Ám nem hagyhattuk el olyan gyorsan Franciaországot, mint ahogy reméltük. Előbb még egy ideig a Párizs előtti északi fronton és St. Denisnél kellett maradnunk, s így tanúi lehettünk a francia kormányzat és a kommün harcának.
- Forradalom révén emelkedtek fel, ám egy újabb megmozdulás el fogja söpörni magukat.
Úgy tűnt, igaza lesz.
Általánosságban elmondható, hogy először csekély érdeklődést tanúsítottunk e mozgalom irányában. Csupán március elején, amikor a kommün kezdte magához ragadni a hatalmat, s egyre inkább a nyílt összecsapás felé tartottak az események Versailles és Párizs között, irányult rá jobban a figyelmünk. Újságok és szökevények adtak hírt a városban zajló eseményekről. Miközben a német hadtestek északról és keletről, bizonyos tekintetben a kormánycsapatok szövetségeseiként zárták körül Párizst, az utóbbiak hosszas és kimerítő támadásba kezdtek ellene délről és nyugatról. Az erődítmények falain kívül zajló fejleményeket a legjobban a Sannois melletti magaslatról, Párizstól hat kilométerre északnyugatra, a Szajnától lehetett megfigyelni. Néhány kalmárlelkű francia messzelátókat állított fel itt, hogy a német katonák fizetség ellenében szemlélhessék egy polgárháború drámáját. Én a magam részéről nem használtam ilyesmit, hanem megelégedtem azzal, hogy alkalomadtán, amikor a napiparancsért jelentkeztem St. Denis-ben, vagy a „Grand Cerf” vendégház legmagasabb ablakából vagy a település mellett hosszan elnyúló szigetre kilovagolva vessek egy pillantást a párizsi helyzetre. Április végétől óriási tüzek jelezték, merre folyik a küzdelem a városon belül. Emlékszem, május 23-án különösen az volt a benyomásom, hogy Párizs egész belvárosát pusztulás fenyegeti. A hely állapotát a kiáradó menekültek a legkirívóbb színekben festették le. Úgy tűnt, a tények a legkevésbé sem maradtak el e mesék mögött. Gyújtogatás, fosztogatás, túszok meggyilkolása – röviden minden olyan kórtünet, amit manapság bolsevizmusnak neveznek, s amely egy háborúban megsemmisült államrendre jellemző, már itt megnyilvánult. Egy szabadon engedett kommün-vezér fenyegetését, mely szerint „a kormánynak nem volt meg a bátorsága, hogy lelőjön, de nekem megvan ahhoz, hogy én végezzek vele”, láthatóan meg kívánták valósítani. Hogy a korábban oly erős és érzékeny francia nemzeti érzést milyen mértékben sikerült kioltaniuk, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozat:
„Az ellenség szeme láttára döfjük szuronyainkat kormányzatunk hátába”.
Láthatjuk, hogy a világ megjavítását célul kitűző bolsevik törekvés, ahogyan azt nemrégiben mi is megtapasztalhattuk, még csak az eredetiség igényével sem léphet fel.
Végül a St. Denis-i legfelső ablakból egy napon a kommün végét tekinthettem meg. Párizs falain kívül a kormány csapatai nyugat felől körbevették a Montmartre-t, s rohammal bevették az akkoriban még beépítetlen északi lejtőn keresztül a tekintélyes magaslatot, a felkelés utolsó bástyáját.
A sors keserű iróniájának tűnik nekem, hogy Európa egyetlen politikai pártja, amely abban az időben, feltételezésem szerint, e mozgalom valódi folyamatait teljesen félreismerte, mostanában a szülőföldünkön arra kényszerült, hogy minden erejével a kommunista törekvések ellen lépjen fel. Ez is azt mutatja, hová vezet az elvi egyoldalúság, amíg a gyakorlati tapasztalat helyre nem hozza.
Az imént vázolt események intő példájával a szívünkben június elején hátat fordítottunk a francia fővárosnak, s három napig tartó vonatút során visszatértünk boldog, diadalmas hazánkba.
(Hindenburg: Aus meinem Leben, G. Hirzel Verlag, Leipzig, 1934, 45-47. old.)
