetlen tetteket olyan cél érdekében hajtják végre, melyek gyűlöletesek vagy
közömbösek számára. Minden más esetben elfordítja a fejét a borzalmaktól – különösen
mikor tudja, hogy az áldozatok sohasem vághatnak vissza (ahogy ez a helyzet valamennyi
olyan szörnyűség esetén, amit az ember az állatokkal szemben követ el,
bármilyen célból is teszi), s legfeljebb azt követeli, hogy ne emlékeztessék rá
túl gyakran és túl zajosan. Úgy viselkedik, mintha a borzalmakat két csoportba,
az „elkerülhetetlenek” és az elkerülhetők közé lehetne sorolni. Az
„elkerülhetetlenek” azok, amelyek a modern ember céljait szolgálják,
általánosságban „az emberiség javát” vagy „a demokrácia győzelmét”. Ezeket
eltűrik, sőt, mi több, igazolják. Az „elkerülhetők” azok, amelyeket időnként
olyan emberek követnek el – vagy azt állítják róluk, hogy elkövetik –, akiknek
a céljai nem esnek egybe az övékkel. Egyedül őket ítélik el, s a valódi vagy
állítólagos elkövetőkre – vagy ösztönzőkre – a nyilvánosság előtt az „emberiség
elleni bűnök” végrehajtóinak pecsétjét ütik.
Mik hát az állítólagos
jelei a modern ember csodálatos „emberiességének” azok szerint, akik hisznek a
fejlődésben? Azt mondják, manapság már nincsenek többé a korábbi idők borzasztó
kivégzései, az árulókat már nem „akasztják fel, tépik szét és négyelik fel”,
ahogy szokás volt a dicsőséges tizenhatodik századi Angliában. Bármi is, ami
akár csak megközelítené iszonyúságában François Damien megkínzását és
kivégzését Párizs főterén, emberek ezrei előtt, akik kifejezetten ezért mentek
oda 1757. május 28-án, elképzelhetetlen lenne a modern Franciaországban. A
modern embernek a rabszolgaságot sem kell fenntartania többé, sem pedig
(legalábbis elméletben) igazolnia a tömegek kifosztását bármilyen formában. S a
háborúi – még a háborúi is, tűnjenek bár költséges démoni gépezetek kifinomult
szervezetének – kezdenek a maguk jelrendszerében (ahogy állítják) valamennyi
emberiességet és igazságot magukra ölteni.
A modern ember a régiek
háborús szokásainak puszta gondolatától is elborzad, például tizenkét ifjú
trójai feláldozása a görög hős, Patroklosz árnyának, nem is beszélve a
hadifoglyok sokkal kevésbé ősi, ám jóval szörnyűbb feláldozásáról az azték
hadistennek, Huitzilopochtlinak. (Ám az aztékok, noha viszonylag modernek, nem voltak
keresztények, sem pedig, amennyire én tudom, a teljes körű fejlődés hívei.)
Végül, mondhatnák, a modern ember kedvesebb, vagy kevésbé kegyetlen az
állatokhoz, mint amilyenek ősatyái voltak.
Egyedül a korunk iránti
óriási mértékű pozitív előítélet lehet képes arra, hogy valaki készpénznek
vegye az ilyen téveszméket.
A modern ember biztosan
nem „tartja fenn” a rabszolgaságot, éppen hogy hevesen elítéli. Mindazonáltal
mégis gyakorolja – ráadásul szélesebb körben, mint valaha, és sokkal
gondosabban annál, ahogy az ókoriak valaha is tették –, akár a kapitalista
nyugaton, akár a trópusokon vagy (abból ítélve, amit áthatolhatatlan falain
kívül hallhatunk) még abban az államban is, amit manapság a „munkások
paradicsomának” tekintenek. Nyilvánvalóan vannak különbségek. Az ókorban még a
rabszolgának is voltak órái a pihenésre és a mulatságra, s ezekkel teljesen
szabadon rendelkezett; kockázhatott ura oszlopcsarnokának árnyékában, űzhetett
durva tréfákat, szabadon fecseghetett, élhette szabad életét a napi rutin mellett.
A modern rabszolgának nincs már meg a lazsálás előjoga, amit teljesen
gondtalanul űzhetne akár csak fél óráig is. Úgynevezett szabadideje is vagy
tele van csaknem kötelező szórakozással, ami épp olyan szigorú és gyakran
lélekölő, mint a munkája, vagy – a „szabadság országaiban” – gazdasági gondok
mérgezik. Ám nem lehet nyíltan venni és eladni. Egyszerűen csak megszerzik. S nem olyan ember, aki
legalább valamilyen téren felette áll, hanem egy hatalmas, személytelen
rendszer, melynek nincs teste, amibe belerúghatnánk, lelke, amit elátkozhatnánk
vagy feje, amit kérdőre vonhatnánk kártevéséért.
S a régi borzalmak
kétségtelenül ugyanígy tűntek el az úgynevezett civilizált emberiség listájáról,
ami az igazságot és a háborút illeti. Ám helyüket újak és rosszabbak, a
„barbár” korok számára ismeretlenek foglalták el. Egyetlen példa is éppen elég
erre. Nem bűnözők, sem árulók, sem királygyilkosok, nem is varázslók, hanem
Európa legkiválóbb vezető személyiségeinek hosszan elhúzódó pere, hónapokig
tartó megaláztatásuk és szisztematikus erkölcsi kínzásuk utáni aljas
elítélésük, a lehető leglassabb és legkegyetlenebb módon történő felakasztásuk
– ezt az egész vészjósló színjátékot Nürnbergben vitte színre 1945-1946-ban (és
1947-ben) a diadalmas gyávák és képmutatók falkája – mérhetetlenül
gusztustalanabb, mint a múlt valamennyi, háborút követő emberáldozata
összegyúrva, beleértve azokat is, amiket a jól ismert mexikói rituálé szerint
végeztek el. Mert ott legalább, bármilyen fájdalmas is lehetett a gyilkosság
hagyományos lefolyása, az áldozatokat nyíltan végezték ki a győztesek törzsi
istenének vagy maguknak a győzteseknek az élvezetére, az „igazság”
hátborzongató, gúnyos színlelése nélkül. S ráadásul az elfogott harcosok egész
rangsorából vették őket, nem csupán népük elitjéből válogatták ki
rosszindulatúan. A legtöbb esetben a legyőzött nép elitje nem magának a
kontinensnek az elitjét képviselte, ahogy fejlett korunk szégyenletes perében
történt.
Ami azokat az
elképzelhetetlen szörnyűségeket illeti, amelyek Franciaországban,
Spanyolországban és sok más helyen mentek végbe a középkortól kezdődően, elég
sok olyan epizódot találunk a legutóbbi spanyol polgárháborúban – nem is
említve a nem kevésbé imponáló lajstromát azoknak a borzalmaknak, amiket még
újabban, a második világháború során vittek végbe a francia résistance „hősei” –, melyek ezekkel
párba állíthatók, s igen gyakran felül is múlják azokat.
Ám talán bármi másnál gyávább és képmutatóbb a „fejlett” modern ember hozzáállása az élő Természethez, különösen az állatvilághoz. Erről hosszasan beszéltem egy másik könyvben,[3] ezért itt megelégszem, hogy néhány ténnyel nyomatékosítsam.
A primitív ember – s
gyakran az az ember is, akinek festői civilizációja minden, csak nem „modern” –
kétségtelenül éppen elég rosszul bánik az állatokkal. Elég, ha csupán
Dél-Európa kevéssé iparosodott országaiba vagy a Közel- és Közép-Keletre
utazunk, ha erről alaposan meg akarunk bizonyosodni. S a modern vezetők
egyáltalán nem egyenlő mértékben voltak sikeresek a jámbor állatok iránti
ősrégi kegyetlenség megszűntetésében, legyen szó akár a keletről, akár a
nyugatról. Gandhi, a hite fő tanaként állandóan hangoztatott egyetemes jóság
nevében sem volt képes megakadályozni a hindú tejesembereket borjúik halálra
éheztetésében, hogy néhány extra pint tehéntejet adhassanak el. Mussolini sem
tudta felkutatni és elítélni az összes olyan olaszt, aki még a kormányzata
alatt is ragaszkodott ahhoz a gyűlöletes szokáshoz, hogy a csirkéket élve
kopasszák meg, azon az alapon, hogy „a tollak így könnyebben kitéphetők”. Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy az állatok iránti jóság nemzeti
szinten végeredményben nem bármiféle föléje helyezett vallás vagy filozófia
tanításától függ. Ez a valóban felsőbbrendű fajok egyik megkülönböztető
jellemzője. És semmiféle vallási, bölcseleti vagy politikai alkímia nem
változtathatja az egyszerű fémet arannyá.
Ez nem azt jelenti, hogy
egy jó tanítás nem segíthet kihozni a
legjobbat minden fajból, csakúgy, mint minden individuális férfiból vagy nőből.
Ám a modern ipari civilizáció, ameddig emberközpontú – nem egy emberfeletti,
kozmikus rend ihlete vezeti –, s a minőség helyett a mennyiségre, a jellem és a
belső érték helyett a termelésre és a vagyonra hajlamos helyezni a hangsúlyt,
semmiképp sem rokonítható az állhatatos egyetemes jóság kibontakozásával, még a
jobb népek körében sem. Elrejti a kegyetlenséget. Azért viszont nem tesz
semmit, hogy elfojtsa, vagy legalább csökkentse. Elnéz, sőt magasztal az
állatokkal szemben elkövetett bármilyen rémtettet, ha történetesen közvetlen
vagy közvetett kapcsolatban áll a pénzkereséssel, a vágóhidak mindennapos
borzalmától az állatok cirkuszi idomár, prémvadász (s szőrös állatok esetén
igen gyakran a nyúzó) és élveboncoló kezétől elszenvedett mártíromságáig.
Természetesen az emberi lények „felsőbb” érdekét hozzák fel igazolásként,
anélkül, hogy az emberek felismernék, hogy az az emberiség, mely készen áll
szórakozást vagy luxust, „ízletes ételt” vagy akár tudományos eredményt,
esetleg gyógymódot beszerezni ilyen áron, többé nem érdemli meg, hogy éljen.
Tény, hogy sohasem volt ennyiféle elkorcsosulás és kór az emberek körében, mint
a kötelező vagy csaknem kötelező oltások eme világában; ez a világ, amely az
Élet elleni bűnök elkövetőit magasztalja – ártatlan élőlények kínzóit emberi
célokért, mint amilyen Louis Pasteur –, s az emberiség „nagyjai” közé emeli,
miközben elítéli a valóban nagyszerűeket, akik azért küzdöttek, hogy az emberi
fajok szent hierarchiáját nyomatékosítsák a túlhangsúlyozott, és különben is
nyilvánvaló létezői rangsor előtt és felett, s akik mellesleg felépítették az
egyetlen Államot a nyugaton, melynek a tudatlan teremtmények védelmére hozott
törvényei Asóka király és Harsavardhana évszázadokkal korábbi rendelkezéseire
emlékeztettek (amennyire ez lehetséges volt egy hideg éghajlatú, modern ipari
országban).[4]
Egy ilyen világ
büszkélkedhet a díjazott kutyák és macskák és általában a házikedvencek iránti
gyengéd gondoskodásával, miközben igyekszik elfeledni (és a jobb
civilizációkkal elfeledtetni) azt a borzasztó tényt, hogy egyedül
Nagy-Britanniában évente egymillió teremtmény élveboncolását végzik el. Azt nem
tudják elérni, hogy a mi figyelmünket
is elkerüljék titkolt rémségei, s hogy bármennyivel is jobban meggyőzzön minket
az állatok iránti kedvesség „fejlődéséről”, mint az emberek iránti növekvő
jóságról, „hitvallásuktól függetlenül”. Nem vagyunk hajlandóak bármi egyebet
látni ebben, csak a legsötétebb élő bizonyítékát annak, amit a hindúk ősidőktől
fogva „Kali-Yugának”, a „Sötét Kornak”, a Homály Érájának, a jelenlegi
történelmi ciklus utolsó (s szerencsére a legrövidebb) részének neveztek. Nincs
remény arra, hogy „a dolgokat helyükre tegyük” egy ilyen időszakban. Lényegében
az a kor ez, amit oly erőteljesen, noha szűkszavúan úgy jellemeztek a könyvek
Könyvében – a Bhagavad-Gítában –, mint amiben „a nők romlásából a kasztok
keveredése származik, a kasztok keveredéséből az emlékezet elvesztése, az
emlékezet elvesztéséből a megértés hiánya, s abból minden gonoszság”.[5]
A kor, melyben a hamisságot nyilvánítják „igazságnak”, az igazságot pedig
hamisságként üldözik, vagy őrültségként gúnyolják, melyben az igazság
képviselői, az isteni ihletettségű vezérek, rasszuk és minden élő igaz barátai
– az istenhez hasonlatos emberek – legyőzetnek, követőiket megalázzák,
emléküket rágalmazzák, míg a hazugságok mestereit „megváltókként” üdvözlik. A
kor, melyben minden férfi és nő rossz helyen van, s a világot alsóbbrendű
egyének, elfajzott fajok és aljas doktrínák uralják, minden részletében olyan
ocsmányságot hordoz, ami még a teljes anarchiánál is sokkal rosszabb.
Ez az a korszak, melyben
a diadalmas demokraták és szépreményű kommunistáink „lassú, de biztos, tudomány
és oktatás általi fejlődéssel” büszkélkednek. Köszönjük szépen az ilyen
„fejlődést”! A puszta látványa is elég ahhoz, hogy megerősítsen bennünket a történelem ősi, ciklikus
elgondolásának hitében, melyet valamennyi régi, természetes vallás (beleértve
azt is, amelyikből a zsidók – s rajtuk keresztül tanítványaik, a keresztények –
az Édenkert, az Idő kezdete Tökéletességének
szimbolikus történetét kölcsönözték) mítosza ábrázolt. Mindez csak arra a tényre
emlékeztet minket, hogy az emberi történelem távol áll a jobb felé tartó állhatatos
emelkedéstől, ehelyett az emberiség elkorcsosulásának, elférfiatlanodásának és
elerkölcstelenedésének reménytelen folyamata; kérlelhetetlen „bukás”. Felkelti
bennünk a vágyat, hogy lássuk a véget – a végső összeroppanást, mely a
feledésbe taszítja mind a két értéktelen „izmust”, melyek a gondolat és jellem
romlásának termékei, s az egyenlőség nem kevésbé értéktelen vallásait is,
melyek lassan előkészítették a terepet az előbbiek számára; Kalkinak, a gonosz
isteni Elpusztítójának eljövetelét; egy új Ciklus hajnalát, mely, ahogy minden
időciklus mindenkor tette, „Aranykorral” veszi kezdetét.
Nem számít, mennyire
lesz véres a végső összeomlás! Nem számít, milyen régi kincsek vesznek el
örökre a megváltó tűzvészben! Minél hamarabb eljön, annál jobb. Várunk rá – s
az ezt követő diadalra –, bízva az isteni megalapozású ciklikus Törvényben,
mely meghatározza a lét minden időbeli megtestesülését, az Örök Visszatérés
törvényében. Várunk rá, és a ma üldözött Igazság ezután következő diadalára, a
lét örökkévaló törvényeivel összhangban álló, egyetlen hit diadalára, bármilyen
nevet is kapjon, az egyetlen modern „izmuséra”, mely a legkevésbé sem modern,
csupán azon princípiumok legutóbbi kifejeződése, melyek olyan ősiek, mint a
Nap, mindazon emberek diadalára, akik évszázadokon keresztül és manapság sem veszítették el soha szem
elől a Nap által elrendelt, örökkévaló Rend látomását, s akik önzetlen
szellemmel harcoltak, hogy ezt a látomást másokra is kiterjesszék. Várunk az Új
Rend dicsőséges visszaállításra, ezúttal világszerte, előre vetítve az időben,
a következő és minden ismétlődő „Aranykorban”, a Kozmosz örök Rendjére.
Ez az egyetlen dolog, amiért nem csak élni, hanem meghalni is érdemes, ha ebben a kiváltságban részesülhetünk, most, 1948-ban.
Készült 1948. április 9-én Edinburgh-ban, a híres liegnitzi csata 707-ik
évfordulóján.
[1] Míg Ikarosz a tengerbe zuhant, a perui hős kővé vált, mikor elérte
a hegycsúcsot Cuzcóban, ahol a nagy naptemplomnak kellett a későbbiekben
állnia.
[2] A szanszkrit iratok Szatja-jugája.
[3] Impeachment of Man, Calcutta, 1959.
[4] Az állatokkal szembeni kegyetlenség ellen hozott
törvényekre utalok, melyek a szememben a németországi nemzetiszocialista rendszer
egyik dicsőségét jelentették.
[5] Bhagavad-Gíta, I.47-től [Magyar nyelven például: A magasztos szózata – Bhagavad-Gítá,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, ford.: Lakatos István, 13-14. old.]
