Martin Lings – Az idő ritmusai

A régiek a világon mindenütt könnyen hittek az emberi tökéletesség hirtelen primordiális megalapozásában a földön – olyan csúcspont, ahonnan további emelkedés nem lehetséges, csak bukás –, mivel látták, hogy ez az első isteni közbenjárás újra és újra kisebb beavatkozásokban ismétlődött meg. Saját elődeink tekintetében az Ószövetség a lefelé irányulás története, például a Bukás és az Árvíz,[1] majd ez utóbbi és Bábel Tornya között. Olyan irány, mely időről időre megszakadt, néha akár a relatív tökéletesség újjáélesztésével, ahogy azonban az isteni közbenjárás hatalma veszített erejéből, a végzetes irányulás, mintegy a gravitáció törvényének megfelelően, ismét előtérbe került.

A világ menetének látása számunkra őseinknél könnyebb kellene hogy legyen, mert a mi történeti rálátásunk átfogóbb, s a történelem egésze ritmusát igazolva alapvetően ugyanazt a történetet mondja el, mint az Ótestamentum. Az elmúlt háromezer év kulcseseményei, Buddha,[2] Krisztus és Mohammed küldetése váratlan beavatkozások voltak: nem követték szabályosan a korábbi eseményeket, szemben álltak általános irányulásukkal. Minden esetben az emberiség egyik kis középpontját ragadták meg és helyezték spirituális csúcsra, hogy ideálként, jelzőfényként szolgáljon az eljövendő nemzedékek számára. Az ilyen ismert történelmi események nézőpontjából nem nehéz elhinni, hogy első spiritualitását – s e sajátos esetben első emberiségét – a világ valamiféle csendes mennydörgésként kapta.  

Ez az „Istenember” ritmus, hirtelen felemelkedés, melyet fokozatos bukás követ, az időfeletti és az időnek kitett összekapcsolódásának eredménye az évszakokkal is ábrázolható, mint a nyárba száguldó hirtelen tavasz, amit fokozatos ősz követ. Különböző tényezőkön múlik, milyen hamar kezdődik ez az ősz. Az emberiség nagy tavasz-nyara egészében, az Aranykor, a hindú Puránák értelmezésében huszonötezer, mások szerint több mint másfél millió emberi évig tartott. Ami a kisebb ciklusokat illeti, például a különböző vallásokét, ezeket feltétlenül befolyásolja a nagy körforgásban betöltött helyük. A későbbi vallások kezdeti tavasz-nyara mint olyan a nagy ciklus őszében helyezkedik el, ezért viszonylag gyorsan saját őszébe torkollik,[3] melyen belül azonban még kisebb körfogások tavasz-nyarai vannak, mivel egy nagy Szent néha a váratlan helyreállítás küldetését képviseli, így megjelenése kisebb fokon a vallásalapítókéval analóg. E ritmus látásához a történelem gerincére, nem pedig felszínére kell figyelnünk, mivel maga a spiritualitás meghatározása szerint ugyan idő feletti, kevésbé közvetlen hatásai az időben hajlamosak a fokozatos növekvés és fogyás időbeli ritmusát követni. A buddhizmusnak, kereszténységnek és iszlámnak némi időbe telt, míg egészükben elterjedtek az emberiség azon részein, ahová az isteni gondviselés szánta őket: a szóban forgó teokratikus civilizációk minden tudományukkal, művészetükkel és mesterségükkel nyilvánvalóan fokozatosabban bontakoztak ki magából a spiritualitásból, bár az „Istenember” ritmus mindig lesben állt, készen arra, hogy azonnal felszínre emelkedjen, mivel minél inkább ihletett az ember a szó valódi értelmében, annál több tevékenysége kerül ki az alsóbb ritmusból és annál több kerül összhangba a felsőbbel.      

Legmagasabb vonatkozásaiban a művészet például feloldhatatlanul összekapcsolódott a spiritualitással, noha a művészi inspiráció sohasem ér el minden esetben éppen a vallás kezdetéhez, mivel amikor a spiritualitás legmagasabb fokán áll, az embereknek sokkal kevésbé van szükségük művészetre, mint bármikor máskor. A kereszténységben a dekadens görög-római stílus még három-négy évszázadik tovább élt bizonyos területeken, mielőtt felváltotta egy eredeti keresztény irányzat; ám a helyettesítés gyakran többé-kevésbé váratlan.

Vegyük a művészet legfőbb példáját: a zsidóknak nem volt szakrális építészetük, míg Salamon a Dávid felfedte tervek alapján meg nem építette a Templomot. Oly hirtelen jött eme építészeti csúcspont megszerzése, hogy külhonból kellett építőmunkásokat hozatni. Habár e példa kivételes, még az inspirációnál is valami több, nevezetesen közvetlen kinyilatkoztatás. Mindazonáltal az inspiráció is hasonló irányba mutat. A hozzánk alászállott legkorábbi művészet feltűnő példa – elég feltűnő ahhoz, hogy még azoknál is érvényre juttassa magát, akik ideáival teljesen szemben áll és akiket „meghökkent” az, ami máskülönben valóban meghökkentő lenne.

„Kétségtelenül a legmeghökkentőbb aspektusa a művészet jelenségének, amikor érettsége magas fokán jelenik meg először előttünk, ahogy legkorábbi kifejeződéseiben nyilatkozott meg. A stílusában kialakult műalkotások váratlan felbukkanása az esztétikai értékek bámulatos kitörésével teljes meglepetésként ér. (…) Még a megkérdőjelezhetetlenül legkorábbi fázishoz tartozó példák is (…) a művészi érettség csodálatos művei.”[4]

Sok minden megmagyarázhatatlan, ha nem ismerjük fel, hogy nem egy, hanem két „áramlat” vagy „ritmus” működik a történelemben. Ősein biztosan ismerték mind a kettőt, mivel mindenki tud a fokozatos növekedés és fogyás felszíni áramlatáról. Ami pedig a hirtelen „fel” és fokozatos „le” áramait illeti, melyek elengedhetetlenek ahhoz, ami legminőségibb a civilizációkban, a keresztények nem tekintettek mindig vissza különös tisztelettel[5] a korai atyákra, mindenekelőtt magukra az Apostolokra? 

Az iszlámban is hasonlóképp, bármit is értek el különböző területeken a későbbi nemzedékek, a muszlimok számára legalábbis nem okozott semmiféle nehézséget, hogy őszinte meggyőződéssel fogadják el Prófétájuk mondását:

„Legjobb embereim saját nemzedékem; azután a közvetlenül utánuk következők; majd a rögtön őutánuk következők.”

Vegyünk még egy példát: „A buddhisták szerint három kor létezik, melyek során képességünk a buddhizmus megértésére egyre csökken. Ezeket Buddha halálát követően számláljuk: az elsőt, mely ezer évig tart, »az igaz buddhizmus időszakának« nevezzük; a második szintén ezer éves, és neve: »a buddhizmus utánzásának időszaka«; a harmadik pedig, melyben mi, az »Utolsó Napok« emberei élünk, a romlás időszaka.”[6]

E három vallás hívei nézőpontjukat tekintve nem kivételesek. Valójában ezt mondhatnánk valamennyi civilizációra, melyről történelmi ismereteink vannak, kivéve a modern civilizációt, mivel átjárja őket az általános tökéletlenség, egy ideáltól való távolodás tudata; s ez az ideál, melyet a Szentek láncolata évszázadokon át éberen tartott az emberi értelemben, virágzása legnagyszerűbb bőségét a szóban forgó vallás első képviselőinek körében mutatta. E csúcspont mögött, túl a közbeeső hanyatlás lapályain – mivel korábbi civilizációkból dekadens legvégüknél alig ismerünk többet – ott dereng a Primordiális Ember tökéletességének csúcsa.

A zsidó hagyomány szerint, ha Ádám nem birtokolja „jó és rossz tudását”, akkor még az angyalokat is felülmúlja Isten megismerésében; s bár amennyiben a Távol-Keletre tekintünk, a kifejezésmód nagyon különböző, a megnyilvánított igazság ugyanaz marad. Több mint kétezer évvel ezelőtt Kínában így szólt Chuang Tzu, a taoista bölcs:

„A régiek tudása tökéletes volt. Mennyire tökéletes? Először is még nem tudták, hogy vannak dolgok (eltekintve a Taótól, az Úttól, mely az Örökkévalót és Végtelent fejezi ki). Ez a legtökéletesebb tudás, semmi sem tehető hozzá. Azután tudták, hogy vannak dolgok, ám még nem tettek különbséget köztük. Ezt követően ugyan megkülönböztették őket, de még nem mondtak ítéletet róluk. Amikor ítéleteket hoztak a Tao [tudása] megsemmisült.”[7] 

Látszólag megint csak nagyon különböző, lényegében mégis ugyanez egy régi litván dal üzenete, mely a történelemelőtti árnyai közül érkezett hozzánk. Azt beszéli el, hogyan „házasodott össze a Hold a Nappal az első tavaszon”, azután „egyedül kóborolva” miként látta meg a Hajnalcsillagot és szeretett bele, mire Isten, a Nap Atyja félbevágta őt

 

A nap egyetemesen a Szellem szimbóluma, a napfény pedig a szellemi igazságok közvetlen tudását jelképezi, míg a hold az emberit, főként az értelmet képviseli. Az értelmi tudás, mint a holdfény, közvetett és tükrözött. Az értelem segítségével „teszünk különbségeket” és „hozunk ítéleteket”.

„A Nappal házasságot kötött Hold” a Primordiális Ember, két természetével, az emberivel és az istenivel; s épp úgy, ahogy a hold tükrözi a napot, valamennyi képességével és erényével az emberi lélek is az Isteni Minőségeket sugározza vissza. Így a hold az emberi természet szimbólumaként egyetemes tanítást fejez ki, miszerint az ember „Isten képmására teremtetett”, és ő „Isten megtestesítője a földön”.

A Teremtés elválasztást jelent Istentől. A teremtői aktus külső, elkülönítő hajlamot hoz mozgásba, melynek tárgya minden teremtmény mint olyan. Ám a nem-emberi teremtményekben e hajlamot feltartóztatja a szabadság hiánya. Mivel nem többek a Teremtő távoli, töredékes tükröződéseinél, csupán korlátozott értelemben adják vissza Szabad Akaratát; s ha szabadságuk mindörökre kevesebb az emberénél, akkor kevésbé is korcsosul el. Az ember számára a teremtéssel született külső késztetés „az első tavaszon” volt tökéletes egyensúlyban magasabb természetének benső vonzerejével.

A két természet találkozási pontját, a lélek csúcsát, mely egyben középpontja is – mivel a Mennyek Országa éppúgy van „belül”, mint „felül” –, a legtöbb vallásban Szívnek nevezik (nagybetűvel írva, hogy megkülönböztessük a test középpontjától); a Szív az Intellektus trónusa, abban az értelemben, ahogy az Intellectust a középkorban használták, vagyis „szoláris” képességként, amely a szellemi igazságokat közvetlenül érzékeli, ellentétben az értelem, emlékezet és képzelet „lunáris” képességeivel, melyek az Intellektus megkülönböztetett tükröződései.

„A Hold és a Nap házassága” szerint „a jó és rossz elágazó, elkülönítő tudása” teljesen alárendelődött a befelé mutató, egységesítő Szív-tudásnak, mely minden teremtményt visszafordít Teremtőjéhez. „A Hold félbevágása” a Szív és az értelem, az Intellektus és az ész elkülönítését jelzi, valamint az ember számára a közvetlen, egységesítő tudás ezt követő elveszítését és alárendelődését a közvetett tudás, a jó és rossz tudása dualizmusának.   

Az értelmi függetlenség, amit „a hold egyedül kóborlása” jelenített meg, hozta magával a pusztán profán ösztönzések és tettek lehetőségét. Nem volt semmi spirituális abban, hogy a Hold elhagyta a nagyobb fényt a kisebbért, semmi spirituális nem volt az impulzusban sem, amely rábírta Pandorát szelencéje kinyitására, vagy amely a tiltott gyümölcs elfogyasztását okozta. Ez utóbbi tett jobban is megérthető a zoroaszteri vallás fényében, mely szerint az ember romlásának egyik fokozatát az étel önmagáért való élvezete, és az okozta, hogy nem a Teremtő jóságának tulajdonították. 

Az Édeni állapot bizonyos értelemben időfeletti, mivel nem voltak évszakok, nem volt halál. Nem volt vallás sem, mert még nem veszett el az, aminek célja a vallás, míg az Aranykor, mely közvetlenül a Bukás után kezdődött, lényege szerint a vallás kora, szanszkrit nevén Krita-Yuga, amikor minden ember „tökéletesen végezte” vallásos kötelességeit. A hinduizmus szerint a halandó élet szokásos tartama akkoriban ezer év volt, s a judaizmus is megerősíti ezt. Érthető azonban, hogy a judaizmus és más, még későbbi vallások már nem e kor kiválóságán állnak, mert bármennyire is jó lehetett önmagában, mindazonáltal a romlás magvait tartalmazta és, miként a Vaskor hitelétől is megfosztotta, már e magvak végső gyümölcseit hordozta.

Az Aranykor korai vallásai számára annak legfelsőbb ideálja állt fenn, mely a Bukást követően a földi állapotok közepette lehetséges. Ám minél közelebb ér egy ciklus a végéhez, annál elérhetetlenebbé válik az ideál. Azonban ha a Teremtés könyvének kivételesen elliptikus első fejezeteire tekintünk, az Aranykort ott – nem nyíltan, hanem kétségtelen utalással – a Bukást követően Ádám személyesíti meg; s mikor a Genezis kommentárjaihoz és a zsidó apokrif könyvekhez fordulunk, Ádámot nem csupán az emberek között egyedülállóként dicsőítik, mivel csak egy bűnt követett el, hanem nagy látnokként is: ő a Próféta, aki bevezette a vallást a földön; halálakor pedig az Arkangyalok szálltak alá a Mennyből, hogy eltemessék. Azt olvassuk továbbá, hogy Ádám és Séth idejében a holttestek nem oszlottak el, s az emberek még mindig „Isten képmására”[8] születtek, míg Séth után többé nem ez volt a helyzet, s a hegyek, melyek addig termékenyek voltak, kopár kősziklákká lettek.

*

A hindúk szerint a négy kor ciklusa során a lefelé irányulást nyolc váratlan helyreállítás szakítja meg, valamennyit az Istenség egy aspektusának inkarnációja hozza a földre. A ciklust hasonló inkarnációk vagy „alászállások” (avatárok) nyitják meg és zárják is le, így belőlük összesen tíz nyilvánul meg. A kilencedik Buddha volt, akit Mleccha Avatarának (az Idegen Alászálló) neveznek, mivel ugyan hindúként jelent meg, küldetésének elrendelt hatóköre a hinduizmus határain kívül terült el. A brahmanikus nézőpont aligha mulasztja el magába foglalni eme isteni közbeavatkozást, noha természetesen többé-kevésbé arra korlátozott, ami a hindúkat érinti, a nyugat vallásait nem veszi számításba; ám a tizedik alászállás, mely még nem következett be, az egész világra hatással lesz.

Kalkit, az utolsó, tizedik avatárt fehér lovon ülve, kezében karddal ábrázolják, s néhány róla szóló leírás észrevehető hasonlóságot mutat az Apokalipszis soraival. Kalki Avatara várhatóan véget vet a Sötét Kornak és Aranykorral nyitja meg az új ciklust.

Ebben az elvárásban valamennyi vallás osztozik, bármilyen nevet is adjanak Kalkinak, és semmiben sem egyezik a „haladás” modern hiedelmével. Igaz, néhány kortársunk előszeretettel hiszi, hogy emberi fejlődés vezetett végül Krisztus első eljöveteléhez, s a további fejlődés teszi végeredményben megfelelővé a világot a másodikhoz. Ám az ilyen eszmék a középkori és antik elképzelésektől teljesen idegenek. Őseink korántsem tartották úgy, hogy az emberiség kiérdemelte a Megváltást, hitték, hogy tiszta Kegyelemből fakadt; ami pedig Krisztus második eljövetelét illeti, hittek benne, hogy közeledésének jelei nem egy csaknem tökéletes, az utolsó ecsetvonásra váró világ erényei, hanem a „háborúk”, „háborús híresztelések”, „földrengések”, „éhezés” és a „fivér fivér ellen”, „atya fiú ellen”, „gyermekek szülőik ellen” viszályai, végül pedig „a sivárság undora”. Krisztus és a Próféták szavainak megfelelően, melyeket a történelem ritmusával elődeink teljesen igazoltak, a „Millennium” nem olyasmi, ami felfelé, hanem ami lefelé vezet, legalábbis amennyiben az emberi közösséget mint egészet érinti. Hitték, hogy a fokozatos hanyatlás, megszakítva bizonyos helyreállításokkal,[9] a „nagy csapáshoz vezet, amilyen a világ kezdete óta nem volt”,[10] s összehasonlíthatjuk Krisztus leírását a jelekről, melyek második eljövetelének közelségét mutatják, más vallások tanításaival ugyanerről az eseményről. Az emberiség legalsó állapotát az Antikrisztus uralma jelzi. Ezután a valódi Krisztus jelenik meg, oly hirtelen, „ahogy villámlás jő keletről és fénylik nyugatig”.[11]

*

A kérdést, miszerint a modern felfedezések tudása megváltoztatta volna a régiek hitét elődeik kiválóságában, már feltettük és részben megválaszoltuk. De mi a helyzet jövőbeli elvárásaikkal? Ha a rég halott nemzedékek visszatérhetnének a földre, úgy éreznék, Prófétáik tévedtek? Vagy a modern világ látványa legsötétebb sejtelmeiket igazolná az emberiség jövőjéről? Burkoltan erre a kérdésre is választ adtunk; a következő fejezetekben pedig nyíltabban is megtesszük. 

 (In: Martin Lings: Ancient Beliefs and Modern Superstitions, Perennial Books, London, 1965, 16-25. old.)

 

---

[1] Azt is mondhatnánk, hogy „a Teremtés és a Bukás között”, mivel e fokozatos hanyatlást maga a Földi Paradicsom mutatta meg előre: volt „idő”, amikor Éva még nem különült el Ádámtól, egy másik „idő”, amikor már különálló létező volt, de még nem evett a tiltott gyümölcsből, s ismét csak másik „idő”, amikor ő már igen, de Ádám még nem evett belőle.

[2] Később visszatérünk a vallásos perspektívák közti különbségek kérdésére. Most fogadjuk el, hogy noha nem lehetséges igaz vallás az Isteni Ige nélkül, sem időben, sem térben nem merészelhetjük korlátozni az Ige tevékenységét. Továbbá megadatott nekünk az ismérv, hogy megítélhessük, hol vetették el a vallási igazság magvait, mivel „gyümölcseikről ismeritek fel őket”.  

[3] Például Anglia vonatkozásában a kereszténység tavasza-nyara a hatodik század közepén kezdődött, s talán nem helytelen azt mondani – noha nyilván nem ragaszkodhatunk feltétlenül ehhez az időponthoz –, hogy az ősz már a normann hódítás idejére bekövetkezett.

[4] Paolo Graziosi: Palaeolithic Art, Faber & Faber, London, 1960, 22-24. old.

[5] Szent Benedek már előre az egész középkor hangján szólt: “Az atyák beszélgetései, szerzetesi rendtartásuk és az atyák élete (…) mi egyebek lennének, mint raktárai a jó élet erényeinek és az engedelmes szerzeteseknek? Ám számunkra, közömbösek, rossz életűek és hanyagok számára szégyenre és zavarra adnak okot. 

[6] Kanei Okamoto, Jodo bonze, idézi: e. Steinilder-Oberlin: Les Sectes bouddhiques Japonaises, G. Crès & Cie, Párizs, 1930, 200. old.

[7] Yu-Lan-Fung fordítása, 53. old.

[8] Lásd a Midrash Rabbah-t a Genezis IV, 26-ról (Soncino Press, London, 1939, I. kötet, 196. old.) Bizonyos értelemben – mivel egy szent szöveget mindig más-más szinten lévő különféle jelentések szintézisének tartanak – Ádám, Káin és Ábel története az emberiség egész történelmét magában foglalja: manapság Káin vétke csaknem beteljesedett, a városlakók a nomádokat szinte teljesen kitörölték a létezésből (lásd René Guénon: The Reign of Quantity and the Signs of the Times, Luzac & Co., London, 1953, 21. fejezet [magyar nyelven: A mennyiség uralma és az idők jelei, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2006, fordította: Buji Ferenc]. E szempontból elmondható, hogy új allegória vette kezdetét az Ádám–Séth narratívával. Ám egy másik nézőpontból, ha Káin mintegy megismételte a Bukást és megszemélyesít minden „világi bölcsességet”, mely belőle következett, s ha Ábel az Éden elveszítését jelképezi, megtestesítve Ádám bűnbánatát és vezeklését, akkor Séth képviseli Isten megenyhülését Ádám felé és az Aranykor megalapítását.     

[9] Van bármi is az ősrégi hitben, melyből egy helyreállítás valószínűségére vagy akár lehetőségére következtethetünk korunk és a ciklus vége között? Részben választ kaphatunk a kérdésre abból, hogy amikor Krisztus azt mondja a második eljövetelét megelőző jelekről szólva: „És ha nem rövidülnének meg azok a napok, senki sem menekülne meg, de a választottak kedvéért azok a napok megrövidülnek” (Mt 24, 22), nyilvánvalóan nem „az első menny és az első föld végső eltávozására” utal, „új mennyre és új földre” készülve fel, hanem egy előzetes részleges pusztulásra. A szóban forgó „napok” nem másnak tűnnek, mint amit az indiánok, különösen a hopik Megtisztító Napnak neveznek és elközelgőnek tekintenek. Ahogy a „megtisztulás” szó sugallja, azt várják, hogy a pusztulásnak pozitív aspektusa is lesz. Az iszlám ehhez hasonlóan mindig is várt egy rövid életű spirituális újjáéledést Mahdi eljövetelével, az Antikrisztust közvetlenül megelőző években; s Krisztus próféciája, az ok, amiért a pusztulás napjai megrövidíttetnek, azt sugallja, hogy egyfajta spirituális helyreállítás követi őket, még ha csak pillanatnyi és töredékes is. 

[10] Mt 24, 21.

[11] Mt 24, 27.

Ernst Jünger – Arno Breker

Düsseldorf, 1981. december 9. 

Egy hétig Arno Brekerrel – hogy növeljük a „koponyagyűjteményt”. Jó szándékú barátok ellenezték: „benne lesz az újságokban”. 

Pénzbe nem kerül, és legalább elmondhatjuk, hogy Breker ismeri szakmáját, ami portrékhoz különösen elengedhetetlen. A tulajdonképpeni ösztönzés egy bosszantó berlini élmény volt nemrégiben, ahol meg akartam nézni a Breker-kiállítást, s egy vaskos diák eltorlaszolta a bejáratot, mintegy őrt állt és kioktatóan fordult hozzám. Mire próbált figyelmeztetni – „elfajzott” művészet? Akár meg is spórolhatnánk az idézőjelet; az ilyen típus átmenti magát egyik rendszerből a másikba, úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik záptojás a másikra. 

Neves portrékészítőként Breker népszerűségben nem szenvedett hiányt. Ahogy sokan mások, Rosenberg is halhatatlanná szeretett volna válni általa. Breker tudta, hogy Gerhart Hauptmann, akit ő csodált, nem tartozik látomásos szerzőnk kedvencei közé. Amikor kiürítette műtermét, csupán Hauptmann mellszobrát hagyta ott. Rosenberg az ülést követően: 

– Megmintázta Hauptmannt! Ő számunkra elfogadhatatlan – a Berliner Tageblattba írt!

Közvetlenül Liebermann halála után felesége hívta Brekert, hogy vegye le halotti maszkját. Mikor a szobrász már a halálos ágynál állt, megzavarta, hogy Liebermann borostás, s hiába keresgélt borotva után. Végül az „Adlonba”, abba a hotelbe ment, ahol Liebermann évtizedekig nagyra becsült vendég volt. Itt Breker megkérte a fodrászt, hogy egy negyed órára legyen segítségére. Ahogy utóbbi meghallotta, hogy Liebermannról van szó, nem csupán visszautasította, hanem még a borotváló készletét sem adta kölcsön. Breker azután a piszoárban találta meg, amire szüksége volt. Ám amikor igyekezett megborotválni a holtat, látta, hogy arca már beesett. Azonban mivel évek óta ismerte, sikerült neki életteli formára visszagyúrni. 

A műteremben. Breker arca rendben van, láthatóan szenvedéllyel dolgozik. Észreveszem, hogy zenei térben vagyok, ahol dolgok kezdenek alakot ölteni; elő akarnak nyomakodni az elkülönítetlenből. Egy gyapjúrongy arcot formáz, az összegyűrt papír tornyos erőd falgyűrűvel. Így látta Don Quijote is a szélmalmokat.

(Über Kunst und Künstler, Verlag Robert Gessler, Friedrichshafen,1995, 118-119. o.)

Julius Evola – Személyazonosító igazolvány

Úgy tűnik, napjaink kulturális köztársaságának utcáin és terein nem engedélyezik, hogy hivatalos „személyazonosító” nélkül sétáljunk; nem éri meg idegennek, „kívülállónak” sem hirdetni magunkat: az útlevelek láthatóan nem érvényesek. „Honosítani” kell magunkat, bizonytalan fogalmak nélkül kifejezni politikai identitásunkat a hatályos intézkedéseknek megfelelően, legalábbis e köztársaság prefektúráinak rendelete szerint, melyet a „harmadik oldal” sajtófőnökei szabadon uralnak.

Egyszer s mindenkorra tegyünk eleget eme úriemberek kívánságainak, rendezzük el a dolgot.

Folyóiratunk nem azért jött létre, hogy a fasizmust és a „fújtatók” Mussolini urát létrehozza, amivel a fasizmus és Mussolini úr sem tudna mit kezdeni. Ehelyett folyóiratunk azért született, hogy olyan princípiumokat védelmezzen, melyek teljesen ugyanazok lennének, akár fasiszta, akár kommunista, anarchista vagy köztársasági rendszerben élnénk.¹

Ha e princípiumokat politikai szintre helyeznénk át (ahol önmagukban semmi dolguk), a kvalitatív megkülönböztetést, s így a hierarchia, a legtágabb értelemben vett birodalom rendjét kapnánk, annál is inkább, mivel minden, ami koncepciónkban heroizmus és harcosi méltóság, csupán magasabb nézőpontból igazolható. Ha nem így lenne, akkor nem tudnánk, hogy szálljunk szembe a legprecízebben és valamennyi szinten mindennel, ami demokratikusan és egyenlősítő módon erjesztő.

Amíg a fasizmus e princípiumokat követi és védi, addig fasisztának tekintjük magunkat. Ennyi az egész.²

E „stílus” azonban a legtöbb ember számára nem divatos: ma fasisztának kezdjük nevezni magunkat, majd állást foglalunk bizonyos ideák mellett és ellen, attól függően, hogy a fasiszta politika elfogadja vagy elutasítja ezeket – feltéve, hogy a „fasizmus” nem redukálódott tabuvá, egyfajta mindenki által megfizetett belépőkártyává a legsajátabb és legkülönbözőbb véleményekhez. Mi másfelől onnan kezdjük, hogy magunkat integrális és antimodern értelemben vett imperialistáknak nevezzük, s annyiban állunk egy politikai párt, nemzet vagy megközelítés mellé vagy szegülünk szembe vele, amennyiben ezt követik, s nem csinálunk „politikát”: nem csináljuk és nem is akarjuk csinálni. Ideákat és princípiumokat védelmezünk.

Nem vagyunk sem nacionalisták, sem internacionalisták, mivel a birodalom kérdése felette áll e modern ideológiáknak.³ Nem állunk a birodalom „öröksége”, „küldetése” vagy kötelező elrendeltetése mellett egy adott kiváltságos rassz számára.⁴ E régi, egyfelől már zsidó, azután germán-porosz, másfelől giobertista-mazzinista ideológia⁵ számunkra a hiúság és a babonás „történetfilozófia” gyümölcse. A birodalom azé a nemzeté, mely méltónak bizonyul rá, s mindenekelőtt nem beszél róla, hanem akarja.

Ezen felül csupán azt mondhatjuk, hogy egy pillantást vetve a modern világ panorámájára, számunkra úgy tűnik, amennyiben nemzetekről van szó, Itália, talán Németországgal együtt, nagyobb mértékben rendelkezik bizonyos lehetőségekkel olyan értékek és princípiumok megértésére, melyek egy birodalom alapját képezhetik. Nem tudjuk, e lehetőségek diadalmaskodhatnak-e, vagy akár csak korlátozhatják ama modern „civilizációt”, mely pusztító tevékenységét ugyanolyan módon és erőteljesen gyakorolja ezekben az országokban. Mi bízunk benne, mindenekelőtt spirituális hagyományunk, azután ama föld javának érdekében, ahol élünk.

Úgy tűnik, ezzel eleget mondtunk, legalábbis egyelőre, s mindenekelőtt azért, mert nem kívánunk programokba és kinyilatkoztatásokba merülni. Egyetlen „mítosszal” szállunk szembe nyíltan, mégpedig hogy a spiritualitásnak és a kultúrának mintegy a politika függő részeinek kell lenniük. Ehelyett azt állítjuk, éppen a spiritualitás és kultúra kellene hogy kondicionálja a politikát, ha utóbbit nem akarjuk valami kicsi, empirikus és kontingens dologgá redukálni.

Másfelől, ha Mussolini úr elismeri, hogy a „kártya” nem adományoz intelligenciát azoknak, akik amúgy sem rendelkeznek ilyesmivel, mivel itt nem is intelligenciáról, hanem valami e felettiről van szó, úgy véljük, téziseink még e tekintetben sem túl „heterodoxok”. Ami a többit illeti, reméljük, hogy a „regularitás” peremvidéke – azok, akiknek láthatárát nem korlátozza közvetlenül orruk elé emelt tenyerük – egyre csak növekedni fog, ám, az eddig elmondottaknak megfelelően, ez a legkevésbé sem tőlünk függ.

¹Evola igazából már felvetette ugyanezeket a témákat az antifasiszta Colonna di Cesarò Lo Stato democraticójában (1925) és Giuseppe Bottai Critica fascistájának hasábjain (1926-1927). Nem kaméleon-jelleg volt, hanem egyszerűen a La Torre első számában elméletbe foglaltak alkalmazása. Vö. Giovanni Sessa: Evola: pensatore della Tradizione. Il Barone e la politica, in: La Biblioteca di via Senato, Speciale Julius Evola, 2018. október.   

²E sorokat harminc évvel a La Torre eseményeit követően kommentálva az Il cammino del cinabróban (1963) Evola hozzátette: „Valaki felhívta figyelmünket arra, hogy e tézisek közül néhány nem állt összhangban Mussolini elgondolásaival, mire mi csupán annyit felelhetünk: annál rosszabb Mussolininak”. A témához lásd még Evola La Torre 1930 című cikkét ebben a kötetben.   

³Érdemes felidézni, hogy Evola már foglalkozott a kérdéssel a két évvel korábban megjelent Imperialismo paganóban.   

⁴Evola ebben az esetben is úgy használja a rassz fogalmát, hogy kulturális és ideális valóságot ír le vele, ezért szellemi, nem pedig biológiai vagy fizikai realitás. Eme alapvető beállítódás lényegében nem fog változni a második világháború során és a háborút követően sem. Vö. Marco Rossi: Razzismo ed esoterismo, in: AA. VV., Esoterismo e fascismo, Edizioni Mediterranee, Róma, 2006.   

⁵Az utalás Mazzinire a hivatkozásnak köszönhető a Risorgimento elméletében jelenlévő harmadik, republikánus Rómára, az ókori Róma nagyságának és a pápák Rómájának utódjára. Az utalás Giobertire inkább az ő elméletével függ össze az itáliaiak, a vicói eredet erkölcsi és polgári felsőbbrendűségének meglétéről. Az sem lehetetlen, hogy állításával Evola el kívánta különíteni magát az újpüthagoreus Arturo Reghini elgondolásaitól.   

(La Torre, Nr 1, 1930. február./Julius Evola: La Torre, Foglio di espressioni varie e Tradizione una, Edizioni Mediterranee, Róma, 2020., 94-96. old.)

Julianus császár – Egy paphoz írt levél töredéke (részlet)

Most megpróbálom kifejteni, milyen embernek kell lennie a papnak, noha nem saját előnyödért teszem ezt. Ha nem ismerném már ugyanis a főpap és a hatalmas istenek bizonyságtételéből e rád ruházott tisztséget, mindent, amivel foglalkoznod kell, akkor nem mernék rád bízni ilyen fontos dolgot. Mégis megteszem, hogy képes légy mondandómmal más papokat meggyőzőbben és teljes szabadsággal tanítani a városokban és a vidéki tartományokban. Nem egyedül kell így kigondolnod és gyakorolnod eme elveket, hanem én, az istenek kegyelméből uralkodó főpap is támogatlak bennük, noha nem vagyok méltó ily magas hivatalra, még ha vágyom is rá és szüntelen imádkozom az istenekhez, hogy az legyek. Tudnod kell, hogy az istenek nagy reménnyel vannak irántunk halálunk után, így feltétel nélkül hinnünk kell bennük. Ők mindig igazságosak, nem csak az elkövetkező életekben, hanem mostani életünk ügyeiben is. Hatalmuk bőségénél fogva képesek legyőzni eme élet zűrzavarait, rendet vinni a rendetlenségbe, nyilvánvaló hát, hogy még inkább meg tudják ezt tenni a másvilágon, ahol az ellentétek megbékélnek egymással, miután a halhatatlan lélek elvált a testtől, az élettelen test pedig porrá lett. Megtennék-e mindezt, ha nem táplálnának reményt az emberek iránt? Ezért, mivel tudjuk, hogy az istenek papjaiknak nagy elégtételt ígérnek, tegyük felelőssé őket minden megbecsülésért, amely az isteneket illeti az emberek által, mutassák fel példaként saját életüket arra, amit az embereknek hirdetnek. 

Elsőként az istenek iránti tiszteletet kell hirdetnünk. Illő, hogy szolgálatukat úgy végezzük, mintha ők maguk is jelen lennének és figyelnének, mert ugyan nem látjuk, de minden fénynél erősebb pillantásukkal legrejtettebb gondolatainkba is behatolnak. Nem én mondom ezt, hanem sok isteni kinyilatkozásban megtalálható; most elég ezek közül csupán egyet megemlíteni, hogy bemutassunk két dolgot egyben, nevezetesen miként látnak az istenek mindent és miként örvendeztetik meg az istenfélő embereket: 

„Phoibosz mindenfelé kiterjeszti messzelátó sugarait. Sebes pillantása még kemény sziklán is áthatol, keresztül sötétkék tengeren, látja csillagok sokaságát visszatérő körökben a rendületlen mennybolton a szükség szobraiként. Látja holtak tömegét az alvilágban, akiket Tartarosz bebocsátott Hádész homályos lakhelyére, nyugat sötétsége alatt. Több örömem telik az istenfélőkben, mint az Olümposzban.”¹

Minden rokonságban és kapcsolatban áll az istenekkel, de legfőképp az emberi lélek, ennél fogva valószínű, hogy az istenek pillantása könnyedén és eredményesen képes áthatolni rajta. Vegyük észre az isten szeretetét az emberek iránt, mikor azt mondja, hogy az istenfélőkben annyi öröme telik, mint a tiszta és ragyogó Olümposzban. Hogy is ne vezetné hát fel lelkünket a sötétségből, a Tartaroszból, ha kegyes áhítattal közelítünk felé? Valóban tud még azokról is, akiket a Tartarosz börtönébe vetettek, mivel ez a hely sincs az istenek hatalmán kívül, az istenfélőknek pedig az Olümposzt ígéri a Tartarosz helyett. Mindenképp ragaszkodnunk kell hát a jámbor tettekhez, s nem szabad mondanunk semmi aljasságot, sem pedig hallgatnunk semmi hitványságra. A papoknak pedig nem csupán a tisztátalan vagy szégyenletes cselekedetektől kell távol tartaniuk magukat, hanem ilyen szavak kiejtésétől és hallgatásától is. Hasonlóképp tartózkodnunk kell minden sértő tréfától és kicsapongástól. Be kell látnod, mit értek ez alatt, ne hagyd hát, hogy egyetlen felszentelt pap is Arkhilokhosz, Hippónax vagy bárki hasonló verseit olvassa.² A régi komédiákból is inkább kerüljön el bármi ilyesmit, jobb lesz ez neki, és mindenképpen egyedül a filozófia megfelelő nekünk, papok számára, a filozófia útjai közül is csak azok, akik az isteneket választották értelmi vezérlőjükül, mint például Püthagorasz, Platón, Arisztotelész, valamint Khrüszipposz és Zénón iskolája. Nem kellene figyelmet szentelnünk mindnyájukra, ahogy valamennyi tanításra sem, csupán azokra, akik istenfélők és azt tanítják, hogy az istenek léteznek és foglalkoznak a világgal, továbbá hogy féltékenységből, irigységből és ellenségeskedésből fakadóan sem az embereknek, sem egymásnak nem okoznak kárt. Ilyesmivel leginkább költőink hozták szégyenbe magukat írásaikkal, azután azok a mesék, amiket a zsidók prófétái igyekeztek kitalálni, a magukat galileánusoknak tartó nyomorultak pedig imádják ezeket. 

Ami minket illet, olyan írásokat kellene olvasnunk, amik valóban megtörtént tettekről szólnak, kerülnünk kellene minden olyan képzelgést, amik közkézen forogtak elmúlt idők emberei között, például a szerelmi történeteket és általában véve minden effélét. Egyszerűen nem minden út megfelelő a felszentelt papok számára, ám azokat, amiken haladhatnak, helyesen kell kijelölni, így hát nem lehet bármiféle olvasmány illő hozzájuk. A szavak bizonyos hajlamokat keltenek a lélekben és fokozatosan vágyakat idéznek elő, majd hirtelen szörnyű tüzet szítanak, ami ellen véleményem szerint jó előre fel kell vérteznünk magunkat. 

Ne tűrjük el Epikurosz és Pürrhón értekezéseit, ám bölcsességükben az istenek már elpusztították műveik nagy részét, így ezek a könyvek megszűntek létezni. Mégis oka van annak, miért nem kellene példaként említenem ezeket a munkákat arra, mit ne olvassanak, s még inkább, milyen gondolatokat kerüljenek a papok. A beszéd hibája ugyanis korántsem ugyanaz, mint az elme tévedése, s utóbbinak kell főként figyelmet szentelnünk, mivel a nyelv vele együtt vétkezik. Meg kell tanulnunk szóról szóra az isteneket dicsőítő himnuszokat, amelyek közül sok szépet a régiek és a mi költőink szereztek, ugyanakkor tudnunk kell azokat is, amiket templomokban énekelnek. Többségüket maguk az istenek adományozták nekünk, feleletül imádságainkra, néhányukat viszont emberek írtak az istenek tiszteletére, isteni ihletettség és a gonoszságok számára elérhetetlen lélek segítségével. 

Mindezt legalábbis meg kell tanulnunk megtenni és gyakran imádkoznunk kell az istenekhez, lehetőleg naponta háromszor, ám ha ez nem lehetséges, legalább hajnalban és napnyugtakor. Nem lehetséges ugyanis, hogy a felszentelt papok egyetlen nappalt és éjjelt is áldozat nélkül hagyjanak, a hajnal pedig az előbbi, ahogy az alkony az utóbbi kezdete. Úgy helyes, ha mind a két időszakot az isteneknek szóló áldozattal kezdjük, még ha nem is bennünket jelöltek ki éppen a szolgálatra. A mi kötelességünk elvégezni a templomok valamennyi rituáléját, ahogy atyáink törvénye előírja, s ennél nem kell sem több sem kevesebb rítust végrehajtanunk, mert az istenek örökkévalóságának megfelelően nekünk is lényegi természetük szerint szükséges eljárnunk, hogy jóindulatúvá tegyük őket.

¹Ismeretlen eredetű jóslat.   

²A hagyomány szerint Arkhilokhosz és Hippónax szerzeményeinek közös jellemzője, hogy a maró gúnyversek, illetve a kegyetlen szatírák hatására a költemények célpontjai esetenként öngyilkosságba menekültek.    

(Julianus Imperator: Egy paphoz írt levél töredéke/A galileánusok ellen, Disciplina Kiadó, Pécs, 2021.)

Ludwig Klages – A pszichológia problémái

A „pszichológia problémáin” tűnődve tartózkodni fogok attól, hogy olyan értelemben beszéljek a „lélekről”, mint a pszichológia doktrínájának azon megalapozói, kiknek egyedüli kapcsolata a lélek valódi tudományával pusztán szemantikai. Ezek a pszichológusok idejüket általában az érzéki tapasztalatok és a neurológiai folyamatok közötti kapcsolatok vizsgálatával töltik, vagy a gondolkodáson, érzésen, akaraton merengenek, melyek meglehetősen különböző funkciók, habár „pszichológusaink” e ténynek ritkán vannak tudatában. 

A nyugati gondolkodás hajnala óta létezett egy sokkal autentikusabb lélekfelfogás, mely az emberi természet triádikus struktúrájának hipotézisén alapult, s alkotóelemei: test-lélek-szellem. Ez a tanítás az antik görög filozófiai spekulációk közül az egyik legnagyszerűbb, és egyetlen, ezen „hármasságban” rejlő alapigazságot elvetni igyekvő későbbi filozófus sem járt sikerrel. Valójában a hármasság állandó motívuma a filozófia történetének, olykor egészen obskurus megfogalmazások mögé rejtve, mindazonáltal az ókori görög gondolkodás továbbéléseként jelen volt a középkor folyamán, még azon a tragikus és elvakult koron túlnyúlóan is, amelynek meggyőződése volt – ahogy az utókornak is –, hogy e metafizikai különbségtételeket Descartes, a francia matematikus és filozófus rendszere egy csapással megsemmisítette. Az ő dualitások iránti hajlama olyan elméletbe torkollt, mely a világot és magát az embert testi, vagyis térbeli, és szellemi, azaz gondolkozó részre osztotta. 

A poszt-karteziánus korban számos jelentős kísérlet történt a hármasság sémájának revitalizációjára a görög filozófusok analógiájának megfelelően. Például Goethe öntudatlanul is megpróbálta áthidalni a régi görög elméletek és a modern gondolkodás között tátongó szakadékot a biológia területén végzett kutatásai során, melyeket később a német romantika filozófusai fejlesztettek, csiszolgattak és rendszereztek tovább. 

Ám a romantika bealkonyultával a lélek vagy teljesen eltűnt a pszichológiai kutatás palettájáról, vagy torz módon összetévesztették egy másik, tőle teljesen idegen természetű entitással. Úgy vélem, jogosan állíthatom az elmúlt évtizedekben végzett mélyreható kutatásaim alapján, hogy szigorúan tudományosan meg tudom alapozni az emberi létezés eme „hármas” felosztását, és képes vagyok nagy pontossággal meghatározni, hogy természetünk mely része ered elsősorban a lélekből, mely a testből, s végezetül melyik a szellemből.

Manapság számos üres fecsegés hallható az ősi emberiségről (Urmenschen), annak dacára, hogy ilyen lénnyel még soha senki sem találkozott. Csakugyan léteztek történelem előtti, tévesen „primitívnek” bélyegzett népek (aussergeschichtliche Völker), például azok, akiket a görögök pelazgoknak neveztek, uralmuknak a Deukalión és Pyrrha eljövetelét megelőző vízözön vetett véget, leszármazottaik pedig Deukalión törzseként avagy a hellénekként váltak ismertté. Végül itt vannak az úgynevezett történeti népek, akiknek egyre gyarapodó számához mi magunk is tartozunk. 

Ám az általunk pelazgnak nevezett faj képes volt hatásának jelentős részét átörökíteni a történelem palettájáról való eltűnésüket követő generációknak, sőt még a mi korunkban is felbukkannak egyedi kultúrájuk szimbólumainak, kultuszainak, mítoszainak, és egyéb nehezen értelmezhető rituális tevékenységeiknek nyomai. Mindhárom említett népben és a történelem előtti törzsi szerveződésekben közös vonás, hogy a szellemet következetesen az egyedi individuumhoz kötötték, mint ahogy mi egy bizonyos személy gondolkodási képességére utalunk. Most azonban egyelőre hagyjuk az öntudat fogalmát, hogy egy teljesen eltérő folyamatra fókuszálhassunk. 

Ennek szükségessége azonnal világossá válik, mikor megpróbáljuk meghatározni, mi különbözteti meg az embert az állattól, és számtalan megfigyelés nyomán egyértelműen kiderül, hogy az állat nélkülözi a szellemet (a szó általunk használt értelmében). Valójában az állati organizmus a legtisztábban nyilvánítja meg a természetben fellelhető test-lélek polaritást. „Polaritás” alatt a kauzális viszonyoktól való függetlenséget értek, mert sem a testi folyamatok nem okai a pszichikaiaknak, sem pedig a pszichikaiak a testieknek. Tulajdonképpen e hamis duális ok-okozati képlet szikláján futott megérdemelten zátonyra a karteziánus filozófia. Még kevesebb igazságmagva volt annak a későbbi, rövid életű elméletnek, mely először azt állította, hogy a pszichikai (amit természetesen összekevertek a szellemivel!) és a testi két teljesen különböző területhez tartoznak, másodszor pedig azt, hogy számos esetben magasabb erő nyilvánítja meg magát az emberi organizmusban, hogy létrejöhessen a pszichikai és a testi közötti kapcsolat. Valójában az a helyzet, hogy a test és a lélek közötti kapcsolat még szorosabb, mint valaha gondolták, mert semmi sem mehet végbe a testiség területén, melynek ne volna lelki vonzata, és ez fordítva is igaz. Más szavakkal kifejezve: test és lélek között poláris viszony áll fenn, amit legtömörebben így írhatunk le: a test a lélek fenomenális manifesztációja, miként a lélek az élő test értelme. Egy analógiával élve: a magyarázat megadja egy szó szótári jelentését, de a szó egy benső jelentés külsődleges vagy fenomenális megnyilvánulása.

Mikor ezen alapvetésünk érvényességének kauzális fundamentumán elmélkedünk, vagy egyszerűbben kifejezve, mikor kritikai ítélőerőnk segítségével keresünk választ e szubsztrátum valódi természetére, ne feledkezzünk meg az esszenciák általunk tett megkülönböztetéséről és definícióikról. A test érzéki érintkezésekben és az ezekre adott reakciókban mutatkozik meg, és e kétségtelen tényből következik, hogy a testet csak a leghaloványabb kapcsolat fűzi a távolság jelenségéhez. A lélek természete azonban a látomásban nyilvánul meg, mely által a lélek hordozója képes célszerű cselekvésre fókuszálni, s a késztetések kétségkívül mindig az érzések uralma alatt állnak. 

Íme, egy példa: a mecklenburgi gólyának nincs szüksége térképre ahhoz, hogy több ezer kilométerre lévő afrikai lakhelyére repüljön. Csak az ösztöneit követi, ahogy mondani szokták. S bár az ösztön szót mindenki használja, jóval több rejlik benne, mint sejtenénk. Mindennapi tevékenységeink során, mikor a világban cselekszünk és felfedezzük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ösztönünk a megismerés tudattalan módjában gyökerezik, mely abszolút bizonyossággal irányítja hordozóját, amiként, bizonyos mértékig, minden földi organizmust, és természetesen mi sem vagyunk kivételek. Az öntudatlan reakcióinkat távoli céllal összekötő kapocs alapja a lélek. 

Jótékonyan feledkezzünk meg azok gőgös előítéletéről, akik a lélek hordozóiként kivételes helyzetben érzik magukat. Az imént említettük, hogy nem jelentéktelen az állat természetéből adódó hátrány, különösen a kétségbevonhatatlan tény, hogy az állat benső élete csaknem teljesen ösztönerőkre korlátozódik, s evolúciós állapotának megfelelően meghatározott környezetéhez kötődik. De még az állati lélekben is jelen van a közelségérzet (fizikai kontaktus) és az előrelátás (látóérzék) képessége közötti alapvető együtthatás, mivel az állat bizonyos környezeti változásokra módosíthatja viselkedését és alkalmazkodhat, bár egyes organizmusok másokhoz képest sokkal alkalmazkodó- és életképesebbek.

Nem kétséges, hogy még a legjobb képességű állatok előrelátása is messze az emberi alatt marad, a legfontosabb különbség az állat és az „ősi ember” között pedig az, hogy csak utóbbi fogékony a tér és idő örökké változó látomásaira, s közömbös számára, hogy ezek késztetéseiből eredeztethetőek vagy sem. Az állattal éles ellentétben benső világa az előrelátó lélek fennhatósága alatt áll, és nem a testi kontaktusok (tapintás) közeliségre leszűkített területéhez tartozik. Az előrelátás képessége évezredeken át fejlődött ki, részleteit illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk. 

Ám egyszerre valami példátlan következett be: az emberi szubsztanciába belehasított a szellem, az embert és a világot a tér-idő birodalmán kívülről megszálló démoni erő villámcsapása. A szellem rohamos fejlődése nagy léptekkel haladt, és kíméletlenül felerősítette az ember célirányos akaratát, tudatos szándékorientáltságát, végül birtoklási vágyát. E baljós tendencia az élővilág kizsákmányolására irányuló pusztító tendenciává terebélyesedett. 

Ám a történelem hajnalán és számos azt követő generáción át a szellem teremtő szimbiózisban élt a lélekkel. Az idő haladtával a pólusok egyensúlya egyre inkább a szellem lélek feletti uralma felé billent, s a folyamat jelenleg is tart. A szellem minden civilizáltnak tartott népben elvágja a lélekhez fűződő kötelékét. Természetesen a grandiózus elméletek és technikai vívmányok jobbára beváltották hozzájuk fűzött reményeinket, de újabb fenyegetést is szültek. A modern ember tudatos hatalomvágya felülmúlja bármely elmúlt korét. Manapság minden nemzet egyre több uralomra tör, nélküle úgy érzi, léte veszélyben forog. Nem is annyira a várható, rettenetes háborúkra gondolok, hanem inkább a nyomasztó tényre, miszerint ez a hatalomvágy olyannyira megmérgezett minden életterületet, hogy magát az életet béklyózta meg. A nő mindig anya volt, az otthon fenntartója, de manapság oly nyomással nehezedik rá munkája elvárása, hogy az élet legmélyebb küldetésének feladásával fenyegeti, nevezetesen hogy az élet és a hagyomány őrzője és védelmezője legyen. 

E szörnyű folyamat egyik eredménye, hogy veszélyben forog az embert családjához kötő tradicionális kapcsolat, ám ugyancsak megmérgeződik a munkaadó és az alkalmazott közötti viszony, s az időként fegyverszünetekkel elnyugvó konfliktusok folyton kiújulnak. 

Az emberi szükségletek szolgálatába állított féktelen gépiesítés megszentségtelenítette a természetet. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt tizenöt évben hány vadon élő faj pusztult ki az ember tevékenysége következtében! Végezetül mondjuk ki, hogy e megszállott hatalommánia mögötti leghatalmasabb – és legpusztítóbb – tényező nem más, mint: a business.¹ Míg filozófusaink szőrszálhasogató, lényegtelen megállapításokat eredményező élettelen dialektikus disputációkba feledkezve fecsegték el idejüket, az alatt a pénz bekebelezte a világot, s többé nem lehet kétséges, hogy a vitális erőt, nevezetesen a lelket, melynek trónját az arany bitorolja, elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti. 

Már évekkel ezelőtt meggyőződtem e fejtegetéseim igazáról, s azóta igyekszem eredményeimet rövid esszékben és kiterjedt értekezésekben kifejteni. Ám még a filozófiai princípiumokhoz való legszigorúbb ragaszkodás, mellyel a kendőzetlen igazságot olvasóim elé tártam, sem lesz elegendő az élő organizmust fenyegető veszedelmes képződmény megszűntetéséhez, mivel a szemeink előtt kibontakozó rettenetes dolgok csak az élő organizmus legmélyebb szubsztrátumát belülről felemésztő átalakulások külsődleges tükröződései. Pontosan ezen a szinten megy végbe ama több mint emberi erő pusztító működése, melynek célja nem más, mint maga a lélek megsemmisítése.

¹Az eredeti német szövegben is az angol kifejezés szerepel.   

(Kozmikus gnózis. Ludwig Klages válogatott írásai, Varázsló Macska, Pécs, 2020, 59-65. old.)

Otto Braun – Egy naplóbejegyzés és levél

Napló, 1916. július 10. 

 Csodálatos, mit ki nem bír az ember! Boye halála nagyon szép volt. Egy szakasz meglepetésszerűen visszatért, s azonnal jött a parancs: a harmadik század vonuljon fel. Boye a szakaszhoz rohant, majd így kiáltott: 

– Előre! 

Ekkor lecsapott egy srapnel, a földön szétrobbant, s nem sokkal a szíve felett találatot kapott. Azon nyomban elnémult. 

Ma reggel alig ismert káplár érkezett és egy karton friss, gyönyörű rózsát hozott. „Lehettem volna Boye hadnagy úr barátja, és tegnap este megkapta volna a rózsákat. Talán sírjára tehetném őket”.

Néhányan annyira kimerültek, hogy csaknem összeesnek, másoknak egyszerűen végük, mint az egyik géppuska személyzete, amelyik röviddel egymás után három telitalálatot kapott. Sérültek nincsenek, de az emberek fáradtak, támolyognak, kiáltoznak stb. Az állás bizonyos részeit teljesen szétlőtték, egy beton és egy nyolcszoros fabunker még kitart, más nemigen maradt. Az oroszok betörtek itt, minden holttestekkel teli, a legtöbb már szénfekete és rettentően bűzlik a perzselő napfényben. Egy képet sohasem fogok elfeledni: tar kopasszá lőtt erdőben egy orosz, egy német, majd ismét egy orosz; valamennyiük arckifejezése ádáz haragról tanúskodik, különösen a németé, aki bal kezével ádázul szorongatja fegyverét, szíve felett pedig háromszögletű orosz bajonett ütött mély sebhelyet. 

 Julie V-hez, 1916. július 11. (A harctéren) 

Kibírtam már néhány dolgot itt és még ki is fogok bírni. Úgy vélem, tényleg elmondhatom magamról, hogy „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. Tegnap rezzenetlen arccal eltemettem jó barátomat, Boyét és sok más bátor vadászt; a veszteségeket még csak nem is ösztönző, izgalmas, nyílt harcban szenvedtük el, hanem kizárólag órákon át tartó, pusztító, bomlasztó tüzérségi tűzben. Megtanultam magam mögött hagyni a legkellemetlenebb helyzetet is. Ám én és mindannyiunk csupán azért vagyunk képesek erre, mert a haza az öröm, erő és szeretet kimeríthetetlen forrásaként áll mögöttünk… 

Az egész zászlóalj beásta magát a földbe, s ezekben a lyukakban zúdul ránk a tüzérségi tűz. Nem valami kényelmes, különösen akkor, amikor vihar esetén a lyuk megtelik, és azt sem tudod, hová légy. Valahogy mégis működik a dolog, és nem mindig csak én úszkálok itt, biztosíthatom, csüggedtek egész sora van velem. 

Szüleimnek, kérem, ne mutassa meg ezt a levelet. Írni fogok anyámnak is, és úgy teszek, mintha magának nem írtam volna.

(Otto Braun: Levelek és naplófeljegyzések az első világháborúból, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 84-86. o.)

Corneliu Zelea Codreanu – A Mihály Arkangyal Légió

A fenti helyzetre való tekintettel elhatároztam, hogy nem csatlakozom egyik táborhoz sem. Bele sem törődök, hanem saját felelősségemre, saját lelkiismeretem és meggyőződésem szerint kezdem el szervezni a fiatalságot, folytatom a harcot, nem kapitulálok.

E tépelődések és a válaszút órái közepette visszaemlékeztünk az ikonra, amely a Văcăreşti-i börtönben oltalmazónk volt.

Elhatároztuk, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat és a Szent Ikon védelme alatt folytatjuk a harcot, ezért a Szent Szpiridon templom oltáráról – ahol három évvel ezelőtt hagytuk – áthoztuk jászvásári hajlékunkba.

A Văcăreşti-i csoport azonnal csatlakozott az elképzeléshez. Néhány nap múlva, 1927. június 24-én, pénteken, este tíz órakor, Jászvásáron, a Florilor utca 20. szám alatti szobámban egybehívtam a Văcăreşti-ieket és azt a néhány egyetemistát, akik kitartottak mellettünk.

Néhány perccel korábban egy jegyzetfüzetbe – 1. számmal jelölve – a következő napi parancsot írtam:

„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napján), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a „MIHÁLY ARKANGYAL LÉGIÓ”. Csak az lépjen e sorok közé, akinek határtalan hite van. Akinek kétségei vannak, maradjon kívül. Az Ikonőrség vezetőnek Radu Mironovici-ot nevezem ki.”

Corneliu Z. Codreanu

Ez az első gyűlés egy percig tartott, vagyis addig, amíg felolvastam a fenti parancsot; ezt követően a jelenlévők visszavonultak gondolkozni, hogy vajon eléggé határozottak, és éreznek-e magukban elég lelkierőt ahhoz, hogy belépjenek egy ilyen szervezetbe, ahol egyetlen program sincs, mert az egyetlen program olyan élet, amit én és börtönt megjárt bajtársaim is harcban töltöttünk el. Még a „Văcăreşti”-i csoport részére is hagytam időt a gondolkozásra és önvizsgálatra, hogy eldöntsék, maradtak-e kétségeik vagy fenntartásaik, ha ugyanis megteszik e lépést, akkor ingadozás nélkül, egész életen át ezen az úton kell haladniuk.

Belső lelkiállapotunk, amelyből a Légió megszületett, a következő volt: nem érdekelt bennünket, hogy győzünk, vereséget szenvedünk vagy épp meghalunk. A mi célunk más volt: egységben előrehaladni. Egységben együtt haladni Isten és a román nemzet igazsága által vezérelve, bármilyen sors legyen is osztályrészünk, vereség vagy halál, áldott lesz az, nemzetünk számára pedig gyümölcsöző. Léteznek vereségek és halálok, amelyek életre ébresztenek egy nemzetet, mint ahogy léteznek olyan győzelmek is, amelyek álomba ringatnak, ahogy azt Iorga professzor mondta egyszer.

***

Ugyanazon az éjszakán, ugyanabba a jegyzetfüzetbe írtunk egy levelet Cuza professzor, egy másikat pedig Şumuleanu professzor részére. Másnap délelőtt 10 órakor mindannyian összegyűltünk, mi, „Văcăreşti”-iek, és otthonában, a Corescu utca 3-ban felkerestük Cuza professzort.

Annyi év küzdelem és kemény próbálkozás után most azért mentünk, hogy elbúcsúzzunk Cuza professzortól, és megkérjük, oldjon fel minket a letett eskü alól.

Cuza professzor ugyanabban a szobában fogadott, amelyikben 28 évvel ezelőtt keresztelőmet tartották.

Ő az íróasztal egyik oldalán állt, mi pedig a másikon, amikor felolvastuk neki az alábbi levelet:

„Professzor Úr!

Utoljára jöttünk most el Önhöz, hogy elbúcsúzzunk, és arra kérjük, oldozzon fel valamennyi általunk letett eskü alól.

Azon az úton, amelyen most Ön jár, mi már nem tudjuk követni, mert nem hiszünk benne. Hit nélkül pedig nem mehetünk rajta, mivel minden lendületünket a hit adta ehhez a harchoz.

Arra kérjük Önt, oldozzon fel minket esküink alól, mivel ezentúl egyedül fogjuk folytatni a harcot, aszerint, ahogy eszünk és szívünk vezérel”.

Ezután Cuza professzor a következőképp szólt hozzánk:

– Drága gyermekeim, feloldozlak titeket esküitek alól, és azt tanácsolom nektek, hogy – mostantól egyedül járva az élet útját – ne kövessetek el hibákat. Mert – különösen a politikában – a hibákért drágán meg kell fizetni. Nézzétek például Petre Carp politikai hibáit, amelyek végzetesnek bizonyultak számára. Én részemről minden jót kívánok nektek az életben.

Ezután megszorította kezünket és elváltunk.

*

Úgy gondoltuk, az a helyes, ha így járunk el, mert ez a becsület útja, amelynek bejárására a harcosi név kötelez.

Innen átmentünk Şumuleanu professzorhoz a Săulescu utcába, és felolvastuk neki a másik, hasonló tartalmú levelet, amelyben közöltük a „törvényesekkel”, hogy őket sem tudjuk követni, mert mostantól a magunk útját kívánjuk egyengetni.

***

Amikor elváltunk tőle, legbelül azt éreztük, mennyire egyedül vagyunk ebben a világban. Most olyan magányosak voltunk, akár egy sivatagban, és az életben majd saját erőnkből kell utat vágni magunknak.

Még szorosabban az ikon köré húzódtunk. És ahogy egyre több nehézség ostromol minket, a világ részéről még súlyosabb csapások zúdulnak ránk, annál inkább Szent Mihály Arkangyal pajzsa és kardjának árnyéka alatt állunk majd. Számunkra már nem egy ikon arcképe volt csupán, hanem elevenen éreztük Őt. Éjjel-nappal felváltva őrséget álltunk az ikon előtt, égő mécsessel.

(Legionáriusoknak, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 233-235. o.)