I. gondolatmenet
Az interneten viszonylag elterjedtek az (állítólagos) evolúciót „genetikai mutációk nagy számával”, tér- és idő kiterjedtségével magyarázó videós illusztrációk, amelyek bemutatják, hogyan lesz mondjuk a fehér, kerek szemű arcból sok-sok mutáción keresztül sárga, húzott szemű arc. A dolog egyesek számára meggyőző.
Egyszersmind Zénón paradoxonja is meggyőző, és voltaképpen hibátlan. A koncepciókban rejlő alapvető πίστις-t példázhatja, amely minden ἐπιστήμολογία alapja (ld. a II. gondolatmenetet). Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a matematika és a statisztika illusztrációként való használata komoly csapdákat rejt magában.
II. gondolatmenet
A Zénón-paradoxon egyesek szerint lényegét tekintve csupán az infinitezimális számítás illusztrációja. Lehet. Loxon szerint az absztrakció képességében és fogásában rejlő kettős lehetőségé:
1. A hibáé, amellyel az absztrakciót végrehajtó elme (vagy az elme, amellyel az absztrakciót egy csaló erő végrehajttatta) kiküszöböli az objektív alakulások megfigyelésének elfogulatlan végigvitelét, elfeledtetve, hogy az időfolyam nem engedelmeskedik a legtudományosabb képzeletnek sem, amely azt logikusnak tűnő, de gyengén-szubjektív határok közé akarja kényszeríteni.
2. A lehetőségé, hogy a hallgató az objektív valóság abszolutizálásáról a (nem egyénies színezetű értelemben vett, bár kétségkívül individuális) szubjektum abszolutizálása felé mozduljon el, felszámolva az objektív valóság „különállásában” való terméketlen hitet, és az arra való görcsös figyelmet.
Ez utóbbi lehetőség L. szerint különösen érdekes és értékes. Zénón egy játékos példán keresztül olyan szellemi lehetőségeket nyit meg hallgatója előtt, amelyre kevés természettudós képes. Téved, aki azt hiszi, hogy Zénón paradoxonja az ókori görögök „felvilágosodásának” egyik mellékvágány-szerű terméke. Nem selejtes ötletről vagy a természettudomány szofizmáktól való megtisztítási kísérletéről van szó, még csak nem is öncélú furfangról, hanem igazi természetfeletti tanításról, hasonlóról ahhoz, amit Japánban a zen-mesterek kōanjai jelentettek.
(Ezért kisebb érdekesség, hogy a fenti anime-szerű filmrészletben „japán” formanyelven követhetjük a görög paradoxont.)
*
Kiegészítés az 1. és 2. ponthoz (MMXIV szeptember) :
„A múlttá lett volt, a leendő pedig lesz; az előbbi már »menő«, az utóbbi még »jövő«. Mi azonban a helyzet az idő e két fázisa »között«? A közönséges átélés számára a múlt és a jövő között szintén idő ( = változás) »van«, sőt »ott« van csak igazán, »ott« tapasztalható csak igazán idő: »ott« folyik az idő. A nunc temporis ( = nunc fluens) formái »jövő–levő–menő« formák: korábbi formákat váltanak fel folyton és későbbi formák váltják fel őket szüntelenül. Ugyanabban a változással áthatott-átitatott (azaz időbeli) »jelenben« ugyanazok a formák egyszerre jönnek és mennek is. Nem állnak (hogy a »vanság«, a »lét« állítható lenne róluk) – ahogyan a [...] feldobott kő sem áll semeddig sem a pályája csúcsán –, hanem csak állni (lenni) látszanak, és csak a »rájuk pillantás erejéig« (mintegy az abszolút néző öröklétből úgy-ahogy részesülve). Nem stant, hanem exsistunt–redinsistunt, nem sunt, hanem gignuntur–corrumpuntur. Az időbe vetettség e sajátos szituációjával való azonosuláson túl van azonban más lehetőség is a kellően éber tudat számára. A múlt és a jövő »között« ugyanis mindig jelen van az időtlen jelen (nunc stans) is (ahol a formák sem nem jönnek, sem nem mennek, ahol soha semmi sem »lesz«, és soha semmi sem »volt«, hanem minden örökké: »van«), sőt csak az van jelen igazán, és csak az van igazán. Nunc fluens facit tempus, nunc stans facit aeternitatem (Boëthius, De trinitate IV).”
Ananda Kentish Coomaraswamy: Idő és örökkévalóság. [Time and Eternity.] Ford. Medve István. Érpatak, 2004, Sophia Perennis Kiadó /Libri traditionis perennis/, 81. o., 8a-val jelölt fordítói megjegyzés a 8. lábjegyzethez. Néhány zárójelben feltüntetett görög, szanszkrit és latin kifejezést az idézetből kihagytunk.
