2018. július 4., szerda

Manfred von Richthofen – Gondolatok a szálláshelyen


A szállásomon a mennyezetről lóg egy lámpa, amit repülőgépmotorból barkácsoltam. Az egyik általam lelőtt gépből származik. A hengerek helyére villanykörtéket szereltem, s ha éjjelente ébren fekszem és ég, akkor, Isten a tanúm, ez a csillár meglehetősen fantasztikusan és egyben borzalmasan is fest. Sok töprengeni valóm van, amikor így heverészek. Anélkül írom ezt a feljegyzést, hogy tudnám, a hozzám legközelebb állókon kívül olvassa-e majd valaha is valaki. Azon gondolkozom, hogy megírom a Vörös harci pilóta folytatását, mégpedig egy igen sajátos ok miatt: mostanra a harc, amely minden fronton kibontakozott, teljes mértékben démonizálódott, semmi sem maradt abból a „friss, vidám háborúból”, aminek tevékenykedésünket kezdetben tartották. Most már azért kell mindenütt kétségbeesetten küzdenünk, nehogy az ellenség betörjön országunkba. Az a sötét benyomásom támadt, hogy a Vörös harci pilótából az emberek számára esetleg egy egészen másfajta Richthofen tűnik ki – aki nem is én vagyok. Ha beleolvasok a könyvbe, csak gúnyosan mosolygok magamon. Most már egyáltalán nem érzem magam olyan pimasznak. Nem azért, mert netán elképzelem, milyen lesz, ha egy napon a halál lesújt rám, biztosan nem ezért, noha gyakran emlékeztetnek rá, hogy egyszer be fog következni. A legmagasabb helyről közölték velem, hogy fel kellene hagynom a repüléssel, mert még csakugyan nyakon csíp. De nagyon nyomorúságosan érezném magam, ha dicsőségesen és rendjelekkel kitüntetve, nyugdíjasként tengődnék tovább, hogy megőrizzem értékes életem a nemzet számára, miközben a lövészárkokban minden szegény fickó továbbra is kitartóan végzi kötelességét. 


Minden egyes légi harcot követően siralmasan érzem magam. Ez azonban valószínűleg a fejlövésem utóhatása. Amikor lábam ismét a reptér szilárd talaját éri, igyekszem gyorsan a négy fal közé kerülni, nem akarok senkit sem látni és semmit sem hallani. Azt hiszem, ez igazából ilyen, nem pedig, ahogy az emberek otthon elképzelik, hurrázás és üdvrivalgás, hanem minden sokkal komolyabb, elkeseredettebb…

(Manfred von Richthofen: Der rote Kampfflieger, Weltbild Verlag, Augsburg, 1989, 195-196. old.)

2018. június 3., vasárnap

Bal Gangadhar Tilak (Lokamanya) – Prehisztorikus idők


Ha bármely nemzet történetét nyomon követjük visszafelé a múltba, végül elérjük a mítoszok és hagyományok időszakát, amely végső soron áthatolhatatlan sötétségbe vész. Néhány esetben, mint például Hellászéban, a történeti periódus Kr. e. 1000-ig nyúlik vissza, míg Egyiptom vonatkozásában a nemrégiben ősi sírhelyekből és emlékművekből feltárt egyidejű feljegyzések körülbelül Kr. e. 5000-ig vezetik vissza a történelmet. Ám a történeti időszakot, melynek legvégső határa Kr. e. 5000-re vagy 6000-re tehető, mítoszok és hagyományok periódusa előzi meg; s mivel ezek voltak az egyedüli anyagok a történelem előtti ember tanulmányozásához a XIX. század közepéig, a mítoszok rendszerezésére különböző kísérletek történtek, hogy racionális magyarázatot kapjanak, s hogy lássák, vetnek-e bármiféle fényt az ember történelmének korai időszakára. Azonban ahogy Max Müller professzor megjegyezte, „valamennyi előítélettől mentes tudós érezte, hogy az értelmezés eme rendszereinek egyike sem volt legkevésbé sem kielégítő”. „Az első impulzus a mitológia problémájának új megfontolásához”, állapítja meg ugyanez a tanult szerző, „az összehasonlító filológia tudományából ered”. India ősi nyelvének és szent könyveinek felfedezésén keresztül – olyan felfedezés volt ez, amit a professzor az Újvilág megtalálásához hasonlít, s a szanszkrit és egyfelől a zend, másfelől Európa alapvető rasszainak nyelvei közötti bensőséges kapcsolat felismerésén át valóságos forradalom vette kezdetét a világ ősi történelmével általánosságban foglalkozó nézetekben.1


Észrevették, hogy a fő európai nemzetek nyelvei – ókoriak és modernek is – közeli hasonlóságot mutattak az indiai brahmanok és a Zoroaszter követői által beszélt nyelvekkel. Az indogermán nyelvek e rokonságából szükségszerűen következett, hogy valamennyi biztosan egyetlen eredeti nyelv sarja vagy dialektusa, s egy ilyen eredeti nyelv feltételezése magában foglalta az eredendő árja nép létezését. A védikus irodalom és a klasszikus szanszkrit nyugati tudósok általi tanulmányozása így fokozatosan forradalmat eredményezett az ősi idők emberének történelmével és kultúrájával kapcsolatos eszméik terén. Dr. Schrader a Prehistoric Antiquities of the Aryan People2 című művében kimerítő összefoglalását adja azon következtetéseknek, melyek az összehasonlító filológia módszereivel érkeztek az árja nép eredendő kultúrája vonatkozásában, s azoknak, akik további információra vágynak a témában, ehhez az érdekes könyvhöz kell fordulniuk. Jelen célunkat illetően elégséges kijelenteni, hogy az összehasonlító mitológusok és filológusok kizárólagos birtokában voltak e területnek, míg a XIX. század második felének kutatásai új anyagokat helyeztek elérhető közelségbe az ember tanulmányozásához, nem csupán a prehisztorikus időkben, hanem oly távoli korokban, melyekkel összevetve a történelem előtti periódus egész közelinek tűnik.


A mitológusok olyan korban végezték kutatásaikat, amikor az embert jégkorszak utáninak hitték, s amikor az ősi ember fizikai és földrajzi környezetéről azt feltételezték, hogy anyagi szempontból nem különbözött a jelenlegi emberétől. Minden ősi mítoszt ama elképzelés szerint értelmeztek, hogy olyan vidékeken alakultak és bontakoztak ki, melyek éghajlati és egyéb feltételei kevéssé vagy egyáltalán nem különböztek attól, mely manapság körülvesz bennünket. Így valamennyi védikus mítosz vagy legenda a Vihar vagy Hajnal elmélet alapján nyert magyarázatot, noha bizonyos esetekben úgy érezték, hogy a magyarázat egyáltalán nem kielégítő. Indra csupán viharisten volt, Vritra pedig, a szárazság vagy sötétség démona okozta, hogy naponta lement a nap. Ezt az értelmezésrendszert először indiai etimológusok helyezték előtérbe, s ugyan a Védák nyugati tanulmányozói tökéletesítették, jellegében egészen mostanáig változatlan maradt. Ismételten azt hitték, hogy az árják eredeti otthonát valahol Közép-Ázsiában kell keresnünk, s hogy a védikus himnuszok, melyekről azt feltételezték, hogy az indiai árják a többiektől való elszakadásuk után költötték, csupán az árja rassz azon ágának eszméit foglalja magában, mely a mérsékelt égövben élt. A XIX. század második felének tudományos kutatásai azonban kellemetlen megrázkódtatásban részesítették e teóriákat. Az Európa különböző részein talált több száz kő- és bronzeszközből a régészek mostanra megalkották a vas-, bronz- és kőkorszak kronológiai sorrendjét a történelmi időszakot megelőző időkben. Ám a múlt század témánkat érintő legfontosabb eseménye ama bizonyíték feltárása volt, ami igazolta a jégkorszaki periódus létezését a negyedidőszak végén, s az ember roppant ősiségét, aki nem csupán a negyed-, de már a harmadidőszakban is élt, mikor a földteke éghajlati feltételei jelentősen különböztek a mostanitól vagy a jégkorszak utáni periódusétól. A neolitikum és paleolitikum rétegeiben talált állati és emberi maradványok szintén új fényt vetettek azokra az ősi rasszokra, melyek a leletek vidékét benépesítették. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a mitológusok által felállított időteleszkópot nagyobb léptékre kell beállítani, s a mítoszok és legendák tanulmányozása során korábban beérkezett eredményeket e tudományos felfedezések által felfedett tények fényében ellenőrizni kell. A filológusoknak immár óvatosabbnak kellett lenniük nézeteik kialakítása során, s néhányuk hamar felismerte a tudományos felfedezések ereje mentén kibontakozó érvelések érvényességét. Az olyan német tudósok művei, mint Posche és Penka, készségesen kihívta maga ellen az árja rassz eredeti otthonával kapcsolatos ázsiai elméletet, s manapság általánosságban is felismerték, hogy fel kell ezt adnunk, és az árják őseredeti otthonát valahol másutt, a távolabbi északon kell keresnünk. Origin of the Aryans3 című művében Canon Taylor összegezte az utóbbi néhány évben ez irányba tartó munkákat. „Ez főként destruktív tevékenység”, írja, s könyvét az alábbi következtetéssel zárja: „a szanszkritológusok korábbi zsarnoksága szerencsére véget ért, s látható, hogy az elsietett filológiai levezetéseket szisztematikusan ellenőrizni szükséges a prehisztorikus régészet, koponyatan, antropológia, geológia és a józan ész következtetései által”. Ha ezt a megjegyzést nem lezáró szónoklatként használta volna a könyv végén, biztosan ellene lehetne vetni, hogy feleslegesen ítéli el az összehasonlító mitológusok és filológusok fáradozásait. Az új felfedezések fényében mindig felül kell vizsgálni a régi következtetéseket az emberi tudás valamennyi részén, ám éppen ezért sohasem igazságos hibák után kutatni azoknál, akik szegényes és elégtelen anyaggal tevékenykedtek korábban ugyanazon a területen.

(In: Bal Gangadhar Tilak: The Arctic Home in the Vedas, Tilak Bros, Galkwar Wada, Pune, 1925 (első kiadás: 1903), 1-5 old.)

Lásd Lectures on the Science of Language, II. szám, 445-446. old.
Charles Griffin and Company, London, 1890.
Isaac Taylor: The Origin of the Aryans, London, 1892.

2018. május 8., kedd

Ernst Jünger – A kalandvágyó szív (két részlet)


Tigrisliliom (Steglitz)

Lilium tigrinum. Erőteljesen visszahajló, finom, de telt viaszos vörösből festett szirmok, számos kékesfekete, ovális pettyel megszórva. E pettyek egy irányba oszlanak, addig érve, ameddig az őket teremtő, eleven erő fokozatos gyengülése engedi. A csúcsnál így teljesen hiányoznak, míg a kehely közelébe oly erővel kényszerülnek, hogy mintegy gólyákként állnak a magas, húsos kinövéseken.

 

Rápillantva egy indiai mutatványos sátrának képzete ébred, aminek belsejében lágy nyitódallam csendül. 

Repülő halak (Steglitz)

Hasztalan, ám nem minden mulatság nélkül próbáltam igen mozgékony, gyöngyház kék halakat fogni, kezemmel egy medencébe kapdosva. Mikor már egyáltalán nem menekülhettek előlem, a víztükör fölé emelték magukat, és felszöktek, apró uszonyaikat szárnyakként mozgatva, kecsesen körös-körül a szobában. Miután a legkülönfélébb íveket írták le a levegőben, visszamerültek a vízbe. Volt valami mérhetetlen derű a közegek eme váltakozásában.


Ernst Jünger: Das Abenteuerliche Herz (Zweite Fassung, Figuren und Cappriccios), Reclam, Stuttgart, 2010, 13. old.

2018. április 8., vasárnap

Gottfried Benn – Tanulmány az 1935. évből, Julius Evola "Lázadás a modern világ ellen" című könyvéről (részlet)


Az alábbiak rövid megjegyzések egy, a közeljövőben megjelenő, olasz nyelvből fordított műről, melynek kivételes fontossága idén és az elkövetkezendő években válik majd világossá. E könyv eszméje és érvelése csaknem minden európai probléma horizontját valami mostanáig ismeretlen és beláthatatlan felé mozdítja tovább. Mindenki, aki elolvassa, másként fog tekinteni Európára. Egy alapvető szellemi impulzus első kiterjesztett ábrázolásáról van szó, mely napjaink Európájában még hatékony, mégpedig olyan értelemben, hogy korszakalkotó, átfogó, a világérzetet tönkretevő, megfordító és irányító, a történelem elleni fundamentális hajtóerő. Németország számára már annyiban is kifejezetten fontos mű, hogy a történelem specifikusan német probléma, a történelemfilozófia az önvizsgálat bevallottan német formája. Valószínűleg Goethe az egyetlen nagy német, aki sohasem fogott bele a történelmi folyamat rendszerezésébe, tudományos munkájáról nem mondott le semmiféle történeti téma kedvéért. De gondoljunk csak Schillerre, a klasszikus történeti költőre és gondolkozóra, a romantikusok történelemértelmezési kísérleteire, Hölderlin szenvedélyes és korszakokkal terhes álmaira, Kleist politikai tanulmányaira és leveleire, Herderre, Rankéra, Treitschkére és végül a modern kultúrfilozófusok hírhedt sorára, s meg fogjuk érteni Nietzsche kifejezését az „emésztő történelmi lázról”, ami elfogott bennünket. Vagy más nézőpontból egyet fogunk érteni Onckennel, aki a XIX. század egyik elméletével kapcsolatban egy előadásában nemrégiben azt mondta, hogy a német nemzeti államban a tudományos és művészeti historizmus oly kidolgozott elemmé vált, mint egy másik nép esetében sem. 


S most hirtelen egy alapvető impulzus a történelem ellen? Mit jelentsen ez? Vegyünk szemügyre két híres tanulmányt e témában, nevezetesen elsőként Schiller Mit nevezünk egyetemes történelemnek és mi végből tanulmányozzuk ezt? című jénai székfoglaló előadását 1789-ből. Schiller teljesen evolucionista: egykor durva néptörzsek – ma fejlett kultúrák, nemzetségünk kezdetének szomorú és szégyenletes képei: „az ember hitványan kezdett” – „ezek a vadak” – nevezetesen: rabszolgaság, ostobaság, babona, törvény nélküli szabadság, nyers ízlés, „még erényei is undorral és szánalommal töltenek el bennünket”: „ilyenek voltunk” – s ma: élvezet és munka, békés birtoklás, népes városok, bölcs törvények, teli csűrök, a szorgalom csodái, „ami a tudás valamennyi területén világlik”, „micsoda bensőséggel, micsoda művészettel vannak végre átszőve államaink”, „az európai államok társadalma láthatóan egyetlen nagy családdá alakult”, s mindezt a történelemnek köszönhetjük, mindezt a történelem tanította nekünk, „a kiérdemelt olajágat frissen tartja, és szétzúzza a hiúság által feltornyozott obeliszket” – „kigyógyít minket az antikvitás eltúlzott csodálatából, s az elmúlt idők iránti gyerekes vágyakozásból, értelmes célt hoz a világ menetébe”, elvezetett bennünket „az emberkerülő barlanglakótól” „a szellemben gazdag gondolkozóhoz”, „a művelt világi emberhez”, elvezetett ehhez az órához, mikor egyesít minket, itt, „emberi évszázadunkban”. Ez volt 1789-ben. Hasonlítsuk ezt össze az 1873-as évvel, s Nietzsche A történelem hasznáról és káráról az élet számára című tanulmányával. Itt találjuk meg a történelemellenes fordulatot. „Mi németek absztrakcióban érzünk, a történelem megrontott bennünket”. „A történelem betegségében” szenvedünk. Mi vagyunk „a történetileg betegek”. „Történelmi képzés” az uralkodó, „mely csupán a „létesülés” szót ismeri”, „nevetséges deformitásnak” álcázva, egy „groteszk fintor”. „A valamivé levés áradatába fulladó modern fanatikusa a folyamatoknak” most még uralkodik, ám eljön az idő, „mikor senkinek az ajkait nem hagyhatja el a „világfolyamat” szó, anélkül, hogy ezek az ajkak ne mosolyognának” – ezek „a történelmi érzék szertelenségei”. A történetietlen és a történelemfeletti a természetes ellenszerei az élet történetin keresztüli túlburjánzásának. A schilleri gondviselésben jelenlegi problémás állapotunkra vonatkozóan egy különösen érdekes mondatra lelünk: „a világtörténelem is olyan princípiumból árad ki, amely a világtörténelem kezdetének útjában áll” – ezzel pedig a gondolat, a szellemi rendtörekvés princípiumára gondol, amit magasabbra értékel, mint az esemény, a „történelem” tisztán természetes mozdulatát –, Nietzschénél pedig egy fordított értékelésre bukkanunk: a történettudománynak van szüksége az élet egészségtana általi magasabb felülvizsgálatra és áttekintésre: „az életnek kell a megismerés, vagy a megismerésnek az élet felett uralkodnia? Senki sem kételkedik benne, hogy az élet a felsőbb, jelentősebb hatalom”.

 

Két teljességgel ellentétes felfogás. Ám nem akarjuk megméretni őket egymással, nem akarjuk itt az élet és egészség nietzschei fogalmait kritika alá vonni. Ezeket a fogalmakat, melyek határt szabtak neki magának és filozófiájának is, nála még ma is nagyra tartjuk és figyelemre méltatjuk, mivel művével korszakunkat az abszurdumig vitte. Úgyszintén figyelmen kívül kívánjuk hagyni Schiller kultúrfilozófiájának gondolatilag megütközést keltő jellegét, melyet mindig nagyszerű képekben gazdag prózában adott elő, ami teljességgel páratlan a német esszéirodalomban. Mind a két tanulmányt úgy tekintjük csupán, mint a történelem problémájával kapcsolatos álláspontok egy-egy figyelemreméltó kifejeződését, mintegy pillantást a történelemre, s ezekhez most hozzáveszünk egy harmadikat, Evoláét, az 1935-ös évből. „Ilyenek voltunk”, mondja Evola is, de egészen máshogy érti ezt, mint Schiller. Evola számára az, ami Schillernél és Nietzschénél történelemnek neveztetik, pozitíve alig jelenik meg, csak mint amit Európa a maga hanyatlásában történelemként elszenved. A történelem már a vég. A modern világ. Ez Evola szerint időben a Krisztus előtti hetedik és hatodik évszázad között kezdődött. Ami előtte volt, azt a tradíció világának nevezi. Tisztázzuk ezt az időpontot. A Homérosz és a Szalamiszt megelőző görög tragédia közötti korról van szó. Keleten Lao-ce évszázada ez. Evola még Nietzschénél is korábbra helyezi a hanyatlás kezdetét, szerinte a lélek romlása Szókratésznál (Kr. e. 470 – 399) kezdődik: „Régi az ellenszenvem Platón, mint antikvitás-ellenes iránt, a „modern” lélek már nála megjelent” (11. fejezet, 71. old.). Evola szerint a keletiek sötét kora, a klasszikus ókor vaskora és az északi népeknél a farkas kora előzi meg a romlást. Ez a tradíció világa. Ezután kezdődik a modernség, s a hanyatláson belüli jelzőállomások a Római Birodalom bukása és a kereszténység hajnala, majd a feudális-császári világ alkonya, azután pedig a humanizmus és a reformáció. Evola élesen elválasztja az emberiség e két korszakát, az első az egyetemes kultúra szellemével áthatott, a második az „istenek elsötétedése”, a Ragnarök, a profán kultúra világa, tömegideológia, hullabölcsesség, az elöregedettek, roskatagok és kimerültek világa, az alkonyat embereié, az utolsó embereké. Formailag is megvalósítja e kettéosztást, mivel a könyvet erre a két részre tagolja. Antropológiai elmélet úgyszintén létezik eme éles dualitásra, amint azt már Schelling óta tudjuk, aki számára az egész világtörténelem két nagy periódusra oszlott, a centrifugálisra és a centripetálisra. Evola gyakran idézi Schellinget. A tradíció világa – mi is ez? Először is egy új, megidéző képzet, nem naturalisztikus és történeti fogalom, hanem egy látomás, tételezés, varázslat. A világot egyetemesként, természetfelettiként és emberen túliként idézi meg, s e felidézés csak onnan származhat, és ott hathat, ahol az egyetemességnek még léteznek maradványai, tehát már megközelítéséhez, megragadásához is kivételesség, elitizmus, rang szükséges. Ebben az elképzelésben a kultúrák felszabadítják magukat az emberi és a történeti alól, s döntési elveiket metafizikai szintre emelik, ahol e szabad állapotukban rekonstruálván őket, belőlük a korai, magas rangú, transzcendens, tradicionális ember képe körvonalazódik, azé az emberé, aki a hagyományt hordozza. E korai ember tana, amennyiben szellemi megközelítésére egyáltalán rendelkezik eszközökkel, teljes mértékben katasztrofálisnak, abnormálisnak és pusztítónak tűnik a mai európai számára, mivel kijelenti: két rend létezik, a fizikai és a metafizikai, két természet, egy alacsonyabb és egy magasabb rendű, az alacsonyabb a létesülés, a magasabb a lét. Az alacsonyabb mozgásformái áradók, nyugtalanok, segítségre szorulók, eggyé válás után vágyakozók és a cselekvésképtelenségben kiteljesedők; a lété: fegyelem, megtisztulás, böjt, önmagában lét, megszentelés. Más szavakkal, az őseredeti, hagyományos ember, az emberi princípium képét így adja meg: az ember szellem, magányos, elkerülhetetlen szellem. Amint említettem, elsősorban ebben áll a látomás, a könyv varázslata, korszakalkotó jellegét azonban e látomás anyagi alátámasztása adja, e vízió morfológiai bizonyítása a kultúrákon keresztül ívelően – valójában ez az ember, semmi más.

(In: Julius Evola: L'arco e la clava, Scheiwiller, Milánó, 1968, függelék.)

2018. március 12., hétfő

Ernst Jünger – Az erdőjárás, 3. fejezet


Technikai szempontból azok a választások, ahol a szavazatok száz százalékát a megkívánt módon adták le, aligha jelentenek nehézséget. Ezt a számot már elérték, sőt, meg is haladták, mivel bizonyos kerületekben több szavazat, mint szavazó bukkant fel. Az ilyesmi a lebonyolításban rejlő hibára mutat rá, mivel az nem számít az egész lakosságra. Ahol kiváló propagandisták működnek, így áll a dolog: 

Száz százalék: ez az ideális szám, amely, mint minden ideál, elérhetetlen marad. Ugyanakkor megközelíthető, mint a sportokban, ahol az elérhetetlen csúcsteljesítményekhez másodpercek vagy méterek töredékeivel azért közelebb lehet jutni. A megközelítés mértékét pedig bonyolult megfontolások sokasága határozza meg. Azokon a helyeken, ahol a diktatúra már teljesen megszilárdult, akár már a kilencven százalékos igenlés is túlságosan alatta marad a kívánt eredménynek. Minden tizedik emberben titkos ellenség rejtőzhet – nem várhatjuk el a tömegektől, hogy ezt a gondolatot elfogadják. Ellenben a két százalék körüli érvénytelen és ellenszavazat nem csupán elviselhető, hanem egyenesen kívánatos. E két százalékot nem akarjuk egyszerűen hasznavehetetlennek tartani és eltüntetni. Közelebbi vizsgálódást érdemel.

Manapság a nem reméltet éppenséggel a maradványokban leljük fel.


E két százalék haszna a szervezők számára kettős: először is érvényesítik a fennmaradó kilencvennyolc százalékot, megmutatván, hogy azokat is éppen úgy adták le, mint e kettőt. Így az igen-szavazat értéket kap, igazivá és teljes értékűvé lesz. A diktatúrák számára fontos bizonyítani, hogy uralmuk alatt a „nem” kimondásának szabadsága nem halt ki. Ebben rejlik az egyik legnagyobb elismerés, mellyel a szabadságnak adózhatunk. 

Két százalékunk második előnye abban áll, hogy fenntartja a megszakítatlan mozgalmat, amire a diktatúrák építenek. Ez okból kifolyólag ragaszkodnak ahhoz is, hogy még mindig „pártként” mutatkozzanak, noha ez teljesen értelmetlen. Száz százalékkal az ideált elérték volna, ez pedig magával hozná a veszélyt, mellyel minden beteljesülés összekapcsolódik. Még a polgárháborúk babérja is ezen nyugodhat. Minden nagy testvériesülés látványa esetén fel kell tennünk a kérdést: s hol van az ellenség? Az ilyen egyesülések ugyanakkor mindig kizárások is – egy harmadik és gyűlölt kizárása, aki azonban nélkülözhetetlen. A propaganda arra a körülményre van utalva, melyben az állam ellensége, az osztályellenség, a nép ellensége alapos vereséget szenvedett, s már majdnem nevetségessé vált, ugyanakkor még nincs teljesen elpusztítva. 

A diktatúrák nem élhetnek meg a puszta elismerésből, ha nincs egyszerre gyűlölet és ezzel együtt félelem, melyek az ellensúlyt adják. Száz százaléknyi jó szavazat esetén azonban a terror értelmetlenné válna; mindenütt csak az igazakkal találkoznánk. Ez a másik jelentősége a két százaléknak. Megmutatja, hogy ugyan a jók hatalmas többségben vannak, de még sincsenek teljesen veszélytelen helyzetben. Épp ellenkezőleg, azt jelzi, hogy ily meggyőző egységtől csupán a kivételes megátalkodottság tarthatja távol magát. A szavazócédulák szabotőrjeiről van szó, s nem logikus-e, hogy ha lehetőség adódik, másfajta szabotázsokra is kaphatók lesznek? 

Ez az a pont, ahol a szavazócédulából kérdőív lesz. Nem szükséges itt feltételeznünk egyéni felelősséget az adott válaszért, ámbár biztosak lehetünk benne, hogy fennállnak számszerű összefüggések. Azt is tudhatjuk, hogy a kettős könyvelés szabályai szerint e két százalék a szavazási statisztikától különböző nyilvántartásokban is fel fog bukkanni, mint például a nevelőintézetek és munkatáborok névlistája, vagy olyan helyeken, ahol egyedül Isten tartja számon az áldozatokat. 


Ez a másik szerep, amit eme apró kisebbség betölt a hatalmas többség számára – az első, ahogy láthattuk, arra szolgált, hogy értéket, sőt valóságot kölcsönözzön a kilencvennyolc százaléknak. Még fontosabb, hogy senki sem akarja, hogy abba a két százalékba tartozónak tekintsék, amiben egy kellemetlen tabu vált láthatóvá. Épp ellenkezőleg, mindenki arra helyez hangsúlyt, hogy jó szavazatának leadása széles körben ismertté legyen. S ha valóban a két százalékhoz tartozik is, ezt még a legjobb barátai előtt is titokban fogja tartani. 

E tabu további előnye abban áll, hogy a nem szavazók ellen fordítható. A részvételtől való távolmaradás ama viselkedések közé tartozik, melyek nyugtalanítják a Leviatánt, noha a kívülállók könnyen túlbecsülhetik lehetőségeiket. A fenyegetés láttán ezek gyorsan szertefoszlanak. Ezért mindig csaknem maradéktalan választói részvételre számíthatunk, s alig csekélyebb e számnál a kérdésfeltevő előnyére leadott szavazatoké. 

A választó súlyt fektet arra, hogy lássák a szavazáskor. Hogy teljesen biztosra menjen, mielőtt az urnához járulna, lehetővé teszi, hogy néhányan lássák is a szavazatát. A legjobb, ha ez kölcsönös, s így tanúsíthatják egymásról, hogy a kereszt a megfelelő helyre került. Tanulságos változatok tömkelege létezik erre, melyekről a jó európai, ki ilyen helyzetekről nem tanulhatott, soha nem is álmodna. A mindig visszatérő alakok közé tartozik az a derék polgár, aki a következő szavakkal adja át a céduláját: 

– Akár nyíltan is szavazhatnánk!

Mire a választási tisztviselő jóindulatú, ám titokzatos mosollyal így felel:

– Bizony! De mégsem kell ezt tennünk. 

Az efféle helyek látogatása megélesíti a hatalmi kérdések kutatójának szemét. Közelebb kerülünk az egyik idegdúchoz. Mindazonáltal túlságosan messzire vezetne, ha az intézmény részleteivel foglalkoznánk. Meg kell elégednünk annyival, hogy szemügyre veszünk egyetlen emberalakot, aki egy ilyen helyszínre azzal az eltökélt szándékkal érkezik, hogy nemmel szavazzon.

(Ernst Jünger: Der Waldgang, Klett-Cotta, Stuttgart, 1980, 8-11 old.)

2018. február 16., péntek

Paul Deussen – Védánta, Platón és Kant


Létezik egy eszme – mely alkalmasint a legfontosabbnak nevezhető, amivel az emberiség rendelkezik, amin a vallás, bölcselet, csakúgy, mint a művészet valamennyi lehetősége nyugszik – egy gondolat, amely mindenütt hol homályosabb, hol világosabb megfogalmazást nyer, ahol az emberi szellem egy világosabb tudatossághoz jut el saját természetére rálátva, amely azonban sehol sem talált tisztább kifejezésre, mint a kanti filozófiában, ahol ezt az egyszerű formát ölti:

„A világ tünemény, nem pedig önmagában vett létező”.

A világ, az egész világ, ahogy a maga mérhetetlenségében a végtelen térben körülöttünk kiterjed, s nem kevésbé az érzések, törekvések és elképzelések kifürkészhetetlen gazdagsága, mely számunkra benső valónkból lép elő, mindez csupán tünemény, csupán olyan alakzat, amit a létesülő felvesz, amely egy olyan tudatosságban, mint a miénk, áll elő valóságként; nem pedig olyan alakzat, amelyben a magában vett létező a tudatosságunktól függetlenül, legvégső, legmélyebb, legbensőbb lényegében állhat fenn. Ezen az eszmén, mint tudatos vagy öntudatlan feltételen nyugszik, ahogy már említettük, minden vallás és valamennyi mélyre hatoló bölcselet, csakúgy, mint a művészetek összessége, amelyek méltók e névre. Mielőtt mindezt bizonyítanánk, tanácsos lesz közelebbről szemügyre venni a kanti filozófia szóban forgó alapeszméit, a maguk keletkezése és jelentése szerint.


A középkor filozófiája két nagy és homályos probléma, nevezetesen a lélek halhatatlanságának és a világtól elkülönülő Isten létének kérdése körül forgott. Descartes filozófiája lényegében nem más, mint a középkor ezen alapvető nézeteinek világos, logikai vizsgálata. Ámde pontosan ezáltal vált láthatóvá mára ezek tudományos tarthatatlansága. Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás tanításában az ősrégi, szent relikviák – épp úgy, ahogy a középkori katedrálisok félhomályában –, roppant tekintélyesnek és tiszteletreméltónak tűnnek, azonban a descartes-i tudományos vizsgálat napfényénél igencsak fakónak és korhadtnak kellett látszaniuk. Descartes úgy vélte, hogy Isten létéről és a lélek halhatatlanságáról szóló bizonyítékaival jó szolgálatot tesz az egyháznak, ám az egyház erről másként vélekedett, már néhány évvel szerzőjük halálát követően elítélte a tanításait: a protestáns egyház az 1656-os dortrechti zsinaton, a katolikus pedig 1663-ban pápai indexre tette írásait. Ám immár túlságosan késő volt, az áradat megindult, és többé semmi sem tartóztathatta fel. Miként viselkedik az anyagtalan lélek-szubsztancia az őt körülvevő testtel kapcsolatban? Hogyan viszonyul a világon túli Isten az általa megteremtett világhoz? A rákövetkező évszázadot ezek a kérdések foglalkoztatták, és sokféle viaskodáshoz vezettek az egymásra következő irányzatok, úgymint Spinoza panteizmusa, Leibniz és Berkeley idealizmusa, Hume szkepticizmusa és végül a francia materializmus között, mely utóbbi a francia forradalom előhírnökeként a világ elárasztásával fenyegetett.


A filozófiai álláspontok ilyen szétszórtsága közepette lépett fel Kant. Szép és ékes szavakkal jellemezte fő művének, a Tiszta ész kritikájának első előszavában a kialakult anarchiát, azt panaszolva, hogy az összes felmerülő kérdések közül a legfontosabbak felől, nevezetesen Isten, a szabadság és a halhatatlanság vonatkozásában minden eddigi erőfeszítés ellenére sem sikerült biztos tudásra szert tenni, valamint azt a nagyon is jogos kérdést vizsgálta, hogy az emberi szellem rendelkezik-e egyáltalán azokkal az eszközökkel és erőkkel, amelyekkel tudományosan megalapozott meggyőződést alkothat az ilyen transzcendens, minden tapasztalást meghaladó problémákról. Ahhoz, hogy ezt kiderítse, az emberi értelmet és átfogóbban az egész emberi intellektust kritikai vizsgálat alá veszi, vajon lehet-e azt transzcendensnek nevezni, amivel az addigi transzcendens bölcselet jogosultságát szándékozik megvizsgálni. E vizsgálat eredménye előrelátható volt. Kant csodálatraméltó higgadtsággal bontja szét és mutatja be az intellektuális apparátus egész működését, amint annak valamennyi eszköze és funkciója félreismerhetetlenül csupán arra rendeltetett és képes, hogy a tapasztalás anyagát befogadja és feldolgozza, azonban rögvest az ürességben hányódik és minden jelentést nélkülöz, mihelyt arra vállalkozunk, hogy megismerő erőinkkel túllépjünk a tapasztalás világán. Tehát ha ennyi lenne a tiszta ész kritikájának eredménye, akkor minden mélyre hatoló vizsgálatával együtt nem volna más, mint puszta negatívum. Azonban Kant a műveiben az emberi intellektust, mint egy óraművet, szétszereli, s minden veleszületett képességét, érzékelő mivoltát, felfogását és értelmét részleteiben bemutatja, leírja, majd önmaga s a világ elképedésére a leghatalmasabb felfedezést teszi, melyet a filozófia története során valaha feljegyeztek. Amint az vizsgálataiból kiderült, a minket körülvevő valóság megismert, lényegi elemei intellektusunk veleszületett szemléleti formáinak bizonyulnak. A teljes tapasztalati valóság ezen alapelemei, melyeket Kant eredendő, a tudatban eleve benne rejlő funkciókként azonosított, elsőként a végtelen, mindent magában foglaló tér, másodszor a hasonlóképpen végtelen idő, melyben a világ minden eseménye lezajlik, s végül harmadszor a Kant által felállított tizenkét kategória közül az, amely egyedül őrzi meg tisztán az okságot, nevezetesen a minden eseményt okként és okozatként egymással összekötő kauzális kapcsolat. Ez a három, az egész univerzumot átható, hordozó és szabályszerűen uraló világtalapzat, a tér, az idő és az okság nem objektív és nem független fennálló valóságunktól, ahogyan azt születésünktől fogva hajlamosak voltunk gondolni, hanem, miként azt Kant és az ő tanításának nagy beteljesítője, Schopenhauer cáfolatlanul és cáfolhatatlanul bebizonyította, szubjektív, az általános világtudatban lakozó, és minden egyéni tudatban agyi funkcióként önmagát felismerő szemléleti forma. Ez minden filozófia maradandó alapigazsága. Ennek másutt már bizonyítékát nyújtottuk (A metafizika alapjai, 48-68§); s ezeknek csupán a következményeivel kell foglalkoznunk, mégpedig mindenekelőtt a vallást illetőleg. A vallás legfőbb jótéteményei, a legbecsesebb vigasztalások, amelyeket nekünk nyújthat, három szóban foglalhatók össze: Isten, halhatatlanság és szabadság. Ez a három szent jótétemény csak akkor tartható fenn, amennyiben Kantnak igaza van, amennyiben a tér, az idő és az okság csakis szubjektív szemléleti formák, s ennélfogva az egész, térbelileg és időbelileg kiterjedt és az oksági törvény által uralt világ csakis tünemény, nem pedig magában való dolog. Tehát kimondatott, hogy ha a minket körülvevő világrend örök lenne, s a magukban való dolgok fennálló rendje tudattól független volna, akkor Isten, a halhatatlanság és a szabadság visszavonhatatlanul megdőlnének, és az egész vallást önnön sírjához kellene vonszolni.

(Paul Deussen: Vedânta, Platon und Kant, Wiener Urania, Bécs, 1917, 1-5. old.)

2018. január 17., szerda

Friedrich Gundolf – Költők és hősök


Miután az isteni elválását az emberektől éppoly kevéssé fogadjuk el ténylegesen, mint test és szellem szétválasztását, példakép-kultuszunk nem az úgynevezett „személyiség” modern ínyencélvezete… Nem az individualizmus gyönyörködik az eredetiségben, a sajátosságokban, a nüánszokban, a nagyságokat pedig mindenekelőtt azért becsüli, mert a világot színesebbé teszik, megdöbbentenek és pletykát szolgáltatnak, megszakítják az egyhangúságot, megszépítik vagy gazdagítják a földet. Ez alapvetően olyan ízlésesség, mely a horror vacui mindig mással való betöltése, a kiüresedett szellem egyre újabb ingerlése és játékai után áhítozik, s minden nagyságban csupán az unalom elleni módot, a legjobb esetben is csak esztétikai értékkel bíró élvezeti eszközt lát.


Ez az esztétikai vagy romantikus hőstisztelet mindig azzal a veszéllyel jár, hogy eredeti pótlékokkal éri be, a peckes különcöt a szigorú támogató, a rejtélyes szemfényvesztőt a vallásos géniusz, a politikust a cselekvő, az irodalmárt a költő, a kalandort a hős, a csevegőt az elbeszélő, a szimatolót a látó, a képzelgőt az ábrázoló, a csillogót az erőteljes és a figyelemreméltót a nagyszerű elé helyezi. E felbomlás tünetei manapság: egzotikus, hivalkodó és teozófikus elme- és lélekjátszadozások utáni kutakodás, vallomásorgiák és impresszionisztikus emelkedettségű útleírások iránti kíváncsiság, ismeretlen ingerek utáni szimatolás kívül-belül, minden felszíni, csillogóan vázlatszerű, érdekfeszítően ideiglenes és bizsergetően sejtető utáni vágy… Különösen a puha és beszédes hiúság, mellyel az énecske paradoxonjait és kedvteléseit dédelgeti, szegletecskéit és furcsaságait, cikornyáit és elhajlásait, a banálistól való rettegését, miközben a banálist összetéveszti az egyszerűvel. 


De még az egyszerű nagyságot, a kikerülhetetlenül lényegit is kedvteléssé alacsonyították le; kedvtelésekhez idomították, excentrikus idegekhez csinosítgatták: Dionüszoszt parázsló nemi izgalommá, Apollónt steril merevséggé, Shakespeare-t egyetemes hisztérikává, a római világháborúkat pedig izgatott tőzsdei spekulációkká értelmezték át. A tudomány és az irodalom azért verseng, hogy „humanizálja” a hősit, ahogy ők mondják, vagyis hogy naprakésszé, aktuálissá tegyék: nevezetesen a nagy emberek nemes, számukra nem megélhető és elérhető beállítottságát mint saját szokásaik és aljasságaik klasszikus megszüntetését ragadják meg. E humanizáció megy végbe abban is, mikor a humanizált a heroikus tett, gondolkozás és sors előtt felteszi a kérdést: „lehetséges lett volna talán ez számomra vagy a szomszédom számára is”? A válasz egyértelműen tagadó, ám a következtetés téves: „ebből következően Aiszkhülosz, Platón és Alexandrosz [számára] sem lehetett az, s áthagyományozódott hősiességük mitikus koturnus”. Mivel valószínűtlen nagyságokat csupán könyvekben vagy színpadon mutatnak be, ezért könyvnek vagy színdarabnak, azaz hazugságnak kell lennie.

(Friedrich Gundolf: Dichter und Helden, Weiss'sche Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1921, 26-27. old.)