2017. február 3., péntek

Frigyes Vilmos trónörökös levele Bismarck kancellárhoz

Morris kastély, Wight sziget, 1881. augusztus 17.

Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz, mit is jelent pontosan az újsághír, miszerint „Badennek királysággá kell válnia”?

Kezdetben, mint sokan mások, én is jól szórakoztam ezen a kacsán, s úgy nevettem rajta, mint „egy jó tréfán az uborkaszezonban”. Ám mivel egyre csak ismételgették a dolgot, gyanakodni kezdtem! Igazán jó véleménnyel vagyok a sógoromról, és nagyon is bízom német érzéseiben, ezért nem tartom lehetségesnek, hogy efféle értelmetlenségbe fogjon. De hát honnan származik akkor a pletyka?


Ön tudja, miként vélekedem a három német királyságról, amik a legszégyenteljesebb napóleoni időkben álltak fenn, hogy Németország széttagoltságát mindörökre megerősítsék. Saját tapasztalatainál fogva Ön nálam jobban ismeri azokat a nehézségeket, sőt, mindennapos bosszúságokat, melyeket az üres címekkel teli kabinet okoz a birodalom számára. El kellene hát tűrnünk még egy koronát, ami csak súlyosbítja az ilyen zavarokat? Nem gyengült-e meg manapság amúgy is eléggé a monarchiák tekintélye, s mi még tovább csökkentsük azzal, hogy egy olyan kis államot avanzsálunk királysággá, ami egyedül semmire sem képes, továbbá ereje és hatalma sincs ahhoz, hogy önmagát királyi költségekbe verje! Ám mindenekelőtt miként lehetne igazolni a német nép előtt, hogy a csupán kimondottan lassan megszilárduló egység elé szándékosan ilyen akadályt gördítünk!

Oly nyíltan fordulok Önhöz, ahogy négyszemközt, berlini lakosztályában is teszem majd. Ha azonban, amitől az ég óvjon, valami közbejön, már most feljogosítom arra, hogy nyilvánosságra hozza határozott nem-emet Baden királysággá emelésével kapcsolatban. Ám megkérem, azonnal ossza meg velem az ügy állását, hogy én is ugyanolyan tevékenyen léphessek fel; elvárom azt is, hogy semmiféle döntés ne történjék ebben a tudtom nélkül.

Schlözernek vissza kellene térnie Rómából, és beszámolnia nekem a benyomásairól, továbbá arról hogy vajon a tartózkodási helye okán tudna-e tenni valamit. 

23-án távozom Londonból, 24-én Brüsszelben leszek, 25-én Koblenzben, 27-én Frankfurtban, 28-30. között Bajorországban, ahonnan szeptember elsején érkezem meg Berlinbe.


Remélhetőleg Kissingen meghozta Önnek a nyugalmat, pihenést és megerősödést, mindenekelőtt pedig a tavaszi kínok elfeledését. A parlament itt a függőségek és aggodalmak gyötrelmében lebeg annak kapcsán, hogy vajon a land billt, amit szükséges rossznak tartanak a nagyobb garázdaságok elkerüléséhez, meghozzák-e Írország számára a közelgő télen. Sok lord tartózkodott a szavazástól, egyszerűen eltűntek a jachtjukon, vagy császármadárra fájt a foguk; mások ellene szóltak, mégis mellette szavaztak.

Nagyon jó sorunk volt a tengeren és ebben a pompás országban, amit azért fogok elhagyni, hogy először a bajorokhoz, majd a hannoveriekhez, a nyugat-poroszokhoz és végül a schleswig-holsteiniekhez látogassak el, kíváncsian arra, hogy Windthorst miniszter, „Meppen gyöngye”, Braunschweigben tényleg a becsület guelf agitációjába kezdett-e!! 


Őszinte híve
Frigyes Vilmos herceg

(In: Bismarck: Gedanken und Erinnerungen, J. G. Cotta' sche, Stuttgart und Berlin, 1919, 699-700. old.)

2017. január 16., hétfő

Albert Speer építészete III.


Itt is éppen olyan nyilvánvaló, mint az Új Birodalmi Kancellária bejárása esetén, hogy Speer építészként mennyire térbeli összefüggésekben gondolkozik, s ezáltal éppen a mi időnk szerintit, az ennek megfelelően jellegzetest és újat képes formába önteni. Annál is inkább meg tudja ezt tenni, mivel a mesterségét nagygyűlések helyszíneinek kialakításával kezdte. Éppen e rendezvények újszerűségéből származik az a kőalakzat, ami a nürnbergi építmények felállítása során ölt alakot. A sötétben végbemenő események során a térhatás növelése érdekében egyre inkább mesterséges fényt alkalmaz. A Tempelhofer Felden, s a Bückeberg esetében is döntő szerepet játszottak a körben elhelyezett fényszórók, akkor is, ha itt még nem sikerült velük teljesen elérni a kívánt hatást. Azután 1935-ben a hatalmas fénynyalábokat vető reflektorok elsőként a Zeppelinfeldet burkolták be, a Becsület Birodalmi Pártnapján. A tizenhat kilométernyi magasságba törő sugarak óriási fénykupolát képeztek, ami, hatalmas térteremtésével, Speer legeredetibb műve lett.


Nürnbergi építményei közül először a Zeppelinfeld készült el. Az erőteljes tribün-kialakítás, s a két oldalán húzódó oszlopcsarnok nagy szigorúságot és egyszerű formát mutat. A teret kelet felé zárja le, melynek többi oldalát sáncok veszik körül. Ezek támasztékaiban találhatók a mérsékelten magas, kőből épült zászlótartó tornyok.


1938 óta a Märzfeld, a terület déli részén elhelyezkedő legnagyobb térség is építés alatt áll. Huszonnégy kőtorony fogja határolni a tágas helyszínt, melynek hosszúsága több mint hatszáz méter, szélessége pedig csaknem egy kilométer. A harmincnyolc méter magas toronytömbök között állnak majd a tizennyolc méter magas zászlótartók, a tornyokat összekötő tribünsáncok koronáin. A zászlókat szorosan egybekapcsolják, így zárt falat fognak képezni. A fő felvonulási út torkolatával szemben emelkedik majd a Führertribün, egy kőépítmény, amit Thorak hatalmas szoborcsoportja koronáz meg.


Egy éppen annyira egyszerű, mint amennyire élénk színbenyomás fogja később az egész teret jellemezni. A horogkeresztes zászlók ragyogó vörösét a tornyok mészkövének eleven okkersárgája fogja körül. Ehhez járul még az ég kék világossága és a zöldesbarna föld, aminek meg kell őriznie természetes, fűből és hangából álló növényzetét.


Már ma is érezhető az építmény nagysága, ha abban az élményben van részünk, hogy látjuk az immár elkészült kilenc tornyot a magasba emelkedni.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 17-20. old.)

2016. december 17., szombat

Albert Speer építészete II.


Speer már 1933-ban, a birodalmi propagandavezetés megbízottjaként, kapcsolatba került Nürnberggel. Ahogy Berlinben és a Bückebergen, itt is ő tervezte a párt nagygyűléseit. Elsőként a Luitpold aréna és csarnok kialakítását és felépítését végezte el, a nürnbergi városi építőirodával közösen.


Valamennyi eddigi munka csupán ideiglenes szükségmegoldás volt. Az építészt a kő vonzza, hogy tartós, hosszú időre szóló műveket alkothasson.


A sok korábbi megnyilatkozás miatt a Führer is felfigyelt az ifjú építészre. Ezért már a következő évben, 1934-ben Speer kapta meg tőle a teljes nürnbergi térség megtervezésének és az ottani létesítmények felépítésének feladatát.


Amikor elvállalta, a birodalmi pártnap területének tervrajza már készen állt. Azonban ez a terv alapvetően különbözik attól a végső formától, amit ma láthatunk. Az akkoriban még sokkal kisebb elképzelés a tájra épült, és nem volt tengelye. A Zeppelinfeldet és a gyűlésépületet szabadon rendezték el a tucatnyi, érintetlenül hagyott tavacska körül. Röviddel azután, hogy átvette az irányítást, Albert Speer bemutatta az új vázlatokat a fő építtetőnek. A Führer 1935 elején adott parancsot az új tervek megvalósítására, amiket az év során kiegészítettek és jelentősen megnöveltek.


Speer új tervének fő ismertetőjegyei a nagy felvonulási út merész kialakítása, továbbá az egész tér ezzel összefüggő dimenzióinak megnagyobbítása. Tengelyét az építész gátként vezette keresztül a kis tavakon és az erdőn dél felé, meghatározó kapcsolatot teremtve így a várossal. A Märzfeld felől a pillantás a nagy felvonulási út felett a régi Nürnberg központjára esik. A távolban a vártorony magasodik fel, mint a tengely legészakibb, lezáró műemléke.


E zseniális újjászervezéssel Speer ugyanakkor a város többi részének kiterjesztését is az előzetesen felvázolt utakra vezette. A nagy, sugárirányú szektorokban, melyek egyike a pártnap területe, később az új városrészek kialakítása fog végbemenni. Nürnberg jövőbeli növekedéséhez így minden esetlegességet megragadott. A felvonulási térség uralkodó létesítményéhez kell évszázadokon keresztül a birodalmi pártnapok fővárosának valamennyi megnövelését igazítani.


A Märzfeld, egy hatalmas nyílt tér, a tengely déli végét képezi. Elgondolásában és alakjában a számtalan jókora térségből – a gyűlésépületből, a tágas vízfelszínekből, az átlós tengelyével az erdőtől átfogott útból, végül pedig a Zeppelinfeldből és a Német Stadionból – álló teljes kompozíció következetes lezárása.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 16-17. old.)

2016. december 2., péntek

Albert Speer építészete I.


Albert Speer, építészként egyedülálló módon, a nemzetiszocialista mozgalomból érkezett. 1933-ban kezdte meg tevékenységét, olyan munkákkal, amik az új életben gyökereztek, és így példa nélkül állók, teljesen újszerűek voltak.


1933 május elseje a birodalmi fővárost korábban sohasem látott feladat elé állította. A Tempelhofer Feldre egy egymillió résztvevős nagygyűlést kellett művészi módon kivitelezni. Az új építészeti elemek óriási, lándzsát formázó zászlórudak voltak. A sötétség ehhez a fényt is a műbe kényszerítette.


Ha szemügyre vesszük mostanában eme első gyűlések nappali és éjszakai felvételeit, a képek még mindig ugyanazt az erőt sugározzák. Lobogók, oszlopok, fények, tribünök és emberek képviselik azokat a kivételesen eredeti eszközöket, amikkel az építész eléri a kívánt hatást. Ez talán éppen primitivitásánál fogva oly erős és hatalmas. A forradalmi eseményeket ugyanilyen forradalmi építészeti módszerek foglalják keretbe.

A Tempelhofer Feld, kemény munka eredményeképpen, évről évre zártabbá, erőteljesebbé és szigorúbbá vált. Új építészeti forma volt kialakulóban.


Emellett más, ehhez hasonló feladatok is felmerültek. Már 1933-ban formát öltöttek a Hamelnnél lévő Bückebergen tartott új kenyér ünnepének tervei. Itt Speer megkísérelte felhasználni egy hegyoldal, egy nagy mélyedés jellegzetességeit is a térbeli hatás eléréséhez. Az óriási nyílt térség további növeléséhez kitalálta a fénykupolát, amit később a Zeppelinfelden fejlesztett tökélyre. Felállíttatta a hadsereg hatalmas fényszóróit a tér körül, este pedig ezek segítségével az egész területet vörös, ragyogóan megvilágított zászlóerdőbe vonta.


1936-ban, a munka ünnepére, a berlini Lustgartenben új létesítmény épült. Az ifjúság megünneplésére az egész teret újjátervezték. Az erődfalat és a Régi Múzeumot fő falakként meghagyták, zászlókkal díszítették, este pedig fényvetőkkel világították meg. A terület másik két falát, a Spree-nél lévőt és a dóm előttit, tribünökkel látták el, és lobogósorral koronázták. A vörös szöveteket a magas póznák között szorosan kifeszítették, így a széles térséget új, ünnepi helyszínné varázsolták.



Speer számos további munkával állt elő ezekben a korai időkben, például Hindenburg temetése alkalmából a tannenbergi ünnepéllyel, a Krolloper átalakításával a birodalmi gyűlés, a Lustgartenével pedig az olimpiai játékok számára.


Rudolf Wolters: Albert Speer (Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg, 1944, 14-16. old.)

2016. október 23., vasárnap

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek


Az alábbi poszt a Konzervatív Tea-Kör 2008. szeptemberében megjelent írásának frissített átvétele.

*

Zelei Miklós Reakción [a későbbi Mandineren – a szerk.] megjelent cikke szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra-felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.



A magyar királyi jogar díszítése

2016. október 4., kedd

Paul von Hindenburg a párizsi kommünről


Ám nem hagyhattuk el olyan gyorsan Franciaországot, mint ahogy reméltük. Előbb még egy ideig a Párizs előtti északi fronton és St. Denisnél kellett maradnunk, s így tanúi lehettünk a francia kormányzat és a kommün harcának.


Már az ostrom során nyomon követhettük az új forradalmi mozgalom kezdeti kibontakozását. Tisztában voltunk bizonyos szélsőséges politikai körök Párizs kormányzója iránti engedetlenségével. Ahogy a fegyverszünet érvénybe lépett, kezdett egyre nyíltabban megmutatkozni a kormányzat megdöntésére törekvő irányzat. Bismarck az alábbiakat közölte a francia hatalmasságokkal:

- Forradalom révén emelkedtek fel, ám egy újabb megmozdulás el fogja söpörni magukat.

Úgy tűnt, igaza lesz.

Általánosságban elmondható, hogy először csekély érdeklődést tanúsítottunk e mozgalom irányában. Csupán március elején, amikor a kommün kezdte magához ragadni a hatalmat, s egyre inkább a nyílt összecsapás felé tartottak az események Versailles és Párizs között, irányult rá jobban a figyelmünk. Újságok és szökevények adtak hírt a városban zajló eseményekről. Miközben a német hadtestek északról és keletről, bizonyos tekintetben a kormánycsapatok szövetségeseiként zárták körül Párizst, az utóbbiak hosszas és kimerítő támadásba kezdtek ellene délről és nyugatról. Az erődítmények falain kívül zajló fejleményeket a legjobban a Sannois melletti magaslatról, Párizstól hat kilométerre északnyugatra, a Szajnától lehetett megfigyelni. Néhány kalmárlelkű francia messzelátókat állított fel itt, hogy a német katonák fizetség ellenében szemlélhessék egy polgárháború drámáját. Én a magam részéről nem használtam ilyesmit, hanem megelégedtem azzal, hogy alkalomadtán, amikor a napiparancsért jelentkeztem St. Denis-ben, vagy a „Grand Cerf” vendégház legmagasabb ablakából vagy a település mellett hosszan elnyúló szigetre kilovagolva vessek egy pillantást a párizsi helyzetre. Április végétől óriási tüzek jelezték, merre folyik a küzdelem a városon belül. Emlékszem, május 23-án különösen az volt a benyomásom, hogy Párizs egész belvárosát pusztulás fenyegeti. A hely állapotát a kiáradó menekültek a legkirívóbb színekben festették le. Úgy tűnt, a tények a legkevésbé sem maradtak el e mesék mögött. Gyújtogatás, fosztogatás, túszok meggyilkolása – röviden minden olyan kórtünet, amit manapság bolsevizmusnak neveznek, s amely egy háborúban megsemmisült államrendre jellemző, már itt megnyilvánult. Egy szabadon engedett kommün-vezér fenyegetését, mely szerint „a kormánynak nem volt meg a bátorsága, hogy lelőjön, de nekem megvan ahhoz, hogy én végezzek vele”, láthatóan meg kívánták valósítani. Hogy a korábban oly erős és érzékeny francia nemzeti érzést milyen mértékben sikerült kioltaniuk, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozat:

„Az ellenség szeme láttára döfjük szuronyainkat kormányzatunk hátába”.

Láthatjuk, hogy a világ megjavítását célul kitűző bolsevik törekvés, ahogyan azt nemrégiben mi is megtapasztalhattuk, még csak az eredetiség igényével sem léphet fel.

Végül a St. Denis-i legfelső ablakból egy napon a kommün végét tekinthettem meg. Párizs falain kívül a kormány csapatai nyugat felől körbevették a Montmartre-t, s rohammal bevették az akkoriban még beépítetlen északi lejtőn keresztül a tekintélyes magaslatot, a felkelés utolsó bástyáját.


A sors keserű iróniájának tűnik nekem, hogy Európa egyetlen politikai pártja, amely abban az időben, feltételezésem szerint, e mozgalom valódi folyamatait teljesen félreismerte, mostanában a szülőföldünkön arra kényszerült, hogy minden erejével a kommunista törekvések ellen lépjen fel. Ez is azt mutatja, hová vezet az elvi egyoldalúság, amíg a gyakorlati tapasztalat helyre nem hozza.

Az imént vázolt események intő példájával a szívünkben június elején hátat fordítottunk a francia fővárosnak, s három napig tartó vonatút során visszatértünk boldog, diadalmas hazánkba.

(Hindenburg: Aus meinem Leben, G. Hirzel Verlag, Leipzig, 1934, 45-47. old.)

2016. szeptember 18., vasárnap

Kertek és utcák LXXXIX.

Schilfhütte, 1939. december 27.

A fagy, a köd és a szélcsend ilyen bőségben eddig még sohasem látott jégalakokat varázsolt elő. A fák és a bokrok legapróbb csúcsukig olyannyira kristályossá váltak, mint az anyalúgba helyezett gallyak. Némán és csodálatos módon bukkantak fel, ahogy ma reggel a védmű felé tartottam. Sűrű, hólétől terhes ködből emelkedtek ki, s gyakran nehezen lehetett kivenni őket, mintha a fehér díszt marató tollal szürke lemezekre vitték volna fel. Ám azután a szem egyszerre az egészet megragadta, mintha a látás új művében részesülne. Így játszottak a kristályvilág törvényei nagyban a táj képével, miközben váratlanul úgy tűnt, hogy a tudatba hatolnak. Ez jellemezte azonban a legkisebb formákat is – reggel a fagyos havon apró árpagyöngyök hevertek, és a kristályosult talajon mintába, csillagokkal átszőtt íriszfátyolba rendeződtek. 


A patakok vize feketén és élettelenül folyik e ragyogó világban. Látványuk régi tervemre emlékeztet, hogy a Schwarz und Weisson dolgozzam. Ez sokkal nehezebb, mint a színekről tanítani valamit, ezért a szóban forgó esszé olyan mesterműnek tűnik, amihez még nincsenek meg a megfelelő eszközeim.