2018. január 17., szerda

Friedrich Gundolf - Költők és hősök


Miután az isteni elválását az emberektől éppoly kevéssé fogadjuk el ténylegesen, mint test és szellem szétválasztását, példakép-kultuszunk nem az úgynevezett „személyiség” modern ínyencélvezete… Nem az individualizmus gyönyörködik az eredetiségben, a sajátosságokban, a nüánszokban, a nagyságokat pedig mindenekelőtt azért becsüli, mert a világot színesebbé teszik, megdöbbentenek és pletykát szolgáltatnak, megszakítják az egyhangúságot, megszépítik vagy gazdagítják a földet. Ez alapvetően olyan ízlésesség, mely a horror vacui mindig mással való betöltése, a kiüresedett szellem egyre újabb ingerlése és játékai után áhítozik, s minden nagyságban csupán az unalom elleni módot, a legjobb esetben is csak esztétikai értékkel bíró élvezeti eszközt lát.


Ez az esztétikai vagy romantikus hőstisztelet mindig azzal a veszéllyel jár, hogy eredeti pótlékokkal éri be, a peckes különcöt a szigorú támogató, a rejtélyes szemfényvesztőt a vallásos géniusz, a politikust a cselekvő, az irodalmárt a költő, a kalandort a hős, a csevegőt az elbeszélő, a szimatolót a látó, a képzelgőt az ábrázoló, a csillogót az erőteljes és a figyelemreméltót a nagyszerű elé helyezi. E felbomlás tünetei manapság: egzotikus, hivalkodó és teozófikus elme- és lélekjátszadozások utáni kutakodás, vallomásorgiák és impresszionisztikus emelkedettségű útleírások iránti kíváncsiság, ismeretlen ingerek utáni szimatolás kívül-belül, minden felszíni, csillogóan vázlatszerű, érdekfeszítően ideiglenes és bizsergetően sejtető utáni vágy… Különösen a puha és beszédes hiúság, mellyel az énecske paradoxonjait és kedvteléseit dédelgeti, szegletecskéit és furcsaságait, cikornyáit és elhajlásait, a banálistól való rettegését, miközben a banálist összetéveszti az egyszerűvel. 


De még az egyszerű nagyságot, a kikerülhetetlenül lényegit is kedvteléssé alacsonyították le; kedvtelésekhez idomították, excentrikus idegekhez csinosítgatták: Dionüszoszt parázsló nemi izgalommá, Apollónt steril merevséggé, Shakespeare-t egyetemes hisztérikává, a római világháborúkat pedig izgatott tőzsdei spekulációkká értelmezték át. A tudomány és az irodalom azért verseng, hogy „humanizálja” a hősit, ahogy ők mondják, vagyis hogy naprakésszé, aktuálissá tegyék: nevezetesen a nagy emberek nemes, számukra nem megélhető és elérhető beállítottságát mint saját szokásaik és aljasságaik klasszikus megszüntetését ragadják meg. E humanizáció megy végbe abban is, mikor a humanizált a heroikus tett, gondolkozás és sors előtt felteszi a kérdést: „lehetséges lett volna talán ez számomra vagy a szomszédom számára is”? A válasz egyértelműen tagadó, ám a következtetés téves: „ebből következően Aiszkhülosz, Platón és Alexandrosz [számára] sem lehetett az, s áthagyományozódott hősiességük mitikus koturnus”. Mivel valószínűtlen nagyságokat csupán könyvekben vagy színpadon mutatnak be, ezért könyvnek vagy színdarabnak, azaz hazugságnak kell lennie.

(Friedrich Gundolf: Dichter und Helden, Weiss'sche Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1921, 26-27. old.)