Miután az isteni elválását az emberektől éppoly
kevéssé fogadjuk el ténylegesen, mint test és szellem szétválasztását, példakép-kultuszunk
nem az úgynevezett „személyiség” modern ínyencélvezete… Nem az individualizmus
gyönyörködik az eredetiségben, a sajátosságokban, a nüánszokban, a nagyságokat
pedig mindenekelőtt azért becsüli, mert a világot színesebbé teszik,
megdöbbentenek és pletykát szolgáltatnak, megszakítják az egyhangúságot, megszépítik
vagy gazdagítják a földet. Ez alapvetően olyan ízlésesség, mely a horror vacui mindig mással való
betöltése, a kiüresedett szellem egyre újabb ingerlése és játékai után
áhítozik, s minden nagyságban csupán az unalom elleni módot, a legjobb esetben
is csak esztétikai értékkel bíró élvezeti eszközt lát.
Ez az esztétikai vagy
romantikus hőstisztelet mindig azzal a veszéllyel jár, hogy eredeti pótlékokkal
éri be, a peckes különcöt a szigorú támogató, a rejtélyes szemfényvesztőt a vallásos géniusz, a
politikust a cselekvő, az irodalmárt a költő, a kalandort a hős, a csevegőt az
elbeszélő, a szimatolót a látó, a képzelgőt az ábrázoló, a csillogót az
erőteljes és a figyelemreméltót a nagyszerű elé helyezi. E felbomlás tünetei
manapság: egzotikus, hivalkodó és teozófikus elme- és lélekjátszadozások utáni
kutakodás, vallomásorgiák és impresszionisztikus emelkedettségű útleírások
iránti kíváncsiság, ismeretlen ingerek utáni szimatolás kívül-belül, minden felszíni, csillogóan vázlatszerű, érdekfeszítően ideiglenes és
bizsergetően sejtető utáni vágy… Különösen a puha és beszédes hiúság, mellyel
az énecske paradoxonjait és kedvteléseit dédelgeti, szegletecskéit és
furcsaságait, cikornyáit és elhajlásait, a banálistól való rettegését, miközben
a banálist összetéveszti az egyszerűvel.
De még az egyszerű nagyságot, a
kikerülhetetlenül lényegit is kedvteléssé alacsonyították le; kedvtelésekhez
idomították, excentrikus idegekhez csinosítgatták: Dionüszoszt parázsló nemi
izgalommá, Apollónt steril merevséggé, Shakespeare-t egyetemes hisztérikává, a
római világháborúkat pedig izgatott tőzsdei spekulációkká értelmezték át. A
tudomány és az irodalom azért verseng, hogy „humanizálja” a hősit, ahogy ők
mondják, vagyis hogy naprakésszé, aktuálissá tegyék: nevezetesen a nagy emberek
nemes, számukra nem megélhető és elérhető beállítottságát mint saját szokásaik
és aljasságaik klasszikus megszüntetését ragadják meg. E humanizáció megy végbe
abban is, mikor a humanizált a heroikus tett, gondolkozás és sors előtt
felteszi a kérdést: „lehetséges lett volna talán ez számomra vagy a szomszédom számára
is”? A válasz egyértelműen tagadó, ám a következtetés téves: „ebből következően
Aiszkhülosz, Platón és Alexandrosz [számára] sem lehetett az, s
áthagyományozódott hősiességük mitikus koturnus”. Mivel valószínűtlen
nagyságokat csupán könyvekben vagy színpadon mutatnak be, ezért könyvnek vagy
színdarabnak, azaz hazugságnak kell lennie.
(Friedrich Gundolf: Dichter und Helden, Weiss'sche Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1921, 26-27. old.)
