2018. november 11., vasárnap

René Guénon – A gnózis és a spiritiszta iskolák (részlet)


Legtágabb és legfelsőbb értelmében a gnózis tudás, ezért a valódi gnoszticizmus nem lehet konkrét iskola vagy rendszer, hanem mindenekelőtt az integráns igazság keresésének kell lennie. Mindazonáltal nem szabad azt gondolnunk, hogy a gnoszticizmus köteles elfogadni minden doktrínát, azon az alapon, hogy valamennyi az igazság részecskéjét foglalja magában, mivel szintézis sohasem érhető el össze nem illő elemek egyesítésével, ahogy azt túlságosan is szívesen hitték a modern nyugati tudomány analitikus módszereihez szoktatott elmék. 

Manapság sokat beszélnek a különféle, spiritisztának nevezett iskolák egységéről, ám az ennek megvalósítására irányuló összes erőfeszítés eredménytelen maradt. Szerintünk mindig is ez lesz a helyzet, mert lehetetlen összhangba hozni annyira különböző tanításokat, amiket a spiritizmus elnevezés alatt gyűjtenek egybe; az ilyen elemek sohasem alkothatnak stabil építményt. A legtöbb úgynevezett spiritiszta doktrína hibája, hogy valójában mindegyik csupán más síkra áthelyezett materializmus, s a Szellem területén olyan módszereket szándékoznak alkalmazni, melyeket a közönséges tudomány az anyagi világ tanulmányozására használ. E kísérleti módszerek nem tesznek ismertté semmi egyebet, csupán a puszta jelenséget, melynek bázisán nem lehet semmiféle metafizikai teóriát felépíteni, mivel az egyetemes princípium nem következhet részleges tényekből. Továbbá a kísérlet, hogy anyagi eszközökkel szerezzünk tudomást a szellemi világról, nyilvánvalóan abszurd; egyedül önmagunkban találhatjuk meg e tudás alapelveit, nem pedig külső tárgyakban.


Bizonyos kísérleti vizsgálódások a maguk területén valóban bírnak relatív értékkel, ám e területen kívül minden ilyen érték elvész. Ezért van az, hogy számunkra például az úgynevezett pszichikus erők vizsgálata sem több sem kevesebb érdekességgel nem rendelkezik, mint bármely más természeti erő kutatása, s nincs okunk több közösséget vállalni a tudóssal, aki ezt űzi, mint a másfajta erőket tanulmányozó fizikussal vagy kémikussal. Természetesen csupán az úgynevezett pszichikus erők tudományos vizsgálatáról beszélünk, nem pedig azok gyakorlatairól, akik egy prekoncepcióból kiindulva a holtak manifesztációját szeretnék megpillantani bennük. E gyakorlatok még a kísérleti tudomány relatív érdekességével sem bírnak, s magukban foglalják a veszélyt, mely mindig fennáll, ha tudatlanok erőket manipulálnak. 

Lehetetlen tehát e kísérletezőkhöz, pszichistákhoz vagy másokhoz csatlakozniuk azoknak, akik spirituális tudás megszerzésére törekednek, s ez egyáltalán nem az előbbiek lekicsinylése miatt van így, hanem egyszerűen azért, mert nem azonos szinten tevékenykednek. Nem kevésbé lehetetlen számunkra elfogadni metafizikai igényű tanokat, melyek kísérleti alapon nyugszanak; e tanítások valóban nem nyújthatnak semmiféle értéket, s mindig abszurd következtetésekhez vezetnek. 

A gnózisnak ezért kerülnie kell az összes ilyen doktrínát, s önmagát egyedül az összes nép szent könyveibe foglalt ortodox Hagyományra alapozhatja, egy olyan Hagyományra, mely a fajokhoz és korokhoz alkalmazkodás során magára öltött különböző formák ellenére valójában mindenütt ugyanaz. Ám itt ismét nagy óvatossággal kell eljárnunk eme igaz Hagyomány megkülönböztetésében a többé-kevésbé okkult iskolák minden hibás értelmezésétől és összes fantasztikus kommentárjától, melyek napjainkig rájuk rakódtak. Ezek az iskolák sajnos túl gyakran kívánnak olyan dolgokról beszélni, melyekről semmit sem tudnak. Könnyű egy tanítást képzeletbeli személyeknek tulajdonítani, hogy nagyobb tekintélyt kölcsönözzenek neki, és azt állítani, hogy kapcsolatban áll elveszett beavatási központokkal, amik Tibet legtávolibb részein és a Himalája legmagasabb csúcsain voltak. Ám azok, akik ismerik a beavatási központokat, tudják, mit gondoljanak e követelésekről. 

Ennyi elég is annak bemutatásához, hogy lehetetlenség az úgynevezett spiritiszta iskolák közötti egység, ráadásul, még ha lehetséges is lenne, nem idézne elő értelmes eredményt, s ebből következően messze nem olyan kívánatos, amilyennek azok gondolják, akik jó szándékúak, ám nem megfelelően informáltak arról, mifélék ezek a különböző iskolák. Valójában egység egyedül az ortodox beavatási központok között lehet, melyek a valódi Hagyományt eredeti tisztaságában őrizték meg; ez az egység azonban nem egyszerűen lehetséges, hanem most is létezik, ahogy mindig is létezett. Ha eljön az idő, a minden princípiumot magába foglaló, rejtélyes Théba megnyílik és megmutatkozik az egyetemes Szintézis megváltoztathatatlan építménye azok számára, akik megvakulás nélkül képesek kontemplálni a Fényt.


A La Gnose folyóirat első számától kezdve határozottan elutasítottunk bármiféle közösséget a különböző spiritiszta iskolákkal, legyenek akár okkult, teozófikus, spiritiszta vagy bármilyen egyéb, többé-kevésbé hasonló csoport, mivel úgy véltük, különösen fontos, hogy olvasóinkban ne hagyjunk helyet bármiféle kétségnek ezzel kapcsolatban. Eme elképzelések közül, melyeket a közös „neo-spiritiszta”1 elnevezés alatt lehetne összefoglalni, egyiknek sincs semmi több kapcsolata a bennünket egyedül érdeklő metafizikával, mint a modern nyugat különféle tudományos vagy filozófiai iskoláinak. Ezen felül, igazolatlan és értelmetlen állításaiknál fogva azzal a súlyos hátulütővel bírnak, hogy kivételesen sajnálatos zavarokat képesek teremteni az elégtelenül informáltak körében, nem kevesebbhez, mint mindazok lejáratásához vezetve, akik – bennünket is ideértve – komolyan veszik azt, amit jogosan csupán hozzájuk kellene kapcsolni. 

Ezért véljük úgy, hogy nem tartozunk különösebb körültekintéssel a szóban forgó teóriáknak, annál inkább, mert ha így járnánk el, biztosak vagyunk benne, hogy többé-kevésbé hivatalos képviselőik, a legkevésbé sem viszonozván ezt felénk, semmiképp sem lennének hálásak érte, s nem mutatnának csekélyebb ellenségességet felénk. Így tiszta gyengeség lenne részünkről, amiből hasznunk sem származna, épp ellenkezőleg, s azok, akik ismerik valódi gondolatainkat a témáról, mindig szemünkre hánynák ezt. Habozás nélkül kijelentjük hát, hogy valamennyi efféle neo-spiritiszta teóriát nem kevésbé hamisnak tartunk alapelveiknél fogva, valamint károsnak a nagyközönség mentalitására nézve, mint a bármilyen formában és bármely területen testet öltő modernista tendenciákat. 2

Való igaz, ha van legalább egy pont, ahol a katolikus egyház jelenlegi irányultságának megfelelően legteljesebb szimpátiánkat bírja, az éppen a modernizmus elleni küzdelme. Úgy tűnik, az egyház figyelmét sokkal kevésbé köti le a neo-spiritizmus, mely talán valóban nem terjedt olyan messzire és gyorsan, továbbá valami rajta kívül álló és más területen működő, ezért alig képes mást tenni, mint hogy rámutat azon hívek számára leselkedő veszélyekre, akik az efféle tanok csábításával kacérkodnak. Ám ha valaki kívül helyezi magát valamennyi konfesszionális belefeledkezésen, s így a cselekvés jóval kiterjedtebb területére kerül, gyakorlati módszerre lelhet a rengeteg őrjöngés és őrület terjedésének megállítására, melyeket többé-kevésbé agyafúrt módon tálalnak, aszerint, hogy hamis hit emberei vagy pusztán gyengeelméjűek teszik (s mind a két esetben már visszafordíthatatlanul hozzájárultak számtalan egyén összezavarásához). Úgy véljük, így érhető el a mentális egészség valódi műve, s egyedülálló szolgálatot tehetnek a jelenkori nyugati emberiség jelentős része számára. 3

Ez azonban nem lehet a mi szerepünk, mert elvből lemondunk minden polémiáról, s távol maradunk valamennyi külső akciótól és részrehajló viszálytól. Mindazonáltal, anélkül, hogy elhagynánk a szigorúan intellektuális tartományt, alkalomadtán rámutatunk bizonyos tanítások vagy hiedelmek abszurditásaira, s néha hangsúlyozunk olyan állításokat, melyeket maguk a spiritiszták tettek, hogy kimutassuk, miként lehetséges ezeket saját doktrinális igazolásaik ellen felhasználni, mivel a logika nem mindig erős oldaluk, a zavarosság pedig széles körben és mindazok számára láthatóan elterjedt köztük, akik nem hagyják magukat megvezetni sokszor csupán gondolati ürességüket leplező fellengzős szavaik és bombasztikus frázisaik által. E célt szem előtt tartva írjuk jelen művet, fenntartván a jogot, hogy – amennyiben megfelelőnek találjuk – bármikor újra felvessük a kérdést. Reméljük, hogy megjegyzéseink, amiket azon olvasás és kutatás során tettünk, melyek figyelmünket mellékesen a gyanúba keveredett teóriákra irányították, ha még akad erre idő, felnyithatják azon jóhiszeműek szemét, akik a neo-spiritiszták közé keveredtek, s akik közül legalábbis néhányan jobb sorsra lennének érdemesek.

Gondosan meg kell különböztetnünk ezt a neo-spiritizmust az úgynevezett klasszikustól vagy eklektikustól, mely tanítás kétségkívül kevéssé érdekes és metafizikai szempontból értéktelen, ám amely legalábbis nem tünteti fel magát bármely más filozófiai rendszernél többnek. Abszolút felesleges, sikerét pedig a mélység teljes hiányának köszönheti, mely különösen kényelmessé teszi az egyetemi oktatás számára.

Ehhez bővebben lásd a L’Orthodoxie Maçonnique című írást az Études sur la Franc-Maçonnerie II. kötetének 262. oldalán.

Ebben a különféle valós vagy képzeletbeli kórságok elleni szervezetektől és ligáktól hemzsegő korban érdemes lenne talán létrehozni egy „antiokkultista ligát”, mely pártállástól vagy véleménytől függetlenül minden józan ésszel bíró emberhez fordulhatna.

(La Gnose, 1909 december és 1911 augusztus-november, Az új spiritiszták.)

2018. október 16., kedd

Ernst Jünger – Erósz


Ahogy a háború fáklyaként lobbant fel a városok szürke falai felett, hirtelen mindenki úgy érezte, mintha kiszakítanák hétköznapjai sorából. A tömegek tántorogva, összezavarodva özönlötték el az utcákat az előttük feltornyosuló, óriási vérhullám taréja alatt. E hullám előtt minden érték eltörpült, melyek egybefonódását az idő egyre gyorsuló menetbe lendítette. A nüanszok kifinomult, bonyolult, egyre csiszoltabb kultúrája, az élvezetek leleményes elaprózódása elpárolgott az elmélyült, átélt hajtóerők sziporkázó kráterében. A szellem finomítása, az értelem szerető kultusza lehanyatlott a barbárság zajos újjászületésében. Más istenek emeltek minket a napok trónusára: az erő, az ököl és a férfiúi bátorság. Megtestesülésük a felfegyverzett ifjúság hosszú oszlopaiban dübörgött az aszfalton, ujjongás és hódolatteljes borzongás függött a tömeg felett.

Megfelelt a természetes eseményeknek, hogy az erő eme újrafelfedezésének, eme csúcsra hajszoló férfiasságnak változtatnia kellett a nemek közötti összefüggéseken is. Ráadásul egyben az élet megragadására törő hevesebb akarat is volt, az én bensőbb élvezete, kérésztánc az örökkévalóság szakadéka felett. 

A kultúra alapjainak minden megrázkódtatása az érzékiség váratlan kitöréseit vonja maga után. Az élet-ideg, mely eddig elszigetelődött, és minden olyas bizonysággal kipárnázott volt, melyet a közösség csak nyújtani tud, egyszerre védtelenül jelenik meg ekkor. A lét, melyet az ember oly észrevétlenül szív magába, mint a bőséges levegőt, kiszolgáltatottá válik, a veszély szokatlan közelsége álomszerű és kusza érzéseket hív elő. 


Évek térségein gondosan elosztva helyezkedik el az élvezet termése; ha az ősforrás kiapad, a gyümölcsöknek el kell fonnyadnia. A kincsek a ládákban, a bor a pincékben, minden, amit korábban vagyonnak és bőségnek neveztek, hirtelen különös mód feleslegessé, csaknem teherré válik. Az ujjak a dukátok köré fonódnak – mennyi időnk van még, hogy élvezzük őket? Milyen pompás is a burgundi! Ki fogja benyakalni ezt a borocskát, ha mi már nem leszünk életben? Eltölt még a meleg, mikor az örökös az üvegbe dugja orrát és belekóstol az italba? Ó, bárcsak egyetlen vad húzással kiüríthetnénk minden hordót! Utánunk a vízözön, a sírban úgysem lesz öröm! 

Ó, te élet! Még egyszer, egyszer még, talán utoljára! Fosztogatni, dőzsölni, pocsékolni, az egész tűzijátékot ezernyi napba és keringő tűzkerekekbe fröcskölni, elégetni a felhalmozott erőt a jeges sivatagba indulás előtt. A hús hullámverésében ezernyi torokkal bírni, a fallosznak csillogó templomot állítani. Ha az órának soha többé nem is kell ütnie, a mutató a számlap felett még zúgva száguldhat, át a nappal és éjszaka valamennyi óráján. 


Így tértek le megszokott útjukról azok az erők, melyek addig bonyolult kerékműként egymásba fogódzkodtak, hogy az érzéki ember hatalmas megnyilatkozásává egyesüljenek. Feltétlen szükségszerűség volt ez, noha romantikus fátylak rejtették, és a kor szelleme öntötte többé-kevésbé megnyerő alakba, ám az egyfolytában fellépő nehézség mindig újra meg fog nyilvánulni, ha a létezés szilárd talaja meginog. Így lebbent meg az összes kamraablak fénye a bizonytalan éjben, a város utcáin zúgott a kapkodó forgatag, a lég pedig pattanásig feszült a rajongástól és a lelkesedéstől. Az élet nagyszerűsége ez, hogy amikor a halál a leginkább szorongat, háborúban, forradalomban és járvány idején, akkor csillog a legszínpompásabban, leggyönyörűbben. S mindaz a számlálatlan körülmény, melyben két ember a világ fordulatainak viharában egymáshoz menekül, örökkévaló erejében az élet diadala volt. Jóllehet mindegyikük mérhetetlenül szorongott: mikor lélegzetük elhalt a szeretet örvényében, még a legcsüggedtebb is eloldódott az éntől, s a keringő életbe fonódott, az örök mindenségbe ömlött, e pillanatban pedig a halál, valódi alakjában, kicsinek és hitványnak tűnt számukra. Hátra maradt lent a mélyben, mikor az érzés íve meredeken az eszmélet fölé lövellt. 

Két érzület száll szembe velünk, mint az érzéki jelenségek eme özönének kiváltó okai: az élet utáni vágy, még egyszer hangsúlyosan megnyilvánulva, és a menekülés a mámor sűrűjébe, hogy a gyönyörben megfeledkezzünk a fenyegető veszélyekről. Ezek mellett természetesen sok más is közreműködik, ám korlátozott kérdésfelvetésünk mindig csupán a lélek birodalmának apró tartományait képes megragadni. 

Minél tovább tartott a háború, annál határozottabban vésődött alakjába a testi szerelem. A szüntelen pörölycsapások alatt csaknem ugyanúgy elveszítette fényét és ragyogását, mint minden, amit az ember magával vitt a harcba. Ezt is átitatta a szellem, mely a nagy ütközetek harcosaiba szövődött. Az anyagcsaták és a lövészárok-küzdelmek szelleme könyörtelenebb, ádázabb, brutálisabb, mint bármi, amit ember valaha is létrehozott, olyan, amilyet addig még nem látott a világ. Vadonatúj rassz volt, a legnagyobb erő mozgatta megtestesült energia. Ruganyos, szikár, inas testek, markáns arcok, ezernyi borzalom hatására kővé dermedt szemek a sisak alatt. A harc legiszonyúbb viszonyai közé állítva diadalmaskodott acélos természetük. Rohamuk a szétforgácsolt földeken a fantasztikus szörnyűség végső diadalát jelentette. Ha merész csapataik betörtek a szétzúzott állásokba, ahol zavarodott tekintetű, sápadt alakok bámultak rájuk, nem várt energiák szabadultak fel. A halál zsonglőrjei, robbanóanyagok és lángok mesterei, csodálatos ragadozók száguldottak keresztül az árkokon. A találkozás pillanatában a legmagasabb harciasság megtestesítői voltak, amit a föld valaha is a hátán hordott, test, értelem, akarat és érzék legélesebb összpontosítása. 

Természetesen csupán néhány kiválasztott létezett, akikben a háború ekkora nyugtalanságot szított, de a korszellemet mindig csak némelyek hordozzák. Világos, hogy mindenben, amit végrehajtottak, e férfiak lényének egy kurta, könyörtelen tettben kellett kirobbannia. Ahogy az alkoholt a maga erős, vizezetlen formájában értékelték a legtöbbre, úgy kellett rőt nekirugaszkodásban minden részegség akadálya ellen rontaniuk. Önmagunkat teljesen a tombolásba vetni, vedelni az életet – ez volt a jelmondat az ütközetek közötti lélegzetvételnyi szünetekben. Mit ártott, ha a hajnal ivászat romjai közt találta őket? A polgári megbecsülés érzésétől már egy világ választotta el őket. Hogy állt a dolog az egészséggel? Olyan emberek számára fontos, akik hosszú életkort remélnek. Idegen városok utcáin vonultak éles tekintettel és viharverten, ama szerelem zsoldosaiként is, mely minden után ki meri nyújtani a kezét, mert nincs vesztenivalója. A háború ösvényein menekvő vándorok szokásuk szerint kemény ököllel és nem túl sok érzéssel nyúlnak a dolgokhoz. Nincs idejük hosszas udvarlásra, regényes kibontakozásra, s mindarra, ami ezzel jár, amit a legjelentéktelenebb polgárlány is igényel. Virágot és gyümölcsöt követeltek az órától, ezért olyan helyeken kellett keresniük a szerelmet, ahol azt leplek nélkül kínálták nekik.


Nem lobbantották-e lángra éjről éjre a modern sugárutak csomópontjait Erósz, a megszabadított jegyében? Ott parádéztak hosszú sorokban, mindenre kész nőiségükben az aszfalt lótuszvirágai. Brüsszel! Ezernyi hajócsavartól felkavart élet. Hogyan lehetett hajtóereje ennyire hatalmas és mégis rémisztően gépies, mint maga a háború? Csupán egy acélos jellem tarthatott ki az örvényben anélkül, hogy megkopott volna. Tiszta funkcionalitás voltak ezek a szerelemben jártas testek; úgy ringatóztak kihívóan, susogó ruháikkal, mintha csillogó plakátokkal lennének teleaggatva. Egyszer hosszú ideig egy utcai lámpának dőltem, és ugyanezt a jelenetet ittam magamba újra és újra, ami a tengerpart egyhangú hullámveréseként ismétlődött. Újra és újra. Még a nyelv is hiányzott, amely akár az asztalkendő, a kés és a villa, képes enyhíteni egy étkezés állatiasságát. 

Régi városnegyedek sötét szegleteiből parázslottak elő a lámpások rőt szemei, élvezettel teljes csábítás a sietős öklöknek. A jelentéktelen házak belsejében csillogó tükrök, az áradó fényt nehéz vörös bársonyok nyelték el. Részeg nevetés hangzott fel, mikor a vasmarok a fehér húsba mélyedt. Harcosok és lányok, egyetlen ősi motívum. 

Mi ment végbe a számtalan borzalommal övezett falvakban? Holtan terültek el a sötétben, mikor átmasíroztunk rajtuk, csak az őrposzt bajonettje villant meg a piactéren. S az idegen rassz mégis kitörölhetetlenül vésődött bele az idegen földbe. 

Mikor a vörös élet a halál fekete szirtjei ellen tör, a különböző színek éles képpé állnak össze. Vannak olyan korszakok – ezek közepette élünk –, mikor a leleplezés, az eloldódás elutasít minden kifinomultat, törékenyt és lírait. A visszahőkölő élet mindenütt barbár sokasággá és lendületté sűrűsödik, a szerelemben és a művészetben is. Nincs idő könnyes szemmel a Werthert olvasni. 

Időnként biztosan – nem olyan prizma vagyunk, mely minden színt széthasít? Ki szeretné ezt képletbe foglalni? – felparázslott valami melegség, még az anyagcsata peremén is. Talán átreszketett az első lakott házak megrepedt spalettáin, az éj hideg rettegése felett, mint az érzések előőrsének kutató karja. Ketten feküdtek össze egy paraszt kamrájában, a durva vászon alatt, és rövid órákra biztonságban érezték magukat a pusztítás peremén, olyan biztonságban, mint két madárfióka a fa csúcsán, mikor zúgó éjszakai erdők ringatnak el a szélben. Talán egy diák és egy pikárd parasztlány, összebújva a háború valamelyik szirtjén. Most teljesen érzésből álltak, két szív, egymásba lobbanva egy jeges világban. Miközben a kis ablaktábla a közeli front kalapácsütemeire rezgett, ajkak cirógatták a férfi fülét, igyekezvén egy idegen nyelv minden dallamát belé önteni. E pillanat alighanem több sejtelmet ébresztett benne eme ország lelkét illetően, mint bármely korábbi könyv és felsőbb tanulmány. Mert mi az elme megértése a szívéhez képest? 

 Az ilyen éjszaka vezeklés és megváltás volt, még a reggelt is tomboló tűzben akarta szétrepeszteni. Meglehet, egyikük a kipróbált zsoldosok soraiban menetelt, csillogó szemmel és könnyű léptekkel. Ha szívét nem is sáncolta el dacos dalok és durva tréfák mögé, a másikénál kevésbé titkos borzongások reszkettették. Tisztán állt a lövések jégverésében, hajában még a csókok illatával. A halál barátként közeledett felé, érett gabonaszemként hullott alá az aratásban.

(In: A harc mint benső élmény, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2017, 57-65. o.)

2018. szeptember 16., vasárnap

Orgyilkosság az udvarnál


Tadamori, miközben a Bizen no Kami hivatalát viselte, a visszavonult Toba császár kérésére felépíttette a Toku-cso-juin és a Sza-ju-szan-ken-do avagy a 33 ken hosszúságú csarnok elnevezésű templomokat, amikben ezeregy Buddha lakozott. Tenso év harmadik hónapjának tizenharmadik napján ülték itt meg az első ünnepet. Jutalmul Tamba elöljáróságával tisztelték meg; e terület ekkor történetesen éppen rendelkezésre állt. A császár ráadásul nagylelkűen azt is megengedte neki, hogy belépjen az udvarhoz. Tadamori ezt először harminchat éves korában tette meg. Ám a magasabb rangú udvaroncok tomboltak a féltékenységtől, s tervet szőttek meggyilkolására a Go-Szecsi (Toyo-no-akari-no-szecsi) fesztivál estéjén, ugyanezen év tizenegyedik hónapjának huszonharmadik napján. Tadamori, aki nem civil tisztségviselő volt, harcosok sorából származott, s tudomást szerezvén a merényletről, szívét nyugtalanság kezdte gyötörni, hogy ilyen váratlan szégyen származott rá és házára, ám végül, mivel minden körülmények között kötelessége volt császári urát szolgálni, megtette a szükséges óvintézkedéseket. Mielőtt megjelent az udvarnál, hosszú tőrt vett magához, amit hosszú udvari öltözéke alatt övezett fel, majd egy alig megvilágított helyen félrefordult, lassan előhúzta a pengét, s áthúzta feje felett, hogy az jeges ragyogással messzire csillant. Mindenki tágra nyílt szemmel fordult feléje. Ezen felül Tadamori egyik szolgálója, születését tekintve ugyanazon család tagja, név szerint Szajoe-no-jo Ieszada, Taira no Mokunoszuke Szadamicu unokája és Sinno Szaburodaiju Iefusza fia fényes zölddel átfűzött vértet viselt világoszöld kariginuja alatt, kezében pedig egy tacsit tartott, hozzá íjhúr tasakot erősítve, s így várakozott a konivában, a Szejrjodennél lévő kis udvaron. 


A Kurando-no-to, a feljegyzések hivatalának vezetője, s néhány alárendeltje különösnek tartotta, hogy valaki ilyen oda nem illő öltözetet visel az udvar lépcsőinek mellvédjénél, a könyvtár harangkötele mellett, s azon tűnődtek, esetleg nem egy felforgató személyről van-e szó. A hatodik rangú tisztségviselők egyike végül meg is parancsolta neki, hogy azonnal távozzék. Ám Ieszada így felelt: 

– Úgy hallottam, ma éjjel megkísérlik megölni uramat, a Bizen-no-kamit, ezért jöttem így ide! 

Ezzel egy tapodtat sem mozdult, és semmi jelét nem adta, hogy távozni készülne. A hivatalnokok látták, hogy nincs mit tenniük, s végül az orgyilkosok nem próbálkoztak meg tervük végrehajtásával. 

Ám amikor Tadamori a Mikádó fenséges jelenlétében, birodalmi kívánságára táncolt, a többiek kigúnyolták őt, megváltoztatván a dal szövegét, azt énekelték, Isze heidzsi va szugame nari („Isze boroskancsója ecetes edénnyé változott”). Így foglalták bele elöljáróságát és rangját, az Isze-heisi címet egy szójátékkal. S mivel Tadamori egyik szemére kancsal (szugame) volt, ezt is kifigurázták. Tadamori nem tehetett semmit, egyszerűen csak még a vége előtt eltávozott a mulatságról, a Sisinden mögé ment, olyan helyre, ahonnan mindenki láthatta, s ott az oldalán viselt kardot Tonomo-no-cukasza kezébe helyezte. Ieszada, aki az urára várt, rögtön megkérdezte tőle, mi történt, de a nagyúr, noha igencsak szerette volna elmondani neki, látván szolgálója arckifejezését, mely azt sugallta, hogy akár erőszakot is elkövetne a Palotában, ha megtudná az igazságot, csupán annyit felelt, hogy semmi rendkívüli nem esett meg. 

A Go-szecsi fesztiválon csupán olyan kellemes dolgokat, mint például fehér papír, Suzenji papír, becsomagolt íróecsetek vagy szárukon tomoet viselő ecsetek volt szokás említeni a táncokhoz kapcsolódó dalokban. Ám volt egy bizonyos Tazai Kon-no-szotszu, Szuenaka no Kjo, akinek oly sötét arcbőre volt, hogy korának emberei kuro-szotszunak, vagyis „sötét szotszunak” nevezték őt. Mialatt a Kurando-no-to hivatalát viselte, mikor ő táncolt a fenséges színe előtt, megváltoztatták az ének szövegét, mely ekkor így hangzott: 

„Ó, micsoda fekete, fekete arc! Valaki biztosan fekete lakkba mártotta”!

Kwanzan-no-In korábbi főminisztere, Tadamasza herceg, aki alig tíz éves korában elárvult, édesapja, Tadamunde no Kjo csunagon halálát követően, Kaszei-no-Kjo to-csunagon veje lett Naka mikádó-tennó idején, mikor a harima no kami hivatalát viselte. Kivételesen pompázatos nászt ültek, így az az évi Go-szecsin a következő sorokkal gúnyolták őt is: „Harima rizse, téli zsurlója és muku levelei kifényesítik az emberek remek öltözékét”.

Így hát régen is történtek már ilyen események, ám semmi következményük nem volt, most pedig az emberek arról beszéltek, kétséges, hogy tenni kellene-e egyáltalán bármit is. 


Ahogyan Tadamori számított is rá, a fesztivál eredményeként valamennyi udvaronc és tisztségviselő együttesen lépett fel ellene, mivel kardot viselni udvari rendezvényeken és fegyveres kísérővel megjelenni a császári palota területén olyan dolgok voltak, melyeket a rangoknak megfelelően szigorúan szabályoztak. Birodalmi rendelkezés és ősi hagyomány volt ez. Azonban Aszon Tadamori közönséges öltözéket viselő katonát állomásoztatott a Palota kis udvarában, akiről azt állította, hogy a család szolgálója, a Go-szecsin pedig karddal az oldalán jelent meg. Mind a két tett felforgató lépés volt, amilyenekre korábban igen ritkán esett példa. Egyik bűnt tehát a másikra halmozta, úgyhogy nehezen menekülhetett a vád alól. Az udvar összes nemese beadványt intézett annak érdekében, hogy nevét töröljék az udvaroncok listájáról, ezzel együtt pedig fosszák meg rangjától és hivatalától is. Őfelsége, a Mikádó nagyon meglepődött, s a színe elé kérette Tadamorit, hogy betekintést nyerjen az ügybe. Válaszában Tadamori leszögezte, hogy mit sem tudott szolgálója jelenlétéről a Palotában, ám ha alárendeltjei hírül vették, hogy nemrégiben összeesküvést szőttek ellene, annak érdekében, hogy segítségére legyenek egy ilyen becstelenséggel szemben, titokban idejöttek, anélkül, hogy őt értesítették volna róla, akkor neki nem állt hatalmában ennek megakadályozása. 

– De ha igazolódik a másik vád – folytatta –, akkor ezennel testemet kiszolgáltatom annak a kardnak, amit Tonomocukaszának adtam át. Ha ugyanis ide hozzák, ki fog derülni, valódi fegyver volt-e vagy sem! 

Szavai nem maradtak hatástalanok, így sietve meg is hozták a kardot, s közszemlére tették. Külsejét tekintve fekete lakkhüvelyben lévő tőrnek látszott, ám belül csupán ezüsttel bevont fapengéje volt. Noha a becstelenség elkerülése érdekében látni engedte azt, amit kardnak véltek, fa pengével történő helyettesítése, mint elővigyázatosság a későbbi vádaskodások elkerülése érdekében, roppant mód dicséretes volt. Egy efféle terv nagyon is helyeselhető a harcosok gondolkozásában. Az pedig, hogy szolgálója a Palotán belül állt készenlétben, remek példája volt a szolgálattevők bushijának. Nem találták hát Tadamorit vétkesnek, épp ellenkezőleg, nagyon csodálták eljárását, s ki is hirdették ártatlanságát.

(Heike monogatari, második fejezet)

2018. augusztus 14., kedd

Gustav Neckel – Ógermán vallás (részlet)


A Wotantól való mélységes félelem kifürkészhetetlen bölcsességének volt köszönhető, ami gyakran álnokságként mutatkozott meg. Ha a pogány istenek egyike, ahogy Wotan, mindenható volt, és ennél fogva mágikus képesség és tudás birtokosa, akkor az összes többi lény varázsereje semmi sem lehetett. Wotan egyszerűen felsőbb és megismerhetetlen volt. Nem volt mindenkinek ajánlatos megbízni benne. Segíthetett úgy, ahogy senki más, különösen háborús diadalban, ám barátját, hirtelen ellene fordulva, bármelyik nap elárulhatta. Ennek legfőbb, legendás példája a nagy dán király, Harcfogú Harald sorsa. Ő az istennek ígért minden harcost, akit lemészárolt, cserébe pedig sebezhetetlenséget kapott a vas ellen, valamint az ék formájú csatarend művészetét. Ám Haraldnak volt egy bizalmas szolgálója, Bruni, aki gyakran járt el ura ügyében. Egyik ilyen útja során Bruni belefulladt egy folyóba, Wotan pedig ezután felvette alakját, és álcázva szolgálta a királyt, aki nem szerzett tudomást e balvégzetről. Így cselekedvén a szolga viszályt szított ura és Szigurd Ring svéd király között, mire kitört a háborúskodás. Ahogy az idősödő Harald beláthatatlan számú seregek élén indult útnak a bravelliri ütközetbe, Bruni volt a kocsihajtója, urának pedig azt jelentette, hogy a svédek is ék alakban közelednek. Szörnyű gyanú támadt erre az öregben, s kezdte elveszíteni bizalmát kocsihajtójában, akiben végül fel is ismerte az álcát öltött Wotant. S valóban, ahogy a csata elérte csúcspontját, a hajtó kilökte őt a kocsiból, és halálra sújtotta a védtelen embert.


Hasonlóan csalárd szerepet játszott Wotan a Völsungok, egy frank hősnemzetség történetében, akik sokáig különleges védelmét élvezték. Sigmund egy csodás kardot köszönhetett neki, ám a fegyver széttört egy ütközetben, így Sigmund halálát lelte, mivel az isten az ellenség soraiból lándzsáját az ívelt penge elé tartotta. Még a norvég Hakon jarllal szemben is hűtlenné vált, akinek pedig oly sok hite volt Odinban. Rossz tanácsot adott neki, ellenségeinek pedig győzelmet ajándékozott.

Wotan rettenetessége abból is kiderül, ahogy a holtakat hozta el. Élet és halál uraként éppoly kiszámíthatatlan volt, mint maga a halálos sors.


Található azonban az óészaki forrásokban egy jámbor gondolatmenet, mely igazolja, sőt dicsőíti Odin kiszámíthatatlanságát. Az ismeretlen szkald, aki Véresfejszéjű Eirík norvég herceg bukását követően (950 körül) úgy dicsőítvén őt, hogy a Valhallába történő bevonulásakor az általa megöltek élén ábrázolja, felteszi a Valhalla urának a kérdést, miért hagyta, hogy egy ilyen bátor hős elessen. Erre a következő választ adta: „A szürke farkas áttekint az istenek székhelyére”! Ez a Fenrír farkas, a szörnyetegek legveszélyesebbike, aki mindig lesben áll az istenek s a világ fennállása ellenében, egy napon pedig biztosan elszabadul. Ekkor Odin hűséges követőit fogja csatába vezetni a szétszaggató hatalmakkal szemben, s valamennyi összecsapás közül ez lesz a legkeményebb, ezért a világ bölcs ura már most is és mindörökké erősíti sajátjait, s éppen a legnagyobb erejűek és legbátrabbak a legkívánatosabbak számára: Odintól támogatva gondoskodnak az életben a csoportos férfiügyekről, ám amint erejük ezen az oldalon kimerül, el kell bukniuk, hogy a túlvilágon ellenségeikkel együtt a legmagasabb célt szolgálhassák. Amikor a hegyek leomlanak, a föld pedig a tengerbe süllyed, akkor dől el a világ sorsa odafenn az égben, ahol az istenek és a holtak lakoznak. Ez az óészaki teodicea, a germán hadi élet egyik igazi rémsége. Ehhez tartozik a Valhalla képe: az óriási teremben, ami zsindelyek helyett pajzsokkal fedett, lándzsákkal mint tetőgerendákkal, oromzata előtt pedig farkasok és sasok tetemei lógnak, padjaira vánkosok helyett páncélingeket (vagyis körbevarrott harci zekéket) terítettek, itt lakmároznak és tivornyáznak Odin követői – a megdicsőült hősök – nap mint nap, minden reggel kivonulnak, hogy megküzdjenek egymással, azután azonban mindannyian egészséges és egyetértő légkörben ülnek le egymással újra. (Ez egy kötetlen változata az elesettek seregei már régóta széles körben elterjedt helyi legendájának, azoké, akik a harcmezőkön vagy azok felett, a levegőben csatároznak minden éjjel, ahogy oly sok kísértetnek fáradhatatlanul ismételnie kell földi élete döntő tettét.) Természetesen a megdicsőült, csatában elesett hősök ugyanígy a Valhallába is harcosként érkeznek. Mivel ez utóbbi Odin uralkodásának köszönhetően mindig is így történt, s továbbra is így fog történni, a Valhalla vendégeinek száma hatalmas nagy és egyre csak növekszik. Ám az bizonyos, hogy az étel és ital nem fog kifogyni: egy halhatatlan vadkant csodálatos kondérjában – egyfajta gráledényben – egyfolytában főz a Valhalla tehetséges szakácsa, (mintegy áldozatként a templomban, míg a hétköznapi életben a húst nyárson sütötték) ezalatt pedig Heidrun nősténykecske (aki sok norvég hegyi paraszt házi kecskéjéhez hasonlóan a tetőn legel) tőgyeiből soha el nem apadó mézsört adományoz, amit a valkűrök – Odin szolgálólányai, akik az elesett harcost a Valhallába kísérik – a tűz felett nyújtanak át a megdicsőülteknek.

(Gustav Neckel: Ógermán vallás/Ógermán világkép, megjelenés előtt a Disciplina Kiadónál)

2018. július 4., szerda

Manfred von Richthofen – Gondolatok a szálláshelyen


A szállásomon a mennyezetről lóg egy lámpa, amit repülőgépmotorból barkácsoltam. Az egyik általam lelőtt gépből származik. A hengerek helyére villanykörtéket szereltem, s ha éjjelente ébren fekszem és ég, akkor, Isten a tanúm, ez a csillár meglehetősen fantasztikusan és egyben borzalmasan is fest. Sok töprengeni valóm van, amikor így heverészek. Anélkül írom ezt a feljegyzést, hogy tudnám, a hozzám legközelebb állókon kívül olvassa-e majd valaha is valaki. Azon gondolkozom, hogy megírom a Vörös harci pilóta folytatását, mégpedig egy igen sajátos ok miatt: mostanra a harc, amely minden fronton kibontakozott, teljes mértékben démonizálódott, semmi sem maradt abból a „friss, vidám háborúból”, aminek tevékenykedésünket kezdetben tartották. Most már azért kell mindenütt kétségbeesetten küzdenünk, nehogy az ellenség betörjön országunkba. Az a sötét benyomásom támadt, hogy a Vörös harci pilótából az emberek számára esetleg egy egészen másfajta Richthofen tűnik ki – aki nem is én vagyok. Ha beleolvasok a könyvbe, csak gúnyosan mosolygok magamon. Most már egyáltalán nem érzem magam olyan pimasznak. Nem azért, mert netán elképzelem, milyen lesz, ha egy napon a halál lesújt rám, biztosan nem ezért, noha gyakran emlékeztetnek rá, hogy egyszer be fog következni. A legmagasabb helyről közölték velem, hogy fel kellene hagynom a repüléssel, mert még csakugyan nyakon csíp. De nagyon nyomorúságosan érezném magam, ha dicsőségesen és rendjelekkel kitüntetve, nyugdíjasként tengődnék tovább, hogy megőrizzem értékes életem a nemzet számára, miközben a lövészárkokban minden szegény fickó továbbra is kitartóan végzi kötelességét. 


Minden egyes légi harcot követően siralmasan érzem magam. Ez azonban valószínűleg a fejlövésem utóhatása. Amikor lábam ismét a reptér szilárd talaját éri, igyekszem gyorsan a négy fal közé kerülni, nem akarok senkit sem látni és semmit sem hallani. Azt hiszem, ez igazából ilyen, nem pedig, ahogy az emberek otthon elképzelik, hurrázás és üdvrivalgás, hanem minden sokkal komolyabb, elkeseredettebb…

(Manfred von Richthofen: Der rote Kampfflieger, Weltbild Verlag, Augsburg, 1989, 195-196. old.)

2018. június 3., vasárnap

Bal Gangadhar Tilak (Lokamanya) – Prehisztorikus idők


Ha bármely nemzet történetét nyomon követjük visszafelé a múltba, végül elérjük a mítoszok és hagyományok időszakát, amely végső soron áthatolhatatlan sötétségbe vész. Néhány esetben, mint például Hellászéban, a történeti periódus Kr. e. 1000-ig nyúlik vissza, míg Egyiptom vonatkozásában a nemrégiben ősi sírhelyekből és emlékművekből feltárt egyidejű feljegyzések körülbelül Kr. e. 5000-ig vezetik vissza a történelmet. Ám a történeti időszakot, melynek legvégső határa Kr. e. 5000-re vagy 6000-re tehető, mítoszok és hagyományok periódusa előzi meg; s mivel ezek voltak az egyedüli anyagok a történelem előtti ember tanulmányozásához a XIX. század közepéig, a mítoszok rendszerezésére különböző kísérletek történtek, hogy racionális magyarázatot kapjanak, s hogy lássák, vetnek-e bármiféle fényt az ember történelmének korai időszakára. Azonban ahogy Max Müller professzor megjegyezte, „valamennyi előítélettől mentes tudós érezte, hogy az értelmezés eme rendszereinek egyike sem volt legkevésbé sem kielégítő”. „Az első impulzus a mitológia problémájának új megfontolásához”, állapítja meg ugyanez a tanult szerző, „az összehasonlító filológia tudományából ered”. India ősi nyelvének és szent könyveinek felfedezésén keresztül – olyan felfedezés volt ez, amit a professzor az Újvilág megtalálásához hasonlít, s a szanszkrit és egyfelől a zend, másfelől Európa alapvető rasszainak nyelvei közötti bensőséges kapcsolat felismerésén át valóságos forradalom vette kezdetét a világ ősi történelmével általánosságban foglalkozó nézetekben.1


Észrevették, hogy a fő európai nemzetek nyelvei – ókoriak és modernek is – közeli hasonlóságot mutattak az indiai brahmanok és a Zoroaszter követői által beszélt nyelvekkel. Az indogermán nyelvek e rokonságából szükségszerűen következett, hogy valamennyi biztosan egyetlen eredeti nyelv sarja vagy dialektusa, s egy ilyen eredeti nyelv feltételezése magában foglalta az eredendő árja nép létezését. A védikus irodalom és a klasszikus szanszkrit nyugati tudósok általi tanulmányozása így fokozatosan forradalmat eredményezett az ősi idők emberének történelmével és kultúrájával kapcsolatos eszméik terén. Dr. Schrader a Prehistoric Antiquities of the Aryan People2 című művében kimerítő összefoglalását adja azon következtetéseknek, melyek az összehasonlító filológia módszereivel érkeztek az árja nép eredendő kultúrája vonatkozásában, s azoknak, akik további információra vágynak a témában, ehhez az érdekes könyvhöz kell fordulniuk. Jelen célunkat illetően elégséges kijelenteni, hogy az összehasonlító mitológusok és filológusok kizárólagos birtokában voltak e területnek, míg a XIX. század második felének kutatásai új anyagokat helyeztek elérhető közelségbe az ember tanulmányozásához, nem csupán a prehisztorikus időkben, hanem oly távoli korokban, melyekkel összevetve a történelem előtti periódus egész közelinek tűnik.


A mitológusok olyan korban végezték kutatásaikat, amikor az embert jégkorszak utáninak hitték, s amikor az ősi ember fizikai és földrajzi környezetéről azt feltételezték, hogy anyagi szempontból nem különbözött a jelenlegi emberétől. Minden ősi mítoszt ama elképzelés szerint értelmeztek, hogy olyan vidékeken alakultak és bontakoztak ki, melyek éghajlati és egyéb feltételei kevéssé vagy egyáltalán nem különböztek attól, mely manapság körülvesz bennünket. Így valamennyi védikus mítosz vagy legenda a Vihar vagy Hajnal elmélet alapján nyert magyarázatot, noha bizonyos esetekben úgy érezték, hogy a magyarázat egyáltalán nem kielégítő. Indra csupán viharisten volt, Vritra pedig, a szárazság vagy sötétség démona okozta, hogy naponta lement a nap. Ezt az értelmezésrendszert először indiai etimológusok helyezték előtérbe, s ugyan a Védák nyugati tanulmányozói tökéletesítették, jellegében egészen mostanáig változatlan maradt. Ismételten azt hitték, hogy az árják eredeti otthonát valahol Közép-Ázsiában kell keresnünk, s hogy a védikus himnuszok, melyekről azt feltételezték, hogy az indiai árják a többiektől való elszakadásuk után költötték, csupán az árja rassz azon ágának eszméit foglalja magában, mely a mérsékelt égövben élt. A XIX. század második felének tudományos kutatásai azonban kellemetlen megrázkódtatásban részesítették e teóriákat. Az Európa különböző részein talált több száz kő- és bronzeszközből a régészek mostanra megalkották a vas-, bronz- és kőkorszak kronológiai sorrendjét a történelmi időszakot megelőző időkben. Ám a múlt század témánkat érintő legfontosabb eseménye ama bizonyíték feltárása volt, ami igazolta a jégkorszaki periódus létezését a negyedidőszak végén, s az ember roppant ősiségét, aki nem csupán a negyed-, de már a harmadidőszakban is élt, mikor a földteke éghajlati feltételei jelentősen különböztek a mostanitól vagy a jégkorszak utáni periódusétól. A neolitikum és paleolitikum rétegeiben talált állati és emberi maradványok szintén új fényt vetettek azokra az ősi rasszokra, melyek a leletek vidékét benépesítették. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a mitológusok által felállított időteleszkópot nagyobb léptékre kell beállítani, s a mítoszok és legendák tanulmányozása során korábban beérkezett eredményeket e tudományos felfedezések által felfedett tények fényében ellenőrizni kell. A filológusoknak immár óvatosabbnak kellett lenniük nézeteik kialakítása során, s néhányuk hamar felismerte a tudományos felfedezések ereje mentén kibontakozó érvelések érvényességét. Az olyan német tudósok művei, mint Posche és Penka, készségesen kihívta maga ellen az árja rassz eredeti otthonával kapcsolatos ázsiai elméletet, s manapság általánosságban is felismerték, hogy fel kell ezt adnunk, és az árják őseredeti otthonát valahol másutt, a távolabbi északon kell keresnünk. Origin of the Aryans3 című művében Canon Taylor összegezte az utóbbi néhány évben ez irányba tartó munkákat. „Ez főként destruktív tevékenység”, írja, s könyvét az alábbi következtetéssel zárja: „a szanszkritológusok korábbi zsarnoksága szerencsére véget ért, s látható, hogy az elsietett filológiai levezetéseket szisztematikusan ellenőrizni szükséges a prehisztorikus régészet, koponyatan, antropológia, geológia és a józan ész következtetései által”. Ha ezt a megjegyzést nem lezáró szónoklatként használta volna a könyv végén, biztosan ellene lehetne vetni, hogy feleslegesen ítéli el az összehasonlító mitológusok és filológusok fáradozásait. Az új felfedezések fényében mindig felül kell vizsgálni a régi következtetéseket az emberi tudás valamennyi részén, ám éppen ezért sohasem igazságos hibák után kutatni azoknál, akik szegényes és elégtelen anyaggal tevékenykedtek korábban ugyanazon a területen.

(In: Bal Gangadhar Tilak: The Arctic Home in the Vedas, Tilak Bros, Galkwar Wada, Pune, 1925 (első kiadás: 1903), 1-5 old.)

Lásd Lectures on the Science of Language, II. szám, 445-446. old.
Charles Griffin and Company, London, 1890.
Isaac Taylor: The Origin of the Aryans, London, 1892.

2018. május 8., kedd

Ernst Jünger – A kalandvágyó szív (két részlet)


Tigrisliliom (Steglitz)

Lilium tigrinum. Erőteljesen visszahajló, finom, de telt viaszos vörösből festett szirmok, számos kékesfekete, ovális pettyel megszórva. E pettyek egy irányba oszlanak, addig érve, ameddig az őket teremtő, eleven erő fokozatos gyengülése engedi. A csúcsnál így teljesen hiányoznak, míg a kehely közelébe oly erővel kényszerülnek, hogy mintegy gólyákként állnak a magas, húsos kinövéseken.

 

Rápillantva egy indiai mutatványos sátrának képzete ébred, aminek belsejében lágy nyitódallam csendül. 

Repülő halak (Steglitz)

Hasztalan, ám nem minden mulatság nélkül próbáltam igen mozgékony, gyöngyház kék halakat fogni, kezemmel egy medencébe kapdosva. Mikor már egyáltalán nem menekülhettek előlem, a víztükör fölé emelték magukat, és felszöktek, apró uszonyaikat szárnyakként mozgatva, kecsesen körös-körül a szobában. Miután a legkülönfélébb íveket írták le a levegőben, visszamerültek a vízbe. Volt valami mérhetetlen derű a közegek eme váltakozásában.


Ernst Jünger: Das Abenteuerliche Herz (Zweite Fassung, Figuren und Cappriccios), Reclam, Stuttgart, 2010, 13. old.