A „pszichológia problémáin” tűnődve tartózkodni fogok attól, hogy olyan értelemben beszéljek a „lélekről”, mint a pszichológia doktrínájának azon megalapozói, kiknek egyedüli kapcsolata a lélek valódi tudományával pusztán szemantikai. Ezek a pszichológusok idejüket általában az érzéki tapasztalatok és a neurológiai folyamatok közötti kapcsolatok vizsgálatával töltik, vagy a gondolkodáson, érzésen, akaraton merengenek, melyek meglehetősen különböző funkciók, habár „pszichológusaink” e ténynek ritkán vannak tudatában.
A nyugati gondolkodás hajnala óta létezett egy sokkal autentikusabb lélekfelfogás, mely az emberi természet triádikus struktúrájának hipotézisén alapult, s alkotóelemei: test-lélek-szellem. Ez a tanítás az antik görög filozófiai spekulációk közül az egyik legnagyszerűbb, és egyetlen, ezen „hármasságban” rejlő alapigazságot elvetni igyekvő későbbi filozófus sem járt sikerrel. Valójában a hármasság állandó motívuma a filozófia történetének, olykor egészen obskurus megfogalmazások mögé rejtve, mindazonáltal az ókori görög gondolkodás továbbéléseként jelen volt a középkor folyamán, még azon a tragikus és elvakult koron túlnyúlóan is, amelynek meggyőződése volt – ahogy az utókornak is –, hogy e metafizikai különbségtételeket Descartes, a francia matematikus és filozófus rendszere egy csapással megsemmisítette. Az ő dualitások iránti hajlama olyan elméletbe torkollt, mely a világot és magát az embert testi, vagyis térbeli, és szellemi, azaz gondolkozó részre osztotta.
A poszt-karteziánus korban számos jelentős kísérlet történt a hármasság sémájának revitalizációjára a görög filozófusok analógiájának megfelelően. Például Goethe öntudatlanul is megpróbálta áthidalni a régi görög elméletek és a modern gondolkodás között tátongó szakadékot a biológia területén végzett kutatásai során, melyeket később a német romantika filozófusai fejlesztettek, csiszolgattak és rendszereztek tovább.
Ám a romantika bealkonyultával a lélek vagy teljesen eltűnt a pszichológiai kutatás palettájáról, vagy torz módon összetévesztették egy másik, tőle teljesen idegen természetű entitással. Úgy vélem, jogosan állíthatom az elmúlt évtizedekben végzett mélyreható kutatásaim alapján, hogy szigorúan tudományosan meg tudom alapozni az emberi létezés eme „hármas” felosztását, és képes vagyok nagy pontossággal meghatározni, hogy természetünk mely része ered elsősorban a lélekből, mely a testből, s végezetül melyik a szellemből.
Manapság számos üres fecsegés hallható az ősi emberiségről (Urmenschen), annak dacára, hogy ilyen lénnyel még soha senki sem találkozott. Csakugyan léteztek történelem előtti, tévesen „primitívnek” bélyegzett népek (aussergeschichtliche Völker), például azok, akiket a görögök pelazgoknak neveztek, uralmuknak a Deukalión és Pyrrha eljövetelét megelőző vízözön vetett véget, leszármazottaik pedig Deukalión törzseként avagy a hellénekként váltak ismertté. Végül itt vannak az úgynevezett történeti népek, akiknek egyre gyarapodó számához mi magunk is tartozunk.
Ám az általunk pelazgnak nevezett faj képes volt hatásának jelentős részét átörökíteni a történelem palettájáról való eltűnésüket követő generációknak, sőt még a mi korunkban is felbukkannak egyedi kultúrájuk szimbólumainak, kultuszainak, mítoszainak, és egyéb nehezen értelmezhető rituális tevékenységeiknek nyomai. Mindhárom említett népben és a történelem előtti törzsi szerveződésekben közös vonás, hogy a szellemet következetesen az egyedi individuumhoz kötötték, mint ahogy mi egy bizonyos személy gondolkodási képességére utalunk. Most azonban egyelőre hagyjuk az öntudat fogalmát, hogy egy teljesen eltérő folyamatra fókuszálhassunk.
Ennek szükségessége azonnal világossá válik, mikor megpróbáljuk meghatározni, mi különbözteti meg az embert az állattól, és számtalan megfigyelés nyomán egyértelműen kiderül, hogy az állat nélkülözi a szellemet (a szó általunk használt értelmében). Valójában az állati organizmus a legtisztábban nyilvánítja meg a természetben fellelhető test-lélek polaritást. „Polaritás” alatt a kauzális viszonyoktól való függetlenséget értek, mert sem a testi folyamatok nem okai a pszichikaiaknak, sem pedig a pszichikaiak a testieknek. Tulajdonképpen e hamis duális ok-okozati képlet szikláján futott megérdemelten zátonyra a karteziánus filozófia. Még kevesebb igazságmagva volt annak a későbbi, rövid életű elméletnek, mely először azt állította, hogy a pszichikai (amit természetesen összekevertek a szellemivel!) és a testi két teljesen különböző területhez tartoznak, másodszor pedig azt, hogy számos esetben magasabb erő nyilvánítja meg magát az emberi organizmusban, hogy létrejöhessen a pszichikai és a testi közötti kapcsolat. Valójában az a helyzet, hogy a test és a lélek közötti kapcsolat még szorosabb, mint valaha gondolták, mert semmi sem mehet végbe a testiség területén, melynek ne volna lelki vonzata, és ez fordítva is igaz. Más szavakkal kifejezve: test és lélek között poláris viszony áll fenn, amit legtömörebben így írhatunk le: a test a lélek fenomenális manifesztációja, miként a lélek az élő test értelme. Egy analógiával élve: a magyarázat megadja egy szó szótári jelentését, de a szó egy benső jelentés külsődleges vagy fenomenális megnyilvánulása.
Mikor ezen alapvetésünk érvényességének kauzális fundamentumán elmélkedünk, vagy egyszerűbben kifejezve, mikor kritikai ítélőerőnk segítségével keresünk választ e szubsztrátum valódi természetére, ne feledkezzünk meg az esszenciák általunk tett megkülönböztetéséről és definícióikról. A test érzéki érintkezésekben és az ezekre adott reakciókban mutatkozik meg, és e kétségtelen tényből következik, hogy a testet csak a leghaloványabb kapcsolat fűzi a távolság jelenségéhez. A lélek természete azonban a látomásban nyilvánul meg, mely által a lélek hordozója képes célszerű cselekvésre fókuszálni, s a késztetések kétségkívül mindig az érzések uralma alatt állnak.
Íme, egy példa: a mecklenburgi gólyának nincs szüksége térképre ahhoz, hogy több ezer kilométerre lévő afrikai lakhelyére repüljön. Csak az ösztöneit követi, ahogy mondani szokták. S bár az ösztön szót mindenki használja, jóval több rejlik benne, mint sejtenénk. Mindennapi tevékenységeink során, mikor a világban cselekszünk és felfedezzük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ösztönünk a megismerés tudattalan módjában gyökerezik, mely abszolút bizonyossággal irányítja hordozóját, amiként, bizonyos mértékig, minden földi organizmust, és természetesen mi sem vagyunk kivételek. Az öntudatlan reakcióinkat távoli céllal összekötő kapocs alapja a lélek.
Jótékonyan feledkezzünk meg azok gőgös előítéletéről, akik a lélek hordozóiként kivételes helyzetben érzik magukat. Az imént említettük, hogy nem jelentéktelen az állat természetéből adódó hátrány, különösen a kétségbevonhatatlan tény, hogy az állat benső élete csaknem teljesen ösztönerőkre korlátozódik, s evolúciós állapotának megfelelően meghatározott környezetéhez kötődik. De még az állati lélekben is jelen van a közelségérzet (fizikai kontaktus) és az előrelátás (látóérzék) képessége közötti alapvető együtthatás, mivel az állat bizonyos környezeti változásokra módosíthatja viselkedését és alkalmazkodhat, bár egyes organizmusok másokhoz képest sokkal alkalmazkodó- és életképesebbek.
Nem kétséges, hogy még a legjobb képességű állatok előrelátása is messze az emberi alatt marad, a legfontosabb különbség az állat és az „ősi ember” között pedig az, hogy csak utóbbi fogékony a tér és idő örökké változó látomásaira, s közömbös számára, hogy ezek késztetéseiből eredeztethetőek vagy sem. Az állattal éles ellentétben benső világa az előrelátó lélek fennhatósága alatt áll, és nem a testi kontaktusok (tapintás) közeliségre leszűkített területéhez tartozik. Az előrelátás képessége évezredeken át fejlődött ki, részleteit illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk.
Ám egyszerre valami példátlan következett be: az emberi szubsztanciába belehasított a szellem, az embert és a világot a tér-idő birodalmán kívülről megszálló démoni erő villámcsapása. A szellem rohamos fejlődése nagy léptekkel haladt, és kíméletlenül felerősítette az ember célirányos akaratát, tudatos szándékorientáltságát, végül birtoklási vágyát. E baljós tendencia az élővilág kizsákmányolására irányuló pusztító tendenciává terebélyesedett.
Ám a történelem hajnalán és számos azt követő generáción át a szellem teremtő szimbiózisban élt a lélekkel. Az idő haladtával a pólusok egyensúlya egyre inkább a szellem lélek feletti uralma felé billent, s a folyamat jelenleg is tart. A szellem minden civilizáltnak tartott népben elvágja a lélekhez fűződő kötelékét. Természetesen a grandiózus elméletek és technikai vívmányok jobbára beváltották hozzájuk fűzött reményeinket, de újabb fenyegetést is szültek. A modern ember tudatos hatalomvágya felülmúlja bármely elmúlt korét. Manapság minden nemzet egyre több uralomra tör, nélküle úgy érzi, léte veszélyben forog. Nem is annyira a várható, rettenetes háborúkra gondolok, hanem inkább a nyomasztó tényre, miszerint ez a hatalomvágy olyannyira megmérgezett minden életterületet, hogy magát az életet béklyózta meg. A nő mindig anya volt, az otthon fenntartója, de manapság oly nyomással nehezedik rá munkája elvárása, hogy az élet legmélyebb küldetésének feladásával fenyegeti, nevezetesen hogy az élet és a hagyomány őrzője és védelmezője legyen.
E szörnyű folyamat egyik eredménye, hogy veszélyben forog az embert családjához kötő tradicionális kapcsolat, ám ugyancsak megmérgeződik a munkaadó és az alkalmazott közötti viszony, s az időként fegyverszünetekkel elnyugvó konfliktusok folyton kiújulnak.
Az emberi szükségletek szolgálatába állított féktelen gépiesítés megszentségtelenítette a természetet. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt tizenöt évben hány vadon élő faj pusztult ki az ember tevékenysége következtében! Végezetül mondjuk ki, hogy e megszállott hatalommánia mögötti leghatalmasabb – és legpusztítóbb – tényező nem más, mint: a business.1 Míg filozófusaink szőrszálhasogató, lényegtelen megállapításokat eredményező élettelen dialektikus disputációkba feledkezve fecsegték el idejüket, az alatt a pénz bekebelezte a világot, s többé nem lehet kétséges, hogy a vitális erőt, nevezetesen a lelket, melynek trónját az arany bitorolja, elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti.
Már évekkel ezelőtt meggyőződtem e fejtegetéseim igazáról, s azóta igyekszem eredményeimet rövid esszékben és kiterjedt értekezésekben kifejteni. Ám még a filozófiai princípiumokhoz való legszigorúbb ragaszkodás, mellyel a kendőzetlen igazságot olvasóim elé tártam, sem lesz elegendő az élő organizmust fenyegető veszedelmes képződmény megszűntetéséhez, mivel a szemeink előtt kibontakozó rettenetes dolgok csak az élő organizmus legmélyebb szubsztrátumát belülről felemésztő átalakulások külsődleges tükröződései. Pontosan ezen a szinten megy végbe ama több mint emberi erő pusztító működése, melynek célja nem más, mint maga a lélek megsemmisítése.
1Az eredeti német szövegben is az angol kifejezés szerepel.
(Kozmikus gnózis. Ludwig Klages válogatott írásai, Varázsló Macska, Pécs, 2020, 59-65. old.)
