Friedrich Georg Jünger – A tragédia születése

Nietzschének igaza volt, amikor A tragédia születését kentaurnak nevezte, mivel e könyvben különböző alakok egyesülnek. Az írás jellegzetes varázsát elhomályosítja ez, ám a figyelmes olvasó könnyen észreveszi, mi nem tartozik ide. Kant és Schopenhauer rendszere nem alkalmas a téma feldolgozására, Wagner zenéje is épp ennyire alkalmatlan e vállalkozásra, Nietzsche mégis eléri célját. Sikerül világossá tennie a dionüszoszit, elhatárolnia apollóni megfelelőjétől. E felfedezést mindig is magáénak vallotta, és joggal, mivel valami olyasmit tette vele, ami sokkal több volt, mint amit könyvét elolvasó kortársai felfogtak belőle. Olyan világhoz nyitott hozzáférést, melyet régóta elveszettnek hittek, amelyről immár senki sem álmodott. Félreérthetetlenül kifejezésre jutott egy új gondolkozás, a görögök új megismerése. Megközelítése olyan erős, olyan meggyőző, hogy minden bizonnyal hatással volt mindenkire, aki a görögökkel foglalkozott. Itt egy könyv, ami új pillantást, egy írás, ami új látásmódot tanít. A lelkesedés lendülete egyértelműen benne rejlik. E kezdetben eltaszított, tudománytalan lelkesedésből a tudomány – és nem is csupán az – még sokáig meríthet. A mű azért is kentaurszerű, mert eltűnteti a határokat, mert szerteágazó gondolkozása egyetlen diszciplínába sem illeszkedik, mert olyan küzdelem dúl benne művészet és tudomány között, amely Nietzschében magában sem szűnt meg. Érezhető itt a szembenálló, egymásnak ellentmondó hajlamok feszültsége. Ha más írásokkal akarjuk hatását összevetni, csak Winckelmann első művére, a Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatbanra kell emlékeznünk. E könyv 1754-ben jelent meg, majd közvetlenül utána következett két írás, melyekben Winckelmann összegyűjtötte és megcáfolta a vele szemben felhozott ellenvetéseket. A megközelítések különbsége nyilvánvaló. Winckelmann és Lessing a szobrászaton keresztül jutott el a görögökhöz; ők az apollóni műalkotás területére hatoltak be, és ezen az úton követte őket Goethe és Schiller is. Winckelmann Kiadatlan ókori emlékek és Az ókor művészetének története, továbbá Lessing Laokoón című műve úgyszintén ezen az úton jár. Ám Klopstock és Hölderlin egy másik ösvényt fedeztek fel, Nietzsche pedig ezt követi. Hölderlin volt az egyetlen, aki tudott a dionüszosziról; kései himnuszaiban e tudás oly mélységébe hatol, amennyire kortársai közül senkinek sem lehetett benne része. Elveszett maradt. A fiatal Nietzsche, aki szerette Hölderlint, e késői himnuszokat nem ismerte; ő magától talált rá az útra. Ebben az újra rálelésben nincs semmi véletlen. Nem véletlen, hogy két ilyen rangú ember ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik. Látni fogjuk, mennyire döntő e kérdésfeltevés, amely egyben a megkérdőjelezést is magában foglalja. Többek között attól is függ, hogy az ember visszafordul-e a szilárdhoz, vagy belepusztul az általa kitalált gépiességbe.

A felfedezés azért járt sikerrel, mert komolyan vette Dionüszoszt. Ettől kezdve az ókori emberrel kapcsolatos valamennyi stúdium új irányba terelődött. Az ifjú Nietzsche első könyve csírájában tartalmazza minden későbbi művét, itt bukkannak fel először a kérdések, melyek a továbbiakban foglalkoztatták. Aki az utolsó művek olvasását követően visszatér A tragédia születéséhez, megdöbben e gondolkozás egységességén, amely teljesen megegyezik a gondolkozó szándékával. Ám ennek eléréséhez nem szabad megragadnunk a polémiánál, amely minden szinten más és más, összezavarva azok szemléletét, akik nem tudják, e gondolkozás mit akar elérni. A polemikus az alapokig visszavezetve nem kizárólag a kívülről jövő ellenállással való szembeszegülés, hanem olyan ellenállás, melyet a gondolkozás önmagának kínál fel. Ezen az úton, amely ellentmondások bőségén keresztül vezet, a polemikus végül hátramarad. Nem más ez, mint a bőr, melyet a kígyó megfiatalodva és megújulva hagy maga mögött.

Nietzsche munkái közül csupán három tekinthető fő műnek: A tragédia születése, a „Zarathustra” és A hatalom akarása. Az összes többi – legyenek bármennyire fontosak és tanulságosak – csak előkészítő és átmeneti jelentőségű, vagy, mint az Ecce Homo, végpontot jelent. És két kidolgozott tantétele van: az örök visszatérés és az emberfeletti ember tana. Ezekhez képes minden más háttérbe szorul. Egy olyan mű, mint Az Antikrisztus, amely teljes egészében polemikus, kettős feladatot lát el. Nietzsche nem csupán összefoglalja benne a kereszténység elleni támadásainak eredményét, hanem teret nyit saját gondolkozásának is.

A tragédia születésében Nietzsche először kerül mitikus helyzetbe. Még tudósi hozzáállással érkezik és tudós tanulmányok látszatát kelti, ám olyan témával foglalkozik, melynek semmi köze a tudományhoz, és amelyet egy tudós képtelen lenne kezelni. Később panaszkodott is, hogy az elképzelést nem csupán a schopenhaueri filozófia és a wagneri zene bevonásával rontotta el, hanem a tudományos távlatokkal és az esztétikai kategóriákkal is, melyekbe gondolkozását kényszerítette. Ám aki megkérdezi, miként kellett volna másként kezelnie a témát, annak rögtön eszébe jut a gondolkozását átjáró nagy ellentmondás, melyet a varázsló fedez fel Zarathustrában: „Csak bolond! Csak költő!” Egyedül a dionüszoszi költő tud hitelesen foglalkozni e témával. A tragédia születésétől kezdve Nietzsche többé sohasem hagyta el a dionüszoszi területét. Számára e térség Minósz labirintusa, Midasz rózsakertje. Egyre mélyebbre hatol benne. Már első főművében is a puszta, meztelen himnusz rejlik a tudományos értekezés formája alatt, igyekszik kibújni alóla és a fogalmi konstrukciók kényszere alól. E táncnak tűnő küzdelemben ismerhető fel az írás varázsa. Van benne valami megigéző. „… mily hirtelen változik meg kultúránk oly sivárnak ábrázolt pusztasága, mikor a dionüszoszi varázslat megérinti! Viharos szél kap fel mindent, ami kopott, rothadt, törött és elkorcsosult, vörös porfelhőbe burkolja és keselyűként emeli a légbe. Szemünk zavartan keresi azt, ami eltűnt, mert amit lát, mintha alámerülésből emelkedett volna fel az aranyló fénybe, oly telt és zöld, oly élettől túlcsorduló, oly vágyakozón mérhetetlen. A tragédia e túláradó élet, szenvedés és gyönyör közepette található, magasztos elragadtatásban, és távoli, búskomor dalt hallgat – a lét anyáiról mesél, kiknek neve: Káprázat, Akarat és Kín. Igen, barátaim, higgyetek velem együtt a dionüszoszi életben és a tragédia újjászületésében. A szókratészi ember ideje lejárt: koszorúzd fejed borostyánnal, ragadd meg a thürszoszt, és ne csodálkozz, ha tigrisek és párducok dörgölőznek hízelkedve térdedhez. Merjetek most tragikus emberek lenni, mert eljő megváltásotok. Ti vezetitek a dionüszoszi menetet Indiából Görögországba! Készüljetek kemény küzdelemre, de higgyetek istenetek csodáiban!”

Különös felhívás ez az olvasóhoz. Valami ebben más hangnemre átírt és megelőlegezett. Az ifjú Nietzsche hisz a tragédia újjászületésében, a tragikus ember visszatérésében és megváltásában is. Mitől kellene őt megváltani? „Kimerült kultúránk vadonjától”, amelyben a tragikussal szembenálló, minden tragikussal végezni akaró „eudaimonisztikus-szociális” hajlamot érzi. A mérce mindenütt tévedhetetlen. Valamennyi jelenséget Dionüszoszhoz való közelségük és Dionüszosztól való távolságuk alapján ítél és értékel. Az euripidészi tragédia és a szókratészi gondolkozás, valamint a dionüszoszi közötti ellentétet hangsúlyozza. Meghatározza a szókratészi irónia feladatát. Ezek egyéni vizsgálódások, mivel már itt megkezdődik a kemény és hosszas harc minden ismeretelméleti idealizmus, igazságfogalom, moralizmus, a „valódi” világ, a lét és a létrejövő ellen. A mitikus helyzet jellemzője, hogy Nietzsche szemben áll egy képzelet szülte valósággal, hogy a fikciók világán kezd áthatolni. A fikciók világa nem a dionüszoszi – a cselekvésben lévő – területe. A valódi világ fikcióvilágként mutatkozik meg, amikor átszeljük a Dionüszoszhoz vezető úton, mivel ekkor az igazság követelménye lépésről lépésre dől meg minden logikával, minden moralizmussal együtt, amely a létesülő megfogalmazásában rejlik. A könyv döntő megközelítése ez; minden más írásában ugyanígy megtaláljuk.

A forma, melyben e felismerések megjelennek, elég megdöbbentő. A zene belekeverése a tragédia születésébe nagy zűrzavart okoz. Nietzsche még teljesen Wagner bűvkörében él. Továbbra is a mester tanítványának és élharcosának érzi magát; könyvét az ő tiszteletére alkotott hűbéri esküvé formálja. Második alkalom már nem lesz, amikor Wagner ilyen fogadalmi táblát kaphatna. Zenéje görcsös hévvel hatott Nietzschére. A „Trisztán és Izolda” harmadik felvonása „lelke szárnyának görcsös széttárását”, „minden érzésének görcsös kitárulkozását” idézi fel benne. Ezt Schopenhauer zeneelméletének megfelelően rendszerezi, továbbá az apollónival és dionüszoszival hozza összefüggésbe. Ezek félreértések, mivel Schopenhauer művészetszemlélete az akarat tagadásának tanához tartozik. A tribscheni villában lezajlott baráti beszélgetések visszhangja hallatszik ebben. Nietzsche számára Wagner operája – nem is opera, hanem zenedráma – a csúcs, melytől minden szódráma messze elmarad. Szerinte a szó hozzáadása a zenedrámához csupán szükségmegoldás, mivel „a zene a világ tulajdonképpeni ideája, a dráma pedig pusztán ezen idea tükörképe, elszigetelt árnyképe”. Azért is hangzik mindez különösen, mert Wagner korlátozta a zene túlsúlyát a költészettel szemben, amit az operában megkövetelt magának. Ugyanakkor az ifjú Nietzsche számára is nehéz volt a költő Wagner dicsérni, mivel archaizáló nyelvezete, félreérthető rímei, a metrikai szabályosság mellőzése, mondat- és szóalkotása nem hozhatta meg hozzá a kedvet. Nietzschével szemben meg kell jegyezni, hogy a görög tragédia genezise a zene oldaláról nem alkotható újra, bármily erőteljesen bontakozzon is ki a dionüszoszi zene. Sőt, Apollón és Pán is zenész. Erőltetés nélkül a mítoszok világa nem értelmezhető zenei jelenségként. Annak, aki erre vállalkozik, a tánc jobb kiindulópont lenne, mert az összes múzsa részt vesz benne, élükön Terpszikhoré, lírájával és pengetőjével. A görög tragédiát képtelenség Wagner operájára hivatkozva világossá tenni, mivel az nem opera, nem zenedráma és nem is daljáték. A kijelentés, miszerint a tragédia „a zenét a görögöknél éppúgy, mint minálunk, a tökéletességig viszi”, ma már furcsának tűnik. A görögöknél? Minálunk? Melyik tragédia lehetett az, amelyik ilyen tökéletessé vált? Shakespeare-re és az angol zenére itt még csak nem is gondolhatunk. Pedig nem annyira valóságtól elrugaszkodott az elképzelés, hogy a nyelvnek, a szónak is megvan a maga területe, amely ritmikailag és metrikailag kidolgozottan, költészetként önállósul, és nem szorul rá a zenévé alakításra. E terület semmiképp sem a zene ellensége, ám ellenáll annak, hogy magába vonzza, megzavarja vagy teljesen magába olvassza. Az elfordulással Wagner zenéjétől, a szakítással Wagnerral Nietzschét biztosan az az érzés kerítette hatalmába, hogy A tragédia születése támasztékaitól megfosztva a levegőben lóg. Valami fájdalmas rejlett ebben, finom, vég nélküli fájdalom. Ám az efféle vállalkozások – ahogy gyakran kiderül – csak félreértéseken, kerülőutakon bontakoznak ki. Megfizette hálaadósságát; ő volt az adakozó e barátságban, amely magasztos fényt vetett ifjúságára.

Ám azt is meg kell kérdezni, hogy egyáltalán tartható-e Nietzsche elgondolása a görög tragédiáról, nevezetesen az, miszerint az egész görög kibontakozás csúcspontja. Nem Dionüszosz apokatasztázisának záró aktusa? Az isten hozza létre, ám egyben végső műve is. A tragédia immár nem a mitikus korhoz tartozik; a történelem korában beteljesedett műalkotás, melynek ezért kell a mitikus és a történelmi gondolkozás közti konfliktust feloldania. A mitikus lét hatalmas, fenséges lángként emésztődik el a tragédiában. A tragédia nem a zenéből származik, hanem az eposzból; utóbbi pedig a maga részéről az ősmítoszból ered. A tragédia és a zene együtt bontakozik ki és együtt hal meg abban a pillanatban, amikor az óriási dionüszoszi felhívás meggyengül a görög emberben. Ez az a pillanat, amikor filozófia és történelem, etika és szofisztika, Euripidész, Szókratész és az új attikai dithürambosz megjelenik. Mintha egy lépést tennének a képzeletbeli és elképzelt világból a valódi világba, egy olyan lépést, melyet Nietzsche ismét csak visszafelé tesz meg, mivel innen indul, ő maga itt helyezkedik el. Ez az a kezdeményezés, amely kezdettől a végig foglalkoztatta. Most megnézzük, miként bontakozik ki a Zarathustrában és A hatalom akarásában, és milyen eredményeket ér el útközben.

(Friedrich Georg Jünger: Nietzsche, Frankfurt am Main, 1949, Vittorio Klostermann GmbH, 1–8. o.)