Ernst Jünger – Atlanti utazás (részlet)

Santos, 1936. november 17. 

Korai kelés, hogy betekintést nyerhessek a térség trópusi erdőrészeibe. A feladat nem egyszerű, noha a part közelében nincs hiány vad és kiterjedt erdőségekben. Megtekintésük egyetlen nehézsége abban áll, hogy ösvényeket kell használnunk elérésükhöz. Biztosan elérünk olyan pontokat, ahol elhagyhatjuk ezeket, ám ekkor rögtön sűrű, zöld párnázat és folyondárok vesznek körül, s itt a mozgás, sőt, maga a látás lehetősége is rettentően lecsökken. Így valamennyi nézőpont a civilizáció hálójához kapcsolódik. Alapvetően nem térbeli, hanem szellemi viszonyulás dolga ez; amit „vadonnak” nevezünk, azt mindig külső nézőpontból látjuk: el kell merülnünk benne. 

Így sikerült különböző állomáshelyeket létesítenem a banánligeteken átkígyózó ösvény mentén. Az ültetvények közepette szigetekként emelkednek az erdős részek, köztük színes madarak röpködnek ide-oda, miközben a nedves teknőkben mangrovesarjak burjánzanak. A madarak seregében megcsodáltam egy galamb méretű, természetfelettien lángvörös állatot. A fénylő tollazatra eső pillantás csaknem fájdalommal teli, mintha a szem izzó nyílvesszővel találkozott, a retinát pedig stifttel maratták volna. Arra jutottam, hogy bizonyos vörös tintákhoz hasonlóan biztosan fémes zöld komplementer színét is magában foglalta, mert tüze oly erős, hogy titkos kontrasztra volt szükség, amin túlemelkedve ragyoghatott. Saját mélységéből lángolt fel. 

Néhány erdő szélesen terjeszkedik, mások csupán egy-két óriási fából állnak. Lehetetlen meghatározni ezeket, mert minden egyes törzs a növényvilág Noé bárkájának tűnik – milliárdnyi virág népesíti be, s csaknem olyan, mintha zűrzavaros építményeik épp most emelkedtek volna ki a vízözönből. Úgy éreztem, látcsőre van szükségem a törzseken és ágakon növekvő levelek és virágok sokaságának megfejtéséhez. Ám a puszta szem is képes megkülönböztetni a zöld, vörös és márványos broméliákat, orchideákat, kontyvirágféléket és filodendronokat. Lombozatuk hatalmas, bevont jelzőzászlóként borította a fatörzseket. Ezüst és mohazöld szakállak lógtak a száraz ágak legvégéről. 

E hatalmas egységeket második életövként vonja be a kúszónövények hálózata; magasságban, mélységben és átlósan is átjárják, átszövik. Fonalaik és kábeleik fényleni látszanak a félhomályban, olyan építmény vázaként, amelyik elveszett az aljnövényzet indáiban és cserjéiben. Felépítésében a növekedés puszta ereje eltörli és megszünteti az individuáció valamennyi képzetét. Az életösztön felsőbbsége erőszakkal diadalmaskodik, a megfigyelő pedig úgy érzi, ellene irányul. 

Követtem egy nagy kék pillangót, ahogy lassú szárnycsapásokkal, szinte vitorlázva repült a fatörzsek között. Miután letelepedett egy virágra, nyugodtan szemügyre tudtam venni: nem volt teljesen azúrszín, csupán két széles, sötét peremű hosszanti szalagon. Mindazonáltal kék közepe épp elegendő felszín volt ahhoz, hogy az e színben rejlő varázslat egésze kibontakozzon a fényben. Sima, enyhén hullámos atlaszként vitték fel az alapra és hűvös, fénylően opálos csillogás jellemezte, amire csipetnyi friss ezüst szóródott. A napfény kék fóliás ezüsttükörként esett rá. Alteste épp ellenkező színt mutatott, nehéz aranybarnát, amit selymessárga sejtelem árasztott el. A két szín csodálatosan váltogatta egymást, ahogy a tenyérnyi széles szárnyak hőség mozgatta legyezőként tárultak ki és zárultak össze. Az érzéki élvezet legmagasabb fokát tapasztalhattam meg figyelése közben. 

A lombalap közelében további lepkék csapkodtak keskeny szárnyaikkal, szinte szitakötő alakúak, mélybarnán, fehéren és téglavörösen, ahogy rájuk hullott egy-egy napsugár. 

Ilyen fénycsíkon állt a húsvörös nyílgyökér is, embermagas virágbugája létrát formázott, középtengelyéből minden oldalon merev virághüvelyek terjedtek. E képződmény látványára, ahogy a sötétből a ragyogó fénybe emelkedett, rettegés fogott el, mivel a növényvilág legfelsőbb, legérzékibb erőszakosságát tárta fel. A hatalmas életerő közelsége nem egyedül alakján, hanem vegyítetlenségén keresztül kezd megismertetni magával – vad növekedés tűzvészeként hat, bódító, ugyanakkor veszélyes varázserővel. Hirtelen a hőség is az árnyékok közé hatoló leheletnek érződött. Óvatosan tettem néhány lépést visszafelé, távolabb a sűrűtől. 

Ezután a banánföldön átvezető ipari vasút sínpárjához szegődtem, amit hibiszkuszsövény kísért. Számtalan mélyvörös virág hintette tele. A hosszú, enyhén hajlott bibe tapintószervként nyúlt elő belőlük, csúcsánál öt barkára osztva, mindegyik saját kis kocsányát hordozva. E növényeket joggal tekinthetjük a trópusi bőség és bujaság jelképeinek. A rózsához képest a hibiszkusz erősebb tűzzel és nagyobb érzéki izzással bír. Ugyanakkor közelében sincs a rózsa személyiségének, királyi méltóságának. 

A dombtetőt hatalmas csokorként koronázó második erdősziget is fény és sötétség ragyogó káoszával dúlta fel az érzékeket. A sötét árnyékokból hallatlan erővel fénylettek elő a vörös virágok karéjai és nyalábjai, és megint megpillantottam a nagy nyílgyökér forró kohójának izzását. Miközben figyeltem, a liánok rengetegéből érczöld szikra pattant elő – smaragd kolibri, hosszú, cakkosan villázott farokkal. Villámként bukkant fel, hogy egy szempillantásig elidőzzön a virágok felett, majd ismét eltűnt a kúszónövények girlandjai és kulisszái mögött. A folyamat kecses, ám valahogy mégis gonosz volt, csaknem kéjrabló vagy váratlanul teherbe ejtő jellegű. 

Képek bősége kísérte a jelenséget: világosbarna fakopáncsok kúsztak magasra a pálmatörzseken, pintyraj suhant át az ösvény felett s tűnt el az ültetvényekben. Tollazatuk selymes szürke, vérvörös, apró bóbitát viselnek. Zümmögő teremtmény zúgott elő egy mimóza felől fémes színekben ragyogva és tűzijátékként felrobbanni látszott. A maranta törzsén jókora, üveges szárnyú kabóca mutatta magát, teste tűzvörös-arany, fejrésze briliáns zöld. Mélykék pillangók keresztezik a fényösvényt és tűnnek el a sötétségben. A csúcsokról hangos, harangjátékszerű kiáltások hallatszanak és egész közel kis zenedarabok, mintha zenélőóra szólna. 

Valamennyi jelenség kivételesen színes, mintha sötét szöveten lévő látomások lennének. Hirtelen rohamuk, támadásuk a tudat ellen veszélyes és erősen izgató; szörnyű erő működik bennük, pompás sorozatuk azzal fenyeget, hogy elkábítja az értelmet vagy megfoszt tőle bennünket. Ugyanakkor meginog a külső és belső világ közti kapcsolat – úgy tűnik, mintha szertelen fantáziával megáldott szellem idézné meg a képeket és képzeletet diadalmasan, a tudatosság kárára, vendégként invitálva meg önmagát. Hatalmassá növekszik a kísértés, hogy összhangba kerüljön a sötétség örvényével, egybekeljen vele, teljesen feloldódjon benne. Ám ismét csak a szellem maszkulin oldala áll ellen a képek viharának és meghúzza a határokat, amin semmi sem hatolhat át, hacsak nem kap vízumot tőle. Nagyon is jól tudtam, hogy e forró világ, aminek köntösében megismerhettem egy kis sarkot, még sokkal többet nyújthatna nekem, s már hosszú ideje épp erre vágyakozom. Buja teljességében, varázslatos szövevényével itt a matriarchális elem, ahol szunnyadó tövis fenyeget. 

Néhány lépéssel lejjebb húzódik a mangrovemocsár. Szárazföldi rákok népesítik be, ollóik kék és vörös porcelánként fénylenek. Talán ők idézik elő a különös roppanásokat, amik a mankógyökerek sötét zűrzavara felől visszhangzanak. Dugót kilövő játékpisztolyok száraz kattanásaira emlékeztet. Az érczöld kolibri itt is felbukkan; száraz ágon üldögél és halk, gyengéd füttyszóval beszélget nőstényével, akit a lombozat rejt. A mocsár pereme rovarokban gazdag, egy magas nádszál csúcsát szöcskeivadékok piszkítják be fekete lepraként. Majdnem olyan, mintha az állati elem ősnemzés útján, valamiféle pusztító tűz módján bontakozna ki a növényiből. Közepes méretű, fekete, sárga csíkkal díszített cincér repül egy liánra – régi ismerős, a Trachyderes succintus, már a nagy Linné is leírta rendszertanában. Emlékszem még, hogy kölyökkoromban vettem egyet belőle a hannoveri Breitestraße kereskedőjétől, s ő lett gyűjteményem első egzotikus példánya. Milyen gyakran szerettem volna megfigyelni azóta a „vadonban”! Most, hogy megtörtént, hálám jeléül megajándékozom az élettel. 

Ám szorítani kezdett az idő. Vissza kellett térnem ismét a hibiszkuszsövény mentén. Itt megkért egy néger, hogy ütlegeljem a bikáját, akit orrgyűrűjénél fogva már véresre rángatott. Furkósbottal sikerült átterelnem az állatot a keskeny patakon, ami félelmet keltett benne. 

Délután keresztül-kasul a városon. Egyébként ez a nyüzsgés, az európai és észak-amerikai ritmus, amit az idegenek hoznak magukkal, sok betegség okozója. Figyelmeztetések, amelyekkel a klíma az újonnan érkezőt fogadja. Ám úgy hallottam, gyorsan hozzá lehet szokni a nagyobb kényelemhez és a laza életvitelhez; a szellemi hajtóerő, így az olvasás vágya is lecsökken. E karakterbéli változás megfelel a testinek – különösen a vérösszetétel alakul át. Biztosan a magasabb vitalitás és csekélyebb szellemiség kellemes életformái bontakoznak ki. Az élvezeteknek meg kell érkezniük, meg kell mutatkozniuk, hajszolni nem lehetséges azokat. Valószínű, hogy az e dolgokban rejlő magasabb stílus elveszett a rabszolgaság eltörlésével, ám azért valami életben fog maradni belőle. Azt hiszem, akkor sejtettem meg, amikor a parton sétálva a „kaliforniai barokk” apró villáit nézegettem. Már kertjeik nagy élvezetet ígértek hatalmas kelyheket és koronákat felfedő virágaikkal és virágba borult fáikkal. Micsoda színpada lehet a bódult álmodozásoknak félhomályos szobákban! Néhány virág hihetetlen erősen, tömény vaníliához hasonlóan illatozott. Nehéz elképzelni, hogy viselik el őket a házak közelében. A kertek egyike orchidearajongóé lehetett, aki a pálmatörzsek háncsát fénylő cattleyákkal ültette tele. A koronákról sok száz virágot hozó sárga oncidium bozót lógott. Ám az orchidea akkor nyerő virág, ha melegházban szemléljük. Egyedülálló erotikus rangja szobanövénnyé teszi. 

Újra a Monte Serraton. Csodálatos képnek tűnő kápolnába léptem be, előtte néger nők imádkoztak. Az előcsarnokban mankókat és viasz végtagokat állítottak ki, valamint szintén fehér viaszból készült belső szerveket, szíveket és májakat. A falakat fogadalmi képek borították. Köztük megpillantottam egy vihartól megtépázott gőzös és végsőkig elcsigázott legénysége fényképét. 

Este a városban. A vidék ételei közül feltétlenül meg kell említeni a palmitót, más néven pálmakáposztát, amit a levelek embrióiból, a legbelső, még ki nem bomlott hajtásokból készítenek. Igen drága, mivel ki kell vágni hozzá a „szívet”, így a fa biztosan elhal. A teknőcragu is említésre méltó – láthatjuk a nagy állatokat lapos kádakban, ahogy a langusztákat párizsi éttermekben.

(In: Útinaplók II., Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020.)

Kertek és utcák XCIV.

Baden-Oos, 1940. január 8.

Öt órakor leváltottak, és erdőn-mezőn keresztül Baden-Oosba vonultunk. Induláskor gyomorfájás, ami később enyhült. Gyalogosként a legjobb gyógymódok egyikét alkalmazhatjuk, a hosszas menetelést. 

A grefferni állás, hivatalos és titkos ügyeivel a múlt részévé vált, amire emlékezni fogunk. Ma már a tiszta túlélésben rejlik az érdem. Ebben a bunkerövezetben lövések alig estek, leszámítva repülőgépekre, továbbá számtalan fácánra és nyúlra, akik az aljnövényzetet gyorsan átszőtt drótkötegekben találtak búvóhelyre. Ám a lövöldözést bizonyos megszokások vezérlik, így amikor Köhler őrmester fel akart mászni egy fára, sortűz lett a jutalma. Hasonlóképp, a szomszédos részlegben is esett sérülés, mert ott meg felmutattak egy Chamberlain álarcos szalmabábut. A seregben a közlekedési balesetekben meghaltak száma sokszorosan meghaladja az ellenséges tűzben elesettekét. Egyébként az első halott a propagandaszázad őrmestere volt, aki egy hangszóróra zuhant.

 

Éjfél körül beköltöztünk egy baden-oosi kaszárnyába, ahol a hideg miatt felöltözve aludtam a tábori ágyon. Ahogy az alakok álmunkban gyakran tisztábban és világosabban tűnnek fel, mint nappal, a tolakodó típusa is így mutatkozott meg előttem, mégpedig egy kis zöldségesboltban, ahonnan sült kacsát akartam beszerezni. Az eladó mellett még két-három idősebb nő állt, s közülük az egyik a madarat szerénytelenül, jóllehet nekem megtiltva tapogatta. Látszólag azért csinálta ezt, hogy tanácsokkal lásson el, miként kell az ilyen ínyencfalatot elkészíteni és tálalni, ám valójában csupán azért, hogy az ujját nyalogathassa, és a sültet fokozatosan megfossza finom barna bevonatától. Végül ez a szikár, mozgékony és hatalmas, kémlelő, légyszerű szemekkel ellátott teremtmény görbe mutatóujjával belenyúlt a madárba, s egy darabka belsőséget kapart ki, hogy megeszegesse. Ezután az összefogdosott és elcsúfított kacsát a pulton hagyva gyorsan kisurrant. A többi nő csak ezután kezdte szidalmazni, amiből azt vettem ki, hogy az elillant némber gonosz erőkkel bír. Így számomra nem csak az ételt rontotta meg, hanem elkedvetlenített a sejtés, hogy a találkozásnak baljós hatása lehet.

Julianus császár – Himnusz Héliosz királyhoz (részlet)

A látható világ örökösen a Nap alatt áll fenn. Az ő fénye, ami a mindenséget övezi, állandó, egyfolytában ragyog, nem pedig egyszer így, másszor úgy, különböző módokon különböző időben, hanem mindig ugyanúgy. De ha bárki hajlandó lenne elgondolni, amennyire erre az elme képes, ezt az örökkévaló természetet az idő nézőpontjából, könnyen megtanulná tisztelni a Napot, a mindenség királyát, aki közvetlenül világít meg minden dolgot fényével, s bőséggel árasztja a jót a világra. Tisztában vagyok vele, hogy mind a nagy filozófus, Platón,¹ majd egy másik férfiú, aki bár időben utána következett, géniuszában azonban nem maradt el mögötte – Khalkhiszi Iamblikhoszról beszélek, aki írásai révén nem csupán a filozófiai tanokba vezetett be engem, hanem ezen továbbiakba is –, tisztában vagyok tehát vele, hogy ők a teremtett világ fogalmára hipotézisként alkalmaztak, s úgyszólván feltételeztek egy időbeli teremtést, hogy felismerhetővé váljék a Hélioszból fakadó tevékenységek nagysága. De nekem, aki minden észbeli tehetségben alattuk állok, semmiképpen sem szabad elhamarkodottnak lennem, különösen mivel Iamblikhosz, a dicsőséges hős úgy tartotta, hogy még puszta hipotézisként sem veszélytelen a világ teremtésének időbeli korlátot adni. Sőt, mivel az istenség örökkévaló okból állt elő, vagy inkább minden dolgot az örökkévalóságból hozott létre, a láthatatlanból lett minden most látható az isteni akarat által, kimondhatatlan gyorsasággal és legyőzhetetlen hatalommal. S azután rábízatott a mennyek középső régiója, mint amely természete számára megfelelő, hogy lehetővé tegye a belőle származó és vele együtt lévő isteneknek a jótétemények azonos elosztását.

Emellett ő uralkodik a mennyek hét szférája,² ahogy ő az úr a nyolcadik³ felett is, és úgy vélem, ő kormányozza a kilencediket, nevezetesen a mi világunkat is, amely a teremtés és elmúlás örökös forgandóságát bírja. Látható, hogy a bolygók körülötte táncolnak, pályájukat az istenség és saját mozgásuk közötti összhang határozza meg, ahogy most ezt le fogom írni. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a mennyek egésze is hozzá igazodik minden apró részletében, mely tele vannak istenekkel, akik mind Hélioszból származnak. Ő uralja az egek öt szakaszát, és mikor ezek közül hármat keresztez, akkor nemzi bennük a három nemzedéket,⁴ míg a többi a hatalmas szükségszerűség mérlege.⁵ Ezek a megfigyelések talán beláthatatlanok a görögök számára, és emiatt elfogadhatatlanok, mintha semmi mást nem kellene számukra elbeszélnünk, csak ami általánosságban ismert és tudott. Valójában mindez nem teljességgel szokatlan és furcsa, ahogy esetleg feltételezhetnék. Mert kik is a Dioszkuroszok,⁶ ó, Legbölcsebb, ki minden kérdés nélkül elfogadod a hagyományok sokaságát? Nemde azt mondják róluk, „naponta váltják egymást”,⁷ mert nem engedték meg nekik, hogy mind a ketten láthatóak legyenek ugyanazon a napon.

Nyilvánvaló, hogy ezen a tegnapot és a mát érted. De mit jelent ez a Dioszkuroszok tekintetében? Engedd meg, hogy természetükhöz igazítsuk elgondolásainkat, nehogy minden dolgot újnak és érthetetlennek kelljen állítanunk. Ám semmi effélét nem fogunk találni, még ha a leggondosabb módon vizsgálódunk is, mert néhány teológus azon kijelentése, hogy a világ két félgömbjét jelentik, semmiképpen sem bír értelemmel. Nem könnyű belátni ugyanis, hogy miért nevezik mind a kettőt a napok váltakozásának, mivel fényük növekedése észlelhetetlen az egymástól különálló napok során. De most fontoljunk meg egy kérdést, melyről néhányan azt hihetik, újító vagyok. Először is, azokról helyesen állítottuk, hogy ugyanazon a napon osztoznak, akik számára a Nap járása a föld felett egyazon hónapban azonos időben történik. Vizsgáljuk meg ezért, miként alkalmazható a „napok váltakozása” kifejezés egyként a tropikus és a poláris körökre is. Ez ellen vethető azonban, hogy nem egyként vonatkozik rájuk a fenti állítás, mivel az előbbi mindig látható, s azok számára, akik a föld ama részén lakoznak, ahol az árnyékok a másik irányba vetülnek,⁸ mind a kettő látható. Az utóbbi esetében viszont azok, akik látják az egyiket, nem látják a másikat.

(Julianus Imperator: Himnusz Héliosz királyhoz/Himnusz az Istenek Anyjához, Disciplina Kiadó, Pécs, 2017.)

¹ Timaiosz 37 C.

² Kronosz, Zeusz, Árész, Héliosz, Aphrodité, Hermész és Szeléné a hét bolygó. Ugyan Héliosz kormányozza a többit, mégis közéjük számítják őt is.

³ Az állócsillagok lakhelye. Ez a nyolcadik szféra veszi körül az összes többit.

⁴ Itt úgy tűnik, Julianus a Nap éves pályáját írja le.

⁵ A szükségszerűség fontos szerepet játszik Mithras kultuszában, s időnként a Szűz csillagképpel azonosítják, aki az Igazság mérlegét tartja.

⁶ Julianus elutasítja a későbbi görög csillagászok (például Macrobius) nézetét, akik azonosítják a Dioszkuroszokat a Nappal.

⁷ Odüsszeia XI. 303: „egy napon át fönt élnek mindig, más napon újra meghalnak” (Devecseri Gábor fordítása).

⁸ A forró éghajlati övezet. Az egyenlítőn a téli hónapokban az árnyékok délben észak felé, a nyári hónapokban pedig dél felé esnek. Ez többé-kevésbé az egész övezetre igaz. Az amfiszkiosz szó ugyanezzel az értelemmel bír.

Kertek és utcák XCIII.

Schilfhütte, 1940. január 6. 

A Kirchhorstból magammal hozott Coronában az 1891-ben New Yorkban elhunyt Hermann Melville Bartleby című novelláját olvastam. Noha az Oblomov főhőséhez hasonlóan egy teljesen tétlen jellemet ír le, a történetet mindazonáltal olyan jól szövi, hogy az együttérzés egy pillanatra sem szűnik. Az adományok közt, amikkel egy író rendelkezhet, a mesélő és előadó tehetség ugyan nem a legfőbb, mégis növeli az összes többi képesség hatását, ahogy az egészség is ezt teszi az élet valamennyi megnyilvánulásával.

Végeztem Hésziodosz Theogóniájával. Hatalmas a kép, ahogy Uranos éjszaka alászáll, s át akarja karolni a Földanyát, Kronos pedig fogazott sarlójával lenyírja szemérmét, majd a háta mögé hajítja. A vércseppekből, miket a föld magába fogad, az Erinnüszek, Nimfák és Gigászok születnek, miközben a szemérem az óceánba hullik, s a fehér, hullámok közt hánykolódó húsból Aphrodité kel életre.

 

Vannak más ősnemzések is, mint például a kis forrázatok, amiket a Lipcsei Állattani Intézetben csodáltunk meg.

Kertek és utcák XCII.

Schilfhütte, 1940. január 5. 

Kávészünet a nádkunyhóban, mialatt naplófeljegyzéseket készítek. A lüneburgi pusztaságról származó viaszgyertya az üres, kék gyömbéres üvegben áll, és olvadás közben sárga csíkokkal fonja be azt. A kék lángot sárga aura veszi körül, finom fénypor, melyben az anyag szétszóródik.

Füstölőgyertyák közül eddig egy zöld fajtát, enyhét és kellemest használtam, azután szantálfából készített barnát, végül pedig fekete pálcikákat Japánból, amik fehér hamván fekete betűkkel egy mondás jelent meg. Homályos, nyirkos helyeken, valamint patkányok szomszédságában értelmet nyer számunkra az ilyesféle tudomány. 

A védművek jellegzetességei nem lépnek olyan élesen elő, ha bennük élünk. Ez csak akkor vált világossá számomra, mikor tegnap a grefferni vámháztól nem messze található 14-es bunkert ellenőriztem, amit őrsége elhagyott. Ahogy nagy nehezen kinyitottam a hatalmas acélajtót és leereszkedtem a betonkriptába, végül egyedül álltam a gépfegyverek, szellőzők, kézigránátok és egyéb muníció között, visszatartva a lélegzetem. Néha egy csepp víz hullott le a mennyezetről, vagy az erődtelefon különféle jelzőhangokat hallatott. Először itt tűnt fel, hogy a hely olyan, mintha vasműves küklopszok lakhelye lenne, kiknek belső látása hiányzik. Nagyon hasonló ez ahhoz, amikor a múzeumban gyakran világosabban ismerjük fel a kiállított tárgyakat a maguk jelentőségében, mint azok, akik hosszú idővel ezelőtt elkészítették és használták őket. Ahogy a piramisok belsejében vagy a katakombák mélyén, itt is az idő szellemével szembesültem, melyet mintegy idolnak, a technikai finomságok mozgó csillogásától teljesen megfosztottnak láttam, és mérhetetlen erejét nagyszerűen megértettem.

Egyébként eme építmények erősen nyomasztó teknősbékaszerűsége az azték építészetre emlékeztetett, s nem csak külsőségeiben. Ami ott a nap volt, az itt az intellektus. Mindkettő a vérrel és a halál hatalmával áll kapcsolatban.

Kertek és utcák XCI.

Schilfhütte, 1940. január 4.

Visszatértem a szabadságról, aminek két nap után egy távirat vetett véget. Perpetua hozta meg a hírt remetelakomba, ahol éppen egy szép, Dzsibutiből származó sternocerát¹ tanulmányoztam. Perpetuára később a konyhában szomorkodva találtam rá.

Úti olvasmányom Brousson Anatole France-ról szóló könyve volt. A tizenhatodik oldalon található a híres idézet La Bruyère-től: „egy kicsivel több cukor a vizeletben, és a szabadgondolkodó máris misére megy”.² Valóban hinni kezdünk, mikor rosszabbul vagyunk. Olyan szagokat, színeket, hangokat érzékelünk, amik máskülönben hozzáférhetetlenek számunkra.

¹ Ékszerbogár.

² Jean de la Bruyère (1645-1696) francia író, a style coupé, a rövid mondatokból álló stílus első művelői közé tartozott. Theophrasztosz Jellemrajzok című művének fordítója, mely íráshoz függelékként saját szatirikus munkáját, a Les Caractères ou les Mœurs de ce siècle-t (A mai század jellem- és erkölcsrajza) csatolta. Később több kiadásban önállóan is megjelent.

Kertek és utcák XC.

Kirchhorst, 1939. december 31.

Szabadságon Kirchhorstban. A manzárd immár a lakatlanság jegyeit viseli magán. Milyen hamar kiköltözik a hely szelleme! Tegnap, szilveszter előestéjén Martin von Kattéval beszélgettem. Részleteket mesélt a lengyel hadjáratról, melyek egy másik időhöz béklyóztak volna, ám az eseményeket befogadó képességünk korlátozott. Számomra minden Visztulán túli dolog, amiről csak hallok vagy olvasok, kisebb történelmi jelentőséggel bír. Mintha ködös vidékeken játszódnának, ahol körvonalaik elmosódnak. El sem tudom képzelni például Attila palotáját.