Schilfhütte, 1939. december 25.
Karácsony estéjén először körbejártam az összes bunkert, majd következett a vacsora a századparancsnokságon: fácán savanyú káposztával. Lőszerraktárunk egyszerre éléskamraként is szolgál, ezért ott tároljuk a vadat.
Azután ma reggel séta a dérlepte Schwarzbach mentén, felidézve korábbi karácsonyok emlékeit. Csupán egyvalami van, ami sosem fog elhagyni minket: az életkedv, mely önmagunkra eszmélésünktől kezdve ugyanaz marad, dallamként tér vissza újra és újra, és ritmusa még akkor is lüktet, mikor már süllyed a hajó.
Egy ragadozó madár ellökte magát a fekete nyárfától, majd leereszkedett a szántóföldre, ahol egyszerre ügyetlenül és heraldikus merevséggel ugrálni kezdett. Követtem tekintetemmel, s láttam, hogy át akar kelni a Schwarzbachon, ám repülés helyett a vízbe zuhant, azután visszaküzdötte magát a partra. Közelebb mentem hozzá, s ekkor észrevettem, hogy bal szárnyát cafatokra lőtték. A vér míniumvörösre színezte a havat. A madár meredten bámult rám, pillantása egyenes, bátor és töretlen volt. Sokáig figyeltem, majd anélkül, hogy hozzányúltam volna, magára hagytam az aljnövényzetben.
Az járt fejemben, „mivel nem érintetted meg, talán megmenekül”.
Ezután egy kereszt előtt. A töviskoszorúról hosszú, ezüst csíkokban csüng alá a hideg zúzmara. A szemeknek is ezüst pillái vannak, amik enyhén reszketnek a fuvallatban.
