2020. október 25., vasárnap

Ludwig Klages – A pszichológia problémái


A „pszichológia problémáin” tűnődve tartózkodni fogok attól, hogy olyan értelemben beszéljek a „lélekről”, mint a pszichológia doktrínájának azon megalapozói, kiknek egyedüli kapcsolata a lélek valódi tudományával pusztán szemantikai. Ezek a pszichológusok idejüket általában az érzéki tapasztalatok és a neurológiai folyamatok közötti kapcsolatok vizsgálatával töltik, vagy a gondolkodáson, érzésen, akaraton merengenek, melyek meglehetősen különböző funkciók, habár „pszichológusaink” e ténynek ritkán vannak tudatában. 

A nyugati gondolkodás hajnala óta létezett egy sokkal autentikusabb lélekfelfogás, mely az emberi természet triádikus struktúrájának hipotézisén alapult, s alkotóelemei: test-lélek-szellem. Ez a tanítás az antik görög filozófiai spekulációk közül az egyik legnagyszerűbb, és egyetlen, ezen „hármasságban” rejlő alapigazságot elvetni igyekvő későbbi filozófus sem járt sikerrel. Valójában a hármasság állandó motívuma a filozófia történetének, olykor egészen obskurus megfogalmazások mögé rejtve, mindazonáltal az ókori görög gondolkodás továbbéléseként jelen volt a középkor folyamán, még azon a tragikus és elvakult koron túlnyúlóan is, amelynek meggyőződése volt – ahogy az utókornak is –, hogy e metafizikai különbségtételeket Descartes, a francia matematikus és filozófus rendszere egy csapással megsemmisítette. Az ő dualitások iránti hajlama olyan elméletbe torkollt, mely a világot és magát az embert testi, vagyis térbeli, és szellemi, azaz gondolkozó részre osztotta. 

A poszt-karteziánus korban számos jelentős kísérlet történt a hármasság sémájának revitalizációjára a görög filozófusok analógiájának megfelelően. Például Goethe öntudatlanul is megpróbálta áthidalni a régi görög elméletek és a modern gondolkodás között tátongó szakadékot a biológia területén végzett kutatásai során, melyeket később a német romantika filozófusai fejlesztettek, csiszolgattak és rendszereztek tovább. 

Ám a romantika bealkonyultával a lélek vagy teljesen eltűnt a pszichológiai kutatás palettájáról, vagy torz módon összetévesztették egy másik, tőle teljesen idegen természetű entitással. Úgy vélem, jogosan állíthatom az elmúlt évtizedekben végzett mélyreható kutatásaim alapján, hogy szigorúan tudományosan meg tudom alapozni az emberi létezés eme „hármas” felosztását, és képes vagyok nagy pontossággal meghatározni, hogy természetünk mely része ered elsősorban a lélekből, mely a testből, s végezetül melyik a szellemből.

Manapság számos üres fecsegés hallható az ősi emberiségről (Urmenschen), annak dacára, hogy ilyen lénnyel még soha senki sem találkozott. Csakugyan léteztek történelem előtti, tévesen „primitívnek” bélyegzett népek (aussergeschichtliche Völker), például azok, akiket a görögök pelazgoknak neveztek, uralmuknak a Deukalión és Pyrrha eljövetelét megelőző vízözön vetett véget, leszármazottaik pedig Deukalión törzseként avagy a hellénekként váltak ismertté. Végül itt vannak az úgynevezett történeti népek, akiknek egyre gyarapodó számához mi magunk is tartozunk. 


Ám az általunk pelazgnak nevezett faj képes volt hatásának jelentős részét átörökíteni a történelem palettájáról való eltűnésüket követő generációknak, sőt még a mi korunkban is felbukkannak egyedi kultúrájuk szimbólumainak, kultuszainak, mítoszainak, és egyéb nehezen értelmezhető rituális tevékenységeiknek nyomai. Mindhárom említett népben és a történelem előtti törzsi szerveződésekben közös vonás, hogy a szellemet következetesen az egyedi individuumhoz kötötték, mint ahogy mi egy bizonyos személy gondolkodási képességére utalunk. Most azonban egyelőre hagyjuk az öntudat fogalmát, hogy egy teljesen eltérő folyamatra fókuszálhassunk. 

Ennek szükségessége azonnal világossá válik, mikor megpróbáljuk meghatározni, mi különbözteti meg az embert az állattól, és számtalan megfigyelés nyomán egyértelműen kiderül, hogy az állat nélkülözi a szellemet (a szó általunk használt értelmében). Valójában az állati organizmus a legtisztábban nyilvánítja meg a természetben fellelhető test-lélek polaritást. „Polaritás” alatt a kauzális viszonyoktól való függetlenséget értek, mert sem a testi folyamatok nem okai a pszichikaiaknak, sem pedig a pszichikaiak a testieknek. Tulajdonképpen e hamis duális ok-okozati képlet szikláján futott megérdemelten zátonyra a karteziánus filozófia. Még kevesebb igazságmagva volt annak a későbbi, rövid életű elméletnek, mely először azt állította, hogy a pszichikai (amit természetesen összekevertek a szellemivel!) és a testi két teljesen különböző területhez tartoznak, másodszor pedig azt, hogy számos esetben magasabb erő nyilvánítja meg magát az emberi organizmusban, hogy létrejöhessen a pszichikai és a testi közötti kapcsolat. Valójában az a helyzet, hogy a test és a lélek közötti kapcsolat még szorosabb, mint valaha gondolták, mert semmi sem mehet végbe a testiség területén, melynek ne volna lelki vonzata, és ez fordítva is igaz. Más szavakkal kifejezve: test és lélek között poláris viszony áll fenn, amit legtömörebben így írhatunk le: a test a lélek fenomenális manifesztációja, miként a lélek az élő test értelme. Egy analógiával élve: a magyarázat megadja egy szó szótári jelentését, de a szó egy benső jelentés külsődleges vagy fenomenális megnyilvánulása.

Mikor ezen alapvetésünk érvényességének kauzális fundamentumán elmélkedünk, vagy egyszerűbben kifejezve, mikor kritikai ítélőerőnk segítségével keresünk választ e szubsztrátum valódi természetére, ne feledkezzünk meg az esszenciák általunk tett megkülönböztetéséről és definícióikról. A test érzéki érintkezésekben és az ezekre adott reakciókban mutatkozik meg, és e kétségtelen tényből következik, hogy a testet csak a leghaloványabb kapcsolat fűzi a távolság jelenségéhez. A lélek természete azonban a látomásban nyilvánul meg, mely által a lélek hordozója képes célszerű cselekvésre fókuszálni, s a késztetések kétségkívül mindig az érzések uralma alatt állnak. 

Íme, egy példa: a mecklenburgi gólyának nincs szüksége térképre ahhoz, hogy több ezer kilométerre lévő afrikai lakhelyére repüljön. Csak az ösztöneit követi, ahogy mondani szokták. S bár az ösztön szót mindenki használja, jóval több rejlik benne, mint sejtenénk. Mindennapi tevékenységeink során, mikor a világban cselekszünk és felfedezzük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ösztönünk a megismerés tudattalan módjában gyökerezik, mely abszolút bizonyossággal irányítja hordozóját, amiként, bizonyos mértékig, minden földi organizmust, és természetesen mi sem vagyunk kivételek. Az öntudatlan reakcióinkat távoli céllal összekötő kapocs alapja a lélek. 


Jótékonyan feledkezzünk meg azok gőgös előítéletéről, akik a lélek hordozóiként kivételes helyzetben érzik magukat. Az imént említettük, hogy nem jelentéktelen az állat természetéből adódó hátrány, különösen a kétségbevonhatatlan tény, hogy az állat benső élete csaknem teljesen ösztönerőkre korlátozódik, s evolúciós állapotának megfelelően meghatározott környezetéhez kötődik. De még az állati lélekben is jelen van a közelségérzet (fizikai kontaktus) és az előrelátás (látóérzék) képessége közötti alapvető együtthatás, mivel az állat bizonyos környezeti változásokra módosíthatja viselkedését és alkalmazkodhat, bár egyes organizmusok másokhoz képest sokkal alkalmazkodó- és életképesebbek.

Nem kétséges, hogy még a legjobb képességű állatok előrelátása is messze az emberi alatt marad, a legfontosabb különbség az állat és az „ősi ember” között pedig az, hogy csak utóbbi fogékony a tér és idő örökké változó látomásaira, s közömbös számára, hogy ezek késztetéseiből eredeztethetőek vagy sem. Az állattal éles ellentétben benső világa az előrelátó lélek fennhatósága alatt áll, és nem a testi kontaktusok (tapintás) közeliségre leszűkített területéhez tartozik. Az előrelátás képessége évezredeken át fejlődött ki, részleteit illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk. 

Ám egyszerre valami példátlan következett be: az emberi szubsztanciába belehasított a szellem, az embert és a világot a tér-idő birodalmán kívülről megszálló démoni erő villámcsapása. A szellem rohamos fejlődése nagy léptekkel haladt, és kíméletlenül felerősítette az ember célirányos akaratát, tudatos szándékorientáltságát, végül birtoklási vágyát. E baljós tendencia az élővilág kizsákmányolására irányuló pusztító tendenciává terebélyesedett. 

Ám a történelem hajnalán és számos azt követő generáción át a szellem teremtő szimbiózisban élt a lélekkel. Az idő haladtával a pólusok egyensúlya egyre inkább a szellem lélek feletti uralma felé billent, s a folyamat jelenleg is tart. A szellem minden civilizáltnak tartott népben elvágja a lélekhez fűződő kötelékét. Természetesen a grandiózus elméletek és technikai vívmányok jobbára beváltották hozzájuk fűzött reményeinket, de újabb fenyegetést is szültek. A modern ember tudatos hatalomvágya felülmúlja bármely elmúlt korét. Manapság minden nemzet egyre több uralomra tör, nélküle úgy érzi, léte veszélyben forog. Nem is annyira a várható, rettenetes háborúkra gondolok, hanem inkább a nyomasztó tényre, miszerint ez a hatalomvágy olyannyira megmérgezett minden életterületet, hogy magát az életet béklyózta meg. A nő mindig anya volt, az otthon fenntartója, de manapság oly nyomással nehezedik rá munkája elvárása, hogy az élet legmélyebb küldetésének feladásával fenyegeti, nevezetesen hogy az élet és a hagyomány őrzője és védelmezője legyen. 

E szörnyű folyamat egyik eredménye, hogy veszélyben forog az embert családjához kötő tradicionális kapcsolat, ám ugyancsak megmérgeződik a munkaadó és az alkalmazott közötti viszony, s az időként fegyverszünetekkel elnyugvó konfliktusok folyton kiújulnak. 

Az emberi szükségletek szolgálatába állított féktelen gépiesítés megszentségtelenítette a természetet. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt tizenöt évben hány vadon élő faj pusztult ki az ember tevékenysége következtében! Végezetül mondjuk ki, hogy e megszállott hatalommánia mögötti leghatalmasabb – és legpusztítóbb – tényező nem más, mint: a business.1 Míg filozófusaink szőrszálhasogató, lényegtelen megállapításokat eredményező élettelen dialektikus disputációkba feledkezve fecsegték el idejüket, az alatt a pénz bekebelezte a világot, s többé nem lehet kétséges, hogy a vitális erőt, nevezetesen a lelket, melynek trónját az arany bitorolja, elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti. 

Már évekkel ezelőtt meggyőződtem e fejtegetéseim igazáról, s azóta igyekszem eredményeimet rövid esszékben és kiterjedt értekezésekben kifejteni. Ám még a filozófiai princípiumokhoz való legszigorúbb ragaszkodás, mellyel a kendőzetlen igazságot olvasóim elé tártam, sem lesz elegendő az élő organizmust fenyegető veszedelmes képződmény megszűntetéséhez, mivel a szemeink előtt kibontakozó rettenetes dolgok csak az élő organizmus legmélyebb szubsztrátumát belülről felemésztő átalakulások külsődleges tükröződései. Pontosan ezen a szinten megy végbe ama több mint emberi erő pusztító működése, melynek célja nem más, mint maga a lélek megsemmisítése.

1Az eredeti német szövegben is az angol kifejezés szerepel.   

(Kozmikus gnózis. Ludwig Klages válogatott írásai, Varázsló Macska, Pécs, 2020, 59-65. old.)

2020. szeptember 15., kedd

Otto Braun – Egy naplóbejegyzés és levél

Napló, 1916. július 10. 

 Csodálatos, mit ki nem bír az ember! Boye halála nagyon szép volt. Egy szakasz meglepetésszerűen visszatért, s azonnal jött a parancs: a harmadik század vonuljon fel. Boye a szakaszhoz rohant, majd így kiáltott: 

– Előre! 

Ekkor lecsapott egy srapnel, a földön szétrobbant, s nem sokkal a szíve felett találatot kapott. Azon nyomban elnémult. 

Ma reggel alig ismert káplár érkezett és egy karton friss, gyönyörű rózsát hozott. „Lehettem volna Boye hadnagy úr barátja, és tegnap este megkapta volna a rózsákat. Talán sírjára tehetném őket”.


Néhányan annyira kimerültek, hogy csaknem összeesnek, másoknak egyszerűen végük, mint az egyik géppuska személyzete, amelyik röviddel egymás után három telitalálatot kapott. Sérültek nincsenek, de az emberek fáradtak, támolyognak, kiáltoznak stb. Az állás bizonyos részeit teljesen szétlőtték, egy beton és egy nyolcszoros fabunker még kitart, más nemigen maradt. Az oroszok betörtek itt, minden holttestekkel teli, a legtöbb már szénfekete és rettentően bűzlik a perzselő napfényben. Egy képet sohasem fogok elfeledni: tar kopasszá lőtt erdőben egy orosz, egy német, majd ismét egy orosz; valamennyiük arckifejezése ádáz haragról tanúskodik, különösen a németé, aki bal kezével ádázul szorongatja fegyverét, szíve felett pedig háromszögletű orosz bajonett ütött mély sebhelyet. 

 Julie V-hez, 1916. július 11. (A harctéren) 

Kibírtam már néhány dolgot itt és még ki is fogok bírni. Úgy vélem, tényleg elmondhatom magamról, hogy „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. Tegnap rezzenetlen arccal eltemettem jó barátomat, Boyét és sok más bátor vadászt; a veszteségeket még csak nem is ösztönző, izgalmas, nyílt harcban szenvedtük el, hanem kizárólag órákon át tartó, pusztító, bomlasztó tüzérségi tűzben. Megtanultam magam mögött hagyni a legkellemetlenebb helyzetet is. Ám én és mindannyiunk csupán azért vagyunk képesek erre, mert a haza az öröm, erő és szeretet kimeríthetetlen forrásaként áll mögöttünk… 


Az egész zászlóalj beásta magát a földbe, s ezekben a lyukakban zúdul ránk a tüzérségi tűz. Nem valami kényelmes, különösen akkor, amikor vihar esetén a lyuk megtelik, és azt sem tudod, hová légy. Valahogy mégis működik a dolog, és nem mindig csak én úszkálok itt, biztosíthatom, csüggedtek egész sora van velem. 

Szüleimnek, kérem, ne mutassa meg ezt a levelet. Írni fogok anyámnak is, és úgy teszek, mintha magának nem írtam volna.

(Otto Braun: Levelek és naplófeljegyzések az első világháborúból, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 84-86. o.)

2020. augusztus 4., kedd

Corneliu Zelea Codreanu – A Mihály Arkangyal Légió


A fenti helyzetre való tekintettel elhatároztam, hogy nem csatlakozom egyik táborhoz sem. Bele sem törődök, hanem saját felelősségemre, saját lelkiismeretem és meggyőződésem szerint kezdem el szervezni a fiatalságot, folytatom a harcot, nem kapitulálok.

E tépelődések és a válaszút órái közepette visszaemlékeztünk az ikonra, amely a Văcăreşti-i börtönben oltalmazónk volt.

Elhatároztuk, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat és a Szent Ikon védelme alatt folytatjuk a harcot, ezért a Szent Szpiridon templom oltáráról – ahol három évvel ezelőtt hagytuk – áthoztuk jászvásári hajlékunkba.

A Văcăreşti-i csoport azonnal csatlakozott az elképzeléshez. Néhány nap múlva, 1927. június 24-én, pénteken, este tíz órakor, Jászvásáron, a Florilor utca 20. szám alatti szobámban egybehívtam a Văcăreşti-ieket és azt a néhány egyetemistát, akik kitartottak mellettünk.

Néhány perccel korábban egy jegyzetfüzetbe – 1. számmal jelölve – a következő napi parancsot írtam:

„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napján), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a „MIHÁLY ARKANGYAL LÉGIÓ”. Csak az lépjen e sorok közé, akinek határtalan hite van. Akinek kétségei vannak, maradjon kívül. Az Ikonőrség vezetőnek Radu Mironovici-ot nevezem ki.”
Corneliu Z. Codreanu


Ez az első gyűlés egy percig tartott, vagyis addig, amíg felolvastam a fenti parancsot; ezt követően a jelenlévők visszavonultak gondolkozni, hogy vajon eléggé határozottak, és éreznek-e magukban elég lelkierőt ahhoz, hogy belépjenek egy ilyen szervezetbe, ahol egyetlen program sincs, mert az egyetlen program olyan élet, amit én és börtönt megjárt bajtársaim is harcban töltöttünk el. Még a „Văcăreşti”-i csoport részére is hagytam időt a gondolkozásra és önvizsgálatra, hogy eldöntsék, maradtak-e kétségeik vagy fenntartásaik, ha ugyanis megteszik e lépést, akkor ingadozás nélkül, egész életen át ezen az úton kell haladniuk.

Belső lelkiállapotunk, amelyből a Légió megszületett, a következő volt: nem érdekelt bennünket, hogy győzünk, vereséget szenvedünk vagy épp meghalunk. A mi célunk más volt: egységben előrehaladni. Egységben együtt haladni Isten és a román nemzet igazsága által vezérelve, bármilyen sors legyen is osztályrészünk, vereség vagy halál, áldott lesz az, nemzetünk számára pedig gyümölcsöző. Léteznek vereségek és halálok, amelyek életre ébresztenek egy nemzetet, mint ahogy léteznek olyan győzelmek is, amelyek álomba ringatnak, ahogy azt Iorga professzor mondta egyszer.

***

Ugyanazon az éjszakán, ugyanabba a jegyzetfüzetbe írtunk egy levelet Cuza professzor, egy másikat pedig Şumuleanu professzor részére. Másnap délelőtt 10 órakor mindannyian összegyűltünk, mi, „Văcăreşti”-iek, és otthonában, a Corescu utca 3-ban felkerestük Cuza professzort.

Annyi év küzdelem és kemény próbálkozás után most azért mentünk, hogy elbúcsúzzunk Cuza professzortól, és megkérjük, oldjon fel minket a letett eskü alól.

Cuza professzor ugyanabban a szobában fogadott, amelyikben 28 évvel ezelőtt keresztelőmet tartották.

Ő az íróasztal egyik oldalán állt, mi pedig a másikon, amikor felolvastuk neki az alábbi levelet:

„Professzor Úr!
Utoljára jöttünk most el Önhöz, hogy elbúcsúzzunk, és arra kérjük, oldozzon fel valamennyi általunk letett eskü alól.

Azon az úton, amelyen most Ön jár, mi már nem tudjuk követni, mert nem hiszünk benne. Hit nélkül pedig nem mehetünk rajta, mivel minden lendületünket a hit adta ehhez a harchoz.

Arra kérjük Önt, oldozzon fel minket esküink alól, mivel ezentúl egyedül fogjuk folytatni a harcot, aszerint, ahogy eszünk és szívünk vezérel”.

Ezután Cuza professzor a következőképp szólt hozzánk:

– Drága gyermekeim, feloldozlak titeket esküitek alól, és azt tanácsolom nektek, hogy – mostantól egyedül járva az élet útját – ne kövessetek el hibákat. Mert – különösen a politikában – a hibákért drágán meg kell fizetni. Nézzétek például Petre Carp politikai hibáit, amelyek végzetesnek bizonyultak számára. Én részemről minden jót kívánok nektek az életben.

Ezután megszorította kezünket és elváltunk.

*

Úgy gondoltuk, az a helyes, ha így járunk el, mert ez a becsület útja, amelynek bejárására a harcosi név kötelez.


Innen átmentünk Şumuleanu professzorhoz a Săulescu utcába, és felolvastuk neki a másik, hasonló tartalmú levelet, amelyben közöltük a „törvényesekkel”, hogy őket sem tudjuk követni, mert mostantól a magunk útját kívánjuk egyengetni.

***

Amikor elváltunk tőle, legbelül azt éreztük, mennyire egyedül vagyunk ebben a világban. Most olyan magányosak voltunk, akár egy sivatagban, és az életben majd saját erőnkből kell utat vágni magunknak.

Még szorosabban az ikon köré húzódtunk. És ahogy egyre több nehézség ostromol minket, a világ részéről még súlyosabb csapások zúdulnak ránk, annál inkább Szent Mihály Arkangyal pajzsa és kardjának árnyéka alatt állunk majd. Számunkra már nem egy ikon arcképe volt csupán, hanem elevenen éreztük Őt. Éjjel-nappal felváltva őrséget álltunk az ikon előtt, égő mécsessel.

(Legionáriusoknak, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 233-235. o.)

2020. július 6., hétfő

Francis Parker Yockey – A két háború közötti időszak első szakasza, 1919-1930


Valamiképp minden háború a politikával áll összefüggésben, s a politika célja a hatalom birtoklása. Ha egy állam kevesebb hatalommal kerül ki a háborúból, mint amennyivel előtte rendelkezett, akkor elvesztette azt. Nem számít, kinek a csapatai tértek vissza a harcmezőről, s kinek fekszenek ott holtan, a katonai győzelem vagy valódi politikai győzelmet von maga után, vagy semmilyet. A katonai összecsapásokon kívüli események a puszta katonai győzelmet valódi politikai vereséggé alakíthatják át. 

Így történhetett, hogy az első világháború fő vesztesei Anglia és Németország voltak, a fő győztes pedig Japán, noha katonai győzelmet nem is aratott, egyszerűen azért, mert tevékenyen részt sem vett a konfliktusban. Közvetlenül forradalmi átalakulását követően Oroszország olyan helyzetben találta magát, melyben hatalma roppantul megnövekedett, mivel Németország és Ausztria-Magyarország megszűntek európai nagyhatalmak lenni. Amerika politikai győztes volt, ám hiányzott politikai tapasztalata és vezetőrétege, ezért egyáltalán nem tudta megőrizni új hatalmi helyzetét, tehát legtöbb nyereségét fel kellett adnia. 

Németország veszteségei nyilvánvalók: területének húsz százaléka, külföldi kölcsönei és gyarmatbirodalma, ásványkincsei és forgótőkéje legnagyobb része és presztízse mind elveszett – a versailles-i békediktátum mindezt elrabolta tőle. 

Ám Angliának még nagyobb veszteségekbe kellett belenyugodnia. A nyugati féltekén teljesen elvesztette befolyását Amerika javára, s csaknem ugyanilyen teljesen korábbi uralmát a tengerek felett. Oroszország megszerezte pozícióját Közép-Ázsiában, Japán és Amerika pedig a Csendes-óceánon, míg a színes világforradalom lerombolta nemzetközi elismertségét. A háború aláaknázta a Brit Birodalmat, különösen Nagy-Britannia India feletti uralmát. A Gandhihoz hasonló forradalmárok vezetésével India alávetett lakossága kezdte saját kezébe venni a dolgokat. A fehér urak rádöbbentek, hogy szavuknak nincs többé hatalma. Minden percben tárgyalni kényszerültek a tevékeny, magára talált helyi népességgel, személyes és hivatali ügyekben is meg kellett tanulniuk roppant nagy óvatossággal eljárni. Ilyen dolgok mentek végbe Európa többi gyarmati hatalmának alávetett népei körében is. A színes világban mindenütt hatalmat és presztízst vesztett a fehér európai. Így nem csupán a két vezető állam, Anglia és Németország vesztette el a háborút, hanem az egész nyugati kultúra is, noha ez az organizmus in toto katonailag nem is vett részt benne. A semleges Hollandia például így lett a háború politikai vesztese, ismét csak bizonyítva, hogy a politikai vereség nem függ a háborús vereségtől. 


Franciaország esetében a politikai és katonai győzelem egybeesett. A háború előtt Franciaország volt a leggyengébb a nagyhatalmak körében; 1920-ra Európa ura lett. Valóban úgy érezte, ismét eljátszhatja Napóleon szerepét, vis-á-vis szembeszállhat Angliával és a kontinentális Európa feletti mulandó politikai hegemóniája során a Franciaország és Anglia közötti diplomáciai küzdelem volt a legdinamikusabb a világon. 

Franciaország ideiglenes dominanciája a két háború közötti időszakban jól szemlélteti a hatalom természetét. Végeredményben a hatalom belső minőségektől függ. Flották, fegyverek, katonák tömegei nem biztosítanak szabad utat felé. Az ilyenek csupán a hatalom velejárói, birtoklásuk nem jelenti forrását. A politikai világon belül a hatalom folytonos mozgásban van. Léteznek erős, ám sekély áramlatai, melyek ideiglenesen hathatnak a mélyebb, igazabb, jobban érvényesülő áramlatokkal szemben. Franciaország katonai, ipari és természeti erőforrásai vonatkozásában minden szempontból teljes biztonságban volt Európában a közeljövőre nézve. 1923-ban, nem törődve Anglia tiltakozásával, katonai megszállás alá vonta Németország egy részét. Ekkoriban két német gondolkozó vitázott az európai helyzetről. Amikor egyikük kifejezte véleményét, miszerint Németország egy évtizeden belül ismét az európai politika súlypontjává lesz, a másik, a „realista” durván megszakította párbeszédüket. Hermann Keyserling elég „realista” volt ahhoz, hogy felismerje a „valóságot” – akármelyik bankárgyakornok képes erre –, ám Spengler az európai hatalom forrására, a nyugati civilizáció sorsára gondolt. 

Az 1930-as évek során az Európa feletti francia uralom hajnali ködként foszlott szét. Nem volt ekkoriban nagy krízis, korszakos háború. Az 1933-as európai forradalom puszta ténye harc, az ellenségeskedés minden jele nélkül szűntette meg Franciaország hegemóniáját. Pozícióját egyedül anyagi tényezőknek, a hatalmi apparátus puszta irányításának köszönhette. Az uralmat birtokló rezsim belső minőségei nem voltak elégségesek annak igazolásához és megtartásához. Nem rendelkezett világ-hipotézissel, ideával, etikával. Dinamizmusa az uralom iránti nyers vágyon alapult, teljesen hiányzott belőle a személyfeletti küldetés érzése, egy világnézet, egy európai jövőkép. Amikor szembeszegült az 1933-as európai forradalommal, hatalma egyszerűen semmivé lett. A szuronyok senkinek sem nyújtanak jó lelkiismeretet, ahogy nem adják meg az uralkodás benső igazolását sem. A vazallusok meghátráltak, s hirtelen Franciaország találta magát vazallusi helyzetben Angliával szemben. Urának és mesterének megválasztása volt az utolsó hivatalos tett, ami Franciaország, mint nemzet politikai létezéséről tanúskodott. 


A nemzet idea, nem emberek tömege, nem is forma, melybe e tömeg önthető. E forma az idea kifejeződése, mellyel szemben az idea elsőleges. Az idea előtt nincs nemzet; amikor az idea beteljesíti önmagát, a nemzet örökre eltűnik. Nem számít, hogy szokások, formák, nomenklatúrák, diplomácia és a hatalom anyagi eszközei fennmaradnak, hogy meggyőzzék a múltba révedő romantikusokat a nemzet fennállásáról. A Szent Római Birodalom formaként 1806-ig létezett, ám politikai tényezőként megszűnt a Hohenstaufok hatalmának elmúlásával az 1176-os legnanói csatát követően. Mindazonáltal a politikában a tények, nem az állítások, nevek vagy jogi fikciók normatívak. Vallásos korokban, a hit időszakában talán ismét olyan szavakat használnak majd a politika birodalmában, melyek már rég nem tényekre vonatkoznak. Ám korunkban, az abszolút politika korában az értelmesebbek számára a politikai fikciók elvesztették vonzerejüket, miként hatékonyságukat is. 

Egy nemzet halála megfontolás tárgya, olyan esemény, melynek ki kell fejeződnie, idejét pedig meglehetős pontossággal előre lehet látni, hosszú távú politika alapjává lehet tenni. Egy nemzet haldoklása mutatkozik meg, amikor nem hisz többé küldetésében és fensőbbségében. Gyűlölni kezd minden újat és előre ösztönzőt. Körülnéz és minden irányba védelmi előkészületeket tesz. Többé nem törekszik gyarapodásra, hanem megelégszik hatalmi pozíciója fenntartásával. A hatalom megőrzéséhez azonban szüntelenül növelnünk kell azt. A nemzeteknek nem szükséges nagy katonai vereségben viharos halált halniuk. Rendszerint elég békésen múlnak ki, egyre mélyebbre süllyedve steril konzervativizmusukban, egyre inkább megriadva nagy döntések meghozatalától.

(The Enemy of Europe, Liberty Bell Publications, York, 1981-2003, 4-7. old.)

2020. június 14., vasárnap

Julius Evola – Az abszolút individuum teóriája (előszó)


Jelen mű új kiadása némi magyarázatra szorul, meg kell határoznunk ugyanis értelmét, jelentőségét és célját, mind azokat az olvasókat figyelembe véve, akiknek tulajdonképpen ajánlott, mind azokat, akik inkább további, időközben megjelent könyveinket kísérték figyelemmel, melyek módszerük és tárgyuk viszonylatában is egészen mások.

Ezek az újabb művek lényegében egy racionalitás feletti renddel foglalkoznak, melyhez a megfelelő szervet nem a fogalom, hanem a szimbólum és a mítosz alkotja, szoros kapcsolatban azzal, ami vagy a sajátos értelemben vett hagyományból, vagy – szubjektíve – a saját lét [essere] megfelelő átalakításából származik. Mindez nem filozófia, hanem inkább a valóság és a lényeg olyan megragadása, mely abszolút független a spekuláció valamennyi formájától, s általánosságban a reflexió/gondolkozás [riflessione] rendszerétől.

A jelen kötet ehelyett a szó modern értelmében vett tisztán filozófiai munka kíván lenni; éppen ezért lényegében a diszkurzív gondolkozás módszerei mentén bontakozik ki. Azonban kapcsolat áll fenn tárgya és a szellem világa között, melynek többi művünket szenteltük, egyfajta bevezetés, propedeutika fogalmának megfelelően. Azok számára fölösleges, akik a tradicionális és metafizikai tudás speciális képzettségében és hajlamában részesültek, inkább azok számára képes megőrizni jelentőségét, akik a modern filozófiai gondolkozást annak egy különleges szakaszában figyelemmel kísérték, problémáira pedig nem csupán a dialektikus gyakorlat fogalmai, hanem egy mély szükséglet reflexiója mentén tekintenek, s elég bátrak ahhoz, hogy levonják ennek valamennyi következményét.    

Az idealizmus az a filozófia, amire utalunk, abban a speciális értelemben, amit egy immanens rendszer terminusaként a tudás problémájának posztkantiánus kritikai kibontakozásából vezettünk le. Fenntartjuk, hogy a különbség az idealizmus és más gondolati irányzatok között nem minőségi, hanem mennyiségi, hogy megfeleljen az ellentétnek a kritikai tudatosság egy bizonyos foka, és más, ennél jóval alacsonyabb rendűek között; hogy akár akarja, akár nem, minden filozófia idealizmus,1 így amikor önmagát nem-idealizmusként határozza meg, akkor sem más, mint nem teljesen tudatos idealizmus. Ily módon az idealizmust nem a filozófiatörténet egy sajátos momentuma képviselőjének vélik, hanem voltaképpen annak konklúziójának.



Az idealizmus eme igénye/követelése [pretesa] úgy is igazolható, ha a kritikai-gnoszeológiai gondolkozás formális nézőpontját végső instanciának tesszük meg. Jelen műben pedig döntő formában fogjuk összegyűjteni az ehhez kapcsolódó leglényegesebb dialektikus érveket. Mindazonáltal az idealizmus nem a megérkezés, hanem épp ellenkezőleg, az elindulás pontjaként, nem mint megoldás, hanem mint probléma jelenik meg számunkra. S még szembe kell néznünk azzal a követelménnyel is, hogy végső soron az idealizmust elgondolni annak meghatározását jelenti, hogy mit találunk szükségszerűnek eredeti impulzusa abszolút feltevésekor. Az idealizmus lényegében alapvető kategóriának tűnik számunkra, amit meg kell értenünk és ki kell bontakoztatnunk annak végiggondolásán keresztül, ami benne nem teljes és kétes. Ám ezzel krízisponthoz érkezünk. Lachelier így fogalmazott: „a filozófia […] az a reflexió, amely felismerte saját elégtelenségét és a benső abszolút eloldódó tettének szükségszerűségét”. Ez elengedhetetlen módon tartozik hozzá a filozófiához mint idealizmushoz. Különféle utakon fogunk elérkezni ahhoz, hogy posztuláljunk egy átmenetet a diszkurzív gondolkozáson és filozófián túl, olyan feltételként, melynek legsúlyosabb problémái a koherens és hajlíthatatlan immanencia doktrínájából fakadva egyértelmű megoldást nyernek. S ezáltal látni fogjuk, hogy a lehetséges átjáró e szellemi és általában véve racionalitás feletti, metafizikai világba többé nem kapcsolódik az intellektuális spekulációkhoz, melyekkel legtöbb egyéb munkánkban foglalkoztunk, hanem önmaga által áll elő. Azt mondjuk, „lehetséges” átjáró, mivel beteljesíteni vagy sem, teljesen meghatározatlan dolog; az egyén képzettségétől és elhivatottságától függ. Az sincs kimondva, hogy mindenki sikerrel jár, aki akarja. Épp ellenkezőleg – csupán mellékesen megemlítve, mivel itt nincs helye az ehhez hasonló megfontolásoknak – absztrakt kritikai gondolkozásként a filozófia szokása, hogy egyfelől előnyös feltétel lehet a tisztázáshoz és eligazításhoz, másfelől ha negatív faktort képezhet akörül, amihez gyakorlati módon kellene alkalmazkodnia, nevezetesen a magasabb rendű/felettes [sovraordinato] tartományához.

Szándékunk ezért e művel az volt, hogy megtegyük a nyugati spekuláció eme utolsó lépését, hogy az elérje a pontot, amin túl – Kierkegaard szavaival élve – egy „minőségi ugrás” nélkül nem juthat el. S előrehaladás nélkül a filozófia területén nincs semmi egyéb, mint egy lépés jelzése, szőrszálhasogatás és visszaesés, mint a feszültség elernyedése, a belső bátorság elhalványulása, kompromisszumos vagy immár meghaladott pozíció elfoglalása. S végeredményben ez az, ami megmutatja számunkra a legújabb spekuláció egészét, mely a klasszikus idealizmust követően vagy a mellett bontakozott ki: fura, hamis formák, kijárat nélküli specializálódásba korlátozás, nagy szintézisekre való képtelenség, félénk analízisekre való reflektálás a „tudomány” ürügyével vagy az irányvesztettség kifejeződései egy belső krízisnek köszönhetően. Napjaink filozófiája az alkony jegyeit mutatja, mintegy azt sugallva, hogy az általában vett filozófiai spekuláció korszaka (egy olyan kor, amely annak ellenére, amit a civilizáció általános történelmében feltételeznek, csupán az adott cikluson belül vette kezdetét) mostanra kifulladt, s a világra adott emberi reakciók más formájának adja át a helyét, melyek vagy felette vagy alatta állnak, ám minden esetben főként gyakorlati karakterrel bírnak. 

Visszatérve specifikus tárgyunkhoz, érdemes rámutatnunk, hogy az idealizmus fentebb említett integrációja milyen irányban fog végbemenni. S mindenekelőtt az alapelvet kell fontolóra vennünk.

E rendszerteremtő vagy akár egyszerűen kritikai filozófiai elgondolás valami személytelen, csaknem automatikusan egy saját szükségszerűségből s vis logicából kibontakozva – olyasféle nézet ez, mely immár elavultnak tekinthető; meghaladja egy olyan gondolkozás mítosza, aminek egyáltalán nincsenek „előfeltételezései”, az „objektivitás” afféle eszméje, mely nem valósítható meg még a tiszta logika és tiszta matematika rendjén belül sem. Már Fichte is rámutatott, hogy attól függően hozunk létre egy bizonyos filozófiát, nem pedig egy másikat, amilyenek vagyunk. Általánosságban a racionális indítéka és principium individuationisa nem önmagában rejlik, hanem a létezés [essere] mélyebb rétegéből támadó impulzusban. Jelen mű különböző megfontolásokat foglal magában, melyek tisztázzák e nézetet, ami továbbá – mondhatni – kísérletileg is igazolható, a végső kritérium és kimondhatatlan, levezethetetlen előfeltételek által, melyeken a spekuláció történetének különféle rendszerei alapulnak.2 Így végső soron minden filozófia mindig szimbólum, olyan tendencia expresszív jele, mely megelőzi azt és önmagában visszavezethetetlen a racionális uralomhoz: legtöbbször az irracionálishoz (mely esetben egyszerűen a filozófia pszichológiájává lesz), máskor pedig a racionális felettihez tartozik.3 Így alapvető megkülönböztetést tehetünk a filozófiák, vagy pontosabban a filozófusok tekintetében: van, akit egyszerűen csak „cselekvésre késztetnek” az efféle impulzusok, olyannyira, hogy csaknem fel sem ismeri ezt, s a gondolkozás vagy a világ ennek megfelelő rendszerét alakítja ki; mások közvetlenül és tudatosan feltételezik az eredendő vist, amely azután a koherencia nagyobb jellegét, s mindenekelőtt egy különleges aktív tónust kölcsönöz a filozófiának, mely a sajátjává válik, s melyen keresztül a racionális szervet a szükségszerűség maximumával szándékozik informálni.

Ez vonatkozik minden rendszerre, köztük az idealizmusra is. Így ha feltesszük magunknak a kérdést, milyen impulzus vagy akarat és miféle értelem [senso] található e gondolatmenet alapjánál, a válasz meglehetősen egyszerű: ebben az egyén követelése fejeződik ki egy abszolút önmegerősítés [autoaffermazione] felé, önmagában és az egész világ területén, melyben önmagát életben/élőként találja. Egy ilyen koncepció legmélyebb ratio essendije a létre [essere] és végeredményben az uralomra vonatkozó akarat. Ezt már elég nyíltan kifejezésre juttatta a tény, hogy az abszolút bizonyosság követelménye, amennyiben immanens, eloldott minden külsőleges kritériumtól és minden azzal összefüggő bizalomtól, hogy a világ egy transzcendens rendszere, Descartes óta, minden további kibontakozás középpontja és mozgatórugója – az ismeretelmélet problémája modern kritikai formájában (ami maga a par excellence probléma) csupán ennek egyik következménye. Minden „másik” negációjában, mint a lehetőség és a tudás logikai vizsgálatának eredményében, ugyanakkor mint az abszolút bizonyosság rendszeréhez szükséges állapothoz, az ideák világában tükröződve a léthez, az értékhez, és az uralomhoz, valamint az embert felébresztőhöz vezető alapvető impulzus jelenségét birtokoljuk. Ezért nem csupán egyetlen szempontból egy Nietzsche, egy Weininger, egy Michelstaedter adott értelmet egy Descartesnak, egy Berkeleynek, egy Kantnak és egy Fichtének.

Azoknak, akik ily módon felismerik a preracionális gyökeret, ami az idealizmus alapja, s aktívan alkalmazzák, el kell viszont jutniuk egy különös meglátáshoz: az idealizmus a maga történeti kibontakozásában, egészen addig, amit általában abszolút idealizmusnak neveznek, csaknem az eredeti impulzus megfordításához vezet, megfordításhoz, ami csupán tettetett álarcok/színlelések [maschera] komplexuma, s ez teszi elviselhetővé. Valójában egyfelől vannak olyan elgondolások, melyek egy egyre szigorúbbá váló teoretikus immanentalizmusról informálnak, egészen az olyanok nézeteiig, mint Weber és Gentile, mik filozófiának igen gyengék, ám tünetként érdekesek; másfelől, ezzel összhangban, tanúi lehetünk a kifejtett elemek, mint a tapasztalat és a bizonyosság feltételei, progresszív elidegenedésének a középponttól és az egyén élő valóságától. Igazából ezek a feltételek nem a valódi alanyhoz, miszerint én vagyok, az Énhez mint személyiséghez kapcsolódnak, hanem a tisztán logikai alanyhoz – Kant „általános gondolkodásához”, Fichte „abszolút Énjéhez”, Hegel „ideájához”, Weber „tudásához” és Gentile „tiszta tettéhez” – ahhoz az alanyhoz, melyhez végül olyan jellemzőket társítottak, amik de facto negációjává lettek annak, ami az individuumban a leginkább individuális. Általánosságban a „más” – a külső valóság vagy a nem-Én – nincs megoldva a szóban forgó filozófia által, amennyiben az Ént maradéktalanul nem azonosítjuk az Ideával, az absztrakt megismerő alannyal. Nem fogadva el az ilyen azonosítást, azt mesterkéltnek és szánalmasnak tartva, azt jelenti, hogy felismerjük az idealizmus befejezetlenségét, hogy felfedezzük annak elégtelenségét, amit képvisel, tekintettel a követelményre vagy akaratra, ami létrehozta, és aminek jelentőségét köszönheti.

A konkrét egyén, amennyiben értelem és tudás, úgyszintén – és kiemelten – szabadság és akarat. Milyen mértékben és miféle feltételek mellett lehetséges fenntartani az idealizmus pozícióját, nem téve félre az individuum élő totalitását, vagyis éppenséggel szorosan ragaszkodva hozzá? Ez egy megoldandó probléma. Túl kell itt jutnunk a követelményen, amely az idealizmust megteremtette, hogy képesek legyünk befektetni azokra a területekre is, melyek rajta kívül esnek, mégpedig az absztrakt értelemben vett logikai és a gnoszeológiai rendbe. Az Énnek nem csupán ideaként és tudásként, hanem akaratként, potenciaként és szabadságként is teljes összhangban kell állnia önmagával és önmagáért, nem tisztán jog, hanem tény szerint is, integrálisan belátott tapasztalatai rendszerével: még az ön-elégségesség idealisztikus motívuma eme feltételezésének, és a „más” redukciójának is képesnek kellene lennie megerősíteni azt, ami az immár elért pozíciót fenntarthatja. Ez az immanencia filozófiájának eljutását jelenti az absztrakt transzcendentális Én elméletétől az abszolút individuum felé vezető úthoz.

Különösen három olyan pont van, melyekbe megpróbáljuk itt integrálni az idealizmust:

a) Az abszolút szabadság elgondolásának meghatározása, azzal kapcsolatban, ami elsőlegesen szellemnek, az Énnek van tekintve. Ez egy alapvető pont. Az individuum-létet a szükségszerűséget meghaladó szabadság jelöli, legyen akár ez annak kihívása, kibomlása, felemelkedése vagy igazolása az érték szintjén, összekapcsolódva e jelleg növekvő és pontos öntudatával. Ez azonban kétségtelen inkompatibilitásba helyeződik, összevetve az absztrakt idealizmus különböző formáiban fellelhető, ismétlődő motívummal, olyannyira, hogy gyakran annak szerveként van alkalmazva, vagyis a szabadság és a szükségszerűség közötti promiszkuitásként (a posztkantiánus romantikus iskola freie Notwendigkeitja4 és az olasz újhegelianizmus „konkrét szabadsága”).

b) A kapcsolat a kritikai és a posztulatív eljárás között. Az immanencia elmélete problémáinak kritikai átgondolása gyakran vezet olyan pontokhoz, melyek önmagukban meghatározatlanok: ez az Én adott helyzete, amely ilyen esetekben inkább egy, nem pedig egy másik irányt határoz meg, s ezért a spekulatív folyamat bizonyos kibontakozásainak princípiumát és lehetőségét alapozza meg. Ez azután eminens formában igazolva lesz annál a kritikai pontnál, melyet „megfosztottság” [privazione] elméletünk képvisel a realizmus kritikájával kapcsolatban: itt birtokba vesszük a tett már említésre került posztulációját és egy új sorozat princípiumát, mely az általánosságban vett spekuláció uralmából ered.

c) A végső idealizmus konklúziójaként azt látjuk, hogy az Idea nem uralja az integráns tapasztalatot, feltéve, hogy az abszolút meghatározatlanná lesz, a weberi „tudás”, a gentile-i „tiszta tett” vagy a bergsoni „(idő)tartam” egyetemes ürességévé válik – valami tisztán formálissá, mely egyként képes mindenféle dolgot visszahódítani. Ezen a meghatározatlanságon úrrá kell lenni. Az immanens princípiumnak számot kell tudnia adni a tapasztalat alapvető lehetőségeiről a jelentések és értékek komplex rendszerében. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy „a kategóriák doktrínájához” és a „természet filozófiáihoz” szükséges követelményt a transzcendentális posztkantiánus spekulációban vissza kell nyerni és megfelelően kibontakoztatni. Innen a Fenomenologia dell’Individuo assoluto lesz az, melyben követni fogjuk az e kötetbe foglalt általános teóriát. Azonban látni fogjuk, hogy ez a kibontakozás csupán a megadott irány alapján lehetséges és igazolható a már említett deduktív rendszerek kriticizmusával szemben, kapcsolódva az abszolút állapotok köréhez és ugyanakkor előfeltételezve az akarat adott determinációját.

A transzcendentális idealizmus integrációja e nézetek szerint kimeríti azt a feladatot, melyet kitűztünk magunk elé a filozófia terén.5 Bízunk benne, hogy lesz elegendő intellektuális radikalizmus ennek eléréséhez, vagyis az utolsó lépés megtételéhez a nyugati spekuláció legjelentőségteljesebb áramlatának közepette, eljutva a pontig, ahol biztosan törésnek és egy eltávozásnak/átmenetnek [trapasso] kell bekövetkeznie. Mindez egy magasabb rendre vonatkozik, többé nem a φιλοσοφία-ra, hanem a σοφία-ra, valamint a benső és lényegi értelemben vett tettre, s lehetőségeinkhez mérten különböző módokon, alapelvek és alkalmazásaik szerint – egészen a történelem és a civilizáció meghatározott metafizikájának alapelveit és alkalmazásait tekintve –ezeket más műveinkben körvonalazzuk.



1Hegel: Wissenschaft der Logik, II. kötet, I. fejezet, 163. o. (Magyar nyelven: A logika tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957, fordította: Szemere Samu.] Uő: Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften 55 § (Magyar nyelven: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1950-1968, ford.: Szemere Samu.)   
2Ebből a szempontból figyelemreméltó mű N. Abbagnano A gondolkozás irracionális forrásai (Nápoly, 1923) és A. Grünbaum Uralom és szeretet mint a filozófiai világnézetet alapmotívumai (Bonn, 1925) című munkája. Részleges hozzájárulások elszórva Nietzschénél is megtalálhatók.
3A racionalitás feletti gyökerek esete különösen akkor fordul elő, mikor a rendszert egy „tradicionális” civilizációs ciklus légkörében határozzák meg, s azután nyíltan dogmatikus előfeltételeket tár fel.
4Szabad szükségszerűség. (A ford.)
5Ehhez bevezetésként Saggi sull’idealismo magico (Atanòr, Todi-Róma, 1925) című munkánkat kell tekintenünk. (Magyar nyelven: Tanulmányok a mágikus idealizmusról, Persica, Budapest, 2017, fordította: Molnár András és Pete László.)

(Teoria dell'Individuo Assoluto, Edizioni Mediterranee, Roma, 1998, 19-24. old.)

2020. május 12., kedd

Jean Sulzberger – Néhány megjegyzés az arab kalligráfiáról


„Az írás a szellem geometriája, és a test szervei segítségével jeleníti meg magát”, írta Platón. 

Az arab kalligráfusok azt mondták, „az írás esszenciája a szellemben rejlik, noha a végtagok által mutatkozik meg”. 

Az arab kalligráfia harmóniája jellegzetes szabályok révén érhető tetten, ezért tudás és jelenlét, valamint fegyelmezett kéz szükséges hozzá. A kalligráfia szellemi gyakorlat. A kalligráfusok tanítása szerint írásunk akkor jó, ha bensőleg szabadok vagyunk. Tanítványaiknak böjtön és hosszú képzésen kell keresztülmenniük, hogy megtisztítsák magukat írás előtt. Szerintük „az írás tisztasága a lélek tisztasága”.


Alit, a negyedik kalifát és Mohammed egyéb követőit Sahib al-sayf wa al-qalamként (kard és toll mestereiként) ismerték. „Isten elsőként a qalamot (tollat) teremtette”, mondja Mohammed. 

A kalligráfus művészetében minden jelentős a qalammal veszi kezdetét. A számos különböző nyesett nádtoll épp olyan fontos szerepet játszik a kalligráfiában, mint a hangok a dalokban. Miután az éles kés kihegyezi a qalamot, hegyét hosszában két részre hasítják, „hogy papírra helyezésekor rezegjen és csengést halljunk”. Amikor felemeljük íráshoz a tollat, hüvelykujjhoz közelebb eső részét unsīnak, vagyis embernek, a másik oldalt pedig wahsīnak, vadnak nevezik. 

A betűk – összesen huszonnyolc van belőlük az arab ábécében – emberi lények és állatok különböző jellegzetességei. Mindegyikről azt állítják, van feje, szeme, orra, karja, lába, ormánya vagy farka. Függőlegesek, egyenesek, hajlottak, állók, ülők, szépek, csúnyák, kövérek, magasak vagy alacsonyak. Például a folyóírásokban az első betűt, az alifot felálló és lábfejére néző emberhez hasonlítják, aki mintha imádsághoz készülődne. 

A tanítványok elsajátítják a qalam készítését, miként kell jó eszközt csinálni, hogyan hozzanak létre egyszerűen tintát, miféle papírt használjanak, milyen színek segítségével írjanak arannyal, hogy készítsenek pasztát, miként fényesítsék a papírt, hogy ne legyenek gyűrődések rajta, hogyan nyessék a qalamot és metsszék be élét. Tanulmányozniuk kell a betűket, látni „erősségeiket és gyengeségeiket”, figyelni „fel- ás alászállásukat”, fel kell készülniük másolás előtt, hogy minden figyelmüket neki szentelhessék. El kell kerülniük a hibákat, mert „hibák révén senki sem válik valakivé”.

Ó, még egy betűt sem írtál,
Hogy is adhatna neked mester tanítást?
Jó írás oktatása
Nem adható távollétedben.
Ha az elemek rejtve előled, s te sem vagy jelen,
Kifogásod értelmetlen.
Tudd meg, az írás elmélete titkos,
Erőfeszítés nélkül senki meg nem ismerheti.
Míg tanárod nem szól hozzád
Nem fogsz könnyedén írni.
Némi tudás megszerzése
Írás és szóbeli tanítás révén lehet,
Ám tudd, utóbbi fontosabb
Általa válnak könnyűvé a nehézségek.
 - Tizenegyedik századi perzsa kéziratból

Arab források szerint az első ember, aki arabul írt és tollat használt, Ádám volt, őutána pedig Seth. Mások azt állítják, Ábrahám vagy Énok találta fel az írást. A Korán kinyilatkoztatását követően az arab írás vált a reveláció hordozójává a muszlim világban. „Az iszlám világában a legnemesebb képzőművészet a kalligráfia, s a Korán írása par excellence szent alkotás”, írta Titus Burckhardt. „Többé-kevésbé a keresztény művészet ikonjával analóg szerepet tölt be, mivel az Isteni Szó látható testét képviseli”.1

Isten prófétáin keresztül azt mondta, „Legyen”! (kun). E parancsot s minden belőle származót a Koránban először jazmmal, a legkorábbi arab írással, a híres kufikus írás elődjével írták. A kufikus írást a tízedik században hat nagyobb stílus, a thuluth, a naskh, a muhaqqaq, a rayhānī, a tawqī’ és a riqā’ követte. A stílusokat mesterekről és iskolákról nevezték el. A kufikus az iráni Kufa városról kapta nevét, ahol Ali kalifátusa alatt iskola működött. A kufikus írás egy hatoda körkörös, a többi egyenes. Vízszintes és függőleges vonalai négyzeteknek és téglalapoknak tűnnek, s általában olyan geometriai pontossággal rajzolják, hogy hosszuk, szélességük és az őket elválasztó távolság egyenlő. A Sziklamecset Jeruzsálemben és az Alhambra Granadában kufikus feliratokat visel. Thuluth stílusban írták gyakran a Korán fejezeteinek (szúráinak) címét. A thuluthnál egyszerűbb, kerekebb naskhī használatos legtöbbször a Korán szövegtestének írásakor. Azt mondják, a thuluth felnőtt, míg a naskhī ártatlan fiúgyermek arculatát viseli. 

A Korán feliratai az iszlám építészeten, cserépművészeten, famunkákon, fazekas műveken, intarziás bronzokon, miniatűr festményeken és „zoomorfikus” – oroszlán, teve, madarak vagy emberek alakját felvevő – kalligráfián is jelen vannak.


A kalligráfia mintái, a felfújt, íves vagy kerekített betűk végtelenségig reprodukálják magukat harmonikus rendjükben, amely valamiképp a szintén mindig önmagát ismételve változó természet rendjének szimbólumának érződik. A kígyózó vízszintes vonalak állítólag az élet folytonosságát képviselik, a függőlegesek az állandó benső struktúrának felelnek meg. „Az arab iratok gazdagsága abból a tényből származik, hogy teljesen kibontakoztak „két dimenziójukban”, a vertikálisban, amely a betűknek hierarchikus méltóságot kölcsönöz, és a horizontálisban, az őket folyamatos áramlásban összekötőben”, írja Burckhardt. „Ahogy a szövés szimbolizmusában a vertikális vonalakkal a dolgok állandó esszenciájának megfelelő ’láncfonal’ – a függőleges a betűk megváltoztathatatlan jellemzőjét igazolja –, míg a horizontálisakkal a létrejövést vagy az egyik dolgot a másikkal összekötő anyagot kifejező ’vetülékfonál’ analóg”.2

1 Titus Burckhardt: Sacred Art in East and West, Perennial Books, London, 1967, 116. o.
2 Uo.
(Parabola XVI, Nr 3., 1991. augusztus)

2020. április 13., hétfő

Julius Evola – Interjú Codreanuval


Kocsink hamarosan maga mögött hagyja Bukarest különös arculatú központját: nem túl magas toronyházak és igen modern épületek együttese, javarészt „funkcionális” típusúak, tele Párizsra és Amerikára emlékeztető kiállítótermekkel és stúdiókkal. Az egyetlen egzotikus jellemvonás itt a helyi tisztségviselők és burzsoázia által viselt asztrahán kucsma. Miután elértük az Északi pályaudvart, a régi Bécséhez hasonló kis házikókkal szegélyezett földes útra fordulunk. Nyílegyenesen haladva a környező vidékre vezet. Jó harmincpercnyi utazást követően autónk hirtelen balra, egy mellékútra tér le, majd csaknem önmagában álló, rétektől övezett épületnél áll meg. Ez az úgynevezett „Zöld Ház”, a román Vasgárda vezérének lakhelye.

– Saját kezünkkel építettük – közli büszkén kísérő legionáriusunk.

Értelmiségiek és művészek egyesült erővel emelték a vezér szállását, csaknem szimbolikus és rituális tettként. A ház román stílusú: két oldala oszlopcsarnokot formálva terül el, szinte kolostor benyomását keltve. Belépünk és az első emeleten találjuk magunkat. Itt magas, karcsú, elegánsan öltözött fiatalember fogad. Arca nemességet, erőt és hűséget sugároz. Ő Corneliu Codreanu, a Vasgárda vezére. Határozottan árja-római típus, mintegy az ókori árja-itáliai világ kortárs megtestesítője. Míg szürkéskék szeme a vezető nyersességét, hűvös akaratát közvetíti, természete egészében sajátos idealizmus, bensőségesség, erő és emberi megértés jegyeit viseli. Beszédstílusa szintén jellegzetes: válaszadás előtt mintha magába fordulna és eltávolodna, azután váratlanul szólal meg, csaknem geometriai pontossággal, világosan artikulált, jól felépített mondatokban fejezve ki magát.


– Miután egy sor mindenféle nemzetiségű és bőrszínű újságíróval találkoztam, akik csupán szigorúan napi politikáról kérdeztek – fejtegeti Codreanu –, ez az első alkalom, hogy legnagyobb megelégedésemre olyasvalaki tesz nálam látogatást, akit főleg mozgalmam lelke, szellemi magva érdekel. Kitaláltam egy kifejezést az újságírók kíváncsiságának kielégítésére, amivel alig kell kifejtenem erről bármit: konstruktív nacionalizmus.

– Az ember organizmus, szervezett formából, életerőkből és lélekből áll. Ugyanez mondható el a népekről is. Az állam nemzeti konstrukciója, míg figyelembe veszi mind a három elemet, a képességek és örökség különféle okai miatt mindazonáltal képes alapvetően ezek közül csak egyetlenre épülni.

– Véleményem szerint a fasiszta mozgalomban a szervezett erővel egybeeső állami elem uralkodik. Itt az ókori Róma formáló ereje nyer kifejezést, a törvény és politikai szerveződés mestere, legtisztább örököseivel, az itáliaiakkal. A nemzetiszocializmus az életerőkhöz kapcsolódót hangsúlyozza: rassz, faji ösztön, etikai és nemzeti elem.

– A román legionárius mozgalom ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami az élő szervezet lelke, vagyis a szellemi és vallási aspektusra.

– Ebben rejlik az egyes nemzeti mozgalmak sajátos jellege, noha végső soron mind a három elemet figyelembe kell venni, egyiktől sem lehet eltekinteni. A miénk jellemző vonása távoli örökségünkből származik. Őseinket már Hérodotosz „halhatatlan dákoknak” nevezte. Gréko-trák elődeink már a kereszténység előtt hittek a lélek halhatatlanságában és elpusztíthatatlanságában. Ez adta szellemi ösztönzésüket. A római gyarmatosítás bevezette náluk a római értelemben vett organizációt és formát. A későbbi évszázadok során népünk nyomorúságossá, megosztottá vált. Mégis, ahogy a beteg, megvert paripa még mutatja fajtája nemességének jeleit, a tegnapi és mai román nép is feltárja kettős öröksége lappangó vonásait.

– Ezt az örökséget igyekszik feléleszteni a legionárius mozgalom – folytatja Codreanu –, a szellemmel kezdve, mivel spirituálisan új embert kíván teremteni. Amint „mozgalomként” elértük célunkat, második örökségünket is életre kell keltenünk, a politikailag megformált román hatalmat. Szellem és vallás tehát kezdő-, a „konstruktív nacionalizmus” pedig végpontunk, szinte következményként. E kettőhöz kapcsolódik a Vasgárda aszketikus, ugyanakkor heroikus erkölcsisége.


Megkérdeztük Codreanut, milyen viszony áll fenn mozgalmának szellemisége és az ortodox keresztény vallás között. Válasza így hangzik:

– A nemzeti öntudat elősegítése és személyes tapasztalatok révén igyekszünk felszítani a mumifikálódott, a bóbiskoló papság hagyományává lett vallás jellemzőit. Szerencsések vagyunk, hogy nemzeti megalapozottságú vallásunk nem törődik hit és politika kettősségével és erkölcsi-szellemi támogatást képes nyújtani, anélkül, hogy politikai jelenségként mutatkozna meg. Vallásunkból a Vasgárda mozgalma átvett még egy lényegi ideát, az ökumenizmust. Ez képviseli minden internacionalizmus és absztrakt, racionalista univerzalizmus pozitív transzcendenciáját. Az ökumenikus idea a társadalmat mint az élet egységét, élő egységet és az együttélést tűzi ki célul, nem csupán népünkkel, hanem az elhunytakkal és Istennel is. Az eszme tényleges tapasztalatban történő megvalósulása áll mozgalmunk középpontjában, a politika, párt, kultúra stb. csupán ebből származó következmények. E központi elemet először a román ember megújításával kell életre keltenünk, azután a továbbiakban fel kell építenünk a román nemzetet és államot. Hangsúlyozandó pont, hogy az eltávozottak jelenléte az ökumenikus nemzetben – szeretteinké és különösen hőseinké – számunkra nem absztrakt dolog, hanem valós. Nem vághatjuk el magunkat a holtaktól; az emberi állapottól megszabadult erőként járják át és támogatják felsőbb lényünket. A legionáriusok rendszeresen találkoznak „fészkeknek” nevezett kis csoportokban. Ezeken az összejöveteleken bizonyos rítusokat végeznek el. Valamennyit elesett bajtársaink névsorolvasása nyitja, ahol minden egyes névnél „jelen” kiáltással felelnek az ott lévők. Nem puszta ünnepély vagy allegória ez, hanem valódi megidézés.

– Különbséget teszünk egyén, nemzet és transzcendens szellemiség között – folytatta Codreanu –, amikor pedig heroikus odaadásra kerül sor, azt vesszük figyelembe, ami egyik elemtől a következőhöz, s végül a legmagasabb egység eléréséhez vezet. Valamennyi formájában tagadjuk a nyers és anyagi haszonelvűséget, nem csupán individuális, hanem nemzeti szinten is. A nemzeten túl elismerjük az örök és változatlan princípiumokat, amelyek nevében készen állunk a küzdelemre és halálra, mindent alájuk rendelünk, nem kevésbé mintha saját létünkért és élethez való jogunkért harcolnánk. Az igazság és a becsület például olyan metafizikai princípiumok, amelyeket saját nemzetünknél is magasabbnak tekintünk.

Megtudtuk, hogy a vasgárdista mozgalom aszketikus jellemvonása nem absztrakt, hanem konkrét, úgymond a gyakorlatba átültethető. Ilyen például a böjt előírása: heti három nap körülbelül nyolcszázezer ember gyakorolja a „fekete böjtöt”, tartózkodva minden ételtől, italtól és dohányárutól. Ehhez hasonlóan nagy jelentőséggel bír az ima is a mozgalomban. A Spanyolországban elesett két legionárius vezér, Moța és Marin nevét viselő elit rohamosztag tagjai még cölibátusnak is alávetik magukat. Megkértük Codreanut, magyarázza el, pontosan mit is jelent ez. Pillanatnyi összpontosítást követően így felelt:

– Két szempont tartozik ide. Megragadásukhoz fel kell idéznünk a valamennyi emberi lényt jellemző dualizmust, ami egy naturalisztikus, materiális és egy spirituális elemet foglal magában. Amikor előbbi diadalmaskodik az utóbbi felett, miénk a „pokol”. Minden egyensúlynak a kettő között azután ingatagnak és esetlegesnek kell lennie. Csupán a szellem test feletti teljes uralma szolgálhat normál állapotként és előfeltételként a valódi erőhöz és heroizmushoz. Azért böjtölünk, mert a testi kötöttségek lazításával ilyen állapotot idéz elő, a tiszta akarat önfelszabadítását és önigenlését előnyben részesítve. Mikor imával is kiegészítjük, kérjük a felsőbb hatalmakat, hogy csatlakozzanak erőinkhez és támogassanak láthatatlanul. Így jutunk el a kérdés második szempontjához: nyilvánvalóan babona azt hinni, hogy valamennyi küzdelemben csak az anyagi és tisztán emberi erők számítanak; épp ellenkezőleg, olyan láthatatlan szellemi erők is szerepet játszanak, amelyek nem kevésbé érvényesek, mint az előbbiek. Tisztában vagyunk pozitív jellegükkel és fontosságukkal. A régi lovagrendek is alávetették magukat a tisztaság alapelvének. Meg kell azonban jegyeznem, hogy esetükben csupán a rohamosztagra korlátozódik, nem csekély mértékben gyakorlati megfontolások miatt, mivel akiknek teljesen a harcnak kell szentelniük magukat és nem félhetnek a haláltól, azokat nem akadályozhatják családi kötelességek. Emellett csak harmincéves korig lehet soraikban maradni. Egy alapelv ugyanakkor mindig érvényes marad: egyfelől vannak azok, akik egyedül az „életet” ismerik, így bőségre, vagyonra, jólétre és fényűzésre törekednek, másfelől azok, akik valami életen túlit tűznek ki céljukul, dicsőséget és győzelmet a harcban, ami legalább annyira belső, mint külső. A Vasgárda legionáriusai az utóbbi kategóriába tartoznak. Harcos aszkézisüket egyetlen végső norma teszi teljessé: a szegénységi fogadalom, amit az elit tett a mozgalom vezetőinek. Ők a luxus, üres időtöltés és úgynevezett evilági szórakozás elutasításának előírását követik – valódi változásra történő felhívásként, amit minden egyes legionáriusnak felajánlunk.

(Il Regime Fascista, 1938. március 22.)