Julius Evola – Az abszolút Individuum teóriája (előszó)

Jelen mű új kiadása némi magyarázatra szorul, meg kell határoznunk ugyanis értelmét, jelentőségét és célját, mind azokat az olvasókat figyelembe véve, akiknek tulajdonképpen ajánlott, mind azokat, akik inkább további, időközben megjelent könyveinket kísérték figyelemmel, melyek módszerük és tárgyuk viszonylatában is egészen mások.

Ezek az újabb művek lényegében egy racionalitás feletti renddel foglalkoznak, melyhez a megfelelő szervet nem a fogalom, hanem a szimbólum és a mítosz alkotja, szoros kapcsolatban azzal, ami vagy a sajátos értelemben vett hagyományból, vagy – szubjektíve – a saját lét [essere] megfelelő átalakításából származik. Mindez nem filozófia, hanem inkább a valóság és a lényeg olyan megragadása, mely abszolút független a spekuláció valamennyi formájától, s általánosságban a reflexió/gondolkozás [riflessione] rendszerétől.

A jelen kötet ehelyett a szó modern értelmében vett tisztán filozófiai munka kíván lenni; éppen ezért lényegében a diszkurzív gondolkozás módszerei mentén bontakozik ki. Azonban kapcsolat áll fenn tárgya és a szellem világa között, melynek többi művünket szenteltük, egyfajta bevezetés, propedeutika fogalmának megfelelően. Azok számára fölösleges, akik a tradicionális és metafizikai tudás speciális képzettségében és hajlamában részesültek, inkább azok számára képes megőrizni jelentőségét, akik a modern filozófiai gondolkozást annak egy különleges szakaszában figyelemmel kísérték, problémáira pedig nem csupán a dialektikus gyakorlat fogalmai, hanem egy mély szükséglet reflexiója mentén tekintenek, s elég bátrak ahhoz, hogy levonják ennek valamennyi következményét.    

Az idealizmus az a filozófia, amire utalunk, abban a speciális értelemben, amit egy immanens rendszer terminusaként a tudás problémájának posztkantiánus kritikai kibontakozásából vezettünk le. Fenntartjuk, hogy a különbség az idealizmus és más gondolati irányzatok között nem minőségi, hanem mennyiségi, hogy megfeleljen az ellentétnek a kritikai tudatosság egy bizonyos foka, és más, ennél jóval alacsonyabb rendűek között; hogy akár akarja, akár nem, minden filozófia idealizmus,¹ így amikor önmagát nem-idealizmusként határozza meg, akkor sem más, mint nem teljesen tudatos idealizmus. Ily módon az idealizmust nem a filozófiatörténet egy sajátos momentuma képviselőjének vélik, hanem voltaképpen annak konklúziójának.

Az idealizmus eme igénye/követelése [pretesa] úgy is igazolható, ha a kritikai-gnoszeológiai gondolkozás formális nézőpontját végső instanciának tesszük meg. Jelen műben pedig döntő formában fogjuk összegyűjteni az ehhez kapcsolódó leglényegesebb dialektikus érveket. Mindazonáltal az idealizmus nem a megérkezés, hanem épp ellenkezőleg, az elindulás pontjaként, nem mint megoldás, hanem mint probléma jelenik meg számunkra. S még szembe kell néznünk azzal a követelménnyel is, hogy végső soron az idealizmust elgondolni annak meghatározását jelenti, hogy mit találunk szükségszerűnek eredeti impulzusa abszolút feltevésekor. Az idealizmus lényegében alapvető kategóriának tűnik számunkra, amit meg kell értenünk és ki kell bontakoztatnunk annak végiggondolásán keresztül, ami benne nem teljes és kétes. Ám ezzel krízisponthoz érkezünk. Lachelier így fogalmazott: „a filozófia […] az a reflexió, amely felismerte saját elégtelenségét és a benső abszolút eloldódó tettének szükségszerűségét”. Ez elengedhetetlen módon tartozik hozzá a filozófiához mint idealizmushoz. Különféle utakon fogunk elérkezni ahhoz, hogy posztuláljunk egy átmenetet a diszkurzív gondolkozáson és filozófián túl, olyan feltételként, melynek legsúlyosabb problémái a koherens és hajlíthatatlan immanencia doktrínájából fakadva egyértelmű megoldást nyernek. S ezáltal látni fogjuk, hogy a lehetséges átjáró e szellemi és általában véve racionalitás feletti, metafizikai világba többé nem kapcsolódik az intellektuális spekulációkhoz, melyekkel legtöbb egyéb munkánkban foglalkoztunk, hanem önmaga által áll elő. Azt mondjuk, „lehetséges” átjáró, mivel beteljesíteni vagy sem, teljesen meghatározatlan dolog; az egyén képzettségétől és elhivatottságától függ. Az sincs kimondva, hogy mindenki sikerrel jár, aki akarja. Épp ellenkezőleg – csupán mellékesen megemlítve, mivel itt nincs helye az ehhez hasonló megfontolásoknak – absztrakt kritikai gondolkozásként a filozófia szokása, hogy egyfelől előnyös feltétel lehet a tisztázáshoz és eligazításhoz, másfelől ha negatív faktort képezhet akörül, amihez gyakorlati módon kellene alkalmazkodnia, nevezetesen a magasabb rendű/felettes [sovraordinato] tartományához.

Szándékunk ezért e művel az volt, hogy megtegyük a nyugati spekuláció eme utolsó lépését, hogy az elérje a pontot, amin túl – Kierkegaard szavaival élve – egy „minőségi ugrás” nélkül nem juthat el. S előrehaladás nélkül a filozófia területén nincs semmi egyéb, mint egy lépés jelzése, szőrszálhasogatás és visszaesés, mint a feszültség elernyedése, a belső bátorság elhalványulása, kompromisszumos vagy immár meghaladott pozíció elfoglalása. S végeredményben ez az, ami megmutatja számunkra a legújabb spekuláció egészét, mely a klasszikus idealizmust követően vagy a mellett bontakozott ki: fura, hamis formák, kijárat nélküli specializálódásba korlátozás, nagy szintézisekre való képtelenség, félénk analízisekre való reflektálás a „tudomány” ürügyével vagy az irányvesztettség kifejeződései egy belső krízisnek köszönhetően. Napjaink filozófiája az alkony jegyeit mutatja, mintegy azt sugallva, hogy az általában vett filozófiai spekuláció korszaka (egy olyan kor, amely annak ellenére, amit a civilizáció általános történelmében feltételeznek, csupán az adott cikluson belül vette kezdetét) mostanra kifulladt, s a világra adott emberi reakciók más formájának adja át a helyét, melyek vagy felette vagy alatta állnak, ám minden esetben főként gyakorlati karakterrel bírnak. 

Visszatérve specifikus tárgyunkhoz, érdemes rámutatnunk, hogy az idealizmus fentebb említett integrációja milyen irányban fog végbemenni. S mindenekelőtt az alapelvet kell fontolóra vennünk.

E rendszerteremtő vagy akár egyszerűen kritikai filozófiai elgondolás valami személytelen, csaknem automatikusan egy saját szükségszerűségből s vis logicából kibontakozva – olyasféle nézet ez, mely immár elavultnak tekinthető; meghaladja egy olyan gondolkozás mítosza, aminek egyáltalán nincsenek „előfeltételezései”, az „objektivitás” afféle eszméje, mely nem valósítható meg még a tiszta logika és tiszta matematika rendjén belül sem. Már Fichte is rámutatott, hogy attól függően hozunk létre egy bizonyos filozófiát, nem pedig egy másikat, amilyenek vagyunk. Általánosságban a racionális indítéka és principium individuationisa nem önmagában rejlik, hanem a létezés [essere] mélyebb rétegéből támadó impulzusban. Jelen mű különböző megfontolásokat foglal magában, melyek tisztázzák e nézetet, ami továbbá – mondhatni – kísérletileg is igazolható, a végső kritérium és kimondhatatlan, levezethetetlen előfeltételek által, melyeken a spekuláció történetének különféle rendszerei alapulnak.² Így végső soron minden filozófia mindig szimbólum, olyan tendencia expresszív jele, mely megelőzi azt és önmagában visszavezethetetlen a racionális uralomhoz: legtöbbször az irracionálishoz (mely esetben egyszerűen a filozófia pszichológiájává lesz), máskor pedig a racionális felettihez tartozik.³ Így alapvető megkülönböztetést tehetünk a filozófiák, vagy pontosabban a filozófusok tekintetében: van, akit egyszerűen csak „cselekvésre késztetnek” az efféle impulzusok, olyannyira, hogy csaknem fel sem ismeri ezt, s a gondolkozás vagy a világ ennek megfelelő rendszerét alakítja ki; mások közvetlenül és tudatosan feltételezik az eredendő vist, amely azután a koherencia nagyobb jellegét, s mindenekelőtt egy különleges aktív tónust kölcsönöz a filozófiának, mely a sajátjává válik, s melyen keresztül a racionális szervet a szükségszerűség maximumával szándékozik informálni.

Ez vonatkozik minden rendszerre, köztük az idealizmusra is. Így ha feltesszük magunknak a kérdést, milyen impulzus vagy akarat és miféle értelem [senso] található e gondolatmenet alapjánál, a válasz meglehetősen egyszerű: ebben az egyén követelése fejeződik ki egy abszolút önmegerősítés [autoaffermazione] felé, önmagában és az egész világ területén, melyben önmagát életben/élőként találja. Egy ilyen koncepció legmélyebb ratio essendije a létre [essere] és végeredményben az uralomra vonatkozó akarat. Ezt már elég nyíltan kifejezésre juttatta a tény, hogy az abszolút bizonyosság követelménye, amennyiben immanens, eloldott minden külsőleges kritériumtól és minden azzal összefüggő bizalomtól, hogy a világ egy transzcendens rendszere, Descartes óta, minden további kibontakozás középpontja és mozgatórugója – az ismeretelmélet problémája modern kritikai formájában (ami maga a par excellence probléma) csupán ennek egyik következménye. Minden „másik” negációjában, mint a lehetőség és a tudás logikai vizsgálatának eredményében, ugyanakkor mint az abszolút bizonyosság rendszeréhez szükséges állapothoz, az ideák világában tükröződve a léthez, az értékhez, és az uralomhoz, valamint az embert felébresztőhöz vezető alapvető impulzus jelenségét birtokoljuk. Ezért nem csupán egyetlen szempontból egy Nietzsche, egy Weininger, egy Michelstaedter adott értelmet egy Descartesnak, egy Berkeleynek, egy Kantnak és egy Fichtének.

Azoknak, akik ily módon felismerik a preracionális gyökeret, ami az idealizmus alapja, s aktívan alkalmazzák, el kell viszont jutniuk egy különös meglátáshoz: az idealizmus a maga történeti kibontakozásában, egészen addig, amit általában abszolút idealizmusnak neveznek, csaknem az eredeti impulzus megfordításához vezet, megfordításhoz, ami csupán tettetett álarcok/színlelések [maschera] komplexuma, s ez teszi elviselhetővé. Valójában egyfelől vannak olyan elgondolások, melyek egy egyre szigorúbbá váló teoretikus immanentalizmusról informálnak, egészen az olyanok nézeteiig, mint Weber és Gentile, mik filozófiának igen gyengék, ám tünetként érdekesek; másfelől, ezzel összhangban, tanúi lehetünk a kifejtett elemek, mint a tapasztalat és a bizonyosság feltételei, progresszív elidegenedésének a középponttól és az egyén élő valóságától. Igazából ezek a feltételek nem a valódi alanyhoz, miszerint én vagyok, az Énhez mint személyiséghez kapcsolódnak, hanem a tisztán logikai alanyhoz – Kant „általános gondolkodásához”, Fichte „abszolút Énjéhez”, Hegel „ideájához”, Weber „tudásához” és Gentile „tiszta tettéhez” – ahhoz az alanyhoz, melyhez végül olyan jellemzőket társítottak, amik de facto negációjává lettek annak, ami az individuumban a leginkább individuális. Általánosságban a „más” – a külső valóság vagy a nem-Én – nincs megoldva a szóban forgó filozófia által, amennyiben az Ént maradéktalanul nem azonosítjuk az Ideával, az absztrakt megismerő alannyal. Nem fogadva el az ilyen azonosítást, azt mesterkéltnek és szánalmasnak tartva, azt jelenti, hogy felismerjük az idealizmus befejezetlenségét, hogy felfedezzük annak elégtelenségét, amit képvisel, tekintettel a követelményre vagy akaratra, ami létrehozta, és aminek jelentőségét köszönheti.

A konkrét egyén, amennyiben értelem és tudás, úgyszintén – és kiemelten – szabadság és akarat. Milyen mértékben és miféle feltételek mellett lehetséges fenntartani az idealizmus pozícióját, nem téve félre az individuum élő totalitását, vagyis éppenséggel szorosan ragaszkodva hozzá? Ez egy megoldandó probléma. Túl kell itt jutnunk a követelményen, amely az idealizmust megteremtette, hogy képesek legyünk befektetni azokra a területekre is, melyek rajta kívül esnek, mégpedig az absztrakt értelemben vett logikai és a gnoszeológiai rendbe. Az Énnek nem csupán ideaként és tudásként, hanem akaratként, potenciaként és szabadságként is teljes összhangban kell állnia önmagával és önmagáért, nem tisztán jog, hanem tény szerint is, integrálisan belátott tapasztalatai rendszerével: még az ön-elégségesség idealisztikus motívuma eme feltételezésének, és a „más” redukciójának is képesnek kellene lennie megerősíteni azt, ami az immár elért pozíciót fenntarthatja. Ez az immanencia filozófiájának eljutását jelenti az absztrakt transzcendentális Én elméletétől az abszolút individuum felé vezető úthoz.

Különösen három olyan pont van, melyekbe megpróbáljuk itt integrálni az idealizmust:

a) Az abszolút szabadság elgondolásának meghatározása, azzal kapcsolatban, ami elsőlegesen szellemnek, az Énnek van tekintve. Ez egy alapvető pont. Az individuum-létet a szükségszerűséget meghaladó szabadság jelöli, legyen akár ez annak kihívása, kibomlása, felemelkedése vagy igazolása az érték szintjén, összekapcsolódva e jelleg növekvő és pontos öntudatával. Ez azonban kétségtelen inkompatibilitásba helyeződik, összevetve az absztrakt idealizmus különböző formáiban fellelhető, ismétlődő motívummal, olyannyira, hogy gyakran annak szerveként van alkalmazva, vagyis a szabadság és a szükségszerűség közötti promiszkuitásként (a posztkantiánus romantikus iskola freie Notwendigkeitja⁴ és az olasz újhegelianizmus „konkrét szabadsága”).

b) A kapcsolat a kritikai és a posztulatív eljárás között. Az immanencia elmélete problémáinak kritikai átgondolása gyakran vezet olyan pontokhoz, melyek önmagukban meghatározatlanok: ez az Én adott helyzete, amely ilyen esetekben inkább egy, nem pedig egy másik irányt határoz meg, s ezért a spekulatív folyamat bizonyos kibontakozásainak princípiumát és lehetőségét alapozza meg. Ez azután eminens formában igazolva lesz annál a kritikai pontnál, melyet „megfosztottság” [privazione] elméletünk képvisel a realizmus kritikájával kapcsolatban: itt birtokba vesszük a tett már említésre került posztulációját és egy új sorozat princípiumát, mely az általánosságban vett spekuláció uralmából ered.

c) A végső idealizmus konklúziójaként azt látjuk, hogy az Idea nem uralja az integráns tapasztalatot, feltéve, hogy az abszolút meghatározatlanná lesz, a weberi „tudás”, a gentile-i „tiszta tett” vagy a bergsoni „(idő)tartam” egyetemes ürességévé válik – valami tisztán formálissá, mely egyként képes mindenféle dolgot visszahódítani. Ezen a meghatározatlanságon úrrá kell lenni. Az immanens princípiumnak számot kell tudnia adni a tapasztalat alapvető lehetőségeiről a jelentések és értékek komplex rendszerében. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy „a kategóriák doktrínájához” és a „természet filozófiáihoz” szükséges követelményt a transzcendentális posztkantiánus spekulációban vissza kell nyerni és megfelelően kibontakoztatni. Innen a Fenomenologia dell’Individuo assoluto lesz az, melyben követni fogjuk az e kötetbe foglalt általános teóriát. Azonban látni fogjuk, hogy ez a kibontakozás csupán a megadott irány alapján lehetséges és igazolható a már említett deduktív rendszerek kriticizmusával szemben, kapcsolódva az abszolút állapotok köréhez és ugyanakkor előfeltételezve az akarat adott determinációját.

A transzcendentális idealizmus integrációja e nézetek szerint kimeríti azt a feladatot, melyet kitűztünk magunk elé a filozófia terén.⁵ Bízunk benne, hogy lesz elegendő intellektuális radikalizmus ennek eléréséhez, vagyis az utolsó lépés megtételéhez a nyugati spekuláció legjelentőségteljesebb áramlatának közepette, eljutva a pontig, ahol biztosan törésnek és egy eltávozásnak/átmenetnek [trapasso] kell bekövetkeznie. Mindez egy magasabb rendre vonatkozik, többé nem a φιλοσοφία-ra, hanem a σοφία-ra, valamint a benső és lényegi értelemben vett tettre, s lehetőségeinkhez mérten különböző módokon, alapelvek és alkalmazásaik szerint – egészen a történelem és a civilizáció meghatározott metafizikájának alapelveit és alkalmazásait tekintve –ezeket más műveinkben körvonalazzuk.

---

¹Hegel: Wissenschaft der Logik, II. kötet, I. fejezet, 163. o. (Magyar nyelven: A logika tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957, fordította: Szemere Samu.] Uő: Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften 55 § (Magyar nyelven: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1950-1968, ford.: Szemere Samu.)   

²Ebből a szempontból figyelemreméltó mű N. Abbagnano A gondolkozás irracionális forrásai (Nápoly, 1923) és A. Grünbaum Uralom és szeretet mint a filozófiai világnézetet alapmotívumai (Bonn, 1925) című munkája. Részleges hozzájárulások elszórva Nietzschénél is megtalálhatók.

³A racionalitás feletti gyökerek esete különösen akkor fordul elő, mikor a rendszert egy „tradicionális” civilizációs ciklus légkörében határozzák meg, s azután nyíltan dogmatikus előfeltételeket tár fel.

⁴Szabad szükségszerűség. (A ford.)

⁵Ehhez bevezetésként Saggi sull’idealismo magico (Atanòr, Todi-Róma, 1925) című munkánkat kell tekintenünk. (Magyar nyelven: Tanulmányok a mágikus idealizmusról, Persica, Budapest, 2017, fordította: Molnár András és Pete László.)

(Teoria dell'Individuo Assoluto, Edizioni Mediterranee, Roma, 1998, 19-24. old.)

Jean Sulzberger – Néhány megjegyzés az arab kalligráfiáról

„Az írás a szellem geometriája, és a test szervei segítségével jeleníti meg magát”, írta Platón. 

Az arab kalligráfusok azt mondták, „az írás esszenciája a szellemben rejlik, noha a végtagok által mutatkozik meg”. 

Az arab kalligráfia harmóniája jellegzetes szabályok révén érhető tetten, ezért tudás és jelenlét, valamint fegyelmezett kéz szükséges hozzá. A kalligráfia szellemi gyakorlat. A kalligráfusok tanítása szerint írásunk akkor jó, ha bensőleg szabadok vagyunk. Tanítványaiknak böjtön és hosszú képzésen kell keresztülmenniük, hogy megtisztítsák magukat írás előtt. Szerintük „az írás tisztasága a lélek tisztasága”.

Alit, a negyedik kalifát és Mohammed egyéb követőit Sahib al-sayf wa al-qalamként (kard és toll mestereiként) ismerték. „Isten elsőként a qalamot (tollat) teremtette”, mondja Mohammed. 

A kalligráfus művészetében minden jelentős a qalammal veszi kezdetét. A számos különböző nyesett nádtoll épp olyan fontos szerepet játszik a kalligráfiában, mint a hangok a dalokban. Miután az éles kés kihegyezi a qalamot, hegyét hosszában két részre hasítják, „hogy papírra helyezésekor rezegjen és csengést halljunk”. Amikor felemeljük íráshoz a tollat, hüvelykujjhoz közelebb eső részét unsīnak, vagyis embernek, a másik oldalt pedig wahsīnak, vadnak nevezik. 

A betűk – összesen huszonnyolc van belőlük az arab ábécében – emberi lények és állatok különböző jellegzetességei. Mindegyikről azt állítják, van feje, szeme, orra, karja, lába, ormánya vagy farka. Függőlegesek, egyenesek, hajlottak, állók, ülők, szépek, csúnyák, kövérek, magasak vagy alacsonyak. Például a folyóírásokban az első betűt, az alifot felálló és lábfejére néző emberhez hasonlítják, aki mintha imádsághoz készülődne. 

A tanítványok elsajátítják a qalam készítését, miként kell jó eszközt csinálni, hogyan hozzanak létre egyszerűen tintát, miféle papírt használjanak, milyen színek segítségével írjanak arannyal, hogy készítsenek pasztát, miként fényesítsék a papírt, hogy ne legyenek gyűrődések rajta, hogyan nyessék a qalamot és metsszék be élét. Tanulmányozniuk kell a betűket, látni „erősségeiket és gyengeségeiket”, figyelni „fel- és alászállásukat”, fel kell készülniük másolás előtt, hogy minden figyelmüket neki szentelhessék. El kell kerülniük a hibákat, mert „hibák révén senki sem válik valakivé”.

Ó, még egy betűt sem írtál,
Hogy is adhatna neked mester tanítást?
Jó írás oktatása
Nem adható távollétedben.
Ha az elemek rejtve előled, s te sem vagy jelen,
Kifogásod értelmetlen.
Tudd meg, az írás elmélete titkos,
Erőfeszítés nélkül senki meg nem ismerheti.
Míg tanárod nem szól hozzád
Nem fogsz könnyedén írni.
Némi tudás megszerzése
Írás és szóbeli tanítás révén lehet,
Ám tudd, utóbbi fontosabb
Általa válnak könnyűvé a nehézségek.
 - Tizenegyedik századi perzsa kéziratból

Arab források szerint az első ember, aki arabul írt és tollat használt, Ádám volt, őutána pedig Seth. Mások azt állítják, Ábrahám vagy Énok találta fel az írást. A Korán kinyilatkoztatását követően az arab írás vált a reveláció hordozójává a muszlim világban. „Az iszlám világában a legnemesebb képzőművészet a kalligráfia, s a Korán írása par excellence szent alkotás”, írta Titus Burckhardt. „Többé-kevésbé a keresztény művészet ikonjával analóg szerepet tölt be, mivel az Isteni Szó látható testét képviseli”.¹

Isten prófétáin keresztül azt mondta, „Legyen”! (kun). E parancsot s minden belőle származót a Koránban először jazmmal, a legkorábbi arab írással, a híres kufikus írás elődjével írták. A kufikus írást a tízedik században hat nagyobb stílus, a thuluth, a naskh, a muhaqqaq, a rayhānī, a tawqī’ és a riqā’ követte. A stílusokat mesterekről és iskolákról nevezték el. A kufikus az iráni Kufa városról kapta nevét, ahol Ali kalifátusa alatt iskola működött. A kufikus írás egy hatoda körkörös, a többi egyenes. Vízszintes és függőleges vonalai négyzeteknek és téglalapoknak tűnnek, s általában olyan geometriai pontossággal rajzolják, hogy hosszuk, szélességük és az őket elválasztó távolság egyenlő. A Sziklamecset Jeruzsálemben és az Alhambra Granadában kufikus feliratokat visel. Thuluth stílusban írták gyakran a Korán fejezeteinek (szúráinak) címét. A thuluthnál egyszerűbb, kerekebb naskhī használatos legtöbbször a Korán szövegtestének írásakor. Azt mondják, a thuluth felnőtt, míg a naskhī ártatlan fiúgyermek arculatát viseli. 

A Korán feliratai az iszlám építészeten, cserépművészeten, famunkákon, fazekas műveken, intarziás bronzokon, miniatűr festményeken és „zoomorfikus” – oroszlán, teve, madarak vagy emberek alakját felvevő – kalligráfián is jelen vannak.

A kalligráfia mintái, a felfújt, íves vagy kerekített betűk végtelenségig reprodukálják magukat harmonikus rendjükben, amely valamiképp a szintén mindig önmagát ismételve változó természet rendjének szimbólumának érződik. A kígyózó vízszintes vonalak állítólag az élet folytonosságát képviselik, a függőlegesek az állandó benső struktúrának felelnek meg. „Az arab iratok gazdagsága abból a tényből származik, hogy teljesen kibontakoztak „két dimenziójukban”, a vertikálisban, amely a betűknek hierarchikus méltóságot kölcsönöz, és a horizontálisban, az őket folyamatos áramlásban összekötőben”, írja Burckhardt. „Ahogy a szövés szimbolizmusában a vertikális vonalakkal a dolgok állandó esszenciájának megfelelő ’láncfonal’ – a függőleges a betűk megváltoztathatatlan jellemzőjét igazolja –, míg a horizontálisakkal a létrejövést vagy az egyik dolgot a másikkal összekötő anyagot kifejező ’vetülékfonál’ analóg”.²

^{1 Titus Burckhardt: Sacred Art in East and West, Perennial Books, London, 1967, 116. o.}

^2 Uo.
(Parabola XVI, Nr 3., 1991. augusztus)

Julius Evola – Interjú Codreanuval

Kocsink hamarosan maga mögött hagyja Bukarest különös arculatú központját: nem túl magas toronyházak és igen modern épületek együttese, javarészt „funkcionális” típusúak, tele Párizsra és Amerikára emlékeztető kiállítótermekkel és stúdiókkal. Az egyetlen egzotikus jellemvonás itt a helyi tisztségviselők és burzsoázia által viselt asztrahán kucsma. Miután elértük az Északi pályaudvart, a régi Bécséhez hasonló kis házikókkal szegélyezett földes útra fordulunk. Nyílegyenesen haladva a környező vidékre vezet. Jó harmincpercnyi utazást követően autónk hirtelen balra, egy mellékútra tér le, majd csaknem önmagában álló, rétektől övezett épületnél áll meg. Ez az úgynevezett „Zöld Ház”, a román Vasgárda vezérének lakhelye.

– Saját kezünkkel építettük – közli büszkén kísérő legionáriusunk.

Értelmiségiek és művészek egyesült erővel emelték a vezér szállását, csaknem szimbolikus és rituális tettként. A ház román stílusú: két oldala oszlopcsarnokot formálva terül el, szinte kolostor benyomását keltve. Belépünk és az első emeleten találjuk magunkat. Itt magas, karcsú, elegánsan öltözött fiatalember fogad. Arca nemességet, erőt és hűséget sugároz. Ő Corneliu Codreanu, a Vasgárda vezére. Határozottan árja-római típus, mintegy az ókori árja-itáliai világ kortárs megtestesítője. Míg szürkéskék szeme a vezető nyersességét, hűvös akaratát közvetíti, természete egészében sajátos idealizmus, bensőségesség, erő és emberi megértés jegyeit viseli. Beszédstílusa szintén jellegzetes: válaszadás előtt mintha magába fordulna és eltávolodna, azután váratlanul szólal meg, csaknem geometriai pontossággal, világosan artikulált, jól felépített mondatokban fejezve ki magát.

– Miután egy sor mindenféle nemzetiségű és bőrszínű újságíróval találkoztam, akik csupán szigorúan napi politikáról kérdeztek – fejtegeti Codreanu –, ez az első alkalom, hogy legnagyobb megelégedésemre olyasvalaki tesz nálam látogatást, akit főleg mozgalmam lelke, szellemi magva érdekel. Kitaláltam egy kifejezést az újságírók kíváncsiságának kielégítésére, amivel alig kell kifejtenem erről bármit: konstruktív nacionalizmus.

– Az ember organizmus, szervezett formából, életerőkből és lélekből áll. Ugyanez mondható el a népekről is. Az állam nemzeti konstrukciója, míg figyelembe veszi mind a három elemet, a képességek és örökség különféle okai miatt mindazonáltal képes alapvetően ezek közül csak egyetlenre épülni.

– Véleményem szerint a fasiszta mozgalomban a szervezett erővel egybeeső állami elem uralkodik. Itt az ókori Róma formáló ereje nyer kifejezést, a törvény és politikai szerveződés mestere, legtisztább örököseivel, az itáliaiakkal. A nemzetiszocializmus az életerőkhöz kapcsolódót hangsúlyozza: rassz, faji ösztön, etikai és nemzeti elem.

– A román legionárius mozgalom ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami az élő szervezet lelke, vagyis a szellemi és vallási aspektusra.

– Ebben rejlik az egyes nemzeti mozgalmak sajátos jellege, noha végső soron mind a három elemet figyelembe kell venni, egyiktől sem lehet eltekinteni. A miénk jellemző vonása távoli örökségünkből származik. Őseinket már Hérodotosz „halhatatlan dákoknak” nevezte. Gréko-trák elődeink már a kereszténység előtt hittek a lélek halhatatlanságában és elpusztíthatatlanságában. Ez adta szellemi ösztönzésüket. A római gyarmatosítás bevezette náluk a római értelemben vett organizációt és formát. A későbbi évszázadok során népünk nyomorúságossá, megosztottá vált. Mégis, ahogy a beteg, megvert paripa még mutatja fajtája nemességének jeleit, a tegnapi és mai román nép is feltárja kettős öröksége lappangó vonásait.

– Ezt az örökséget igyekszik feléleszteni a legionárius mozgalom – folytatja Codreanu –, a szellemmel kezdve, mivel spirituálisan új embert kíván teremteni. Amint „mozgalomként” elértük célunkat, második örökségünket is életre kell keltenünk, a politikailag megformált román hatalmat. Szellem és vallás tehát kezdő-, a „konstruktív nacionalizmus” pedig végpontunk, szinte következményként. E kettőhöz kapcsolódik a Vasgárda aszketikus, ugyanakkor heroikus erkölcsisége.

Megkérdeztük Codreanut, milyen viszony áll fenn mozgalmának szellemisége és az ortodox keresztény vallás között. Válasza így hangzik:

– A nemzeti öntudat elősegítése és személyes tapasztalatok révén igyekszünk felszítani a mumifikálódott, a bóbiskoló papság hagyományává lett vallás jellemzőit. Szerencsések vagyunk, hogy nemzeti megalapozottságú vallásunk nem törődik hit és politika kettősségével és erkölcsi-szellemi támogatást képes nyújtani, anélkül, hogy politikai jelenségként mutatkozna meg. Vallásunkból a Vasgárda mozgalma átvett még egy lényegi ideát, az ökumenizmust. Ez képviseli minden internacionalizmus és absztrakt, racionalista univerzalizmus pozitív transzcendenciáját. Az ökumenikus idea a társadalmat mint az élet egységét, élő egységet és az együttélést tűzi ki célul, nem csupán népünkkel, hanem az elhunytakkal és Istennel is. Az eszme tényleges tapasztalatban történő megvalósulása áll mozgalmunk középpontjában, a politika, párt, kultúra stb. csupán ebből származó következmények. E központi elemet először a román ember megújításával kell életre keltenünk, azután a továbbiakban fel kell építenünk a román nemzetet és államot. Hangsúlyozandó pont, hogy az eltávozottak jelenléte az ökumenikus nemzetben – szeretteinké és különösen hőseinké – számunkra nem absztrakt dolog, hanem valós. Nem vághatjuk el magunkat a holtaktól; az emberi állapottól megszabadult erőként járják át és támogatják felsőbb lényünket. A legionáriusok rendszeresen találkoznak „fészkeknek” nevezett kis csoportokban. Ezeken az összejöveteleken bizonyos rítusokat végeznek el. Valamennyit elesett bajtársaink névsorolvasása nyitja, ahol minden egyes névnél „jelen” kiáltással felelnek az ott lévők. Nem puszta ünnepély vagy allegória ez, hanem valódi megidézés.

– Különbséget teszünk egyén, nemzet és transzcendens szellemiség között – folytatta Codreanu –, amikor pedig heroikus odaadásra kerül sor, azt vesszük figyelembe, ami egyik elemtől a következőhöz, s végül a legmagasabb egység eléréséhez vezet. Valamennyi formájában tagadjuk a nyers és anyagi haszonelvűséget, nem csupán individuális, hanem nemzeti szinten is. A nemzeten túl elismerjük az örök és változatlan princípiumokat, amelyek nevében készen állunk a küzdelemre és halálra, mindent alájuk rendelünk, nem kevésbé mintha saját létünkért és élethez való jogunkért harcolnánk. Az igazság és a becsület például olyan metafizikai princípiumok, amelyeket saját nemzetünknél is magasabbnak tekintünk.

Megtudtuk, hogy a vasgárdista mozgalom aszketikus jellemvonása nem absztrakt, hanem konkrét, úgymond a gyakorlatba átültethető. Ilyen például a böjt előírása: heti három nap körülbelül nyolcszázezer ember gyakorolja a „fekete böjtöt”, tartózkodva minden ételtől, italtól és dohányárutól. Ehhez hasonlóan nagy jelentőséggel bír az ima is a mozgalomban. A Spanyolországban elesett két legionárius vezér, Moța és Marin nevét viselő elit rohamosztag tagjai még cölibátusnak is alávetik magukat. Megkértük Codreanut, magyarázza el, pontosan mit is jelent ez. Pillanatnyi összpontosítást követően így felelt:

– Két szempont tartozik ide. Megragadásukhoz fel kell idéznünk a valamennyi emberi lényt jellemző dualizmust, ami egy naturalisztikus, materiális és egy spirituális elemet foglal magában. Amikor előbbi diadalmaskodik az utóbbi felett, miénk a „pokol”. Minden egyensúlynak a kettő között azután ingatagnak és esetlegesnek kell lennie. Csupán a szellem test feletti teljes uralma szolgálhat normál állapotként és előfeltételként a valódi erőhöz és heroizmushoz. Azért böjtölünk, mert a testi kötöttségek lazításával ilyen állapotot idéz elő, a tiszta akarat önfelszabadítását és önigenlését előnyben részesítve. Mikor imával is kiegészítjük, kérjük a felsőbb hatalmakat, hogy csatlakozzanak erőinkhez és támogassanak láthatatlanul. Így jutunk el a kérdés második szempontjához: nyilvánvalóan babona azt hinni, hogy valamennyi küzdelemben csak az anyagi és tisztán emberi erők számítanak; épp ellenkezőleg, olyan láthatatlan szellemi erők is szerepet játszanak, amelyek nem kevésbé érvényesek, mint az előbbiek. Tisztában vagyunk pozitív jellegükkel és fontosságukkal. A régi lovagrendek is alávetették magukat a tisztaság alapelvének. Meg kell azonban jegyeznem, hogy esetükben csupán a rohamosztagra korlátozódik, nem csekély mértékben gyakorlati megfontolások miatt, mivel akiknek teljesen a harcnak kell szentelniük magukat és nem félhetnek a haláltól, azokat nem akadályozhatják családi kötelességek. Emellett csak harmincéves korig lehet soraikban maradni. Egy alapelv ugyanakkor mindig érvényes marad: egyfelől vannak azok, akik egyedül az „életet” ismerik, így bőségre, vagyonra, jólétre és fényűzésre törekednek, másfelől azok, akik valami életen túlit tűznek ki céljukul, dicsőséget és győzelmet a harcban, ami legalább annyira belső, mint külső. A Vasgárda legionáriusai az utóbbi kategóriába tartoznak. Harcos aszkézisüket egyetlen végső norma teszi teljessé: a szegénységi fogadalom, amit az elit tett a mozgalom vezetőinek. Ők a luxus, üres időtöltés és úgynevezett evilági szórakozás elutasításának előírását követik – valódi változásra történő felhívásként, amit minden egyes legionáriusnak felajánlunk.

(Il Regime Fascista, 1938. március 22.)

Louis Charbonneau-Lassay – Krisztus, a vadász és a vad

Jézus szavai első négy apostolához a Genezáreti-tó partján, miszerint „emberek halászávᔹ (vagyis lelkek vadászává) teszi őket, rögvest arra késztette a katakombák keresztény művészetének ikonográfusait, hogy Krisztust magát olyan halászként ábrázolják, aki hálójával vagy zsinegével tetszése szerinti halakat fog. Ennek paralel jelképe a keresztény szimbolista szemében az emberi vadász képében megjelenő Megváltóhoz vezet. Ő az, aki minden eszközzel fáradhatatlanul űzi és végül annak hihetetlen szerencséjére foglyul is ejti a lelket – akkor is szerencséjére, ha hálóba gabalyodik, kampó, dárda vagy lándzsa járja át. A foglyul ejtés eszközei fájdalmasak. Krisztus az is, aki karddal és nyílvesszőkkel űzi ellenségeit és a gonosz valamennyi képviselőjét. Gerelyt hordozó lovas képében jelenik meg egy körülbelül negyedik századi karthágói keresztény olajlámpáson. Kutyája mellette nyulat hajt. E jelenet Krisztus a vadász képének tekinthető. 

A vadászok és vadászjelenetek ábrázolása nagyon megszaporodott a középkorban, még a Szent Bernát által kifejezésre juttatott értetlenség ellenére is. Krisztus, az apostolok és mindazok képmását látták bennük, akik buzgóságukat örökölték a lelkek űzésében. Jóval korábban már Szent Ágoston fáradhatatlan vadászhoz hasonlította Jézus Krisztust, Martin atya, a tudós középkorkutató pedig azt állította, hogy a középkor misztikus művészetében „a vadász gyakran a nemes szerepét töltötte be, Jézus Krisztust, apostolait és az igazságot vallókat képviselte”.

Más egyházatyák és teológusok épp ellenkezőleg, a vadászban a prédára leső Sátánt látják, aki áldozatát a pokolba hurcolná. Szent Jeromos, majd őt követően Damiani Szent Péter mind a ketten ezt a képet használták.²

Krisztus nem csupán az ártatlan lelkeket kívánja, nem csak őket űzi. Ő maga mondta, hogy bűnösök megmentése miatt jött, hogy a vétkest összebékítse az isteni igazsággal. Így hát nem kizárólag az olyan ártalmatlan teremtményekben, mint a szarvasok, nyulak és kismadarak kell keresnünk az általa hívott lelkek ábrázolását; ez az oka, hogy a tigrist és rókát űző, nyílvesszeit sólyomra, varjúra kilövő vadász is Krisztus álcája lehet. Akár biztosra is vehető, mikor ilyen jelenetre lelünk, szent tárgy – például oltár, papi ornátus, esetleg valami egyéb, liturgia alatt használt dolog – díszítéseként. Ilyen a gascogne-i Puiycasquier templomában található tizenkettedik századi keresztelőmedence. 

A vadászok Krisztusnál és az ördögnél gyakrabban képviselik az apostolokat. A 240-ben mártírhalált halt Szent Hippolütosz már igen korán azt állította, hogy „a vadászzsákmány a bűntől megmentett lelket jelképezi, az igaz tanító pedig lelkek vadászává lesz”. Szent Izidor a hatodik század végén kijelentette, hogy az apostolok tehetséges halászok és vadászok voltak. Állítását Jeremiás szavaira alapozta.³

Biztosan ezt ábrázolják a vadászjelenetek a Martin atya által hivatkozott műalkotásokon, például a lenyűgöző, Namurban található, Szent Péter apostol csodálatos ereklyéjét tartalmazó középkori ereklyetartón. Ugyanígy kell értelmeznünk a bobbiói Szent Kolumbán templom elefántcsont oltáriszentség-tartójának díszítését. Egyik oldalán Orfeusz képében, lantjának édes muzsikájával vonja magához Krisztus a vadállatokat, másik felén pedig nyeregben ülő vadászok fegyvereikkel vérengző fenevadakat űznek. A lélek elfogásának két szimbolikus leképezését látjuk itt: egyik gyengédséggel, a másik szenvedéssel él. 

Krisztus valamennyi, emberi lényben történő megtestesülése, minden egyes ilyen bensőséges epifánia a kegyelem világlása, szellemi tudás és fény ajándéka, amit azoknak a választott lelkeknek adományoz, akiket közel von magához. Az egyetlen létező nyugati hagiográfiában, az Arany legendában számos jól ismert vadászjelenet mutatja Krisztust, amint szarvasbika alakját ölti, hogy így tárja fel magát a választott lelkek előtt. Legismertebb közülük Szent Hubertus és Szent Eustachius vadászata. 

Egy igen régi francia elbeszélés az alábbiak szerint számol be a második szent történetéről: élt egyszer egy Placidus nevű férfiú. Pogány volt, ám erényes, telve gyöngédséggel minden szükséget szenvedő iránt. Egy napon barátaival vadászni indult és fenséges szarvasbika–csorda jelent meg előttük. Placidus hamarosan hátrahagyta társait és a többitől elszakadó legnagyobb, legszebb állat szenvedélyes üldözésébe kezdett. Vad hajszájukat követően a szarvas felugrott egy kőszikla tetejére, szembefordult a vadásszal s így szólt:

– Placidus, miért követsz ilyen magasra? Krisztus vagyok, aki szeret, akit szolgálsz, anélkül, hogy tudnál róla. Áldozataid, igazságérzeted elnyerték tetszésem, ezért pompás szarvasbikává változtam, hogy magamhoz vonjalak. 

– Csodás szarvas, ha valóban te vagy a hírneves Krisztus, magyarázd meg szavaid, s hinni fogok benned – felelte Placidus. 

– Én vagyok a Krisztus – válaszolta az isteni szarvasbika –, emberré lettem és meghaltam a kereszten. Három nappal később pedig a sír árnyai közt örökkévaló életre támadtam fel. Most rád várok. Jöjj hozzám, Placidus, Krisztus vagyok! 

S a pogány döbbent szeme láttára a szarvasbika hatalmasra növekedett, majd hamarosan szédítő fényoszlopba olvadt, amiben vérző szívű, vérző kezű-lábú, keresztre feszített ember tűnt fel… Azután a kőszikla fokozatosan éppoly csupasszá és kopárrá vált, mint amilyen előtte volt. Placidus távozott, hátrahagyott mindent, még nevét is, és teljesen átadta magát Krisztusnak, aki csodálatos szarvasbika képében világította be lelkét.

Az antikvitás számos egyéb szerzője ugyanezt a legendát Szent Hubertusnak tulajdonítja. Csodálatosan ábrázolták a tizenötödik század végi Château d’Ambroise kapujának frízén. 

Mivel amúgy is a lovagság korában járunk, idézzünk fel egy korabeli verset a Szent Grálról. Megtudjuk belőle, hogy amikor a Kerekasztal hősei közül három jeles lovag, Galahad, Parsifal és Bors a Hazugság Nélküli Hölgy társaságában útjukat nem lelvén segítségért imádkoznak, megpillantottak egy fehér szarvasbikát, fehérebbet a legfehérebb mezei virágnál is. Az állat az ösvényt szegélyező erdő sűrűjéből bukkant fel, előtte és mögötte is két oroszlán lépdelt. A lovagok és a hölgy követték a varázslatos teremtményt, s hamarosan egy szentélyhez érkeztek, ahol a pap épp misézni készült. Alighogy belefogott, csodálkozó tekintetük előtt a szarvasbika Emberré változott, majd helyet foglalt az oltár feletti gazdagon díszített trónuson. Eközben a négy oroszlán is átalakult, az első szárnyas férfiúvá, a második sassá, a harmadik szárnyas oroszlánná, a negyedik pedig szárnyas bikává. Mikor a mise véget ért, felemelték a trónust, s a rajta ülővel együtt kiröppentek a festett üvegablakon keresztül, anélkül, hogy akár csak egyetlen repedést is ejtettek volna rajta. Ekkor a három lovag és útitársuk ráébredtek, hogy a szarvasbika és a négy oroszlán, akik idevezették őket, valójában Krisztus és négy evangélistája volt.⁴

¹ Mt 4, 19.

² Szent Jeromos: XX. homília (a 90. zsoltárról), Damiani Szent Péter: Ouvres, LI.

³ Jer 16, 16.

⁴ Lásd Jacques Boulanger: Le Saint Graal, XXI, Párizs, 71. old.

(Le Bestiarie du Christ, Desclée, De Brouwer, et Cie., Párizs, 1940.)

Hermann Göring – Harc az élveboncolás ellen

„Nem áll összhangban a német érzésvilággal, s főleg nem áll összhangban a német ember gondolkozásmódjával, a nemzetiszocialista szemlélettel az állatokat élettelen tárgyakkal azonosítani, gazdáik számára abszolút birtoklási jogot biztosítani”.

Honfitársak! Az élveboncolás során tanúsított állatkínzás elleni rendeletem megjelenésének napjától táviratok és levelek özönét kaptam, élénk helyeslést és nagy boldogságot fejezve ki, hogy végre energikus előrelépés történt e téren. Meglepő, hogy rendeletem derült égből villámcsapásként hatott. Az élveboncolás elleni küzdelem évek óta tart. Sokat beszéltek, rengeteg vita zajlott róla tudományos és nem tudományos formában is. A nemzetiszocialista kormány első pillanattól fogva világossá tette, hogy határozott módszerekkel fog élni ellene, mégis hónapokba telt, mire minden előkészítésével együtt elfogadhattak egy efféle törvényt. 

Annak érdekében, hogy az állatkínzás eme bevezető időszak során se terjedjen szélesebb körben, e rendelkezéssel járok közben és gyakorlom jogomat, hogy koncentrációs tábori őrizet alá vettessenek mindazok, akik még mindig azt hiszik, élettelen árucikkekként bánhatnak az állatokkal.

 

A német nép minden időben különös szeretettel viseltetett az állatok iránt, élen járt az állatok védelmében. Isten teremtményeiként tekintett rájuk, különösen az évezredek óta vele együtt élő házi és tanyasi állatokra, mondhatni munkatársaira, valamint – gondoljunk csak a paripákra – harcostársaira. A német ember számára nem csupán organikus értelemben vett élőlények, hanem érző életet élő, fájdalmat, örömet, hűséget és odaadást mutató teremtmények. Sohasem felelhet meg a népléleknek az állatok azonosítása élettelen, halott, érzéketlen tárgyakkal, hogy az állatokra a hasznosítás érzés és lélek nélküli objektumaiként tekintsenek, a munka puszta segédleteként, amit csak hasznossági ok miatt tartanak és ugyanígy, haszon miatt kínoznak és pusztítanak el. Az árja népek, különösen a németek meséi és történetei az árja ember és az állat közötti összetartás szellemét mutatják.

(Rádióbeszéd, 1933. augusztus 28.)

Ernst Jünger – Atlanti utazás (részlet)

Santos, 1936. november 17. 

Korai kelés, hogy betekintést nyerhessek a térség trópusi erdőrészeibe. A feladat nem egyszerű, noha a part közelében nincs hiány vad és kiterjedt erdőségekben. Megtekintésük egyetlen nehézsége abban áll, hogy ösvényeket kell használnunk elérésükhöz. Biztosan elérünk olyan pontokat, ahol elhagyhatjuk ezeket, ám ekkor rögtön sűrű, zöld párnázat és folyondárok vesznek körül, s itt a mozgás, sőt, maga a látás lehetősége is rettentően lecsökken. Így valamennyi nézőpont a civilizáció hálójához kapcsolódik. Alapvetően nem térbeli, hanem szellemi viszonyulás dolga ez; amit „vadonnak” nevezünk, azt mindig külső nézőpontból látjuk: el kell merülnünk benne. 

Így sikerült különböző állomáshelyeket létesítenem a banánligeteken átkígyózó ösvény mentén. Az ültetvények közepette szigetekként emelkednek az erdős részek, köztük színes madarak röpködnek ide-oda, miközben a nedves teknőkben mangrovesarjak burjánzanak. A madarak seregében megcsodáltam egy galamb méretű, természetfelettien lángvörös állatot. A fénylő tollazatra eső pillantás csaknem fájdalommal teli, mintha a szem izzó nyílvesszővel találkozott, a retinát pedig stifttel maratták volna. Arra jutottam, hogy bizonyos vörös tintákhoz hasonlóan biztosan fémes zöld komplementer színét is magában foglalta, mert tüze oly erős, hogy titkos kontrasztra volt szükség, amin túlemelkedve ragyoghatott. Saját mélységéből lángolt fel. 

Néhány erdő szélesen terjeszkedik, mások csupán egy-két óriási fából állnak. Lehetetlen meghatározni ezeket, mert minden egyes törzs a növényvilág Noé bárkájának tűnik – milliárdnyi virág népesíti be, s csaknem olyan, mintha zűrzavaros építményeik épp most emelkedtek volna ki a vízözönből. Úgy éreztem, látcsőre van szükségem a törzseken és ágakon növekvő levelek és virágok sokaságának megfejtéséhez. Ám a puszta szem is képes megkülönböztetni a zöld, vörös és márványos broméliákat, orchideákat, kontyvirágféléket és filodendronokat. Lombozatuk hatalmas, bevont jelzőzászlóként borította a fatörzseket. Ezüst és mohazöld szakállak lógtak a száraz ágak legvégéről. 

E hatalmas egységeket második életövként vonja be a kúszónövények hálózata; magasságban, mélységben és átlósan is átjárják, átszövik. Fonalaik és kábeleik fényleni látszanak a félhomályban, olyan építmény vázaként, amelyik elveszett az aljnövényzet indáiban és cserjéiben. Felépítésében a növekedés puszta ereje eltörli és megszünteti az individuáció valamennyi képzetét. Az életösztön felsőbbsége erőszakkal diadalmaskodik, a megfigyelő pedig úgy érzi, ellene irányul. 

Követtem egy nagy kék pillangót, ahogy lassú szárnycsapásokkal, szinte vitorlázva repült a fatörzsek között. Miután letelepedett egy virágra, nyugodtan szemügyre tudtam venni: nem volt teljesen azúrszín, csupán két széles, sötét peremű hosszanti szalagon. Mindazonáltal kék közepe épp elegendő felszín volt ahhoz, hogy az e színben rejlő varázslat egésze kibontakozzon a fényben. Sima, enyhén hullámos atlaszként vitték fel az alapra és hűvös, fénylően opálos csillogás jellemezte, amire csipetnyi friss ezüst szóródott. A napfény kék fóliás ezüsttükörként esett rá. Alteste épp ellenkező színt mutatott, nehéz aranybarnát, amit selymessárga sejtelem árasztott el. A két szín csodálatosan váltogatta egymást, ahogy a tenyérnyi széles szárnyak hőség mozgatta legyezőként tárultak ki és zárultak össze. Az érzéki élvezet legmagasabb fokát tapasztalhattam meg figyelése közben. 

A lombalap közelében további lepkék csapkodtak keskeny szárnyaikkal, szinte szitakötő alakúak, mélybarnán, fehéren és téglavörösen, ahogy rájuk hullott egy-egy napsugár. 

Ilyen fénycsíkon állt a húsvörös nyílgyökér is, embermagas virágbugája létrát formázott, középtengelyéből minden oldalon merev virághüvelyek terjedtek. E képződmény látványára, ahogy a sötétből a ragyogó fénybe emelkedett, rettegés fogott el, mivel a növényvilág legfelsőbb, legérzékibb erőszakosságát tárta fel. A hatalmas életerő közelsége nem egyedül alakján, hanem vegyítetlenségén keresztül kezd megismertetni magával – vad növekedés tűzvészeként hat, bódító, ugyanakkor veszélyes varázserővel. Hirtelen a hőség is az árnyékok közé hatoló leheletnek érződött. Óvatosan tettem néhány lépést visszafelé, távolabb a sűrűtől. 

Ezután a banánföldön átvezető ipari vasút sínpárjához szegődtem, amit hibiszkuszsövény kísért. Számtalan mélyvörös virág hintette tele. A hosszú, enyhén hajlott bibe tapintószervként nyúlt elő belőlük, csúcsánál öt barkára osztva, mindegyik saját kis kocsányát hordozva. E növényeket joggal tekinthetjük a trópusi bőség és bujaság jelképeinek. A rózsához képest a hibiszkusz erősebb tűzzel és nagyobb érzéki izzással bír. Ugyanakkor közelében sincs a rózsa személyiségének, királyi méltóságának. 

A dombtetőt hatalmas csokorként koronázó második erdősziget is fény és sötétség ragyogó káoszával dúlta fel az érzékeket. A sötét árnyékokból hallatlan erővel fénylettek elő a vörös virágok karéjai és nyalábjai, és megint megpillantottam a nagy nyílgyökér forró kohójának izzását. Miközben figyeltem, a liánok rengetegéből érczöld szikra pattant elő – smaragd kolibri, hosszú, cakkosan villázott farokkal. Villámként bukkant fel, hogy egy szempillantásig elidőzzön a virágok felett, majd ismét eltűnt a kúszónövények girlandjai és kulisszái mögött. A folyamat kecses, ám valahogy mégis gonosz volt, csaknem kéjrabló vagy váratlanul teherbe ejtő jellegű. 

Képek bősége kísérte a jelenséget: világosbarna fakopáncsok kúsztak magasra a pálmatörzseken, pintyraj suhant át az ösvény felett s tűnt el az ültetvényekben. Tollazatuk selymes szürke, vérvörös, apró bóbitát viselnek. Zümmögő teremtmény zúgott elő egy mimóza felől fémes színekben ragyogva és tűzijátékként felrobbanni látszott. A maranta törzsén jókora, üveges szárnyú kabóca mutatta magát, teste tűzvörös-arany, fejrésze briliáns zöld. Mélykék pillangók keresztezik a fényösvényt és tűnnek el a sötétségben. A csúcsokról hangos, harangjátékszerű kiáltások hallatszanak és egész közel kis zenedarabok, mintha zenélőóra szólna. 

Valamennyi jelenség kivételesen színes, mintha sötét szöveten lévő látomások lennének. Hirtelen rohamuk, támadásuk a tudat ellen veszélyes és erősen izgató; szörnyű erő működik bennük, pompás sorozatuk azzal fenyeget, hogy elkábítja az értelmet vagy megfoszt tőle bennünket. Ugyanakkor meginog a külső és belső világ közti kapcsolat – úgy tűnik, mintha szertelen fantáziával megáldott szellem idézné meg a képeket és képzeletet diadalmasan, a tudatosság kárára, vendégként invitálva meg önmagát. Hatalmassá növekszik a kísértés, hogy összhangba kerüljön a sötétség örvényével, egybekeljen vele, teljesen feloldódjon benne. Ám ismét csak a szellem maszkulin oldala áll ellen a képek viharának és meghúzza a határokat, amin semmi sem hatolhat át, hacsak nem kap vízumot tőle. Nagyon is jól tudtam, hogy e forró világ, aminek köntösében megismerhettem egy kis sarkot, még sokkal többet nyújthatna nekem, s már hosszú ideje épp erre vágyakozom. Buja teljességében, varázslatos szövevényével itt a matriarchális elem, ahol szunnyadó tövis fenyeget. 

Néhány lépéssel lejjebb húzódik a mangrovemocsár. Szárazföldi rákok népesítik be, ollóik kék és vörös porcelánként fénylenek. Talán ők idézik elő a különös roppanásokat, amik a mankógyökerek sötét zűrzavara felől visszhangzanak. Dugót kilövő játékpisztolyok száraz kattanásaira emlékeztet. Az érczöld kolibri itt is felbukkan; száraz ágon üldögél és halk, gyengéd füttyszóval beszélget nőstényével, akit a lombozat rejt. A mocsár pereme rovarokban gazdag, egy magas nádszál csúcsát szöcskeivadékok piszkítják be fekete lepraként. Majdnem olyan, mintha az állati elem ősnemzés útján, valamiféle pusztító tűz módján bontakozna ki a növényiből. Közepes méretű, fekete, sárga csíkkal díszített cincér repül egy liánra – régi ismerős, a Trachyderes succintus, már a nagy Linné is leírta rendszertanában. Emlékszem még, hogy kölyökkoromban vettem egyet belőle a hannoveri Breitestraße kereskedőjétől, s ő lett gyűjteményem első egzotikus példánya. Milyen gyakran szerettem volna megfigyelni azóta a „vadonban”! Most, hogy megtörtént, hálám jeléül megajándékozom az élettel. 

Ám szorítani kezdett az idő. Vissza kellett térnem ismét a hibiszkuszsövény mentén. Itt megkért egy néger, hogy ütlegeljem a bikáját, akit orrgyűrűjénél fogva már véresre rángatott. Furkósbottal sikerült átterelnem az állatot a keskeny patakon, ami félelmet keltett benne. 

Délután keresztül-kasul a városon. Egyébként ez a nyüzsgés, az európai és észak-amerikai ritmus, amit az idegenek hoznak magukkal, sok betegség okozója. Figyelmeztetések, amelyekkel a klíma az újonnan érkezőt fogadja. Ám úgy hallottam, gyorsan hozzá lehet szokni a nagyobb kényelemhez és a laza életvitelhez; a szellemi hajtóerő, így az olvasás vágya is lecsökken. E karakterbéli változás megfelel a testinek – különösen a vérösszetétel alakul át. Biztosan a magasabb vitalitás és csekélyebb szellemiség kellemes életformái bontakoznak ki. Az élvezeteknek meg kell érkezniük, meg kell mutatkozniuk, hajszolni nem lehetséges azokat. Valószínű, hogy az e dolgokban rejlő magasabb stílus elveszett a rabszolgaság eltörlésével, ám azért valami életben fog maradni belőle. Azt hiszem, akkor sejtettem meg, amikor a parton sétálva a „kaliforniai barokk” apró villáit nézegettem. Már kertjeik nagy élvezetet ígértek hatalmas kelyheket és koronákat felfedő virágaikkal és virágba borult fáikkal. Micsoda színpada lehet a bódult álmodozásoknak félhomályos szobákban! Néhány virág hihetetlen erősen, tömény vaníliához hasonlóan illatozott. Nehéz elképzelni, hogy viselik el őket a házak közelében. A kertek egyike orchidearajongóé lehetett, aki a pálmatörzsek háncsát fénylő cattleyákkal ültette tele. A koronákról sok száz virágot hozó sárga oncidium bozót lógott. Ám az orchidea akkor nyerő virág, ha melegházban szemléljük. Egyedülálló erotikus rangja szobanövénnyé teszi. 

Újra a Monte Serraton. Csodálatos képnek tűnő kápolnába léptem be, előtte néger nők imádkoztak. Az előcsarnokban mankókat és viasz végtagokat állítottak ki, valamint szintén fehér viaszból készült belső szerveket, szíveket és májakat. A falakat fogadalmi képek borították. Köztük megpillantottam egy vihartól megtépázott gőzös és végsőkig elcsigázott legénysége fényképét. 

Este a városban. A vidék ételei közül feltétlenül meg kell említeni a palmitót, más néven pálmakáposztát, amit a levelek embrióiból, a legbelső, még ki nem bomlott hajtásokból készítenek. Igen drága, mivel ki kell vágni hozzá a „szívet”, így a fa biztosan elhal. A teknőcragu is említésre méltó – láthatjuk a nagy állatokat lapos kádakban, ahogy a langusztákat párizsi éttermekben.

(In: Útinaplók II., Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020.)

Kertek és utcák XCIV.

Baden-Oos, 1940. január 8.

Öt órakor leváltottak, és erdőn-mezőn keresztül Baden-Oosba vonultunk. Induláskor gyomorfájás, ami később enyhült. Gyalogosként a legjobb gyógymódok egyikét alkalmazhatjuk, a hosszas menetelést. 

A grefferni állás, hivatalos és titkos ügyeivel a múlt részévé vált, amire emlékezni fogunk. Ma már a tiszta túlélésben rejlik az érdem. Ebben a bunkerövezetben lövések alig estek, leszámítva repülőgépekre, továbbá számtalan fácánra és nyúlra, akik az aljnövényzetet gyorsan átszőtt drótkötegekben találtak búvóhelyre. Ám a lövöldözést bizonyos megszokások vezérlik, így amikor Köhler őrmester fel akart mászni egy fára, sortűz lett a jutalma. Hasonlóképp, a szomszédos részlegben is esett sérülés, mert ott meg felmutattak egy Chamberlain álarcos szalmabábut. A seregben a közlekedési balesetekben meghaltak száma sokszorosan meghaladja az ellenséges tűzben elesettekét. Egyébként az első halott a propagandaszázad őrmestere volt, aki egy hangszóróra zuhant.

 

Éjfél körül beköltöztünk egy baden-oosi kaszárnyába, ahol a hideg miatt felöltözve aludtam a tábori ágyon. Ahogy az alakok álmunkban gyakran tisztábban és világosabban tűnnek fel, mint nappal, a tolakodó típusa is így mutatkozott meg előttem, mégpedig egy kis zöldségesboltban, ahonnan sült kacsát akartam beszerezni. Az eladó mellett még két-három idősebb nő állt, s közülük az egyik a madarat szerénytelenül, jóllehet nekem megtiltva tapogatta. Látszólag azért csinálta ezt, hogy tanácsokkal lásson el, miként kell az ilyen ínyencfalatot elkészíteni és tálalni, ám valójában csupán azért, hogy az ujját nyalogathassa, és a sültet fokozatosan megfossza finom barna bevonatától. Végül ez a szikár, mozgékony és hatalmas, kémlelő, légyszerű szemekkel ellátott teremtmény görbe mutatóujjával belenyúlt a madárba, s egy darabka belsőséget kapart ki, hogy megeszegesse. Ezután az összefogdosott és elcsúfított kacsát a pulton hagyva gyorsan kisurrant. A többi nő csak ezután kezdte szidalmazni, amiből azt vettem ki, hogy az elillant némber gonosz erőkkel bír. Így számomra nem csak az ételt rontotta meg, hanem elkedvetlenített a sejtés, hogy a találkozásnak baljós hatása lehet.