A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek

Az alábbi poszt a Konzervatív Tea-Kör 2008. szeptemberében megjelent írásának frissített átvétele.

*

Zelei Miklós Reakción [a későbbi Mandineren – a szerk.] megjelent cikke szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra-felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.

A magyar királyi jogar díszítése

Paul von Hindenburg a párizsi kommünről

Ám nem hagyhattuk el olyan gyorsan Franciaországot, mint ahogy reméltük. Előbb még egy ideig a Párizs előtti északi fronton és St. Denisnél kellett maradnunk, s így tanúi lehettünk a francia kormányzat és a kommün harcának.

Már az ostrom során nyomon követhettük az új forradalmi mozgalom kezdeti kibontakozását. Tisztában voltunk bizonyos szélsőséges politikai körök Párizs kormányzója iránti engedetlenségével. Ahogy a fegyverszünet érvénybe lépett, kezdett egyre nyíltabban megmutatkozni a kormányzat megdöntésére törekvő irányzat. Bismarck az alábbiakat közölte a francia hatalmasságokkal:

- Forradalom révén emelkedtek fel, ám egy újabb megmozdulás el fogja söpörni magukat.

Úgy tűnt, igaza lesz.

Általánosságban elmondható, hogy először csekély érdeklődést tanúsítottunk e mozgalom irányában. Csupán március elején, amikor a kommün kezdte magához ragadni a hatalmat, s egyre inkább a nyílt összecsapás felé tartottak az események Versailles és Párizs között, irányult rá jobban a figyelmünk. Újságok és szökevények adtak hírt a városban zajló eseményekről. Miközben a német hadtestek északról és keletről, bizonyos tekintetben a kormánycsapatok szövetségeseiként zárták körül Párizst, az utóbbiak hosszas és kimerítő támadásba kezdtek ellene délről és nyugatról. Az erődítmények falain kívül zajló fejleményeket a legjobban a Sannois melletti magaslatról, Párizstól hat kilométerre északnyugatra, a Szajnától lehetett megfigyelni. Néhány kalmárlelkű francia messzelátókat állított fel itt, hogy a német katonák fizetség ellenében szemlélhessék egy polgárháború drámáját. Én a magam részéről nem használtam ilyesmit, hanem megelégedtem azzal, hogy alkalomadtán, amikor a napiparancsért jelentkeztem St. Denis-ben, vagy a „Grand Cerf” vendégház legmagasabb ablakából vagy a település mellett hosszan elnyúló szigetre kilovagolva vessek egy pillantást a párizsi helyzetre. Április végétől óriási tüzek jelezték, merre folyik a küzdelem a városon belül. Emlékszem, május 23-án különösen az volt a benyomásom, hogy Párizs egész belvárosát pusztulás fenyegeti. A hely állapotát a kiáradó menekültek a legkirívóbb színekben festették le. Úgy tűnt, a tények a legkevésbé sem maradtak el e mesék mögött. Gyújtogatás, fosztogatás, túszok meggyilkolása – röviden minden olyan kórtünet, amit manapság bolsevizmusnak neveznek, s amely egy háborúban megsemmisült államrendre jellemző, már itt megnyilvánult. Egy szabadon engedett kommün-vezér fenyegetését, mely szerint „a kormánynak nem volt meg a bátorsága, hogy lelőjön, de nekem megvan ahhoz, hogy én végezzek vele”, láthatóan meg kívánták valósítani. Hogy a korábban oly erős és érzékeny francia nemzeti érzést milyen mértékben sikerült kioltaniuk, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozat:

„Az ellenség szeme láttára döfjük szuronyainkat kormányzatunk hátába”.

Láthatjuk, hogy a világ megjavítását célul kitűző bolsevik törekvés, ahogyan azt nemrégiben mi is megtapasztalhattuk, még csak az eredetiség igényével sem léphet fel.

Végül a St. Denis-i legfelső ablakból egy napon a kommün végét tekinthettem meg. Párizs falain kívül a kormány csapatai nyugat felől körbevették a Montmartre-t, s rohammal bevették az akkoriban még beépítetlen északi lejtőn keresztül a tekintélyes magaslatot, a felkelés utolsó bástyáját.

A sors keserű iróniájának tűnik nekem, hogy Európa egyetlen politikai pártja, amely abban az időben, feltételezésem szerint, e mozgalom valódi folyamatait teljesen félreismerte, mostanában a szülőföldünkön arra kényszerült, hogy minden erejével a kommunista törekvések ellen lépjen fel. Ez is azt mutatja, hová vezet az elvi egyoldalúság, amíg a gyakorlati tapasztalat helyre nem hozza.

Az imént vázolt események intő példájával a szívünkben június elején hátat fordítottunk a francia fővárosnak, s három napig tartó vonatút során visszatértünk boldog, diadalmas hazánkba.

(Hindenburg: Aus meinem Leben, G. Hirzel Verlag, Leipzig, 1934, 45-47. old.)

Kertek és utcák LXXXIX.

Schilfhütte, 1939. december 27.

A fagy, a köd és a szélcsend ilyen bőségben eddig még sohasem látott jégalakokat varázsolt elő. A fák és a bokrok legapróbb csúcsukig olyannyira kristályossá váltak, mint az anyalúgba helyezett gallyak. Némán és csodálatos módon bukkantak fel, ahogy ma reggel a védmű felé tartottam. Sűrű, hólétől terhes ködből emelkedtek ki, s gyakran nehezen lehetett kivenni őket, mintha a fehér díszt marató tollal szürke lemezekre vitték volna fel. Ám azután a szem egyszerre az egészet megragadta, mintha a látás új művében részesülne. Így játszottak a kristályvilág törvényei nagyban a táj képével, miközben váratlanul úgy tűnt, hogy a tudatba hatolnak. Ez jellemezte azonban a legkisebb formákat is – reggel a fagyos havon apró árpagyöngyök hevertek, és a kristályosult talajon mintába, csillagokkal átszőtt íriszfátyolba rendeződtek. 

A patakok vize feketén és élettelenül folyik e ragyogó világban. Látványuk régi tervemre emlékeztet, hogy a Schwarz und Weisson dolgozzam. Ez sokkal nehezebb, mint a színekről tanítani valamit, ezért a szóban forgó esszé olyan mesterműnek tűnik, amihez még nincsenek meg a megfelelő eszközeim.

Kertek és utcák LXXXVIII.

Schilfhütte, 1939. december 26.

Az erotikus álmok még mindig nagyon tanulságosak az érzéki és gondolati világ közötti észrevehetetlen összefonódás tekintetében. Törekvéseink gyakran igen absztrakt kapcsolatai csupán olyan zsinegekre emlékeztetnek, amikkel színpompás halak húznak le a mélységbe. Így azt álmodtam nemrég ebben a kunyhóban, ahol a hideg éjjeleket vörös hálózsákomba burkolódzva töltöm, hogy egy újságpapír utolsó oldalát látom. Elolvastam a születésekről és elhalálozásokról szóló beszámolókat, továbbá a válásokat és ezek okait is. Az utóbbiak, ahogy a dolgok természetéből fakad, főként intim természetűek voltak, s váratlanul, miközben az egymás után következő betűket szemléltem, úgy tárult fel előttem a szöveg előtörténete, mintha egy bábszínház függönye emelkedne fel. Így az írott címet mozgó kép követte. Egy kis szobába pillanthattam be, ahol egy férfi és egy nő szerelmi játékát láttam.

Ha most felidézem az álom menetét, érzem, hogy már akkor feszültté vált, amikor a sarkain kicsit megsárgult újságot megpillantottam. Én pedig, ahogy gyakran szoktam, az unalom elől rögtön a hirdetési részhez ugrottam. Így űz minket fényes nappal egy titkos mágneses erő holt dolgokon és teendőkön keresztül, s valahol mindig összeszövődik az események és a válogatás iránti vágyunkkal.

Az egyiptológiától mindenekelőtt a képektől a betűkig tartó átmenet tisztázását várom – ebben rejlik a régi és az új világ közti különbség sarkpontja. Hérodotosz ezért elsőrangú forrás, mivel nála mindkettő élő. Görögök és perzsák. Caesar és Kleopátra. Nyugat és kelet. A bizánci képvita. A kínaiak, mint a régi világ részei. Napóleon, mint az ablakok egyike. A betűben a képek újraalkotására irányuló törekvés is benne lakozik, például ahogy a díszítmények felé fordulunk. E kísérletek során, például a mecsetekben, valami merevséget nyernek – mintha valaki kitalált álmokat mesélne. 

Most éppen egy kiscica is velem van a nádkunyhóban. Lehelete jól látható felhőcskékben tör elő a hideg levegőben, összevegyül az enyémmel, azután megint belélegezzük, mintha olyan forrás lenne, ami mindkettőnket felélénkít. Miközben ezt feljegyeztem, a macska felugrott hozzám az asztalra, s apró mancsával kiverte kezemből a tollat. Kis hízelgő.

Kertek és utcák LXXXVII.

Schilfhütte, 1939. december 25.

Karácsony estéjén először körbejártam az összes bunkert, majd következett a vacsora a századparancsnokságon: fácán savanyú káposztával. Lőszerraktárunk egyszerre éléskamraként is szolgál, ezért ott tároljuk a vadat.

Azután ma reggel séta a dérlepte Schwarzbach mentén, felidézve korábbi karácsonyok emlékeit. Csupán egyvalami van, ami sosem fog elhagyni minket: az életkedv, mely önmagunkra eszmélésünktől kezdve ugyanaz marad, dallamként tér vissza újra és újra, és ritmusa még akkor is lüktet, mikor már süllyed a hajó.

Egy ragadozó madár ellökte magát a fekete nyárfától, majd leereszkedett a szántóföldre, ahol egyszerre ügyetlenül és heraldikus merevséggel ugrálni kezdett. Követtem tekintetemmel, s láttam, hogy át akar kelni a Schwarzbachon, ám repülés helyett a vízbe zuhant, azután visszaküzdötte magát a partra. Közelebb mentem hozzá, s ekkor észrevettem, hogy bal szárnyát cafatokra lőtték. A vér míniumvörösre színezte a havat. A madár meredten bámult rám, pillantása egyenes, bátor és töretlen volt. Sokáig figyeltem, majd anélkül, hogy hozzányúltam volna, magára hagytam az aljnövényzetben.

Az járt fejemben, „mivel nem érintetted meg, talán megmenekül”.

Ezután egy kereszt előtt. A töviskoszorúról hosszú, ezüst csíkokban csüng alá a hideg zúzmara. A szemeknek is ezüst pillái vannak, amik enyhén reszketnek a fuvallatban.

Kertek és utcák LXXXVI.

Schilfhütte¹, 1939. december 17. 

Dr. Ostern halálának híre elszomorított. Hozzá hasonló jellemeket a kor többé nem teremt, többé nem alkot. Még annyi történt, hogy Kubin küldött nekem egy kis elbeszéléskötetet.

Éjszakánként enyhe havazás. Beköltöztem az új, frissen gyalult deszkák kellemes illatát árasztó kunyhómba. A falakat rőzsenyalábokkal erősítették meg, a tető pedig nádból készült, ami most, miután oly sokáig bámultam a bunker betonját, nagyon barátságos és melengető látványt nyújt.

¹ Nádkunyhó.

Kertek és utcák LXXXV.

Greffernnél, 1939. december 8.

Este egy tizenöt év körüli semmirekellőt hoztak a Rajnához a szögesdrót akadálytól, ahol úgy üldögélt, mint rigó a madárcsapdában. Megszaggatott ruhában vonszolták elém. Azt mesélte, hogy Pforzheimből szökött el, „megnézni az erődítményeket”. Mivel a kölyök ártatlan benyomást keltett, beengedtem kis kantinunkba, hogy harapjon valamit, s kapott egy priccset a bunkerben. Azután két csendőr érkezett, hogy elvigyék, akik jóval barátságtalanabbul bántak vele, mint mi, katonák, mert átkutatták a zsebeit és legombolták a nadrágtartóját. Amikor útnak indultak, egyikük még hozzám fordult: 

 - Ez itt nagyon rendes és igen eszes. 

 A rendőrök mesterien tapintanak rá a legrosszabbra bennünk. Ezért is van legtöbbször igazuk.