2017. május 7., vasárnap

Oswald Boelcke - naplóbejegyzés


D., 1915. december 31.

A Karácsonyt szépen és békésen ünnepeltük meg. Szenteste ünnepséget tartottunk az embereknek az egyik hangárban, amit teljesen feldíszítettünk. Mindannyian kaptak valamilyen kedves kis ajándékot. A vezérkar is küldött egy csomagot mindenféle dologgal mindannyiuk számára. Este kis ünnepséget tartottunk a tiszteknek a kaszinóban; itt is megajándékoztuk egymást. Én többek közt egy gyönyörű ezüstkupát kaptam. Rajta a „levegő győztesének” felirat olvasható, s a Repülőalakulatok Főparancsnoksága ajándékozta nekem, s Immelmannak is járt egy ugyanilyen.


Tegnapelőtt egy nagyon lelkes ellenféllel harcoltam, aki bátran védte magát. Fölényben voltam vele szemben, így védekezésre kényszerítettem. Megpróbált kanyarogva és manőverezve elmenekülni, sőt, igyekezett megfordítani a szerepeket, engem kényszerítve védekezésre. Nem járt sikerrel, ám én sem tudtam eltalálni őt. Mindössze annyit értem el, hogy fokozatosan a föld felé szorítottam. Kétezer-nyolcszáz méteren kezdtük a küzdelmet, s hamarosan ezer méterre csökkent a magasságunk. Folyamatosan egymás körül süvítettünk, ám mivel ezen a felszállásomon már két másik ellenséges gépet lelőttem, csak kevés lőszerem maradt. Végül ez mentette meg őt, mert halálosan megsebesítettem a megfigyelőjét, így nem tudott többé védekezni ellenem. Ekkor már viszonylag biztonságban mögé tudtam volna kerülni, és elkapni, de nyolcszáz méteres magasságon teljesen kifogytam a töltényekből. Egyikünk sem tudott a másik fölé kerekedni, és végül egy másik Fokker (Immelmann) érkezett a segítségemre, a harc pedig – ezúttal közöttük – újrakezdődött. Immelmannal együtt repültem rá megint, hogy összezavarjam az angolt. Sikerült a földtől száz méternyi magasságon belülre kényszerítenünk, és arra számítottunk, hogy bármelyik pillanatban megkísérelheti a landolást. Mégis megpróbált tovább repülni, mint egy őrült. Egyenesen rárepülve igyekeztem véget vetni ennek, ám ebben a pillanatban leállt a motorom, és én kényszerültem leszállásra. Még láttam, hogy eltűnik egy fasor felett, és zseblámpával felszerelkezve (semmi jobb nem volt nálam) lóháton igyekeztem arrafelé. Azt hittem, ő is leszállt, de legnagyobb meglepetésemre továbbra is a levegőben volt. Telefonos érdeklődésemre sem tudtak mondani semmit. Este pedig megérkezett a jelentés, hogy áthaladt a vonalaink felett száz méteres magasságban hazafelé menet. Micsoda merész fickó! Nem túl sokan próbálnák meg utánozni. Immelmannak is fel kellett adni a küzdelmet, mert elakadt a lőszere.

(Oswald Boelcke: Harctéri beszámolók, Disciplina, Pécs, 2015, 52-54. old.)

2017. február 25., szombat

Két ágostoni levél a kommunizmus áldozatainak emléknapjára


Augustinus (Szent Ágoston, 354–430) az alábbi levelet (Epist. 108.) 409-ben, hippói püspökként írta Macrobiusnak, Hippo Regius donatista püspökének. Ebben az ún. circumcelliók avagy agonisztikusok mozgalmát élesen elítéli. (A levél kiadása: Corpus scriptorum ecclesiasticorum Latinorum 33., 632. o.)

„Menekülnek az egység (unitas) elől, olyannyira, hogy mi a ti embereitek galádságai ellenében – nem akarom azt írni, hogy a tieitek ellenében – az állam törvényeihez folyamodunk, illetőleg hogy a circumcelliók épp e törvények ellen fognak fegyvert, amelyeket ugyanolyan őrjöngéssel vesznek semmibe, mint amilyennel korábbi tombolásuk alkalmából rátok zúdították azokat. Menekülnek az egység elől, olyannyira, hogy a parasztok vakmerősége földbirtokosaink ellen támad, és a szökevény rabszolgák az apostoli tanítás ellenére nemcsak eltávolodnak uraiktól, hanem még fenyegetik is őket, sőt nem csak fenyegetnek, hanem erőszakos rajtaütésekkel még fosztogatnak is; kezdeményezőik, vezéreik és a gazság fejei pedig az agonisztikusok, a ti hittestvéreitek, a ti díszeitek, akik »isten dicsőségére« ontják ki mások vérét, úgyhogy az emberek gyűlölete miatt kénytelenek vagytok gyűléseiteken és beszédeitek alkalmával a másoktól elrabolt zsákmány megtérítését ígérgetni. De ezt sem teljesítenétek szívesen, nehogy az illetők vakmerőségét – amelyet presbytereitek szükségesnek véltek – túlságosan elítélni kényszerüljetek.”

Epist. 185. – a rabszolgák viselkedéséről a vallási viták idején. E levelet Ágoston 417-ben írta Bonifatius afrikai comesnek, vagyis az afrikai provinciák (Africa proconsularis, Byzacena, Numidia és Mauretania Sitifensis) katonai parancsnokának. (A levél kiadása: Corpus scriptorum ecclesiasticorum Latinorum 57., 13–15. o. 

„A Krisztusban való béke és egység tanítása még a katolikus császárok törvényeinek kibocsátása előtt lassan elterjedt, és az emberek, amint megismerkedtek vele, akarták és képesek voltak rá, maguktól pártoltak át hozzá, közöttük azonban a megveszekedettekből álló, elvakult csordák (perditorum hominum dementissimi greges) különféle alkalmakból kifolyólag állandóan zavarták az ártatlan hívek nyugalmát. Melyik uraság nem kényszerült szolgálójától rettegni, ha az ezekhez folyamodott védelemért (patrocinium)? Ki merészelt egy felforgatót (vagy) hangadót akár csak meg is fenyegetni? Ki idézhetett törvényszék elé egy raktárfosztogatót (consumptorem apothecarium) vagy akármilyen adóst, ha az (illető) ezeknek a segítségét és oltalmát vette igénybe? (Mindenki) úgy félt a megbotozástól, a gyújtogatásoktól és a halálos fenyegetésektől, hogy a leghitványabb szolgák tábláit (adóskötelezvényeit) megsemmisítette, csak hogy (kötelezettségeiktől) mentesítve távozzanak. A hitelezőktől kikényszerített írásokat visszaadták az adósoknak. Akik pedig durva szavaikat semmibe sem vették, még durvább ütlegekkel kényszerültek parancsaikat végrehajtani. Ha valaki megsértette őket, hiába volt ártatlan ember, porig rombolták vagy felgyújtották a házát. Egyes előkelő származású és gondosan nevelt családapákat ezeknek a mészárlásai után félholtan hurcoltak el, vagy malomkő elé kötve, ütlegekkel kényszerítették őket, hogy azt hitvány barmok módjára forgassák körbe. Mert hiszen a polgári hatóságok részéről ugyan miféle törvényes segítségnyújtásnak volt ezekkel szemben foganatja? Jelenlétükben melyik hivatalnok mert szusszanni? Ki mert valamit végrehajtani, amit ezek nem akartak? Ki próbálta megbosszulni azokat, akik ezeknek a gyilkosságai folytán vesztették életüket? Legfeljebb őrültek akarhattak bosszút állni rajtuk, amikor egyesek maguk vonták magukra ezeknek a fegyvereit és azért fenyegették őket halállal, hogy azok döfjék le őket; mások mindenféle magaslatokról (vetették le magukat), vízben vagy tűzben keresték önként, bárhogyan is a halált, és halálra szánt lelküket maguk dobták el maguktól.”

A két levél fordításának forrása: 
Római történeti chrestomathia III. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.


Szent Ágoston. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum
című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

2017. február 3., péntek

Frigyes Vilmos trónörökös levele Bismarck kancellárhoz

Morris kastély, Wight sziget, 1881. augusztus 17.

Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz, mit is jelent pontosan az újsághír, miszerint „Badennek királysággá kell válnia”?

Kezdetben, mint sokan mások, én is jól szórakoztam ezen a kacsán, s úgy nevettem rajta, mint „egy jó tréfán az uborkaszezonban”. Ám mivel egyre csak ismételgették a dolgot, gyanakodni kezdtem! Igazán jó véleménnyel vagyok a sógoromról, és nagyon is bízom német érzéseiben, ezért nem tartom lehetségesnek, hogy efféle értelmetlenségbe fogjon. De hát honnan származik akkor a pletyka?


Ön tudja, miként vélekedem a három német királyságról, amik a legszégyenteljesebb napóleoni időkben álltak fenn, hogy Németország széttagoltságát mindörökre megerősítsék. Saját tapasztalatainál fogva Ön nálam jobban ismeri azokat a nehézségeket, sőt, mindennapos bosszúságokat, melyeket az üres címekkel teli kabinet okoz a birodalom számára. El kellene hát tűrnünk még egy koronát, ami csak súlyosbítja az ilyen zavarokat? Nem gyengült-e meg manapság amúgy is eléggé a monarchiák tekintélye, s mi még tovább csökkentsük azzal, hogy egy olyan kis államot avanzsálunk királysággá, ami egyedül semmire sem képes, továbbá ereje és hatalma sincs ahhoz, hogy önmagát királyi költségekbe verje! Ám mindenekelőtt miként lehetne igazolni a német nép előtt, hogy a csupán kimondottan lassan megszilárduló egység elé szándékosan ilyen akadályt gördítünk!

Oly nyíltan fordulok Önhöz, ahogy négyszemközt, berlini lakosztályában is teszem majd. Ha azonban, amitől az ég óvjon, valami közbejön, már most feljogosítom arra, hogy nyilvánosságra hozza határozott nem-emet Baden királysággá emelésével kapcsolatban. Ám megkérem, azonnal ossza meg velem az ügy állását, hogy én is ugyanolyan tevékenyen léphessek fel; elvárom azt is, hogy semmiféle döntés ne történjék ebben a tudtom nélkül.

Schlözernek vissza kellene térnie Rómából, és beszámolnia nekem a benyomásairól, továbbá arról hogy vajon a tartózkodási helye okán tudna-e tenni valamit. 

23-án távozom Londonból, 24-én Brüsszelben leszek, 25-én Koblenzben, 27-én Frankfurtban, 28-30. között Bajorországban, ahonnan szeptember elsején érkezem meg Berlinbe.


Remélhetőleg Kissingen meghozta Önnek a nyugalmat, pihenést és megerősödést, mindenekelőtt pedig a tavaszi kínok elfeledését. A parlament itt a függőségek és aggodalmak gyötrelmében lebeg annak kapcsán, hogy vajon a land billt, amit szükséges rossznak tartanak a nagyobb garázdaságok elkerüléséhez, meghozzák-e Írország számára a közelgő télen. Sok lord tartózkodott a szavazástól, egyszerűen eltűntek a jachtjukon, vagy császármadárra fájt a foguk; mások ellene szóltak, mégis mellette szavaztak.

Nagyon jó sorunk volt a tengeren és ebben a pompás országban, amit azért fogok elhagyni, hogy először a bajorokhoz, majd a hannoveriekhez, a nyugat-poroszokhoz és végül a schleswig-holsteiniekhez látogassak el, kíváncsian arra, hogy Windthorst miniszter, „Meppen gyöngye”, Braunschweigben tényleg a becsület guelf agitációjába kezdett-e!! 


Őszinte híve
Frigyes Vilmos herceg

(In: Bismarck: Gedanken und Erinnerungen, J. G. Cotta' sche, Stuttgart und Berlin, 1919, 699-700. old.)

2017. január 16., hétfő

Albert Speer építészete III.


Itt is éppen olyan nyilvánvaló, mint az Új Birodalmi Kancellária bejárása esetén, hogy Speer építészként mennyire térbeli összefüggésekben gondolkozik, s ezáltal éppen a mi időnk szerintit, az ennek megfelelően jellegzetest és újat képes formába önteni. Annál is inkább meg tudja ezt tenni, mivel a mesterségét nagygyűlések helyszíneinek kialakításával kezdte. Éppen e rendezvények újszerűségéből származik az a kőalakzat, ami a nürnbergi építmények felállítása során ölt alakot. A sötétben végbemenő események során a térhatás növelése érdekében egyre inkább mesterséges fényt alkalmaz. A Tempelhofer Felden, s a Bückeberg esetében is döntő szerepet játszottak a körben elhelyezett fényszórók, akkor is, ha itt még nem sikerült velük teljesen elérni a kívánt hatást. Azután 1935-ben a hatalmas fénynyalábokat vető reflektorok elsőként a Zeppelinfeldet burkolták be, a Becsület Birodalmi Pártnapján. A tizenhat kilométernyi magasságba törő sugarak óriási fénykupolát képeztek, ami, hatalmas térteremtésével, Speer legeredetibb műve lett.


Nürnbergi építményei közül először a Zeppelinfeld készült el. Az erőteljes tribün-kialakítás, s a két oldalán húzódó oszlopcsarnok nagy szigorúságot és egyszerű formát mutat. A teret kelet felé zárja le, melynek többi oldalát sáncok veszik körül. Ezek támasztékaiban találhatók a mérsékelten magas, kőből épült zászlótartó tornyok.


1938 óta a Märzfeld, a terület déli részén elhelyezkedő legnagyobb térség is építés alatt áll. Huszonnégy kőtorony fogja határolni a tágas helyszínt, melynek hosszúsága több mint hatszáz méter, szélessége pedig csaknem egy kilométer. A harmincnyolc méter magas toronytömbök között állnak majd a tizennyolc méter magas zászlótartók, a tornyokat összekötő tribünsáncok koronáin. A zászlókat szorosan egybekapcsolják, így zárt falat fognak képezni. A fő felvonulási út torkolatával szemben emelkedik majd a Führertribün, egy kőépítmény, amit Thorak hatalmas szoborcsoportja koronáz meg.


Egy éppen annyira egyszerű, mint amennyire élénk színbenyomás fogja később az egész teret jellemezni. A horogkeresztes zászlók ragyogó vörösét a tornyok mészkövének eleven okkersárgája fogja körül. Ehhez járul még az ég kék világossága és a zöldesbarna föld, aminek meg kell őriznie természetes, fűből és hangából álló növényzetét.


Már ma is érezhető az építmény nagysága, ha abban az élményben van részünk, hogy látjuk az immár elkészült kilenc tornyot a magasba emelkedni.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 17-20. old.)

2016. december 17., szombat

Albert Speer építészete II.


Speer már 1933-ban, a birodalmi propagandavezetés megbízottjaként, kapcsolatba került Nürnberggel. Ahogy Berlinben és a Bückebergen, itt is ő tervezte a párt nagygyűléseit. Elsőként a Luitpold aréna és csarnok kialakítását és felépítését végezte el, a nürnbergi városi építőirodával közösen.


Valamennyi eddigi munka csupán ideiglenes szükségmegoldás volt. Az építészt a kő vonzza, hogy tartós, hosszú időre szóló műveket alkothasson.


A sok korábbi megnyilatkozás miatt a Führer is felfigyelt az ifjú építészre. Ezért már a következő évben, 1934-ben Speer kapta meg tőle a teljes nürnbergi térség megtervezésének és az ottani létesítmények felépítésének feladatát.


Amikor elvállalta, a birodalmi pártnap területének tervrajza már készen állt. Azonban ez a terv alapvetően különbözik attól a végső formától, amit ma láthatunk. Az akkoriban még sokkal kisebb elképzelés a tájra épült, és nem volt tengelye. A Zeppelinfeldet és a gyűlésépületet szabadon rendezték el a tucatnyi, érintetlenül hagyott tavacska körül. Röviddel azután, hogy átvette az irányítást, Albert Speer bemutatta az új vázlatokat a fő építtetőnek. A Führer 1935 elején adott parancsot az új tervek megvalósítására, amiket az év során kiegészítettek és jelentősen megnöveltek.


Speer új tervének fő ismertetőjegyei a nagy felvonulási út merész kialakítása, továbbá az egész tér ezzel összefüggő dimenzióinak megnagyobbítása. Tengelyét az építész gátként vezette keresztül a kis tavakon és az erdőn dél felé, meghatározó kapcsolatot teremtve így a várossal. A Märzfeld felől a pillantás a nagy felvonulási út felett a régi Nürnberg központjára esik. A távolban a vártorony magasodik fel, mint a tengely legészakibb, lezáró műemléke.


E zseniális újjászervezéssel Speer ugyanakkor a város többi részének kiterjesztését is az előzetesen felvázolt utakra vezette. A nagy, sugárirányú szektorokban, melyek egyike a pártnap területe, később az új városrészek kialakítása fog végbemenni. Nürnberg jövőbeli növekedéséhez így minden esetlegességet megragadott. A felvonulási térség uralkodó létesítményéhez kell évszázadokon keresztül a birodalmi pártnapok fővárosának valamennyi megnövelését igazítani.


A Märzfeld, egy hatalmas nyílt tér, a tengely déli végét képezi. Elgondolásában és alakjában a számtalan jókora térségből – a gyűlésépületből, a tágas vízfelszínekből, az átlós tengelyével az erdőtől átfogott útból, végül pedig a Zeppelinfeldből és a Német Stadionból – álló teljes kompozíció következetes lezárása.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 16-17. old.)

2016. december 2., péntek

Albert Speer építészete I.


Albert Speer, építészként egyedülálló módon, a nemzetiszocialista mozgalomból érkezett. 1933-ban kezdte meg tevékenységét, olyan munkákkal, amik az új életben gyökereztek, és így példa nélkül állók, teljesen újszerűek voltak.


1933 május elseje a birodalmi fővárost korábban sohasem látott feladat elé állította. A Tempelhofer Feldre egy egymillió résztvevős nagygyűlést kellett művészi módon kivitelezni. Az új építészeti elemek óriási, lándzsát formázó zászlórudak voltak. A sötétség ehhez a fényt is a műbe kényszerítette.


Ha szemügyre vesszük mostanában eme első gyűlések nappali és éjszakai felvételeit, a képek még mindig ugyanazt az erőt sugározzák. Lobogók, oszlopok, fények, tribünök és emberek képviselik azokat a kivételesen eredeti eszközöket, amikkel az építész eléri a kívánt hatást. Ez talán éppen primitivitásánál fogva oly erős és hatalmas. A forradalmi eseményeket ugyanilyen forradalmi építészeti módszerek foglalják keretbe.

A Tempelhofer Feld, kemény munka eredményeképpen, évről évre zártabbá, erőteljesebbé és szigorúbbá vált. Új építészeti forma volt kialakulóban.


Emellett más, ehhez hasonló feladatok is felmerültek. Már 1933-ban formát öltöttek a Hamelnnél lévő Bückebergen tartott új kenyér ünnepének tervei. Itt Speer megkísérelte felhasználni egy hegyoldal, egy nagy mélyedés jellegzetességeit is a térbeli hatás eléréséhez. Az óriási nyílt térség további növeléséhez kitalálta a fénykupolát, amit később a Zeppelinfelden fejlesztett tökélyre. Felállíttatta a hadsereg hatalmas fényszóróit a tér körül, este pedig ezek segítségével az egész területet vörös, ragyogóan megvilágított zászlóerdőbe vonta.


1936-ban, a munka ünnepére, a berlini Lustgartenben új létesítmény épült. Az ifjúság megünneplésére az egész teret újjátervezték. Az erődfalat és a Régi Múzeumot fő falakként meghagyták, zászlókkal díszítették, este pedig fényvetőkkel világították meg. A terület másik két falát, a Spree-nél lévőt és a dóm előttit, tribünökkel látták el, és lobogósorral koronázták. A vörös szöveteket a magas póznák között szorosan kifeszítették, így a széles térséget új, ünnepi helyszínné varázsolták.



Speer számos további munkával állt elő ezekben a korai időkben, például Hindenburg temetése alkalmából a tannenbergi ünnepéllyel, a Krolloper átalakításával a birodalmi gyűlés, a Lustgartenével pedig az olimpiai játékok számára.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 14-16. old.)

2016. október 23., vasárnap

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek


Az alábbi poszt a Konzervatív Tea-Kör 2008. szeptemberében megjelent írásának frissített átvétele.

*

Zelei Miklós Reakción [a későbbi Mandineren – a szerk.] megjelent cikke szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra-felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.



A magyar királyi jogar díszítése