Jean Sulzberger – Néhány megjegyzés az arab kalligráfiáról

„Az írás a szellem geometriája, és a test szervei segítségével jeleníti meg magát”, írta Platón. 

Az arab kalligráfusok azt mondták, „az írás esszenciája a szellemben rejlik, noha a végtagok által mutatkozik meg”. 

Az arab kalligráfia harmóniája jellegzetes szabályok révén érhető tetten, ezért tudás és jelenlét, valamint fegyelmezett kéz szükséges hozzá. A kalligráfia szellemi gyakorlat. A kalligráfusok tanítása szerint írásunk akkor jó, ha bensőleg szabadok vagyunk. Tanítványaiknak böjtön és hosszú képzésen kell keresztülmenniük, hogy megtisztítsák magukat írás előtt. Szerintük „az írás tisztasága a lélek tisztasága”.

Alit, a negyedik kalifát és Mohammed egyéb követőit Sahib al-sayf wa al-qalamként (kard és toll mestereiként) ismerték. „Isten elsőként a qalamot (tollat) teremtette”, mondja Mohammed. 

A kalligráfus művészetében minden jelentős a qalammal veszi kezdetét. A számos különböző nyesett nádtoll épp olyan fontos szerepet játszik a kalligráfiában, mint a hangok a dalokban. Miután az éles kés kihegyezi a qalamot, hegyét hosszában két részre hasítják, „hogy papírra helyezésekor rezegjen és csengést halljunk”. Amikor felemeljük íráshoz a tollat, hüvelykujjhoz közelebb eső részét unsīnak, vagyis embernek, a másik oldalt pedig wahsīnak, vadnak nevezik. 

A betűk – összesen huszonnyolc van belőlük az arab ábécében – emberi lények és állatok különböző jellegzetességei. Mindegyikről azt állítják, van feje, szeme, orra, karja, lába, ormánya vagy farka. Függőlegesek, egyenesek, hajlottak, állók, ülők, szépek, csúnyák, kövérek, magasak vagy alacsonyak. Például a folyóírásokban az első betűt, az alifot felálló és lábfejére néző emberhez hasonlítják, aki mintha imádsághoz készülődne. 

A tanítványok elsajátítják a qalam készítését, miként kell jó eszközt csinálni, hogyan hozzanak létre egyszerűen tintát, miféle papírt használjanak, milyen színek segítségével írjanak arannyal, hogy készítsenek pasztát, miként fényesítsék a papírt, hogy ne legyenek gyűrődések rajta, hogyan nyessék a qalamot és metsszék be élét. Tanulmányozniuk kell a betűket, látni „erősségeiket és gyengeségeiket”, figyelni „fel- és alászállásukat”, fel kell készülniük másolás előtt, hogy minden figyelmüket neki szentelhessék. El kell kerülniük a hibákat, mert „hibák révén senki sem válik valakivé”.

Ó, még egy betűt sem írtál,
Hogy is adhatna neked mester tanítást?
Jó írás oktatása
Nem adható távollétedben.
Ha az elemek rejtve előled, s te sem vagy jelen,
Kifogásod értelmetlen.
Tudd meg, az írás elmélete titkos,
Erőfeszítés nélkül senki meg nem ismerheti.
Míg tanárod nem szól hozzád
Nem fogsz könnyedén írni.
Némi tudás megszerzése
Írás és szóbeli tanítás révén lehet,
Ám tudd, utóbbi fontosabb
Általa válnak könnyűvé a nehézségek.
 - Tizenegyedik századi perzsa kéziratból

Arab források szerint az első ember, aki arabul írt és tollat használt, Ádám volt, őutána pedig Seth. Mások azt állítják, Ábrahám vagy Énok találta fel az írást. A Korán kinyilatkoztatását követően az arab írás vált a reveláció hordozójává a muszlim világban. „Az iszlám világában a legnemesebb képzőművészet a kalligráfia, s a Korán írása par excellence szent alkotás”, írta Titus Burckhardt. „Többé-kevésbé a keresztény művészet ikonjával analóg szerepet tölt be, mivel az Isteni Szó látható testét képviseli”.¹

Isten prófétáin keresztül azt mondta, „Legyen”! (kun). E parancsot s minden belőle származót a Koránban először jazmmal, a legkorábbi arab írással, a híres kufikus írás elődjével írták. A kufikus írást a tízedik században hat nagyobb stílus, a thuluth, a naskh, a muhaqqaq, a rayhānī, a tawqī’ és a riqā’ követte. A stílusokat mesterekről és iskolákról nevezték el. A kufikus az iráni Kufa városról kapta nevét, ahol Ali kalifátusa alatt iskola működött. A kufikus írás egy hatoda körkörös, a többi egyenes. Vízszintes és függőleges vonalai négyzeteknek és téglalapoknak tűnnek, s általában olyan geometriai pontossággal rajzolják, hogy hosszuk, szélességük és az őket elválasztó távolság egyenlő. A Sziklamecset Jeruzsálemben és az Alhambra Granadában kufikus feliratokat visel. Thuluth stílusban írták gyakran a Korán fejezeteinek (szúráinak) címét. A thuluthnál egyszerűbb, kerekebb naskhī használatos legtöbbször a Korán szövegtestének írásakor. Azt mondják, a thuluth felnőtt, míg a naskhī ártatlan fiúgyermek arculatát viseli. 

A Korán feliratai az iszlám építészeten, cserépművészeten, famunkákon, fazekas műveken, intarziás bronzokon, miniatűr festményeken és „zoomorfikus” – oroszlán, teve, madarak vagy emberek alakját felvevő – kalligráfián is jelen vannak.

A kalligráfia mintái, a felfújt, íves vagy kerekített betűk végtelenségig reprodukálják magukat harmonikus rendjükben, amely valamiképp a szintén mindig önmagát ismételve változó természet rendjének szimbólumának érződik. A kígyózó vízszintes vonalak állítólag az élet folytonosságát képviselik, a függőlegesek az állandó benső struktúrának felelnek meg. „Az arab iratok gazdagsága abból a tényből származik, hogy teljesen kibontakoztak „két dimenziójukban”, a vertikálisban, amely a betűknek hierarchikus méltóságot kölcsönöz, és a horizontálisban, az őket folyamatos áramlásban összekötőben”, írja Burckhardt. „Ahogy a szövés szimbolizmusában a vertikális vonalakkal a dolgok állandó esszenciájának megfelelő ’láncfonal’ – a függőleges a betűk megváltoztathatatlan jellemzőjét igazolja –, míg a horizontálisakkal a létrejövést vagy az egyik dolgot a másikkal összekötő anyagot kifejező ’vetülékfonál’ analóg”.²

^{1 Titus Burckhardt: Sacred Art in East and West, Perennial Books, London, 1967, 116. o.}

^2 Uo.
(Parabola XVI, Nr 3., 1991. augusztus)

Julius Evola – Interjú Codreanuval

Kocsink hamarosan maga mögött hagyja Bukarest különös arculatú központját: nem túl magas toronyházak és igen modern épületek együttese, javarészt „funkcionális” típusúak, tele Párizsra és Amerikára emlékeztető kiállítótermekkel és stúdiókkal. Az egyetlen egzotikus jellemvonás itt a helyi tisztségviselők és burzsoázia által viselt asztrahán kucsma. Miután elértük az Északi pályaudvart, a régi Bécséhez hasonló kis házikókkal szegélyezett földes útra fordulunk. Nyílegyenesen haladva a környező vidékre vezet. Jó harmincpercnyi utazást követően autónk hirtelen balra, egy mellékútra tér le, majd csaknem önmagában álló, rétektől övezett épületnél áll meg. Ez az úgynevezett „Zöld Ház”, a román Vasgárda vezérének lakhelye.

– Saját kezünkkel építettük – közli büszkén kísérő legionáriusunk.

Értelmiségiek és művészek egyesült erővel emelték a vezér szállását, csaknem szimbolikus és rituális tettként. A ház román stílusú: két oldala oszlopcsarnokot formálva terül el, szinte kolostor benyomását keltve. Belépünk és az első emeleten találjuk magunkat. Itt magas, karcsú, elegánsan öltözött fiatalember fogad. Arca nemességet, erőt és hűséget sugároz. Ő Corneliu Codreanu, a Vasgárda vezére. Határozottan árja-római típus, mintegy az ókori árja-itáliai világ kortárs megtestesítője. Míg szürkéskék szeme a vezető nyersességét, hűvös akaratát közvetíti, természete egészében sajátos idealizmus, bensőségesség, erő és emberi megértés jegyeit viseli. Beszédstílusa szintén jellegzetes: válaszadás előtt mintha magába fordulna és eltávolodna, azután váratlanul szólal meg, csaknem geometriai pontossággal, világosan artikulált, jól felépített mondatokban fejezve ki magát.

– Miután egy sor mindenféle nemzetiségű és bőrszínű újságíróval találkoztam, akik csupán szigorúan napi politikáról kérdeztek – fejtegeti Codreanu –, ez az első alkalom, hogy legnagyobb megelégedésemre olyasvalaki tesz nálam látogatást, akit főleg mozgalmam lelke, szellemi magva érdekel. Kitaláltam egy kifejezést az újságírók kíváncsiságának kielégítésére, amivel alig kell kifejtenem erről bármit: konstruktív nacionalizmus.

– Az ember organizmus, szervezett formából, életerőkből és lélekből áll. Ugyanez mondható el a népekről is. Az állam nemzeti konstrukciója, míg figyelembe veszi mind a három elemet, a képességek és örökség különféle okai miatt mindazonáltal képes alapvetően ezek közül csak egyetlenre épülni.

– Véleményem szerint a fasiszta mozgalomban a szervezett erővel egybeeső állami elem uralkodik. Itt az ókori Róma formáló ereje nyer kifejezést, a törvény és politikai szerveződés mestere, legtisztább örököseivel, az itáliaiakkal. A nemzetiszocializmus az életerőkhöz kapcsolódót hangsúlyozza: rassz, faji ösztön, etikai és nemzeti elem.

– A román legionárius mozgalom ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami az élő szervezet lelke, vagyis a szellemi és vallási aspektusra.

– Ebben rejlik az egyes nemzeti mozgalmak sajátos jellege, noha végső soron mind a három elemet figyelembe kell venni, egyiktől sem lehet eltekinteni. A miénk jellemző vonása távoli örökségünkből származik. Őseinket már Hérodotosz „halhatatlan dákoknak” nevezte. Gréko-trák elődeink már a kereszténység előtt hittek a lélek halhatatlanságában és elpusztíthatatlanságában. Ez adta szellemi ösztönzésüket. A római gyarmatosítás bevezette náluk a római értelemben vett organizációt és formát. A későbbi évszázadok során népünk nyomorúságossá, megosztottá vált. Mégis, ahogy a beteg, megvert paripa még mutatja fajtája nemességének jeleit, a tegnapi és mai román nép is feltárja kettős öröksége lappangó vonásait.

– Ezt az örökséget igyekszik feléleszteni a legionárius mozgalom – folytatja Codreanu –, a szellemmel kezdve, mivel spirituálisan új embert kíván teremteni. Amint „mozgalomként” elértük célunkat, második örökségünket is életre kell keltenünk, a politikailag megformált román hatalmat. Szellem és vallás tehát kezdő-, a „konstruktív nacionalizmus” pedig végpontunk, szinte következményként. E kettőhöz kapcsolódik a Vasgárda aszketikus, ugyanakkor heroikus erkölcsisége.

Megkérdeztük Codreanut, milyen viszony áll fenn mozgalmának szellemisége és az ortodox keresztény vallás között. Válasza így hangzik:

– A nemzeti öntudat elősegítése és személyes tapasztalatok révén igyekszünk felszítani a mumifikálódott, a bóbiskoló papság hagyományává lett vallás jellemzőit. Szerencsések vagyunk, hogy nemzeti megalapozottságú vallásunk nem törődik hit és politika kettősségével és erkölcsi-szellemi támogatást képes nyújtani, anélkül, hogy politikai jelenségként mutatkozna meg. Vallásunkból a Vasgárda mozgalma átvett még egy lényegi ideát, az ökumenizmust. Ez képviseli minden internacionalizmus és absztrakt, racionalista univerzalizmus pozitív transzcendenciáját. Az ökumenikus idea a társadalmat mint az élet egységét, élő egységet és az együttélést tűzi ki célul, nem csupán népünkkel, hanem az elhunytakkal és Istennel is. Az eszme tényleges tapasztalatban történő megvalósulása áll mozgalmunk középpontjában, a politika, párt, kultúra stb. csupán ebből származó következmények. E központi elemet először a román ember megújításával kell életre keltenünk, azután a továbbiakban fel kell építenünk a román nemzetet és államot. Hangsúlyozandó pont, hogy az eltávozottak jelenléte az ökumenikus nemzetben – szeretteinké és különösen hőseinké – számunkra nem absztrakt dolog, hanem valós. Nem vághatjuk el magunkat a holtaktól; az emberi állapottól megszabadult erőként járják át és támogatják felsőbb lényünket. A legionáriusok rendszeresen találkoznak „fészkeknek” nevezett kis csoportokban. Ezeken az összejöveteleken bizonyos rítusokat végeznek el. Valamennyit elesett bajtársaink névsorolvasása nyitja, ahol minden egyes névnél „jelen” kiáltással felelnek az ott lévők. Nem puszta ünnepély vagy allegória ez, hanem valódi megidézés.

– Különbséget teszünk egyén, nemzet és transzcendens szellemiség között – folytatta Codreanu –, amikor pedig heroikus odaadásra kerül sor, azt vesszük figyelembe, ami egyik elemtől a következőhöz, s végül a legmagasabb egység eléréséhez vezet. Valamennyi formájában tagadjuk a nyers és anyagi haszonelvűséget, nem csupán individuális, hanem nemzeti szinten is. A nemzeten túl elismerjük az örök és változatlan princípiumokat, amelyek nevében készen állunk a küzdelemre és halálra, mindent alájuk rendelünk, nem kevésbé mintha saját létünkért és élethez való jogunkért harcolnánk. Az igazság és a becsület például olyan metafizikai princípiumok, amelyeket saját nemzetünknél is magasabbnak tekintünk.

Megtudtuk, hogy a vasgárdista mozgalom aszketikus jellemvonása nem absztrakt, hanem konkrét, úgymond a gyakorlatba átültethető. Ilyen például a böjt előírása: heti három nap körülbelül nyolcszázezer ember gyakorolja a „fekete böjtöt”, tartózkodva minden ételtől, italtól és dohányárutól. Ehhez hasonlóan nagy jelentőséggel bír az ima is a mozgalomban. A Spanyolországban elesett két legionárius vezér, Moța és Marin nevét viselő elit rohamosztag tagjai még cölibátusnak is alávetik magukat. Megkértük Codreanut, magyarázza el, pontosan mit is jelent ez. Pillanatnyi összpontosítást követően így felelt:

– Két szempont tartozik ide. Megragadásukhoz fel kell idéznünk a valamennyi emberi lényt jellemző dualizmust, ami egy naturalisztikus, materiális és egy spirituális elemet foglal magában. Amikor előbbi diadalmaskodik az utóbbi felett, miénk a „pokol”. Minden egyensúlynak a kettő között azután ingatagnak és esetlegesnek kell lennie. Csupán a szellem test feletti teljes uralma szolgálhat normál állapotként és előfeltételként a valódi erőhöz és heroizmushoz. Azért böjtölünk, mert a testi kötöttségek lazításával ilyen állapotot idéz elő, a tiszta akarat önfelszabadítását és önigenlését előnyben részesítve. Mikor imával is kiegészítjük, kérjük a felsőbb hatalmakat, hogy csatlakozzanak erőinkhez és támogassanak láthatatlanul. Így jutunk el a kérdés második szempontjához: nyilvánvalóan babona azt hinni, hogy valamennyi küzdelemben csak az anyagi és tisztán emberi erők számítanak; épp ellenkezőleg, olyan láthatatlan szellemi erők is szerepet játszanak, amelyek nem kevésbé érvényesek, mint az előbbiek. Tisztában vagyunk pozitív jellegükkel és fontosságukkal. A régi lovagrendek is alávetették magukat a tisztaság alapelvének. Meg kell azonban jegyeznem, hogy esetükben csupán a rohamosztagra korlátozódik, nem csekély mértékben gyakorlati megfontolások miatt, mivel akiknek teljesen a harcnak kell szentelniük magukat és nem félhetnek a haláltól, azokat nem akadályozhatják családi kötelességek. Emellett csak harmincéves korig lehet soraikban maradni. Egy alapelv ugyanakkor mindig érvényes marad: egyfelől vannak azok, akik egyedül az „életet” ismerik, így bőségre, vagyonra, jólétre és fényűzésre törekednek, másfelől azok, akik valami életen túlit tűznek ki céljukul, dicsőséget és győzelmet a harcban, ami legalább annyira belső, mint külső. A Vasgárda legionáriusai az utóbbi kategóriába tartoznak. Harcos aszkézisüket egyetlen végső norma teszi teljessé: a szegénységi fogadalom, amit az elit tett a mozgalom vezetőinek. Ők a luxus, üres időtöltés és úgynevezett evilági szórakozás elutasításának előírását követik – valódi változásra történő felhívásként, amit minden egyes legionáriusnak felajánlunk.

(Il Regime Fascista, 1938. március 22.)

Louis Charbonneau-Lassay – Krisztus, a vadász és a vad

Jézus szavai első négy apostolához a Genezáreti-tó partján, miszerint „emberek halászávᔹ (vagyis lelkek vadászává) teszi őket, rögvest arra késztette a katakombák keresztény művészetének ikonográfusait, hogy Krisztust magát olyan halászként ábrázolják, aki hálójával vagy zsinegével tetszése szerinti halakat fog. Ennek paralel jelképe a keresztény szimbolista szemében az emberi vadász képében megjelenő Megváltóhoz vezet. Ő az, aki minden eszközzel fáradhatatlanul űzi és végül annak hihetetlen szerencséjére foglyul is ejti a lelket – akkor is szerencséjére, ha hálóba gabalyodik, kampó, dárda vagy lándzsa járja át. A foglyul ejtés eszközei fájdalmasak. Krisztus az is, aki karddal és nyílvesszőkkel űzi ellenségeit és a gonosz valamennyi képviselőjét. Gerelyt hordozó lovas képében jelenik meg egy körülbelül negyedik századi karthágói keresztény olajlámpáson. Kutyája mellette nyulat hajt. E jelenet Krisztus a vadász képének tekinthető. 

A vadászok és vadászjelenetek ábrázolása nagyon megszaporodott a középkorban, még a Szent Bernát által kifejezésre juttatott értetlenség ellenére is. Krisztus, az apostolok és mindazok képmását látták bennük, akik buzgóságukat örökölték a lelkek űzésében. Jóval korábban már Szent Ágoston fáradhatatlan vadászhoz hasonlította Jézus Krisztust, Martin atya, a tudós középkorkutató pedig azt állította, hogy a középkor misztikus művészetében „a vadász gyakran a nemes szerepét töltötte be, Jézus Krisztust, apostolait és az igazságot vallókat képviselte”.

Más egyházatyák és teológusok épp ellenkezőleg, a vadászban a prédára leső Sátánt látják, aki áldozatát a pokolba hurcolná. Szent Jeromos, majd őt követően Damiani Szent Péter mind a ketten ezt a képet használták.²

Krisztus nem csupán az ártatlan lelkeket kívánja, nem csak őket űzi. Ő maga mondta, hogy bűnösök megmentése miatt jött, hogy a vétkest összebékítse az isteni igazsággal. Így hát nem kizárólag az olyan ártalmatlan teremtményekben, mint a szarvasok, nyulak és kismadarak kell keresnünk az általa hívott lelkek ábrázolását; ez az oka, hogy a tigrist és rókát űző, nyílvesszeit sólyomra, varjúra kilövő vadász is Krisztus álcája lehet. Akár biztosra is vehető, mikor ilyen jelenetre lelünk, szent tárgy – például oltár, papi ornátus, esetleg valami egyéb, liturgia alatt használt dolog – díszítéseként. Ilyen a gascogne-i Puiycasquier templomában található tizenkettedik századi keresztelőmedence. 

A vadászok Krisztusnál és az ördögnél gyakrabban képviselik az apostolokat. A 240-ben mártírhalált halt Szent Hippolütosz már igen korán azt állította, hogy „a vadászzsákmány a bűntől megmentett lelket jelképezi, az igaz tanító pedig lelkek vadászává lesz”. Szent Izidor a hatodik század végén kijelentette, hogy az apostolok tehetséges halászok és vadászok voltak. Állítását Jeremiás szavaira alapozta.³

Biztosan ezt ábrázolják a vadászjelenetek a Martin atya által hivatkozott műalkotásokon, például a lenyűgöző, Namurban található, Szent Péter apostol csodálatos ereklyéjét tartalmazó középkori ereklyetartón. Ugyanígy kell értelmeznünk a bobbiói Szent Kolumbán templom elefántcsont oltáriszentség-tartójának díszítését. Egyik oldalán Orfeusz képében, lantjának édes muzsikájával vonja magához Krisztus a vadállatokat, másik felén pedig nyeregben ülő vadászok fegyvereikkel vérengző fenevadakat űznek. A lélek elfogásának két szimbolikus leképezését látjuk itt: egyik gyengédséggel, a másik szenvedéssel él. 

Krisztus valamennyi, emberi lényben történő megtestesülése, minden egyes ilyen bensőséges epifánia a kegyelem világlása, szellemi tudás és fény ajándéka, amit azoknak a választott lelkeknek adományoz, akiket közel von magához. Az egyetlen létező nyugati hagiográfiában, az Arany legendában számos jól ismert vadászjelenet mutatja Krisztust, amint szarvasbika alakját ölti, hogy így tárja fel magát a választott lelkek előtt. Legismertebb közülük Szent Hubertus és Szent Eustachius vadászata. 

Egy igen régi francia elbeszélés az alábbiak szerint számol be a második szent történetéről: élt egyszer egy Placidus nevű férfiú. Pogány volt, ám erényes, telve gyöngédséggel minden szükséget szenvedő iránt. Egy napon barátaival vadászni indult és fenséges szarvasbika–csorda jelent meg előttük. Placidus hamarosan hátrahagyta társait és a többitől elszakadó legnagyobb, legszebb állat szenvedélyes üldözésébe kezdett. Vad hajszájukat követően a szarvas felugrott egy kőszikla tetejére, szembefordult a vadásszal s így szólt:

– Placidus, miért követsz ilyen magasra? Krisztus vagyok, aki szeret, akit szolgálsz, anélkül, hogy tudnál róla. Áldozataid, igazságérzeted elnyerték tetszésem, ezért pompás szarvasbikává változtam, hogy magamhoz vonjalak. 

– Csodás szarvas, ha valóban te vagy a hírneves Krisztus, magyarázd meg szavaid, s hinni fogok benned – felelte Placidus. 

– Én vagyok a Krisztus – válaszolta az isteni szarvasbika –, emberré lettem és meghaltam a kereszten. Három nappal később pedig a sír árnyai közt örökkévaló életre támadtam fel. Most rád várok. Jöjj hozzám, Placidus, Krisztus vagyok! 

S a pogány döbbent szeme láttára a szarvasbika hatalmasra növekedett, majd hamarosan szédítő fényoszlopba olvadt, amiben vérző szívű, vérző kezű-lábú, keresztre feszített ember tűnt fel… Azután a kőszikla fokozatosan éppoly csupasszá és kopárrá vált, mint amilyen előtte volt. Placidus távozott, hátrahagyott mindent, még nevét is, és teljesen átadta magát Krisztusnak, aki csodálatos szarvasbika képében világította be lelkét.

Az antikvitás számos egyéb szerzője ugyanezt a legendát Szent Hubertusnak tulajdonítja. Csodálatosan ábrázolták a tizenötödik század végi Château d’Ambroise kapujának frízén. 

Mivel amúgy is a lovagság korában járunk, idézzünk fel egy korabeli verset a Szent Grálról. Megtudjuk belőle, hogy amikor a Kerekasztal hősei közül három jeles lovag, Galahad, Parsifal és Bors a Hazugság Nélküli Hölgy társaságában útjukat nem lelvén segítségért imádkoznak, megpillantottak egy fehér szarvasbikát, fehérebbet a legfehérebb mezei virágnál is. Az állat az ösvényt szegélyező erdő sűrűjéből bukkant fel, előtte és mögötte is két oroszlán lépdelt. A lovagok és a hölgy követték a varázslatos teremtményt, s hamarosan egy szentélyhez érkeztek, ahol a pap épp misézni készült. Alighogy belefogott, csodálkozó tekintetük előtt a szarvasbika Emberré változott, majd helyet foglalt az oltár feletti gazdagon díszített trónuson. Eközben a négy oroszlán is átalakult, az első szárnyas férfiúvá, a második sassá, a harmadik szárnyas oroszlánná, a negyedik pedig szárnyas bikává. Mikor a mise véget ért, felemelték a trónust, s a rajta ülővel együtt kiröppentek a festett üvegablakon keresztül, anélkül, hogy akár csak egyetlen repedést is ejtettek volna rajta. Ekkor a három lovag és útitársuk ráébredtek, hogy a szarvasbika és a négy oroszlán, akik idevezették őket, valójában Krisztus és négy evangélistája volt.⁴

¹ Mt 4, 19.

² Szent Jeromos: XX. homília (a 90. zsoltárról), Damiani Szent Péter: Ouvres, LI.

³ Jer 16, 16.

⁴ Lásd Jacques Boulanger: Le Saint Graal, XXI, Párizs, 71. old.

(Le Bestiarie du Christ, Desclée, De Brouwer, et Cie., Párizs, 1940.)

Hermann Göring – Harc az élveboncolás ellen

„Nem áll összhangban a német érzésvilággal, s főleg nem áll összhangban a német ember gondolkozásmódjával, a nemzetiszocialista szemlélettel az állatokat élettelen tárgyakkal azonosítani, gazdáik számára abszolút birtoklási jogot biztosítani”.

Honfitársak! Az élveboncolás során tanúsított állatkínzás elleni rendeletem megjelenésének napjától táviratok és levelek özönét kaptam, élénk helyeslést és nagy boldogságot fejezve ki, hogy végre energikus előrelépés történt e téren. Meglepő, hogy rendeletem derült égből villámcsapásként hatott. Az élveboncolás elleni küzdelem évek óta tart. Sokat beszéltek, rengeteg vita zajlott róla tudományos és nem tudományos formában is. A nemzetiszocialista kormány első pillanattól fogva világossá tette, hogy határozott módszerekkel fog élni ellene, mégis hónapokba telt, mire minden előkészítésével együtt elfogadhattak egy efféle törvényt. 

Annak érdekében, hogy az állatkínzás eme bevezető időszak során se terjedjen szélesebb körben, e rendelkezéssel járok közben és gyakorlom jogomat, hogy koncentrációs tábori őrizet alá vettessenek mindazok, akik még mindig azt hiszik, élettelen árucikkekként bánhatnak az állatokkal.

 

A német nép minden időben különös szeretettel viseltetett az állatok iránt, élen járt az állatok védelmében. Isten teremtményeiként tekintett rájuk, különösen az évezredek óta vele együtt élő házi és tanyasi állatokra, mondhatni munkatársaira, valamint – gondoljunk csak a paripákra – harcostársaira. A német ember számára nem csupán organikus értelemben vett élőlények, hanem érző életet élő, fájdalmat, örömet, hűséget és odaadást mutató teremtmények. Sohasem felelhet meg a népléleknek az állatok azonosítása élettelen, halott, érzéketlen tárgyakkal, hogy az állatokra a hasznosítás érzés és lélek nélküli objektumaiként tekintsenek, a munka puszta segédleteként, amit csak hasznossági ok miatt tartanak és ugyanígy, haszon miatt kínoznak és pusztítanak el. Az árja népek, különösen a németek meséi és történetei az árja ember és az állat közötti összetartás szellemét mutatják.

(Rádióbeszéd, 1933. augusztus 28.)

Ernst Jünger – Atlanti utazás (részlet)

Santos, 1936. november 17. 

Korai kelés, hogy betekintést nyerhessek a térség trópusi erdőrészeibe. A feladat nem egyszerű, noha a part közelében nincs hiány vad és kiterjedt erdőségekben. Megtekintésük egyetlen nehézsége abban áll, hogy ösvényeket kell használnunk elérésükhöz. Biztosan elérünk olyan pontokat, ahol elhagyhatjuk ezeket, ám ekkor rögtön sűrű, zöld párnázat és folyondárok vesznek körül, s itt a mozgás, sőt, maga a látás lehetősége is rettentően lecsökken. Így valamennyi nézőpont a civilizáció hálójához kapcsolódik. Alapvetően nem térbeli, hanem szellemi viszonyulás dolga ez; amit „vadonnak” nevezünk, azt mindig külső nézőpontból látjuk: el kell merülnünk benne. 

Így sikerült különböző állomáshelyeket létesítenem a banánligeteken átkígyózó ösvény mentén. Az ültetvények közepette szigetekként emelkednek az erdős részek, köztük színes madarak röpködnek ide-oda, miközben a nedves teknőkben mangrovesarjak burjánzanak. A madarak seregében megcsodáltam egy galamb méretű, természetfelettien lángvörös állatot. A fénylő tollazatra eső pillantás csaknem fájdalommal teli, mintha a szem izzó nyílvesszővel találkozott, a retinát pedig stifttel maratták volna. Arra jutottam, hogy bizonyos vörös tintákhoz hasonlóan biztosan fémes zöld komplementer színét is magában foglalta, mert tüze oly erős, hogy titkos kontrasztra volt szükség, amin túlemelkedve ragyoghatott. Saját mélységéből lángolt fel. 

Néhány erdő szélesen terjeszkedik, mások csupán egy-két óriási fából állnak. Lehetetlen meghatározni ezeket, mert minden egyes törzs a növényvilág Noé bárkájának tűnik – milliárdnyi virág népesíti be, s csaknem olyan, mintha zűrzavaros építményeik épp most emelkedtek volna ki a vízözönből. Úgy éreztem, látcsőre van szükségem a törzseken és ágakon növekvő levelek és virágok sokaságának megfejtéséhez. Ám a puszta szem is képes megkülönböztetni a zöld, vörös és márványos broméliákat, orchideákat, kontyvirágféléket és filodendronokat. Lombozatuk hatalmas, bevont jelzőzászlóként borította a fatörzseket. Ezüst és mohazöld szakállak lógtak a száraz ágak legvégéről. 

E hatalmas egységeket második életövként vonja be a kúszónövények hálózata; magasságban, mélységben és átlósan is átjárják, átszövik. Fonalaik és kábeleik fényleni látszanak a félhomályban, olyan építmény vázaként, amelyik elveszett az aljnövényzet indáiban és cserjéiben. Felépítésében a növekedés puszta ereje eltörli és megszünteti az individuáció valamennyi képzetét. Az életösztön felsőbbsége erőszakkal diadalmaskodik, a megfigyelő pedig úgy érzi, ellene irányul. 

Követtem egy nagy kék pillangót, ahogy lassú szárnycsapásokkal, szinte vitorlázva repült a fatörzsek között. Miután letelepedett egy virágra, nyugodtan szemügyre tudtam venni: nem volt teljesen azúrszín, csupán két széles, sötét peremű hosszanti szalagon. Mindazonáltal kék közepe épp elegendő felszín volt ahhoz, hogy az e színben rejlő varázslat egésze kibontakozzon a fényben. Sima, enyhén hullámos atlaszként vitték fel az alapra és hűvös, fénylően opálos csillogás jellemezte, amire csipetnyi friss ezüst szóródott. A napfény kék fóliás ezüsttükörként esett rá. Alteste épp ellenkező színt mutatott, nehéz aranybarnát, amit selymessárga sejtelem árasztott el. A két szín csodálatosan váltogatta egymást, ahogy a tenyérnyi széles szárnyak hőség mozgatta legyezőként tárultak ki és zárultak össze. Az érzéki élvezet legmagasabb fokát tapasztalhattam meg figyelése közben. 

A lombalap közelében további lepkék csapkodtak keskeny szárnyaikkal, szinte szitakötő alakúak, mélybarnán, fehéren és téglavörösen, ahogy rájuk hullott egy-egy napsugár. 

Ilyen fénycsíkon állt a húsvörös nyílgyökér is, embermagas virágbugája létrát formázott, középtengelyéből minden oldalon merev virághüvelyek terjedtek. E képződmény látványára, ahogy a sötétből a ragyogó fénybe emelkedett, rettegés fogott el, mivel a növényvilág legfelsőbb, legérzékibb erőszakosságát tárta fel. A hatalmas életerő közelsége nem egyedül alakján, hanem vegyítetlenségén keresztül kezd megismertetni magával – vad növekedés tűzvészeként hat, bódító, ugyanakkor veszélyes varázserővel. Hirtelen a hőség is az árnyékok közé hatoló leheletnek érződött. Óvatosan tettem néhány lépést visszafelé, távolabb a sűrűtől. 

Ezután a banánföldön átvezető ipari vasút sínpárjához szegődtem, amit hibiszkuszsövény kísért. Számtalan mélyvörös virág hintette tele. A hosszú, enyhén hajlott bibe tapintószervként nyúlt elő belőlük, csúcsánál öt barkára osztva, mindegyik saját kis kocsányát hordozva. E növényeket joggal tekinthetjük a trópusi bőség és bujaság jelképeinek. A rózsához képest a hibiszkusz erősebb tűzzel és nagyobb érzéki izzással bír. Ugyanakkor közelében sincs a rózsa személyiségének, királyi méltóságának. 

A dombtetőt hatalmas csokorként koronázó második erdősziget is fény és sötétség ragyogó káoszával dúlta fel az érzékeket. A sötét árnyékokból hallatlan erővel fénylettek elő a vörös virágok karéjai és nyalábjai, és megint megpillantottam a nagy nyílgyökér forró kohójának izzását. Miközben figyeltem, a liánok rengetegéből érczöld szikra pattant elő – smaragd kolibri, hosszú, cakkosan villázott farokkal. Villámként bukkant fel, hogy egy szempillantásig elidőzzön a virágok felett, majd ismét eltűnt a kúszónövények girlandjai és kulisszái mögött. A folyamat kecses, ám valahogy mégis gonosz volt, csaknem kéjrabló vagy váratlanul teherbe ejtő jellegű. 

Képek bősége kísérte a jelenséget: világosbarna fakopáncsok kúsztak magasra a pálmatörzseken, pintyraj suhant át az ösvény felett s tűnt el az ültetvényekben. Tollazatuk selymes szürke, vérvörös, apró bóbitát viselnek. Zümmögő teremtmény zúgott elő egy mimóza felől fémes színekben ragyogva és tűzijátékként felrobbanni látszott. A maranta törzsén jókora, üveges szárnyú kabóca mutatta magát, teste tűzvörös-arany, fejrésze briliáns zöld. Mélykék pillangók keresztezik a fényösvényt és tűnnek el a sötétségben. A csúcsokról hangos, harangjátékszerű kiáltások hallatszanak és egész közel kis zenedarabok, mintha zenélőóra szólna. 

Valamennyi jelenség kivételesen színes, mintha sötét szöveten lévő látomások lennének. Hirtelen rohamuk, támadásuk a tudat ellen veszélyes és erősen izgató; szörnyű erő működik bennük, pompás sorozatuk azzal fenyeget, hogy elkábítja az értelmet vagy megfoszt tőle bennünket. Ugyanakkor meginog a külső és belső világ közti kapcsolat – úgy tűnik, mintha szertelen fantáziával megáldott szellem idézné meg a képeket és képzeletet diadalmasan, a tudatosság kárára, vendégként invitálva meg önmagát. Hatalmassá növekszik a kísértés, hogy összhangba kerüljön a sötétség örvényével, egybekeljen vele, teljesen feloldódjon benne. Ám ismét csak a szellem maszkulin oldala áll ellen a képek viharának és meghúzza a határokat, amin semmi sem hatolhat át, hacsak nem kap vízumot tőle. Nagyon is jól tudtam, hogy e forró világ, aminek köntösében megismerhettem egy kis sarkot, még sokkal többet nyújthatna nekem, s már hosszú ideje épp erre vágyakozom. Buja teljességében, varázslatos szövevényével itt a matriarchális elem, ahol szunnyadó tövis fenyeget. 

Néhány lépéssel lejjebb húzódik a mangrovemocsár. Szárazföldi rákok népesítik be, ollóik kék és vörös porcelánként fénylenek. Talán ők idézik elő a különös roppanásokat, amik a mankógyökerek sötét zűrzavara felől visszhangzanak. Dugót kilövő játékpisztolyok száraz kattanásaira emlékeztet. Az érczöld kolibri itt is felbukkan; száraz ágon üldögél és halk, gyengéd füttyszóval beszélget nőstényével, akit a lombozat rejt. A mocsár pereme rovarokban gazdag, egy magas nádszál csúcsát szöcskeivadékok piszkítják be fekete lepraként. Majdnem olyan, mintha az állati elem ősnemzés útján, valamiféle pusztító tűz módján bontakozna ki a növényiből. Közepes méretű, fekete, sárga csíkkal díszített cincér repül egy liánra – régi ismerős, a Trachyderes succintus, már a nagy Linné is leírta rendszertanában. Emlékszem még, hogy kölyökkoromban vettem egyet belőle a hannoveri Breitestraße kereskedőjétől, s ő lett gyűjteményem első egzotikus példánya. Milyen gyakran szerettem volna megfigyelni azóta a „vadonban”! Most, hogy megtörtént, hálám jeléül megajándékozom az élettel. 

Ám szorítani kezdett az idő. Vissza kellett térnem ismét a hibiszkuszsövény mentén. Itt megkért egy néger, hogy ütlegeljem a bikáját, akit orrgyűrűjénél fogva már véresre rángatott. Furkósbottal sikerült átterelnem az állatot a keskeny patakon, ami félelmet keltett benne. 

Délután keresztül-kasul a városon. Egyébként ez a nyüzsgés, az európai és észak-amerikai ritmus, amit az idegenek hoznak magukkal, sok betegség okozója. Figyelmeztetések, amelyekkel a klíma az újonnan érkezőt fogadja. Ám úgy hallottam, gyorsan hozzá lehet szokni a nagyobb kényelemhez és a laza életvitelhez; a szellemi hajtóerő, így az olvasás vágya is lecsökken. E karakterbéli változás megfelel a testinek – különösen a vérösszetétel alakul át. Biztosan a magasabb vitalitás és csekélyebb szellemiség kellemes életformái bontakoznak ki. Az élvezeteknek meg kell érkezniük, meg kell mutatkozniuk, hajszolni nem lehetséges azokat. Valószínű, hogy az e dolgokban rejlő magasabb stílus elveszett a rabszolgaság eltörlésével, ám azért valami életben fog maradni belőle. Azt hiszem, akkor sejtettem meg, amikor a parton sétálva a „kaliforniai barokk” apró villáit nézegettem. Már kertjeik nagy élvezetet ígértek hatalmas kelyheket és koronákat felfedő virágaikkal és virágba borult fáikkal. Micsoda színpada lehet a bódult álmodozásoknak félhomályos szobákban! Néhány virág hihetetlen erősen, tömény vaníliához hasonlóan illatozott. Nehéz elképzelni, hogy viselik el őket a házak közelében. A kertek egyike orchidearajongóé lehetett, aki a pálmatörzsek háncsát fénylő cattleyákkal ültette tele. A koronákról sok száz virágot hozó sárga oncidium bozót lógott. Ám az orchidea akkor nyerő virág, ha melegházban szemléljük. Egyedülálló erotikus rangja szobanövénnyé teszi. 

Újra a Monte Serraton. Csodálatos képnek tűnő kápolnába léptem be, előtte néger nők imádkoztak. Az előcsarnokban mankókat és viasz végtagokat állítottak ki, valamint szintén fehér viaszból készült belső szerveket, szíveket és májakat. A falakat fogadalmi képek borították. Köztük megpillantottam egy vihartól megtépázott gőzös és végsőkig elcsigázott legénysége fényképét. 

Este a városban. A vidék ételei közül feltétlenül meg kell említeni a palmitót, más néven pálmakáposztát, amit a levelek embrióiból, a legbelső, még ki nem bomlott hajtásokból készítenek. Igen drága, mivel ki kell vágni hozzá a „szívet”, így a fa biztosan elhal. A teknőcragu is említésre méltó – láthatjuk a nagy állatokat lapos kádakban, ahogy a langusztákat párizsi éttermekben.

(In: Útinaplók II., Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020.)

Kertek és utcák XCIV.

Baden-Oos, 1940. január 8.

Öt órakor leváltottak, és erdőn-mezőn keresztül Baden-Oosba vonultunk. Induláskor gyomorfájás, ami később enyhült. Gyalogosként a legjobb gyógymódok egyikét alkalmazhatjuk, a hosszas menetelést. 

A grefferni állás, hivatalos és titkos ügyeivel a múlt részévé vált, amire emlékezni fogunk. Ma már a tiszta túlélésben rejlik az érdem. Ebben a bunkerövezetben lövések alig estek, leszámítva repülőgépekre, továbbá számtalan fácánra és nyúlra, akik az aljnövényzetet gyorsan átszőtt drótkötegekben találtak búvóhelyre. Ám a lövöldözést bizonyos megszokások vezérlik, így amikor Köhler őrmester fel akart mászni egy fára, sortűz lett a jutalma. Hasonlóképp, a szomszédos részlegben is esett sérülés, mert ott meg felmutattak egy Chamberlain álarcos szalmabábut. A seregben a közlekedési balesetekben meghaltak száma sokszorosan meghaladja az ellenséges tűzben elesettekét. Egyébként az első halott a propagandaszázad őrmestere volt, aki egy hangszóróra zuhant.

 

Éjfél körül beköltöztünk egy baden-oosi kaszárnyába, ahol a hideg miatt felöltözve aludtam a tábori ágyon. Ahogy az alakok álmunkban gyakran tisztábban és világosabban tűnnek fel, mint nappal, a tolakodó típusa is így mutatkozott meg előttem, mégpedig egy kis zöldségesboltban, ahonnan sült kacsát akartam beszerezni. Az eladó mellett még két-három idősebb nő állt, s közülük az egyik a madarat szerénytelenül, jóllehet nekem megtiltva tapogatta. Látszólag azért csinálta ezt, hogy tanácsokkal lásson el, miként kell az ilyen ínyencfalatot elkészíteni és tálalni, ám valójában csupán azért, hogy az ujját nyalogathassa, és a sültet fokozatosan megfossza finom barna bevonatától. Végül ez a szikár, mozgékony és hatalmas, kémlelő, légyszerű szemekkel ellátott teremtmény görbe mutatóujjával belenyúlt a madárba, s egy darabka belsőséget kapart ki, hogy megeszegesse. Ezután az összefogdosott és elcsúfított kacsát a pulton hagyva gyorsan kisurrant. A többi nő csak ezután kezdte szidalmazni, amiből azt vettem ki, hogy az elillant némber gonosz erőkkel bír. Így számomra nem csak az ételt rontotta meg, hanem elkedvetlenített a sejtés, hogy a találkozásnak baljós hatása lehet.

Julianus császár – Himnusz Héliosz királyhoz (részlet)

A látható világ örökösen a Nap alatt áll fenn. Az ő fénye, ami a mindenséget övezi, állandó, egyfolytában ragyog, nem pedig egyszer így, másszor úgy, különböző módokon különböző időben, hanem mindig ugyanúgy. De ha bárki hajlandó lenne elgondolni, amennyire erre az elme képes, ezt az örökkévaló természetet az idő nézőpontjából, könnyen megtanulná tisztelni a Napot, a mindenség királyát, aki közvetlenül világít meg minden dolgot fényével, s bőséggel árasztja a jót a világra. Tisztában vagyok vele, hogy mind a nagy filozófus, Platón,¹ majd egy másik férfiú, aki bár időben utána következett, géniuszában azonban nem maradt el mögötte – Khalkhiszi Iamblikhoszról beszélek, aki írásai révén nem csupán a filozófiai tanokba vezetett be engem, hanem ezen továbbiakba is –, tisztában vagyok tehát vele, hogy ők a teremtett világ fogalmára hipotézisként alkalmaztak, s úgyszólván feltételeztek egy időbeli teremtést, hogy felismerhetővé váljék a Hélioszból fakadó tevékenységek nagysága. De nekem, aki minden észbeli tehetségben alattuk állok, semmiképpen sem szabad elhamarkodottnak lennem, különösen mivel Iamblikhosz, a dicsőséges hős úgy tartotta, hogy még puszta hipotézisként sem veszélytelen a világ teremtésének időbeli korlátot adni. Sőt, mivel az istenség örökkévaló okból állt elő, vagy inkább minden dolgot az örökkévalóságból hozott létre, a láthatatlanból lett minden most látható az isteni akarat által, kimondhatatlan gyorsasággal és legyőzhetetlen hatalommal. S azután rábízatott a mennyek középső régiója, mint amely természete számára megfelelő, hogy lehetővé tegye a belőle származó és vele együtt lévő isteneknek a jótétemények azonos elosztását.

Emellett ő uralkodik a mennyek hét szférája,² ahogy ő az úr a nyolcadik³ felett is, és úgy vélem, ő kormányozza a kilencediket, nevezetesen a mi világunkat is, amely a teremtés és elmúlás örökös forgandóságát bírja. Látható, hogy a bolygók körülötte táncolnak, pályájukat az istenség és saját mozgásuk közötti összhang határozza meg, ahogy most ezt le fogom írni. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a mennyek egésze is hozzá igazodik minden apró részletében, mely tele vannak istenekkel, akik mind Hélioszból származnak. Ő uralja az egek öt szakaszát, és mikor ezek közül hármat keresztez, akkor nemzi bennük a három nemzedéket,⁴ míg a többi a hatalmas szükségszerűség mérlege.⁵ Ezek a megfigyelések talán beláthatatlanok a görögök számára, és emiatt elfogadhatatlanok, mintha semmi mást nem kellene számukra elbeszélnünk, csak ami általánosságban ismert és tudott. Valójában mindez nem teljességgel szokatlan és furcsa, ahogy esetleg feltételezhetnék. Mert kik is a Dioszkuroszok,⁶ ó, Legbölcsebb, ki minden kérdés nélkül elfogadod a hagyományok sokaságát? Nemde azt mondják róluk, „naponta váltják egymást”,⁷ mert nem engedték meg nekik, hogy mind a ketten láthatóak legyenek ugyanazon a napon.

Nyilvánvaló, hogy ezen a tegnapot és a mát érted. De mit jelent ez a Dioszkuroszok tekintetében? Engedd meg, hogy természetükhöz igazítsuk elgondolásainkat, nehogy minden dolgot újnak és érthetetlennek kelljen állítanunk. Ám semmi effélét nem fogunk találni, még ha a leggondosabb módon vizsgálódunk is, mert néhány teológus azon kijelentése, hogy a világ két félgömbjét jelentik, semmiképpen sem bír értelemmel. Nem könnyű belátni ugyanis, hogy miért nevezik mind a kettőt a napok váltakozásának, mivel fényük növekedése észlelhetetlen az egymástól különálló napok során. De most fontoljunk meg egy kérdést, melyről néhányan azt hihetik, újító vagyok. Először is, azokról helyesen állítottuk, hogy ugyanazon a napon osztoznak, akik számára a Nap járása a föld felett egyazon hónapban azonos időben történik. Vizsgáljuk meg ezért, miként alkalmazható a „napok váltakozása” kifejezés egyként a tropikus és a poláris körökre is. Ez ellen vethető azonban, hogy nem egyként vonatkozik rájuk a fenti állítás, mivel az előbbi mindig látható, s azok számára, akik a föld ama részén lakoznak, ahol az árnyékok a másik irányba vetülnek,⁸ mind a kettő látható. Az utóbbi esetében viszont azok, akik látják az egyiket, nem látják a másikat.

(Julianus Imperator: Himnusz Héliosz királyhoz/Himnusz az Istenek Anyjához, Disciplina Kiadó, Pécs, 2017.)

¹ Timaiosz 37 C.

² Kronosz, Zeusz, Árész, Héliosz, Aphrodité, Hermész és Szeléné a hét bolygó. Ugyan Héliosz kormányozza a többit, mégis közéjük számítják őt is.

³ Az állócsillagok lakhelye. Ez a nyolcadik szféra veszi körül az összes többit.

⁴ Itt úgy tűnik, Julianus a Nap éves pályáját írja le.

⁵ A szükségszerűség fontos szerepet játszik Mithras kultuszában, s időnként a Szűz csillagképpel azonosítják, aki az Igazság mérlegét tartja.

⁶ Julianus elutasítja a későbbi görög csillagászok (például Macrobius) nézetét, akik azonosítják a Dioszkuroszokat a Nappal.

⁷ Odüsszeia XI. 303: „egy napon át fönt élnek mindig, más napon újra meghalnak” (Devecseri Gábor fordítása).

⁸ A forró éghajlati övezet. Az egyenlítőn a téli hónapokban az árnyékok délben észak felé, a nyári hónapokban pedig dél felé esnek. Ez többé-kevésbé az egész övezetre igaz. Az amfiszkiosz szó ugyanezzel az értelemmel bír.