2018. február 16., péntek

Paul Deussen – Védánta, Platón és Kant


Létezik egy eszme – mely alkalmasint a legfontosabbnak nevezhető, amivel az emberiség rendelkezik, amin a vallás, bölcselet, csakúgy, mint a művészet valamennyi lehetősége nyugszik – egy gondolat, amely mindenütt hol homályosabb, hol világosabb megfogalmazást nyer, ahol az emberi szellem egy világosabb tudatossághoz jut el saját természetére rálátva, amely azonban sehol sem talált tisztább kifejezésre, mint a kanti filozófiában, ahol ezt az egyszerű formát ölti:

„A világ tünemény, nem pedig önmagában vett létező”.

A világ, az egész világ, ahogy a maga mérhetetlenségében a végtelen térben körülöttünk kiterjed, s nem kevésbé az érzések, törekvések és elképzelések kifürkészhetetlen gazdagsága, mely számunkra benső valónkból lép elő, mindez csupán tünemény, csupán olyan alakzat, amit a létesülő felvesz, amely egy olyan tudatosságban, mint a miénk, áll elő valóságként; nem pedig olyan alakzat, amelyben a magában vett létező a tudatosságunktól függetlenül, legvégső, legmélyebb, legbensőbb lényegében állhat fenn. Ezen az eszmén, mint tudatos vagy öntudatlan feltételen nyugszik, ahogy már említettük, minden vallás és valamennyi mélyre hatoló bölcselet, csakúgy, mint a művészetek összessége, amelyek méltók e névre. Mielőtt mindezt bizonyítanánk, tanácsos lesz közelebbről szemügyre venni a kanti filozófia szóban forgó alapeszméit, a maguk keletkezése és jelentése szerint.


A középkor filozófiája két nagy és homályos probléma, nevezetesen a lélek halhatatlanságának és a világtól elkülönülő Isten létének kérdése körül forgott. Descartes filozófiája lényegében nem más, mint a középkor ezen alapvető nézeteinek világos, logikai vizsgálata. Ámde pontosan ezáltal vált láthatóvá mára ezek tudományos tarthatatlansága. Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás tanításában az ősrégi, szent relikviák – épp úgy, ahogy a középkori katedrálisok félhomályában –, roppant tekintélyesnek és tiszteletreméltónak tűnnek, azonban a descartes-i tudományos vizsgálat napfényénél igencsak fakónak és korhadtnak kellett látszaniuk. Descartes Úgy vélte, hogy Isten létéről és a lélek halhatatlanságáról szóló bizonyítékaival jó szolgálatot tesz az egyháznak, ám az egyház erről másként vélekedett, már néhány évvel szerzőjük halálát követően elítélte a tanításait: a protestáns egyház az 1656-os dortrechti zsinaton, a katolikus pedig 1663-ban pápai indexre tette írásait. Ám immár túlságosan késő volt, az áradat megindult, és többé semmi sem tartóztathatta fel. Miként viselkedik az anyagtalan lélek-szubsztancia az őt körülvevő testtel kapcsolatban? Hogyan viszonyul a világon túli Isten az általa megteremtett világhoz? A rákövetkező évszázadot ezek a kérdések foglalkoztatták, és sokféle viaskodáshoz vezettek az egymásra következő irányzatok, úgymint Spinoza panteizmusa, Leibniz és Berkeley idealizmusa, Hume szkepticizmusa és végül a francia materializmus között, mely utóbbi a francia forradalom előhírnökeként a világ elárasztásával fenyegetett.


A filozófiai álláspontok ilyen szétszórtsága közepette lépett fel Kant. Szép és ékes szavakkal jellemezte fő művének, a Tiszta ész kritikájának első előszavában a kialakult anarchiát, azt panaszolva, hogy az összes felmerülő kérdések közül a legfontosabbak felől, nevezetesen Isten, a szabadság és a halhatatlanság vonatkozásában minden eddigi erőfeszítés ellenére sem sikerült biztos tudásra szert tenni, valamint azt a nagyon is jogos kérdést vizsgálta, hogy az emberi szellem rendelkezik-e egyáltalán azokkal az eszközökkel és erőkkel, amelyekkel tudományosan megalapozott meggyőződést alkothat az ilyen transzcendens, minden tapasztalást meghaladó problémákról. Ahhoz, hogy ezt kiderítse, az emberi értelmet és átfogóbban az egész emberi intellektust kritikai vizsgálat alá veszi, vajon lehet-e azt transzcendensnek nevezni, amivel az addigi transzcendens bölcselet jogosultságát szándékozik megvizsgálni. E vizsgálat eredménye előrelátható volt. Kant csodálatraméltó higgadtsággal bontja szét és mutatja be az intellektuális apparátus egész működését, amint annak valamennyi eszköze és funkciója félreismerhetetlenül csupán arra rendeltetett és képes, hogy a tapasztalás anyagát befogadja és feldolgozza, azonban rögvest az ürességben hányódik és minden jelentést nélkülöz, mihelyt arra vállalkozunk, hogy megismerő erőinkkel túllépjünk a tapasztalás világán. Tehát ha ennyi lenne a tiszta ész kritikájának eredménye, akkor minden mélyre hatoló vizsgálatával együtt nem volna más, mint puszta negatívum. Azonban Kant a műveiben az emberi intellektust, mint egy óraművet, szétszereli, s minden veleszületett képességét, érzékelő mivoltát, felfogását és értelmét részleteiben bemutatja, leírja, majd önmaga s a világ elképedésére a leghatalmasabb felfedezést teszi, melyet a filozófia története során valaha feljegyeztek. Amint az vizsgálataiból kiderült, a minket körülvevő valóság megismert, lényegi elemei intellektusunk veleszületett szemléleti formáinak bizonyulnak. A teljes tapasztalati valóság ezen alapelemei, melyeket Kant eredendő, a tudatban eleve benne rejlő funkciókként azonosított, elsőként a végtelen, mindent magában foglaló tér, másodszor a hasonlóképpen végtelen idő, melyben a világ minden eseménye lezajlik, s végül harmadszor a Kant által felállított tizenkét kategória közül az, amely egyedül őrzi meg tisztán az okságot, nevezetesen a minden eseményt okként és okozatként egymással összekötő kauzális kapcsolat. Ez a három, az egész univerzumot átható, hordozó és szabályszerűen uraló világtalapzat, a tér, az idő és az okság nem objektív és nem független fennálló valóságunktól, ahogyan azt születésünktől fogva hajlamosak voltunk gondolni, hanem, miként azt Kant és az ő tanításának nagy beteljesítője, Schopenhauer cáfolatlanul és cáfolhatatlanul bebizonyította, szubjektív, az általános világtudatban lakozó, és minden egyéni tudatban agyi funkcióként önmagát felismerő szemléleti forma. Ez minden filozófia maradandó alapigazsága. Ennek másutt már bizonyítékát nyújtottuk (A metafizika alapjai, 48-68§); s ezeknek csupán a következményeivel kell foglalkoznunk, mégpedig mindenekelőtt a vallást illetőleg. A vallás legfőbb jótéteményei, a legbecsesebb vigasztalások, amelyeket nekünk nyújthat, három szóban foglalhatók össze: Isten, halhatatlanság és szabadság. Ez a három szent jótétemény csak akkor tartható fenn, amennyiben Kantnak igaza van, amennyiben a tér, az idő és az okság csakis szubjektív szemléleti formák, s ennélfogva az egész, térbelileg és időbelileg kiterjedt és az oksági törvény által uralt világ csakis tünemény, nem pedig magában való dolog. Tehát kimondatott, hogy ha a minket körülvevő világrend örök lenne, s a magukban való dolgok fennálló rendje tudattól független volna, akkor Isten, a halhatatlanság és a szabadság visszavonhatatlanul megdőlnének, és az egész vallást önnön sírjához kellene vonszolni.

(Paul Deussen: Vedânta, Platon und Kant, Wiener Urania, Bécs, 1917, 1-5. old.)

2018. január 17., szerda

Friedrich Gundolf - Költők és hősök


Miután az isteni elválását az emberektől éppoly kevéssé fogadjuk el ténylegesen, mint test és szellem szétválasztását, példakép-kultuszunk nem az úgynevezett „személyiség” modern ínyencélvezete… Nem az individualizmus gyönyörködik az eredetiségben, a sajátosságokban, a nüánszokban, a nagyságokat pedig mindenekelőtt azért becsüli, mert a világot színesebbé teszik, megdöbbentenek és pletykát szolgáltatnak, megszakítják az egyhangúságot, megszépítik vagy gazdagítják a földet. Ez alapvetően olyan ízlésesség, mely a horror vacui mindig mással való betöltése, a kiüresedett szellem egyre újabb ingerlése és játékai után áhítozik, s minden nagyságban csupán az unalom elleni módot, a legjobb esetben is csak esztétikai értékkel bíró élvezeti eszközt lát.


Ez az esztétikai vagy romantikus hőstisztelet mindig azzal a veszéllyel jár, hogy eredeti pótlékokkal éri be, a peckes különcöt a szigorú támogató, a rejtélyes szemfényvesztőt a vallásos géniusz, a politikust a cselekvő, az irodalmárt a költő, a kalandort a hős, a csevegőt az elbeszélő, a szimatolót a látó, a képzelgőt az ábrázoló, a csillogót az erőteljes és a figyelemreméltót a nagyszerű elé helyezi. E felbomlás tünetei manapság: egzotikus, hivalkodó és teozófikus elme- és lélekjátszadozások utáni kutakodás, vallomásorgiák és impresszionisztikus emelkedettségű útleírások iránti kíváncsiság, ismeretlen ingerek utáni szimatolás kívül-belül, minden felszíni, csillogóan vázlatszerű, érdekfeszítően ideiglenes és bizsergetően sejtető utáni vágy… Különösen a puha és beszédes hiúság, mellyel az énecske paradoxonjait és kedvteléseit dédelgeti, szegletecskéit és furcsaságait, cikornyáit és elhajlásait, a banálistól való rettegését, miközben a banálist összetéveszti az egyszerűvel. 


De még az egyszerű nagyságot, a kikerülhetetlenül lényegit is kedvteléssé alacsonyították le; kedvtelésekhez idomították, excentrikus idegekhez csinosítgatták: Dionüszoszt parázsló nemi izgalommá, Apollónt steril merevséggé, Shakespeare-t egyetemes hisztérikává, a római világháborúkat pedig izgatott tőzsdei spekulációkká értelmezték át. A tudomány és az irodalom azért verseng, hogy „humanizálja” a hősit, ahogy ők mondják, vagyis hogy naprakésszé, aktuálissá tegyék: nevezetesen a nagy emberek nemes, számukra nem megélhető és elérhető beállítottságát mint saját szokásaik és aljasságaik klasszikus megszüntetését ragadják meg. E humanizáció megy végbe abban is, mikor a humanizált a heroikus tett, gondolkozás és sors előtt felteszi a kérdést: „lehetséges lett volna talán ez számomra vagy a szomszédom számára is”? A válasz egyértelműen tagadó, ám a következtetés téves: „ebből következően Aiszkhülosz, Platón és Alexandrosz [számára] sem lehetett az, s áthagyományozódott hősiességük mitikus koturnus”. Mivel valószínűtlen nagyságokat csupán könyvekben vagy színpadon mutatnak be, ezért könyvnek vagy színdarabnak, azaz hazugságnak kell lennie.

(Friedrich Gundolf: Dichter und Helden, Weiss'sche Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1921, 26-27. old.)

2017. szeptember 26., kedd

René Guénon - Néhány megjegyzés a kozmikus ciklusok tanához


Gyakran kértek már, tekintettel különböző helyeken tett utalásainkra a kozmikus ciklusok hindú tanításával és más hagyományokban fellelhető megfelelőikkel kapcsolatban, hogy adjunk róluk, ha nem is teljes magyarázatot, de legalább a körvonalaikat feltáró áttekintést. Ez tulajdonképpen csaknem lehetetlen feladatnak tűnik, nem csupán azért, mert a kérdés maga igen komplex, hanem különösen ama kivételes nehézségnek köszönhetően, hogy e dolgokat európai nyelven juttassuk kifejezésre, úgy, hogy a jelenlegi nyugati mentalitás számára is beláthatóak legyenek, hiszen annak az efféle gondolkozásban semmiféle gyakorlata nincs. Véleményünk szerint mindössze az lehetséges, hogy megkíséreljünk tisztázni néhány pontot az alábbi megjegyzésekkel, melyek csupán javaslatokat, nem pedig tényleges magyarázatot támaszthatnak a szóban forgó tanítás értelme felől.

A szó legáltalánosabb jelentésében a ciklust a megnyilvánulás bizonyos állapotai kibontakozási folyamatának ábrázolásaként, avagy a kisebb ciklusok esetén az ilyen állapotok többé-kevésbé korlátozott és specializált modalitásaként kell tekinteni. Továbbá, a megfelelés törvénye folytán, mely mindeneket az egyetemes léthez köt, szükségszerűen és mindig bizonyos analógia mutatkozik meg egyazon rend különböző ciklusai vagy a fő ciklusok és másodlagos felosztásaik között. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egy és ugyanazon kifejezésmódot használjuk, mikor róluk beszélünk, ám ezt gyakran szimbolikusan kell érteni, mivel minden szimbolizmus lényege éppen a dolgok természetében rejlő analógiákon és megfeleléseken alapul. Különösen a „kronologikus” formára utalunk itt, mely szerint a ciklusok tanát bemutatják: mivel a Kalpa képviseli egy világ teljes kibontakozását, vagyis az egyetemes Lét fokát vagy állapotát, nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk szó szerinti, valamiféle időbeli mérték alapján számított tartamáról, hacsak ez a tartam olyan állapotra nem vonatkozik, melynek az idő az egyik meghatározó feltétele, ahogy az a világunkban tetten érhető. Mindenütt másutt ez a tartam és az egymásra következés, amit feltételez, puszta szimbolikus értékkel bírhat, s analogikusan felcserélendő, mivel az időbeli egymásra következés ekkor csupán logikai és ontologikus értelemben vett képzete egy „időn kívüli” ok-okozat sorozatnak. Másfelől, mivel az emberi nyelv nem képes közvetlenül kifejezni semmiféle, a miénktől különböző állapotot, e tény a szimbólumok használatát kielégítő módon igazolja, és azt tökéletesen természetesnek és normálisnak kell tekinteni.

Nem áll szándékunkban most a leghatalmasabb ciklusokkal foglalkozni, mint amilyenek a Kalpák; csupán azokra korlátozódunk, melyek a mi Kalpánkon belül bontakoznak ki, vagyis a Manvantarákra és ezek alosztályaira. Ezen a szinten a ciklusnak egyszerre kozmikus és történeti jellegzetességei is vannak, mert kifejezetten a földi emberiségre vonatkoznak, miközben ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a világunkban előforduló eseményekhez, ám az emberi történelmen kívül. Nincs ebben semmi meglepő, mivel az emberi történelmet valamiféleképp elkülönültnek látni minden egyébtől, kifejezetten modern, és élesen szemben áll azzal, amit valamennyi hagyomány tanított, melyek épp ellenkezőleg, egyhangúan szükségszerű és állandó kapcsolatot állapítottak meg a kozmikus és az emberi rend között.


A Manvantarákból, avagy az egymásra következő Manuk korszakaiból szám szerint tizennégy van, s két hetes sorozatot alkotnak, melyek közül az első magában foglalja az elmúlt Manvantarákat és a mi jelenleginket is, a második pedig az eljövendőket. E két sorozat, melyek közül az első épp annyira a múlttal, mint közvetlen eredményével, a jelennel, a második pedig a jövővel kapcsolatos, összefüggésbe hozható a hét Svargával és a hét Patalával, melyek a létezés fokozatai vagy az egyetemes megtestesülés hierarchiájának szemszögéből az emberi állapotnál alacsonyabb vagy magasabb állapotokat képviselnek, esetleg azt megelőzőket vagy azt követőket, amennyiben a szimbolikusan jellemzett ciklusok oksági kapcsolatának az időbeli egymásra következés analógiájára történő álláspontjára helyezkedünk. Ez utóbbi szempont nyilvánvalóan a legfontosabb itt, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy Kalpánkban az egyetemes megtestesülés ciklusai totalitásának egyfajta kicsinyített képmását lássuk, a korábban említett analogikus kapcsolatnak megfelelően; s ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy a Manvantarák egymásra következése bizonyos értelemben más világok lenyomatát jelzi a miénkben. E kapcsolat igazolására azt is megjegyezhetjük, hogy mind a Manu, mind a Loka szavak használatosak a tizennégyes szám szimbolikus jelöléseként; az összes tradicionális szimbolizmusban benne rejlő alapvető okok felőli teljes tudatlanságról tenne bizonyságot, ha ezt puszta „egybeesésnek” neveznénk. A Manvantarák egy másik megfelelése a hét Dvípával vagy „régióval” kapcsolatos, amikre világunk felosztható. Noha az ezeket jelölő szó valódi értelme szerint a térben bizonyos módon elszórt szigetekre vagy kontinensekre vonatkoznak, figyelnünk kell arra, hogy ne vegyük szó szerint, és ne azokat tekintsük pusztán a jelenlegi világ különböző részeinek; valójában egymás után „emelkednek fel”, nem pedig szimultán, vagyis egy meghatározott periódus során csupán egy manifesztálódik közülük az érzékelhető világban. Ha ez a periódus egy Manvantara, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy minden egyes Dvípa kétszer jelenik meg a Kalpa során, avagy egyszer az imént említett hetes sorozatok mindegyikében; s e két sorozat kapcsolatából, melyek fordítottan felelnek meg egymásnak, ahogy minden hasonló esetben, különösen a Svargák és a Patalák esetében történik, kikövetkeztethetjük, hogy a megjelenés rendjének a Dvípák számára is éppen ilyennek kell lennie: a második sorozatban lévő az első inverze. 

Összefoglalva, ez tulajdonképpen inkább a földi világ különféle „állapotaira”, s nem pedig „régióira” vonatkozik; a Jambu-Dvípa valójában a teljes földet képviseli jelenlegi állapotában, s ha azt mondják, hogy Merutól – a „tengely” hegységtől, ami körül világunk forog – déli irányban húzódik, ez azért történik, mert Meru szimbolikusan az Északi Pólusnak feleltethető meg, így valóban tőle délre helyezkedik el az egész föld. Ennek teljesebb magyarázatához a térirányok szimbolikájának kifejtése szükséges, melynek megfelelően a Dvípákat elhelyezték, továbbá be kell látni hozzá a megfeleléseket e térbeli és azon időbeli szimbolizmus között, melyen a ciklusok teljes tana alapul; ám mivel itt nem bocsátkozhatunk ezekbe a fejtegetésekbe, melyek önmagukban egy teljes kötetet igényelnének, meg kell elégednünk ezekkel az összegző utalásokkal, melyeket mindazok könnyedén kiegészíthetnek, akiknek van némi fogalmuk arról, mit is foglalnak magukba.

A Dvípák ilyetén elképzelése igazolja a más hagyományokból – elsősorban az iszlám ezoterizmusból és a héber kabbalából – származó, egybehangzó tényeket is, melyek szintén „hét földről” beszélnek. Így az utóbbiban, még ha ezt a „hét földet” látszólag Kánaán vidékének számtalan része képviseli is, „Edom hét királyának” uralmával kapcsolatosak, akik világosan megfelelnek az első sorozat hét Manujának; s valamennyi „az Élő birodalmába” tartozik, mely világunk teljes kibomlását jelenti, principiális állapotában felfogva. Érdemes itt említést tennünk két együttesen fennálló nézőpontról: az egyik az egymásutániságé, mely magára a manifesztációra, a másik pedig az egyidejűségé, mely annak princípiumára, más szóval „archetípusára” utal; e két nézőpont megfelelése alapjaiban és bizonyos módon egyenlő az időbeli és a térbeli szimbolizmus közötti megfeleléssel, melyet épp az imént vetettünk fel a hindú hagyomány Dvípáival kapcsolatban.

Az iszlám ezotériában a „hét föld” talán még világosabban jelenik meg, mint a földi létezés sok tabaqatja avagy „kategóriája”, melyek együttesen állnak fenn és bizonyos értelemben egymásba fonódnak, ám melyek közül csupán egy érhető el jelenleg az érzékek számára, míg a többi rejtett előlük, s csak kivételesen és bizonyos különleges feltételek megléte mellett érzékelhető; ugyanakkor ezek is megnyilvánulnak látszólag a különböző periódusok során, melyek egymást követik a világ teljes időtartama alatt. Másfelől a „hét földek” mindegyikét egy Qutb avagy „pólus” vezérli, mely így nyilvánvalóan megfelel ama periódus Manujának, mely során annak földje megnyilvánul; s ez a hét Aqtáb alárendelődik a legfőbb „pólusnak”, épp úgy, ahogy a különböző Manuk az Ádi-Manu avagy a primordiális Manu alárendeltjei. Azonban mivel ez a „hét föld” együttesen áll fenn, bizonyos értelemben állandó és egyidejű módon töltik be rendeltetésüket. Aligha szükséges rámutatni, hogy a „pólus” kijelölése közeli kapcsolatban áll Meru imént említett „poláris” szimbolikájával, mivel magának Merunak az iszlám hagyományban kétség kívül pontos megfelelése van Qaf hegyében. Tegyük még hozzá, hogy a hét földi „pólust” a hét bolygóég felett székelő hét égi „pólus” tükörképének tekintik, s így természetesen felidézi a hindú tanítás Svargáival történő megfelelést, mely mindent összevéve, e tekintetben a két hagyomány közötti tökéletes összhangot mutatja. 

Szemügyre kell most vennünk a Manvantara felosztását, vagyis a Jugákat, melyekből összesen négy van. Mindenekelőtt, és anélkül, hogy hosszasan időznénk itt, mutassunk rá, hogy egy ciklus e négy részre osztása többféle alkalmazhatósággal rendelkezik, s valóban, egy sajátosabb rend sok ciklusában megtalálható. Példaként hozhatjuk erre az év négy évszakát, a holdhónap négy hetét és az emberi élet négy korszakát; a térbeli szimbolikával is vannak megfelelései, e tekintetben elsőlegesen a négy világtájjal áll kapcsolatban. Másfelől gyakran felhívtuk a figyelmet a négy Juga nyilvánvaló megfelelésére a görög-latin antikvitásból ismert négy korszakkal, az arany, ezüst, bronz és vaskorral. Mind a két esetben valamennyi periódust az azt megelőző korhoz viszonyított hanyatlás jellemzi; ezt pedig, ami élesen szemben áll a modern világ értelmében vett „fejlődéssel”, nagyon érthetően magyarázza a tény, hogy minden ciklikus kibomlás, vagyis a megnyilvánulás minden folyamata „alászállást” képez, mivel szükségszerűen a princípiumtól való fokozatos eltávolodást foglalja magába, s ez a „bukás” valódi jelentése a zsidó-keresztény hagyományban.

Egyik Jugától a másikig a hanyatlást a tartam csökkenése is kíséri, s ezt gondolják az emberi életre tett hatásáról is; s ami e tekintetben a legfontosabb, az arányoké, melyek e különböző periódusok saját tartamai között fennállnak. Ha a Manvantara teljes tartamát 10-nek vesszük, ebből a Krita-Juga vagy Satya-Juga 4-nek, a Treta-Juga 3-nak, a Dvapara-Juga 2-nek, a Kali-Juga pedig 1-nek felel meg. Ezek a számok tartoznak a Dharma szimbolikus bikájának lábaihoz is, amiken az azonos periódusok során a föld nyugszik. A Manvantara felosztása ezért a 10 = 4 + 3 + 2 + 1 formula alapján végezhető el, mely megfordítva a püthagoreus tetraktüsz: 1 + 2 + 3 + 4 = 10. Ez utóbbi képlet megfelel annak, ami a nyugati hermetika nyelvén „a négyszög körösítésének” és a másik, ellentétes problémának, a „kör négyszögesítésének” neveznek, melyek pontosan kifejezik a ciklus végének és elejének egymáshoz való viszonyát, vagyis teljes kibontakozásának integrációját. Egy teljes aritmetikai és geometriai szimbolikáról van szó, melyet csupán jelezhetünk itt, hogy ne távolodjunk el túlságosan elsőleges témánktól.

Ami a számokat illeti, amiket a különböző szövegek a Manvantara és ebből következően a Jugák tartamát illetően megadnak, nem a szó hétköznapi értelmében vett „kronológiának” tekintendőek, mintegy szó szerinti értelemben vett száma az éveknek; ez az oka annak is, hogy miért nem jelentenek valójában semmiféle ellentmondást bizonyos nyilvánvaló különbségek e számok terén. Általánosságban csupán, később kifejtett okból, a 4 320-as számot kell figyelembe vennünk ezek közül, a sok nullát pedig nem, amik mögötte állnak, melyek szolgálhatnak akár arra is, hogy félrevezessék azokat, akik bizonyos számításoknak kívánják szentelni magukat. Első pillantásra különösnek tűnhet az efféle elővigyázatosság, de könnyen magyarázatot lehet adni felőle: ha a Manvantara teljes tartama ismert lenne, s ráadásul kezdetét is pontos meghatározhatnák, akkor bárki komolyabb nehézségek nélkül következtetéseket vonhatna le ebből bizonyos jövőbeli eseményeket illetően. Azonban egyetlen ortodox hagyomány sem támogatta soha az olyan törekvéseket, melyekkel valaki többé-kevésbé a jövőbe láthatna, mivel a gyakorlatban az ilyen tudásnak több hátulütője, mint igazi előnye lenne. Ez az oka annak, hogy a Manvantara kezdőpontját és tartamát mindig többé-kevésbé gondosan elrejtették, hozzáadva az igazi dátumokhoz bizonyos mennyiségű évszámot, vagy elvéve belőlük valamennyit, esetleg megszorozva vagy elosztva a ciklikus periódusok tartamát, hogy csupán pontos hányadukat őrizzék meg; hozzátehetjük még, hogy bizonyos megfeleléseket pedig, hasonló okból kifolyólag, néha megfordítottak.


Ha a Manvantara tartama 4 320, a négy Jugáé sorban 1 728, 1 296, 864 és 432; ám miféle számmal kell megszoroznunk őket, hogy években kapjuk meg eme időtartamok kifejeződését? Könnyen beláthatjuk, hogy valamennyi ciklikus szám közvetlenül kapcsolódik a kör geometriai felosztásához, így a 4 320 = 360 x 12. Emellett ebben a felosztásban nincs semmi mesterkélt vagy tisztán konvencionális, mert, az aritmetika és a geometria közötti megfelelésben rejlő okok miatt természetes, hogy a 3, a 9 és a 12 többszörösei szerint végezzük azt el, mivel az egyenes vonal számára leginkább a decimális felosztás a megfelelő. Ez a megfigyelés azonban, noha valóban alapvető, mégsem vezetne minket túlságosan messzire a ciklikus periódusok meghatározásában, ha nem tudnánk azt is, hogy elsőleges alapjuk a kozmikus rendben a napéjegyenlőségek előrehaladása, melynek tartama 25 920 év, így a napéjegyenlőségi pontok egy fokkal történő áthelyeződése 72 évet jelent. Ez a 72-es szám pontosan az egyik osztója a 4 320-nak (72 x 60), a 4 320 pedig a maga részéről a 25 920 osztója (4 320 x 6). Az a tény, hogy a napéjegyenlőségek áthelyeződésében olyan számokra leltünk, amik kapcsolatban állnak a kör felosztásával, újabb bizonyítéka természetes jellemzőjüknek; ám most a következő kérdés merül fel: a szóban forgó csillagászati periódusnak mely szorzója vagy osztója felel meg valóban a Manvantara tartamának?

Az a periódus, mely leggyakrabban megjelenik a különböző hagyományokban, nem annyira a napéjegyenlőségek áthelyeződéséé, hanem inkább annak fele; különösen ez felel meg a perzsák és a görögök „nagy évének”, melyet gyakran 12 000 vagy 13 000 évre tesznek, pontos időtartama pedig 12 960 év lenne. A hatalmas jelentőség szerint, melyet e periódusnak tulajdonítanak, feltételezhetjük, hogy a Manvantarának magában kell foglalnia e „nagy évek” bizonyos számát; de vajon pontosan mennyit? Ennek kapcsán a hindú hagyományon kívül találunk egy legalábbis precíz utalást, mely elég plauzibilis ahhoz, hogy szó szerint elfogadjuk: a káldeusoknál Xisuthros uralmának tartama, mely szemmel láthatóan megegyező a Vaivasvatával, a jelenlegi korszak Manujával. Ezt 64 800 évben, avagy öt „nagy évben” jelölték ki. Mellékesen jegyezzük meg, hogy az 5-ös szám, mint a bhúták avagy az érzéki világ elemeinek száma, kozmológiai szempontból mindenképpen különleges fontossággal bír, hajlamos igazolni egy ilyen értékelés valóságát; talán érdemes fontolóra venni a megfelelést az öt bhúta és a szóban forgó, öt egymásra következő „nagy év” között, főként azért, mert Közép-Amerika ősi hagyományaiban az elemek bizonyos ciklikus periódusokkal történő kimondott társítására lelhetünk. Ám ez a kérdés további vizsgálódásokat kíván. Bárhogy is legyen, ha valóban ez a Manvantara valódi tartama, s ha továbbra is a 4 320-as számot vesszük alapul, ami egyenlő a „nagy év” harmadával, akkor ezt a számot 15-el kell megszoroznunk. Másfelől az öt „nagy évet” természetesen nem egyenlő részekre osztjuk fel, hanem a Jugák közötti egyszerű összefüggéseknek megfelelően: a Krita-Juga kettőt foglal magában közülük, a Treta-Juga másfelet, a Dvapara-Juga egyet, a Kali-Juga pedig felet. Ezek a számok nyilván a fele azoknak, amiket korábban használtunk, amikor a Manvantara tartamát 10-el jelöltük. Közönséges években kifejezve a négy Jugának ugyanezek a tartamai sorban 25 920, 19 440, 12 960 és 6 480 évek, melyek összesen 64 800 évet tesznek ki. Felismerhető, hogy ezek a számok legalábbis tökéletesen elfogadható határok között vannak, és nagyon is jól megfelelhetnek a jelenlegi földi emberiség igaz kronológiájának.

Itt be is fejezzük ezeket a fejtegetéseket, mivel ami Manvantaránk kezdőpontjának és ebből következően annak a pontnak a meghatározását illeti, ahol tartama során jelenleg elhelyezkedünk, nem áll szándékunkban megkockáztatni, hogy kísérletet tegyünk rá. A hagyományokból származó valamennyi tény arra mutat, hogy már hosszú ideje a Kali-Jugában járunk; anélkül, hogy tévedéstől kellene tartanunk, azt is elmondhatjuk, hogy igen előrehaladott állapotában, mégpedig abban a fázisban, aminek leírása a Puránákban a legfeltűnőbb megegyezést mutatja jelenlegi korunk jellemzőivel. Azonban nem lenne meggondolatlanság arra vágyni, hogy pontosabbak legyünk, s nem végződne ez elkerülhetetlenül azokban a jóslatokban, melyek elé a tradicionális doktrína jó okkal gördít oly sok akadályt?

(Études Traditionnelles, 1938. október.)

2017. május 7., vasárnap

Oswald Boelcke - naplóbejegyzés


D., 1915. december 31.

A Karácsonyt szépen és békésen ünnepeltük meg. Szenteste ünnepséget tartottunk az embereknek az egyik hangárban, amit teljesen feldíszítettünk. Mindannyian kaptak valamilyen kedves kis ajándékot. A vezérkar is küldött egy csomagot mindenféle dologgal mindannyiuk számára. Este kis ünnepséget tartottunk a tiszteknek a kaszinóban; itt is megajándékoztuk egymást. Én többek közt egy gyönyörű ezüstkupát kaptam. Rajta a „levegő győztesének” felirat olvasható, s a Repülőalakulatok Főparancsnoksága ajándékozta nekem, s Immelmannak is járt egy ugyanilyen.


Tegnapelőtt egy nagyon lelkes ellenféllel harcoltam, aki bátran védte magát. Fölényben voltam vele szemben, így védekezésre kényszerítettem. Megpróbált kanyarogva és manőverezve elmenekülni, sőt, igyekezett megfordítani a szerepeket, engem kényszerítve védekezésre. Nem járt sikerrel, ám én sem tudtam eltalálni őt. Mindössze annyit értem el, hogy fokozatosan a föld felé szorítottam. Kétezer-nyolcszáz méteren kezdtük a küzdelmet, s hamarosan ezer méterre csökkent a magasságunk. Folyamatosan egymás körül süvítettünk, ám mivel ezen a felszállásomon már két másik ellenséges gépet lelőttem, csak kevés lőszerem maradt. Végül ez mentette meg őt, mert halálosan megsebesítettem a megfigyelőjét, így nem tudott többé védekezni ellenem. Ekkor már viszonylag biztonságban mögé tudtam volna kerülni, és elkapni, de nyolcszáz méteres magasságon teljesen kifogytam a töltényekből. Egyikünk sem tudott a másik fölé kerekedni, és végül egy másik Fokker (Immelmann) érkezett a segítségemre, a harc pedig – ezúttal közöttük – újrakezdődött. Immelmannal együtt repültem rá megint, hogy összezavarjam az angolt. Sikerült a földtől száz méternyi magasságon belülre kényszerítenünk, és arra számítottunk, hogy bármelyik pillanatban megkísérelheti a landolást. Mégis megpróbált tovább repülni, mint egy őrült. Egyenesen rárepülve igyekeztem véget vetni ennek, ám ebben a pillanatban leállt a motorom, és én kényszerültem leszállásra. Még láttam, hogy eltűnik egy fasor felett, és zseblámpával felszerelkezve (semmi jobb nem volt nálam) lóháton igyekeztem arrafelé. Azt hittem, ő is leszállt, de legnagyobb meglepetésemre továbbra is a levegőben volt. Telefonos érdeklődésemre sem tudtak mondani semmit. Este pedig megérkezett a jelentés, hogy áthaladt a vonalaink felett száz méteres magasságban hazafelé menet. Micsoda merész fickó! Nem túl sokan próbálnák meg utánozni. Immelmannak is fel kellett adni a küzdelmet, mert elakadt a lőszere.

(Oswald Boelcke: Harctéri beszámolók, Disciplina, Pécs, 2015, 52-54. old.)

2017. február 25., szombat

Két ágostoni levél a kommunizmus áldozatainak emléknapjára


Augustinus (Szent Ágoston, 354–430) az alábbi levelet (Epist. 108.) 409-ben, hippói püspökként írta Macrobiusnak, Hippo Regius donatista püspökének. Ebben az ún. circumcelliók avagy agonisztikusok mozgalmát élesen elítéli. (A levél kiadása: Corpus scriptorum ecclesiasticorum Latinorum 33., 632. o.)

„Menekülnek az egység (unitas) elől, olyannyira, hogy mi a ti embereitek galádságai ellenében – nem akarom azt írni, hogy a tieitek ellenében – az állam törvényeihez folyamodunk, illetőleg hogy a circumcelliók épp e törvények ellen fognak fegyvert, amelyeket ugyanolyan őrjöngéssel vesznek semmibe, mint amilyennel korábbi tombolásuk alkalmából rátok zúdították azokat. Menekülnek az egység elől, olyannyira, hogy a parasztok vakmerősége földbirtokosaink ellen támad, és a szökevény rabszolgák az apostoli tanítás ellenére nemcsak eltávolodnak uraiktól, hanem még fenyegetik is őket, sőt nem csak fenyegetnek, hanem erőszakos rajtaütésekkel még fosztogatnak is; kezdeményezőik, vezéreik és a gazság fejei pedig az agonisztikusok, a ti hittestvéreitek, a ti díszeitek, akik »isten dicsőségére« ontják ki mások vérét, úgyhogy az emberek gyűlölete miatt kénytelenek vagytok gyűléseiteken és beszédeitek alkalmával a másoktól elrabolt zsákmány megtérítését ígérgetni. De ezt sem teljesítenétek szívesen, nehogy az illetők vakmerőségét – amelyet presbytereitek szükségesnek véltek – túlságosan elítélni kényszerüljetek.”

Epist. 185. – a rabszolgák viselkedéséről a vallási viták idején. E levelet Ágoston 417-ben írta Bonifatius afrikai comesnek, vagyis az afrikai provinciák (Africa proconsularis, Byzacena, Numidia és Mauretania Sitifensis) katonai parancsnokának. (A levél kiadása: Corpus scriptorum ecclesiasticorum Latinorum 57., 13–15. o. 

„A Krisztusban való béke és egység tanítása még a katolikus császárok törvényeinek kibocsátása előtt lassan elterjedt, és az emberek, amint megismerkedtek vele, akarták és képesek voltak rá, maguktól pártoltak át hozzá, közöttük azonban a megveszekedettekből álló, elvakult csordák (perditorum hominum dementissimi greges) különféle alkalmakból kifolyólag állandóan zavarták az ártatlan hívek nyugalmát. Melyik uraság nem kényszerült szolgálójától rettegni, ha az ezekhez folyamodott védelemért (patrocinium)? Ki merészelt egy felforgatót (vagy) hangadót akár csak meg is fenyegetni? Ki idézhetett törvényszék elé egy raktárfosztogatót (consumptorem apothecarium) vagy akármilyen adóst, ha az (illető) ezeknek a segítségét és oltalmát vette igénybe? (Mindenki) úgy félt a megbotozástól, a gyújtogatásoktól és a halálos fenyegetésektől, hogy a leghitványabb szolgák tábláit (adóskötelezvényeit) megsemmisítette, csak hogy (kötelezettségeiktől) mentesítve távozzanak. A hitelezőktől kikényszerített írásokat visszaadták az adósoknak. Akik pedig durva szavaikat semmibe sem vették, még durvább ütlegekkel kényszerültek parancsaikat végrehajtani. Ha valaki megsértette őket, hiába volt ártatlan ember, porig rombolták vagy felgyújtották a házát. Egyes előkelő származású és gondosan nevelt családapákat ezeknek a mészárlásai után félholtan hurcoltak el, vagy malomkő elé kötve, ütlegekkel kényszerítették őket, hogy azt hitvány barmok módjára forgassák körbe. Mert hiszen a polgári hatóságok részéről ugyan miféle törvényes segítségnyújtásnak volt ezekkel szemben foganatja? Jelenlétükben melyik hivatalnok mert szusszanni? Ki mert valamit végrehajtani, amit ezek nem akartak? Ki próbálta megbosszulni azokat, akik ezeknek a gyilkosságai folytán vesztették életüket? Legfeljebb őrültek akarhattak bosszút állni rajtuk, amikor egyesek maguk vonták magukra ezeknek a fegyvereit és azért fenyegették őket halállal, hogy azok döfjék le őket; mások mindenféle magaslatokról (vetették le magukat), vízben vagy tűzben keresték önként, bárhogyan is a halált, és halálra szánt lelküket maguk dobták el maguktól.”

A két levél fordításának forrása: 
Római történeti chrestomathia III. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.


Szent Ágoston. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum
című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

2017. február 3., péntek

Frigyes Vilmos trónörökös levele Bismarck kancellárhoz

Morris kastély, Wight sziget, 1881. augusztus 17.

Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz, mit is jelent pontosan az újsághír, miszerint „Badennek királysággá kell válnia”?

Kezdetben, mint sokan mások, én is jól szórakoztam ezen a kacsán, s úgy nevettem rajta, mint „egy jó tréfán az uborkaszezonban”. Ám mivel egyre csak ismételgették a dolgot, gyanakodni kezdtem! Igazán jó véleménnyel vagyok a sógoromról, és nagyon is bízom német érzéseiben, ezért nem tartom lehetségesnek, hogy efféle értelmetlenségbe fogjon. De hát honnan származik akkor a pletyka?


Ön tudja, miként vélekedem a három német királyságról, amik a legszégyenteljesebb napóleoni időkben álltak fenn, hogy Németország széttagoltságát mindörökre megerősítsék. Saját tapasztalatainál fogva Ön nálam jobban ismeri azokat a nehézségeket, sőt, mindennapos bosszúságokat, melyeket az üres címekkel teli kabinet okoz a birodalom számára. El kellene hát tűrnünk még egy koronát, ami csak súlyosbítja az ilyen zavarokat? Nem gyengült-e meg manapság amúgy is eléggé a monarchiák tekintélye, s mi még tovább csökkentsük azzal, hogy egy olyan kis államot avanzsálunk királysággá, ami egyedül semmire sem képes, továbbá ereje és hatalma sincs ahhoz, hogy önmagát királyi költségekbe verje! Ám mindenekelőtt miként lehetne igazolni a német nép előtt, hogy a csupán kimondottan lassan megszilárduló egység elé szándékosan ilyen akadályt gördítünk!

Oly nyíltan fordulok Önhöz, ahogy négyszemközt, berlini lakosztályában is teszem majd. Ha azonban, amitől az ég óvjon, valami közbejön, már most feljogosítom arra, hogy nyilvánosságra hozza határozott nem-emet Baden királysággá emelésével kapcsolatban. Ám megkérem, azonnal ossza meg velem az ügy állását, hogy én is ugyanolyan tevékenyen léphessek fel; elvárom azt is, hogy semmiféle döntés ne történjék ebben a tudtom nélkül.

Schlözernek vissza kellene térnie Rómából, és beszámolnia nekem a benyomásairól, továbbá arról hogy vajon a tartózkodási helye okán tudna-e tenni valamit. 

23-án távozom Londonból, 24-én Brüsszelben leszek, 25-én Koblenzben, 27-én Frankfurtban, 28-30. között Bajorországban, ahonnan szeptember elsején érkezem meg Berlinbe.


Remélhetőleg Kissingen meghozta Önnek a nyugalmat, pihenést és megerősödést, mindenekelőtt pedig a tavaszi kínok elfeledését. A parlament itt a függőségek és aggodalmak gyötrelmében lebeg annak kapcsán, hogy vajon a land billt, amit szükséges rossznak tartanak a nagyobb garázdaságok elkerüléséhez, meghozzák-e Írország számára a közelgő télen. Sok lord tartózkodott a szavazástól, egyszerűen eltűntek a jachtjukon, vagy császármadárra fájt a foguk; mások ellene szóltak, mégis mellette szavaztak.

Nagyon jó sorunk volt a tengeren és ebben a pompás országban, amit azért fogok elhagyni, hogy először a bajorokhoz, majd a hannoveriekhez, a nyugat-poroszokhoz és végül a schleswig-holsteiniekhez látogassak el, kíváncsian arra, hogy Windthorst miniszter, „Meppen gyöngye”, Braunschweigben tényleg a becsület guelf agitációjába kezdett-e!! 


Őszinte híve
Frigyes Vilmos herceg

(In: Bismarck: Gedanken und Erinnerungen, J. G. Cotta' sche, Stuttgart und Berlin, 1919, 699-700. old.)

2017. január 16., hétfő

Albert Speer építészete III.


Itt is éppen olyan nyilvánvaló, mint az Új Birodalmi Kancellária bejárása esetén, hogy Speer építészként mennyire térbeli összefüggésekben gondolkozik, s ezáltal éppen a mi időnk szerintit, az ennek megfelelően jellegzetest és újat képes formába önteni. Annál is inkább meg tudja ezt tenni, mivel a mesterségét nagygyűlések helyszíneinek kialakításával kezdte. Éppen e rendezvények újszerűségéből származik az a kőalakzat, ami a nürnbergi építmények felállítása során ölt alakot. A sötétben végbemenő események során a térhatás növelése érdekében egyre inkább mesterséges fényt alkalmaz. A Tempelhofer Felden, s a Bückeberg esetében is döntő szerepet játszottak a körben elhelyezett fényszórók, akkor is, ha itt még nem sikerült velük teljesen elérni a kívánt hatást. Azután 1935-ben a hatalmas fénynyalábokat vető reflektorok elsőként a Zeppelinfeldet burkolták be, a Becsület Birodalmi Pártnapján. A tizenhat kilométernyi magasságba törő sugarak óriási fénykupolát képeztek, ami, hatalmas térteremtésével, Speer legeredetibb műve lett.


Nürnbergi építményei közül először a Zeppelinfeld készült el. Az erőteljes tribün-kialakítás, s a két oldalán húzódó oszlopcsarnok nagy szigorúságot és egyszerű formát mutat. A teret kelet felé zárja le, melynek többi oldalát sáncok veszik körül. Ezek támasztékaiban találhatók a mérsékelten magas, kőből épült zászlótartó tornyok.


1938 óta a Märzfeld, a terület déli részén elhelyezkedő legnagyobb térség is építés alatt áll. Huszonnégy kőtorony fogja határolni a tágas helyszínt, melynek hosszúsága több mint hatszáz méter, szélessége pedig csaknem egy kilométer. A harmincnyolc méter magas toronytömbök között állnak majd a tizennyolc méter magas zászlótartók, a tornyokat összekötő tribünsáncok koronáin. A zászlókat szorosan egybekapcsolják, így zárt falat fognak képezni. A fő felvonulási út torkolatával szemben emelkedik majd a Führertribün, egy kőépítmény, amit Thorak hatalmas szoborcsoportja koronáz meg.


Egy éppen annyira egyszerű, mint amennyire élénk színbenyomás fogja később az egész teret jellemezni. A horogkeresztes zászlók ragyogó vörösét a tornyok mészkövének eleven okkersárgája fogja körül. Ehhez járul még az ég kék világossága és a zöldesbarna föld, aminek meg kell őriznie természetes, fűből és hangából álló növényzetét.


Már ma is érezhető az építmény nagysága, ha abban az élményben van részünk, hogy látjuk az immár elkészült kilenc tornyot a magasba emelkedni.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 17-20. old.)