2019. január 12., szombat

Kertek és utcák XCIV.

Baden-Oos, 1940. január 8.

Öt órakor leváltottak, és erdőn-mezőn keresztül Baden-Oosba vonultunk. Induláskor gyomorfájás, ami később enyhült. Gyalogosként a legjobb gyógymódok egyikét alkalmazhatjuk, a hosszas menetelést. 

A grefferni állás, hivatalos és titkos ügyeivel a múlt részévé vált, amire emlékezni fogunk. Ma már a tiszta túlélésben rejlik az érdem. Ebben a bunkerövezetben lövések alig estek, leszámítva repülőgépekre, továbbá számtalan fácánra és nyúlra, akik az aljnövényzetet gyorsan átszőtt drótkötegekben találtak búvóhelyre. Ám a lövöldözést bizonyos megszokások vezérlik, így amikor Köhler őrmester fel akart mászni egy fára, sortűz lett a jutalma. Hasonlóképp, a szomszédos részlegben is esett sérülés, mert ott meg felmutattak egy Chamberlain álarcos szalmabábut. A seregben a közlekedési balesetekben meghaltak száma sokszorosan meghaladja az ellenséges tűzben elesettekét. Egyébként az első halott a propagandaszázad őrmestere volt, aki egy hangszóróra zuhant.

 

Éjfél körül beköltöztünk egy baden-oosi kaszárnyába, ahol a hideg miatt felöltözve aludtam a tábori ágyon. Ahogy az alakok álmunkban gyakran tisztábban és világosabban tűnnek fel, mint nappal, a tolakodó típusa is így mutatkozott meg előttem, mégpedig egy kis zöldségesboltban, ahonnan sült kacsát akartam beszerezni. Az eladó mellett még két-három idősebb nő állt, s közülük az egyik a madarat szerénytelenül, jóllehet nekem megtiltva tapogatta. Látszólag azért csinálta ezt, hogy tanácsokkal lásson el, miként kell az ilyen ínyencfalatot elkészíteni és tálalni, ám valójában csupán azért, hogy az ujját nyalogathassa, és a sültet fokozatosan megfossza finom barna bevonatától. Végül ez a szikár, mozgékony és hatalmas, kémlelő, légyszerű szemekkel ellátott teremtmény görbe mutatóujjával belenyúlt a madárba, s egy darabka belsőséget kapart ki, hogy megeszegesse. Ezután az összefogdosott és elcsúfított kacsát a pulton hagyva gyorsan kisurrant. A többi nő csak ezután kezdte szidalmazni, amiből azt vettem ki, hogy az elillant némber gonosz erőkkel bír. Így számomra nem csak az ételt rontotta meg, hanem elkedvetlenített a sejtés, hogy a találkozásnak baljós hatása lehet.

2019. január 3., csütörtök

Julianus császár – Himnusz Héliosz királyhoz (részlet)


A látható világ örökösen a Nap alatt áll fenn. Az ő fénye, ami a mindenséget övezi, állandó, egyfolytában ragyog, nem pedig egyszer így, másszor úgy, különböző módokon különböző időben, hanem mindig ugyanúgy. De ha bárki hajlandó lenne elgondolni, amennyire erre az elme képes, ezt az örökkévaló természetet az idő nézőpontjából, könnyen megtanulná tisztelni a Napot, a mindenség királyát, aki közvetlenül világít meg minden dolgot fényével, s bőséggel árasztja a jót a világra. Tisztában vagyok vele, hogy mind a nagy filozófus, Platón,1 majd egy másik férfiú, aki bár időben utána következett, géniuszában azonban nem maradt el mögötte – Khalkhiszi Iamblikhoszról beszélek, aki írásai révén nem csupán a filozófiai tanokba vezetett be engem, hanem ezen továbbiakba is –, tisztában vagyok tehát vele, hogy ők a teremtett világ fogalmára hipotézisként alkalmaztak, s úgyszólván feltételeztek egy időbeli teremtést, hogy felismerhetővé váljék a Hélioszból fakadó tevékenységek nagysága. De nekem, aki minden észbeli tehetségben alattuk állok, semmiképpen sem szabad elhamarkodottnak lennem, különösen mivel Iamblikhosz, a dicsőséges hős úgy tartotta, hogy még puszta hipotézisként sem veszélytelen a világ teremtésének időbeli korlátot adni. Sőt, mivel az istenség örökkévaló okból állt elő, vagy inkább minden dolgot az örökkévalóságból hozott létre, a láthatatlanból lett minden most látható az isteni akarat által, kimondhatatlan gyorsasággal és legyőzhetetlen hatalommal. S azután rábízatott a mennyek középső régiója, mint amely természete számára megfelelő, hogy lehetővé tegye a belőle származó és vele együtt lévő isteneknek a jótétemények azonos elosztását.


Emellett ő uralkodik a mennyek hét szférája,2 ahogy ő az úr a nyolcadik3 felett is, és úgy vélem, ő kormányozza a kilencediket, nevezetesen a mi világunkat is, amely a teremtés és elmúlás örökös forgandóságát bírja. Látható, hogy a bolygók körülötte táncolnak, pályájukat az istenség és saját mozgásuk közötti összhang határozza meg, ahogy most ezt le fogom írni. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a mennyek egésze is hozzá igazodik minden apró részletében, mely tele vannak istenekkel, akik mind Hélioszból származnak. Ő uralja az egek öt szakaszát, és mikor ezek közül hármat keresztez, akkor nemzi bennük a három nemzedéket,4 míg a többi a hatalmas szükségszerűség mérlege.5 Ezek a megfigyelések talán beláthatatlanok a görögök számára, és emiatt elfogadhatatlanok, mintha semmi mást nem kellene számukra elbeszélnünk, csak ami általánosságban ismert és tudott. Valójában mindez nem teljességgel szokatlan és furcsa, ahogy esetleg feltételezhetnék. Mert kik is a Dioszkuroszok,6 ó, Legbölcsebb, ki minden kérdés nélkül elfogadod a hagyományok sokaságát? Nemde azt mondják róluk, „naponta váltják egymást”,7 mert nem engedték meg nekik, hogy mind a ketten láthatóak legyenek ugyanazon a napon.


Nyilvánvaló, hogy ezen a tegnapot és a mát érted. De mit jelent ez a Dioszkuroszok tekintetében? Engedd meg, hogy természetükhöz igazítsuk elgondolásainkat, nehogy minden dolgot újnak és érthetetlennek kelljen állítanunk. Ám semmi effélét nem fogunk találni, még ha a leggondosabb módon vizsgálódunk is, mert néhány teológus azon kijelentése, hogy a világ két félgömbjét jelentik, semmiképpen sem bír értelemmel. Nem könnyű belátni ugyanis, hogy miért nevezik mind a kettőt a napok váltakozásának, mivel fényük növekedése észlelhetetlen az egymástól különálló napok során. De most fontoljunk meg egy kérdést, melyről néhányan azt hihetik, újító vagyok. Először is, azokról helyesen állítottuk, hogy ugyanazon a napon osztoznak, akik számára a Nap járása a föld felett egyazon hónapban azonos időben történik. Vizsgáljuk meg ezért, miként alkalmazható a „napok váltakozása” kifejezés egyként a tropikus és a poláris körökre is. Ez ellen vethető azonban, hogy nem egyként vonatkozik rájuk a fenti állítás, mivel az előbbi mindig látható, s azok számára, akik a föld ama részén lakoznak, ahol az árnyékok a másik irányba vetülnek,8 mind a kettő látható. Az utóbbi esetében viszont azok, akik látják az egyiket, nem látják a másikat.

(Julianus Imperator: Himnusz Héliosz királyhoz/Himnusz az Istenek Anyjához, Disciplina Kiadó, Pécs, 2017.)

Timaiosz 37 C.
Kronosz, Zeusz, Árész, Héliosz, Aphrodité, Hermész és Szeléné a hét bolygó. Ugyan Héliosz kormányozza a többit, mégis közéjük számítják őt is.
Az állócsillagok lakhelye. Ez a nyolcadik szféra veszi körül az összes többit.
Itt úgy tűnik, Julianus a Nap éves pályáját írja le.
A szükségszerűség fontos szerepet játszik Mithras kultuszában, s időnként a Szűz csillagképpel azonosítják, aki az Igazság mérlegét tartja.
Julianus elutasítja a későbbi görög csillagászok (például Macrobius) nézetét, akik azonosítják a Dioszkuroszokat a Nappal.
Odüsszeia XI. 303: „egy napon át fönt élnek mindig, más napon újra meghalnak” (Devecseri Gábor fordítása).
A forró éghajlati övezet. Az egyenlítőn a téli hónapokban az árnyékok délben észak felé, a nyári hónapokban pedig dél felé esnek. Ez többé-kevésbé az egész övezetre igaz. Az amfiszkiosz szó ugyanezzel az értelemmel bír.

2018. december 24., hétfő

Kertek és utcák XCIII.

Schilfhütte, 1940. január 6. 

A Kirchhorstból magammal hozott Coronában az 1891-ben New Yorkban elhunyt Hermann Melville Bartleby című novelláját olvastam. Noha az Oblomov főhőséhez hasonlóan egy teljesen tétlen jellemet ír le, a történetet mindazonáltal olyan jól szövi, hogy az együttérzés egy pillanatra sem szűnik. Az adományok közt, amikkel egy író rendelkezhet, a mesélő és előadó tehetség ugyan nem a legfőbb, mégis növeli az összes többi képesség hatását, ahogy az egészség is ezt teszi az élet valamennyi megnyilvánulásával.

Végeztem Hésziodosz Theogóniájával. Hatalmas a kép, ahogy Uranos éjszaka alászáll, s át akarja karolni a Földanyát, Kronos pedig fogazott sarlójával lenyírja szemérmét, majd a háta mögé hajítja. A vércseppekből, miket a föld magába fogad, az Erinnüszek, Nimfák és Gigászok születnek, miközben a szemérem az óceánba hullik, s a fehér, hullámok közt hánykolódó húsból Aphrodité kel életre.

 

Vannak más ősnemzések is, mint például a kis forrázatok, amiket a Lipcsei Állattani Intézetben csodáltunk meg.

2018. december 17., hétfő

Kertek és utcák XCII.

Schilfhütte, 1940. január 5. 

Kávészünet a nádkunyhóban, mialatt naplófeljegyzéseket készítek. A lüneburgi pusztaságról származó viaszgyertya az üres, kék gyömbéres üvegben áll, és olvadás közben sárga csíkokkal fonja be azt. A kék lángot sárga aura veszi körül, finom fénypor, melyben az anyag szétszóródik.

Füstölőgyertyák közül eddig egy zöld fajtát, enyhét és kellemest használtam, azután szantálfából készített barnát, végül pedig fekete pálcikákat Japánból, amik fehér hamván fekete betűkkel egy mondás jelent meg. Homályos, nyirkos helyeken, valamint patkányok szomszédságában értelmet nyer számunkra az ilyesféle tudomány. 


A védművek jellegzetességei nem lépnek olyan élesen elő, ha bennük élünk. Ez csak akkor vált világossá számomra, mikor tegnap a grefferni vámháztól nem messze található 14-es bunkert ellenőriztem, amit őrsége elhagyott. Ahogy nagy nehezen kinyitottam a hatalmas acélajtót és leereszkedtem a betonkriptába, végül egyedül álltam a gépfegyverek, szellőzők, kézigránátok és egyéb muníció között, visszatartva a lélegzetem. Néha egy csepp víz hullott le a mennyezetről, vagy az erődtelefon különféle jelzőhangokat hallatott. Először itt tűnt fel, hogy a hely olyan, mintha vasműves küklopszok lakhelye lenne, kiknek belső látása hiányzik. Nagyon hasonló ez ahhoz, amikor a múzeumban gyakran világosabban ismerjük fel a kiállított tárgyakat a maguk jelentőségében, mint azok, akik hosszú idővel ezelőtt elkészítették és használták őket. Ahogy a piramisok belsejében vagy a katakombák mélyén, itt is az idő szellemével szembesültem, melyet mintegy idolnak, a technikai finomságok mozgó csillogásától teljesen megfosztottnak láttam, és mérhetetlen erejét nagyszerűen megértettem.

Egyébként eme építmények erősen nyomasztó teknősbékaszerűsége az azték építészetre emlékeztetett, s nem csak külsőségeiben. Ami ott a nap volt, az itt az intellektus. Mindkettő a vérrel és a halál hatalmával áll kapcsolatban.

2018. december 10., hétfő

Kertek és utcák XCI.

Schilfhütte, 1940. január 4.

Visszatértem a szabadságról, aminek két nap után egy távirat vetett véget. Perpetua hozta meg a hírt remetelakomba, ahol éppen egy szép, Dzsibutiből származó sternocerát1 tanulmányoztam. Perpetuára később a konyhában szomorkodva találtam rá.


Úti olvasmányom Brousson Anatole France-ról szóló könyve volt. A tizenhatodik oldalon található a híres idézet La Bruyère-től: „egy kicsivel több cukor a vizeletben, és a szabadgondolkodó máris misére megy”.2 Valóban hinni kezdünk, mikor rosszabbul vagyunk. Olyan szagokat, színeket, hangokat érzékelünk, amik máskülönben hozzáférhetetlenek számunkra.

1 Ékszerbogár.
2 Jean de la Bruyère (1645-1696) francia író, a style coupé, a rövid mondatokból álló stílus első művelői közé tartozott. Theophrasztosz Jellemrajzok című művének fordítója, mely íráshoz függelékként saját szatirikus munkáját, a Les Caractères ou les Mœurs de ce siècle-t (A mai század jellem- és erkölcsrajza) csatolta. Később több kiadásban önállóan is megjelent.

2018. december 6., csütörtök

Kertek és utcák XC.

Kirchhorst, 1939. december 31.

Szabadságon Kirchhorstban. A manzárd immár a lakatlanság jegyeit viseli magán. Milyen hamar kiköltözik a hely szelleme! Tegnap, szilveszter előestéjén Martin von Kattéval beszélgettem. Részleteket mesélt a lengyel hadjáratról, melyek egy másik időhöz béklyóztak volna, ám az eseményeket befogadó képességünk korlátozott. Számomra minden Visztulán túli dolog, amiről csak hallok vagy olvasok, kisebb történelmi jelentőséggel bír. Mintha ködös vidékeken játszódnának, ahol körvonalaik elmosódnak. El sem tudom képzelni például Attila palotáját.


2018. november 11., vasárnap

René Guénon – A gnózis és a spiritiszta iskolák (részlet)


Legtágabb és legfelsőbb értelmében a gnózis tudás, ezért a valódi gnoszticizmus nem lehet konkrét iskola vagy rendszer, hanem mindenekelőtt az integráns igazság keresésének kell lennie. Mindazonáltal nem szabad azt gondolnunk, hogy a gnoszticizmus köteles elfogadni minden doktrínát, azon az alapon, hogy valamennyi az igazság részecskéjét foglalja magában, mivel szintézis sohasem érhető el össze nem illő elemek egyesítésével, ahogy azt túlságosan is szívesen hitték a modern nyugati tudomány analitikus módszereihez szoktatott elmék. 

Manapság sokat beszélnek a különféle, spiritisztának nevezett iskolák egységéről, ám az ennek megvalósítására irányuló összes erőfeszítés eredménytelen maradt. Szerintünk mindig is ez lesz a helyzet, mert lehetetlen összhangba hozni annyira különböző tanításokat, amiket a spiritizmus elnevezés alatt gyűjtenek egybe; az ilyen elemek sohasem alkothatnak stabil építményt. A legtöbb úgynevezett spiritiszta doktrína hibája, hogy valójában mindegyik csupán más síkra áthelyezett materializmus, s a Szellem területén olyan módszereket szándékoznak alkalmazni, melyeket a közönséges tudomány az anyagi világ tanulmányozására használ. E kísérleti módszerek nem tesznek ismertté semmi egyebet, csupán a puszta jelenséget, melynek bázisán nem lehet semmiféle metafizikai teóriát felépíteni, mivel az egyetemes princípium nem következhet részleges tényekből. Továbbá a kísérlet, hogy anyagi eszközökkel szerezzünk tudomást a szellemi világról, nyilvánvalóan abszurd; egyedül önmagunkban találhatjuk meg e tudás alapelveit, nem pedig külső tárgyakban.


Bizonyos kísérleti vizsgálódások a maguk területén valóban bírnak relatív értékkel, ám e területen kívül minden ilyen érték elvész. Ezért van az, hogy számunkra például az úgynevezett pszichikus erők vizsgálata sem több sem kevesebb érdekességgel nem rendelkezik, mint bármely más természeti erő kutatása, s nincs okunk több közösséget vállalni a tudóssal, aki ezt űzi, mint a másfajta erőket tanulmányozó fizikussal vagy kémikussal. Természetesen csupán az úgynevezett pszichikus erők tudományos vizsgálatáról beszélünk, nem pedig azok gyakorlatairól, akik egy prekoncepcióból kiindulva a holtak manifesztációját szeretnék megpillantani bennük. E gyakorlatok még a kísérleti tudomány relatív érdekességével sem bírnak, s magukban foglalják a veszélyt, mely mindig fennáll, ha tudatlanok erőket manipulálnak. 

Lehetetlen tehát e kísérletezőkhöz, pszichistákhoz vagy másokhoz csatlakozniuk azoknak, akik spirituális tudás megszerzésére törekednek, s ez egyáltalán nem az előbbiek lekicsinylése miatt van így, hanem egyszerűen azért, mert nem azonos szinten tevékenykednek. Nem kevésbé lehetetlen számunkra elfogadni metafizikai igényű tanokat, melyek kísérleti alapon nyugszanak; e tanítások valóban nem nyújthatnak semmiféle értéket, s mindig abszurd következtetésekhez vezetnek. 

A gnózisnak ezért kerülnie kell az összes ilyen doktrínát, s önmagát egyedül az összes nép szent könyveibe foglalt ortodox Hagyományra alapozhatja, egy olyan Hagyományra, mely a fajokhoz és korokhoz alkalmazkodás során magára öltött különböző formák ellenére valójában mindenütt ugyanaz. Ám itt ismét nagy óvatossággal kell eljárnunk eme igaz Hagyomány megkülönböztetésében a többé-kevésbé okkult iskolák minden hibás értelmezésétől és összes fantasztikus kommentárjától, melyek napjainkig rájuk rakódtak. Ezek az iskolák sajnos túl gyakran kívánnak olyan dolgokról beszélni, melyekről semmit sem tudnak. Könnyű egy tanítást képzeletbeli személyeknek tulajdonítani, hogy nagyobb tekintélyt kölcsönözzenek neki, és azt állítani, hogy kapcsolatban áll elveszett beavatási központokkal, amik Tibet legtávolibb részein és a Himalája legmagasabb csúcsain voltak. Ám azok, akik ismerik a beavatási központokat, tudják, mit gondoljanak e követelésekről. 

Ennyi elég is annak bemutatásához, hogy lehetetlenség az úgynevezett spiritiszta iskolák közötti egység, ráadásul, még ha lehetséges is lenne, nem idézne elő értelmes eredményt, s ebből következően messze nem olyan kívánatos, amilyennek azok gondolják, akik jó szándékúak, ám nem megfelelően informáltak arról, mifélék ezek a különböző iskolák. Valójában egység egyedül az ortodox beavatási központok között lehet, melyek a valódi Hagyományt eredeti tisztaságában őrizték meg; ez az egység azonban nem egyszerűen lehetséges, hanem most is létezik, ahogy mindig is létezett. Ha eljön az idő, a minden princípiumot magába foglaló, rejtélyes Théba megnyílik és megmutatkozik az egyetemes Szintézis megváltoztathatatlan építménye azok számára, akik megvakulás nélkül képesek kontemplálni a Fényt.


A La Gnose folyóirat első számától kezdve határozottan elutasítottunk bármiféle közösséget a különböző spiritiszta iskolákkal, legyenek akár okkult, teozófikus, spiritiszta vagy bármilyen egyéb, többé-kevésbé hasonló csoport, mivel úgy véltük, különösen fontos, hogy olvasóinkban ne hagyjunk helyet bármiféle kétségnek ezzel kapcsolatban. Eme elképzelések közül, melyeket a közös „neo-spiritiszta”1 elnevezés alatt lehetne összefoglalni, egyiknek sincs semmi több kapcsolata a bennünket egyedül érdeklő metafizikával, mint a modern nyugat különféle tudományos vagy filozófiai iskoláinak. Ezen felül, igazolatlan és értelmetlen állításaiknál fogva azzal a súlyos hátulütővel bírnak, hogy kivételesen sajnálatos zavarokat képesek teremteni az elégtelenül informáltak körében, nem kevesebbhez, mint mindazok lejáratásához vezetve, akik – bennünket is ideértve – komolyan veszik azt, amit jogosan csupán hozzájuk kellene kapcsolni. 

Ezért véljük úgy, hogy nem tartozunk különösebb körültekintéssel a szóban forgó teóriáknak, annál inkább, mert ha így járnánk el, biztosak vagyunk benne, hogy többé-kevésbé hivatalos képviselőik, a legkevésbé sem viszonozván ezt felénk, semmiképp sem lennének hálásak érte, s nem mutatnának csekélyebb ellenségességet felénk. Így tiszta gyengeség lenne részünkről, amiből hasznunk sem származna, épp ellenkezőleg, s azok, akik ismerik valódi gondolatainkat a témáról, mindig szemünkre hánynák ezt. Habozás nélkül kijelentjük hát, hogy valamennyi efféle neo-spiritiszta teóriát nem kevésbé hamisnak tartunk alapelveiknél fogva, valamint károsnak a nagyközönség mentalitására nézve, mint a bármilyen formában és bármely területen testet öltő modernista tendenciákat. 2

Való igaz, ha van legalább egy pont, ahol a katolikus egyház jelenlegi irányultságának megfelelően legteljesebb szimpátiánkat bírja, az éppen a modernizmus elleni küzdelme. Úgy tűnik, az egyház figyelmét sokkal kevésbé köti le a neo-spiritizmus, mely talán valóban nem terjedt olyan messzire és gyorsan, továbbá valami rajta kívül álló és más területen működő, ezért alig képes mást tenni, mint hogy rámutat azon hívek számára leselkedő veszélyekre, akik az efféle tanok csábításával kacérkodnak. Ám ha valaki kívül helyezi magát valamennyi konfesszionális belefeledkezésen, s így a cselekvés jóval kiterjedtebb területére kerül, gyakorlati módszerre lelhet a rengeteg őrjöngés és őrület terjedésének megállítására, melyeket többé-kevésbé agyafúrt módon tálalnak, aszerint, hogy hamis hit emberei vagy pusztán gyengeelméjűek teszik (s mind a két esetben már visszafordíthatatlanul hozzájárultak számtalan egyén összezavarásához). Úgy véljük, így érhető el a mentális egészség valódi műve, s egyedülálló szolgálatot tehetnek a jelenkori nyugati emberiség jelentős része számára. 3

Ez azonban nem lehet a mi szerepünk, mert elvből lemondunk minden polémiáról, s távol maradunk valamennyi külső akciótól és részrehajló viszálytól. Mindazonáltal, anélkül, hogy elhagynánk a szigorúan intellektuális tartományt, alkalomadtán rámutatunk bizonyos tanítások vagy hiedelmek abszurditásaira, s néha hangsúlyozunk olyan állításokat, melyeket maguk a spiritiszták tettek, hogy kimutassuk, miként lehetséges ezeket saját doktrinális igazolásaik ellen felhasználni, mivel a logika nem mindig erős oldaluk, a zavarosság pedig széles körben és mindazok számára láthatóan elterjedt köztük, akik nem hagyják magukat megvezetni sokszor csupán gondolati ürességüket leplező fellengzős szavaik és bombasztikus frázisaik által. E célt szem előtt tartva írjuk jelen művet, fenntartván a jogot, hogy – amennyiben megfelelőnek találjuk – bármikor újra felvessük a kérdést. Reméljük, hogy megjegyzéseink, amiket azon olvasás és kutatás során tettünk, melyek figyelmünket mellékesen a gyanúba keveredett teóriákra irányították, ha még akad erre idő, felnyithatják azon jóhiszeműek szemét, akik a neo-spiritiszták közé keveredtek, s akik közül legalábbis néhányan jobb sorsra lennének érdemesek.

Gondosan meg kell különböztetnünk ezt a neo-spiritizmust az úgynevezett klasszikustól vagy eklektikustól, mely tanítás kétségkívül kevéssé érdekes és metafizikai szempontból értéktelen, ám amely legalábbis nem tünteti fel magát bármely más filozófiai rendszernél többnek. Abszolút felesleges, sikerét pedig a mélység teljes hiányának köszönheti, mely különösen kényelmessé teszi az egyetemi oktatás számára.

Ehhez bővebben lásd a L’Orthodoxie Maçonnique című írást az Études sur la Franc-Maçonnerie II. kötetének 262. oldalán.

Ebben a különféle valós vagy képzeletbeli kórságok elleni szervezetektől és ligáktól hemzsegő korban érdemes lenne talán létrehozni egy „antiokkultista ligát”, mely pártállástól vagy véleménytől függetlenül minden józan ésszel bíró emberhez fordulhatna.

(La Gnose, 1909 december és 1911 augusztus-november, Az új spiritiszták.)