Santos, 1936. november 17.
Korai kelés, hogy betekintést nyerhessek a térség trópusi erdőrészeibe. A feladat nem egyszerű, noha a part közelében nincs hiány vad és kiterjedt erdőségekben. Megtekintésük egyetlen nehézsége abban áll, hogy ösvényeket kell használnunk elérésükhöz. Biztosan elérünk olyan pontokat, ahol elhagyhatjuk ezeket, ám ekkor rögtön sűrű, zöld párnázat és folyondárok vesznek körül, s itt a mozgás, sőt, maga
a látás lehetősége is rettentően lecsökken. Így valamennyi nézőpont a civilizáció hálójához kapcsolódik. Alapvetően nem térbeli, hanem szellemi viszonyulás dolga ez; amit „vadonnak” nevezünk, azt mindig külső nézőpontból látjuk: el kell merülnünk benne.
Így sikerült különböző állomáshelyeket létesítenem a banánligeteken átkígyózó ösvény mentén. Az ültetvények közepette szigetekként emelkednek az erdős részek, köztük színes madarak röpködnek ide-oda, miközben a nedves teknőkben mangrovesarjak burjánzanak. A madarak seregében megcsodáltam egy galamb méretű, természetfelettien lángvörös állatot. A fénylő tollazatra eső pillantás csaknem fájdalommal teli, mintha a szem izzó nyílvesszővel találkozott, a retinát pedig stifttel maratták volna. Arra jutottam, hogy bizonyos vörös tintákhoz hasonlóan biztosan fémes zöld komplementer színét is magában foglalta, mert tüze oly erős, hogy titkos kontrasztra volt szükség, amin túlemelkedve ragyoghatott. Saját mélységéből lángolt fel.
Néhány erdő szélesen terjeszkedik, mások csupán egy-két óriási fából állnak. Lehetetlen meghatározni ezeket, mert minden egyes törzs a növényvilág Noé bárkájának tűnik – milliárdnyi virág népesíti be, s csaknem olyan, mintha zűrzavaros építményeik épp most emelkedtek volna ki a vízözönből.
Úgy éreztem, látcsőre van szükségem a törzseken és ágakon növekvő levelek és virágok sokaságának megfejtéséhez. Ám a puszta szem is képes megkülönböztetni a zöld, vörös és márványos broméliákat, orchideákat, kontyvirágféléket és filodendronokat. Lombozatuk hatalmas, bevont jelzőzászlóként borította a fatörzseket. Ezüst és mohazöld szakállak lógtak a száraz ágak legvégéről.
E hatalmas egységeket második életövként vonja be a kúszónövények hálózata; magasságban, mélységben és átlósan is átjárják, átszövik. Fonalaik és kábeleik fényleni látszanak a félhomályban, olyan építmény vázaként, amelyik elveszett az aljnövényzet indáiban és cserjéiben. Felépítésében a növekedés puszta ereje eltörli és megszünteti az individuáció valamennyi képzetét. Az életösztön felsőbbsége erőszakkal diadalmaskodik, a megfigyelő pedig úgy érzi, ellene irányul.
Követtem egy nagy kék pillangót, ahogy lassú szárnycsapásokkal, szinte vitorlázva repült a fatörzsek között. Miután letelepedett egy virágra, nyugodtan szemügyre tudtam venni: nem volt teljesen azúrszín, csupán két széles, sötét peremű hosszanti szalagon. Mindazonáltal kék közepe épp elegendő felszín volt ahhoz, hogy az e színben rejlő varázslat egésze kibontakozzon a fényben. Sima, enyhén hullámos atlaszként vitték fel az alapra és hűvös, fénylően opálos csillogás jellemezte, amire csipetnyi friss ezüst szóródott. A napfény kék fóliás ezüsttükörként esett rá. Alteste épp ellenkező színt mutatott, nehéz aranybarnát, amit selymessárga sejtelem árasztott el. A két szín csodálatosan váltogatta egymást, ahogy a tenyérnyi széles szárnyak hőség mozgatta legyezőként tárultak ki és zárultak össze. Az érzéki élvezet legmagasabb fokát tapasztalhattam meg figyelése közben.
A lombalap közelében további lepkék csapkodtak keskeny szárnyaikkal, szinte szitakötő alakúak, mélybarnán, fehéren és téglavörösen, ahogy rájuk hullott egy-egy napsugár.
Ilyen fénycsíkon állt a húsvörös nyílgyökér is, embermagas virágbugája létrát formázott, középtengelyéből minden oldalon merev virághüvelyek terjedtek. E képződmény látványára, ahogy a sötétből a ragyogó fénybe emelkedett, rettegés fogott el, mivel a növényvilág legfelsőbb, legérzékibb erőszakosságát tárta fel. A hatalmas életerő közelsége nem egyedül alakján, hanem vegyítetlenségén keresztül kezd megismertetni magával – vad növekedés tűzvészeként hat, bódító, ugyanakkor veszélyes varázserővel. Hirtelen a hőség is az árnyékok közé hatoló leheletnek érződött. Óvatosan tettem néhány lépést visszafelé, távolabb a sűrűtől.
Ezután a banánföldön átvezető ipari vasút sínpárjához szegődtem, amit hibiszkuszsövény kísért. Számtalan mélyvörös virág hintette tele. A hosszú, enyhén hajlott bibe tapintószervként nyúlt elő belőlük, csúcsánál öt barkára osztva, mindegyik saját kis kocsányát hordozva. E növényeket joggal tekinthetjük a trópusi bőség és bujaság jelképeinek. A rózsához képest a hibiszkusz erősebb tűzzel és nagyobb érzéki izzással bír. Ugyanakkor közelében sincs a rózsa személyiségének, királyi méltóságának.
A dombtetőt hatalmas csokorként koronázó második erdősziget is fény és sötétség ragyogó káoszával dúlta fel az érzékeket. A sötét árnyékokból hallatlan erővel fénylettek elő a vörös virágok karéjai és nyalábjai, és megint megpillantottam a nagy nyílgyökér forró kohójának izzását. Miközben figyeltem, a liánok rengetegéből érczöld szikra pattant elő – smaragd kolibri, hosszú, cakkosan villázott farokkal. Villámként bukkant fel, hogy egy szempillantásig elidőzzön a virágok felett, majd ismét eltűnt a kúszónövények girlandjai és kulisszái mögött. A folyamat kecses, ám valahogy mégis gonosz volt, csaknem kéjrabló vagy váratlanul teherbe ejtő jellegű.
Képek bősége kísérte a jelenséget: világosbarna fakopáncsok kúsztak magasra a pálmatörzseken, pintyraj suhant át az ösvény felett s tűnt el az ültetvényekben. Tollazatuk selymes szürke, vérvörös, apró bóbitát viselnek. Zümmögő teremtmény zúgott elő egy mimóza felől fémes színekben ragyogva és tűzijátékként felrobbanni látszott. A maranta törzsén jókora, üveges szárnyú kabóca mutatta magát, teste tűzvörös-arany, fejrésze briliáns zöld. Mélykék pillangók keresztezik a fényösvényt és tűnnek el a sötétségben. A csúcsokról hangos, harangjátékszerű kiáltások hallatszanak és egész közel kis zenedarabok, mintha zenélőóra szólna.
Valamennyi jelenség kivételesen színes, mintha sötét szöveten lévő látomások lennének. Hirtelen rohamuk, támadásuk a tudat ellen veszélyes és erősen izgató; szörnyű erő működik bennük, pompás sorozatuk azzal fenyeget, hogy elkábítja az értelmet vagy megfoszt tőle bennünket. Ugyanakkor meginog a külső és belső világ közti kapcsolat – úgy tűnik, mintha szertelen fantáziával megáldott szellem idézné meg a képeket és képzeletet diadalmasan, a tudatosság kárára, vendégként invitálva meg önmagát. Hatalmassá növekszik a kísértés, hogy összhangba kerüljön a sötétség örvényével, egybekeljen vele, teljesen feloldódjon benne. Ám ismét csak a szellem maszkulin oldala áll ellen a képek viharának és meghúzza a határokat, amin semmi sem hatolhat át, hacsak nem kap vízumot tőle. Nagyon is jól tudtam, hogy e forró világ, aminek köntösében
megismerhettem egy kis sarkot, még sokkal többet nyújthatna nekem, s már hosszú ideje épp erre vágyakozom. Buja teljességében, varázslatos szövevényével itt a matriarchális elem, ahol szunnyadó tövis fenyeget.
Néhány lépéssel lejjebb húzódik a mangrovemocsár. Szárazföldi rákok népesítik be, ollóik kék és vörös porcelánként fénylenek. Talán ők idézik elő a különös roppanásokat, amik a mankógyökerek sötét zűrzavara felől visszhangzanak. Dugót kilövő játékpisztolyok száraz kattanásaira emlékeztet. Az érczöld kolibri itt is felbukkan; száraz ágon üldögél és halk, gyengéd füttyszóval beszélget nőstényével, akit a lombozat rejt. A mocsár pereme rovarokban gazdag, egy magas nádszál csúcsát szöcskeivadékok piszkítják be fekete lepraként. Majdnem olyan, mintha az állati elem ősnemzés útján, valamiféle pusztító tűz módján bontakozna ki a növényiből. Közepes méretű, fekete, sárga csíkkal díszített cincér repül egy liánra – régi ismerős, a Trachyderes succintus, már a nagy Linné is leírta rendszertanában. Emlékszem még, hogy kölyökkoromban vettem egyet belőle a hannoveri Breitestraße kereskedőjétől, s ő lett gyűjteményem első egzotikus példánya. Milyen gyakran szerettem volna megfigyelni azóta a „vadonban”! Most, hogy megtörtént, hálám jeléül megajándékozom az élettel.
Ám szorítani kezdett az idő. Vissza kellett térnem ismét a hibiszkuszsövény mentén. Itt megkért egy néger, hogy ütlegeljem a bikáját, akit orrgyűrűjénél fogva már véresre rángatott. Furkósbottal sikerült átterelnem az állatot a keskeny patakon, ami félelmet keltett benne.
Délután keresztül-kasul a városon. Egyébként ez a nyüzsgés, az európai és észak-amerikai ritmus, amit az idegenek hoznak magukkal, sok betegség okozója. Figyelmeztetések, amelyekkel a klíma az újonnan érkezőt fogadja. Ám úgy hallottam, gyorsan hozzá lehet szokni a nagyobb kényelemhez és a laza életvitelhez; a szellemi hajtóerő, így az olvasás vágya is lecsökken. E karakterbéli változás megfelel a testinek – különösen a vérösszetétel alakul át. Biztosan a magasabb vitalitás és csekélyebb szellemiség kellemes életformái bontakoznak ki. Az élvezeteknek meg kell érkezniük, meg kell mutatkozniuk, hajszolni nem lehetséges azokat. Valószínű, hogy az e dolgokban rejlő magasabb stílus elveszett a rabszolgaság eltörlésével, ám azért valami életben fog maradni belőle. Azt hiszem, akkor sejtettem meg, amikor a parton sétálva a „kaliforniai barokk” apró villáit nézegettem. Már kertjeik nagy élvezetet ígértek hatalmas kelyheket és koronákat felfedő virágaikkal és virágba borult fáikkal. Micsoda színpada lehet a bódult álmodozásoknak félhomályos szobákban!
Néhány virág hihetetlen erősen, tömény vaníliához hasonlóan illatozott. Nehéz elképzelni, hogy viselik el őket a házak közelében. A kertek egyike orchidearajongóé lehetett, aki a pálmatörzsek háncsát fénylő cattleyákkal ültette tele. A koronákról sok száz virágot hozó sárga oncidium bozót lógott. Ám az orchidea akkor nyerő virág, ha melegházban szemléljük. Egyedülálló erotikus rangja szobanövénnyé teszi.
Újra a Monte Serraton. Csodálatos képnek tűnő kápolnába léptem be, előtte néger nők imádkoztak. Az előcsarnokban mankókat és viasz végtagokat állítottak ki, valamint szintén fehér viaszból készült belső szerveket, szíveket és májakat. A falakat fogadalmi képek borították. Köztük megpillantottam egy vihartól megtépázott gőzös és végsőkig elcsigázott legénysége fényképét.
Este a városban. A vidék ételei közül feltétlenül meg kell említeni a palmitót, más néven pálmakáposztát, amit a levelek embrióiból, a legbelső, még ki nem bomlott hajtásokból készítenek. Igen drága, mivel ki kell vágni hozzá a „szívet”, így a fa biztosan elhal. A teknőcragu is említésre méltó – láthatjuk a nagy állatokat lapos kádakban, ahogy a langusztákat párizsi éttermekben.
(In: Útinaplók II., Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020.)
