Az alábbiak rövid megjegyzések egy, a közeljövőben megjelenő, olasz nyelvből fordított műről, melynek kivételes fontossága idén és az elkövetkezendő években válik majd világossá. E könyv eszméje és érvelése csaknem minden európai probléma horizontját valami mostanáig ismeretlen és beláthatatlan felé mozdítja tovább. Mindenki, aki elolvassa, másként fog tekinteni Európára. Egy alapvető szellemi impulzus első kiterjesztett ábrázolásáról van szó, mely napjaink Európájában még hatékony, mégpedig olyan értelemben, hogy korszakalkotó, átfogó, a világérzetet tönkretevő, megfordító és irányító, a történelem elleni fundamentális hajtóerő. Németország számára már annyiban is kifejezetten fontos mű, hogy a történelem specifikusan német probléma, a történelemfilozófia az önvizsgálat bevallottan német formája. Valószínűleg Goethe az egyetlen nagy német, aki sohasem fogott bele a történelmi folyamat rendszerezésébe, tudományos munkájáról nem mondott le semmiféle történeti téma kedvéért. De gondoljunk csak Schillerre, a klasszikus történeti költőre és gondolkozóra, a romantikusok történelemértelmezési kísérleteire, Hölderlin szenvedélyes és korszakokkal terhes álmaira, Kleist politikai tanulmányaira és leveleire, Herderre, Rankéra, Treitschkére és végül a modern kultúrfilozófusok hírhedt sorára, s meg fogjuk érteni Nietzsche kifejezését az „emésztő történelmi lázról”, ami elfogott bennünket. Vagy más nézőpontból egyet fogunk érteni Onckennel, aki a XIX. század egyik elméletével kapcsolatban egy előadásában nemrégiben azt mondta, hogy a német nemzeti államban a tudományos és művészeti historizmus oly kidolgozott elemmé vált, mint egy másik nép esetében sem.
S most hirtelen egy alapvető impulzus a történelem ellen? Mit jelentsen ez? Vegyünk szemügyre két híres tanulmányt e témában, nevezetesen elsőként Schiller Mit nevezünk egyetemes történelemnek és mi végből tanulmányozzuk ezt? című jénai székfoglaló előadását 1789-ből. Schiller teljesen evolucionista: egykor durva néptörzsek – ma fejlett kultúrák, nemzetségünk kezdetének szomorú és szégyenletes képei: „az ember hitványan kezdett” – „ezek a vadak” – nevezetesen: rabszolgaság, ostobaság, babona, törvény nélküli szabadság, nyers ízlés, „még erényei is undorral és szánalommal töltenek el bennünket”: „ilyenek voltunk” – s ma: élvezet és munka, békés birtoklás, népes városok, bölcs törvények, teli csűrök, a szorgalom csodái, „ami a tudás valamennyi területén világlik”, „micsoda bensőséggel, micsoda művészettel vannak végre átszőve államaink”, „az európai államok társadalma láthatóan egyetlen nagy családdá alakult”, s mindezt a történelemnek köszönhetjük, mindezt a történelem tanította nekünk, „a kiérdemelt olajágat frissen tartja, és szétzúzza a hiúság által feltornyozott obeliszket” – „kigyógyít minket az antikvitás eltúlzott csodálatából, s az elmúlt idők iránti gyerekes vágyakozásból, értelmes célt hoz a világ menetébe”, elvezetett bennünket „az emberkerülő barlanglakótól” „a szellemben gazdag gondolkozóhoz”, „a művelt világi emberhez”, elvezetett ehhez az órához, mikor egyesít minket, itt, „emberi évszázadunkban”. Ez volt 1789-ben. Hasonlítsuk ezt össze az 1873-as évvel, s Nietzsche A történelem hasznáról és káráról az élet számára című tanulmányával. Itt találjuk meg a történelemellenes fordulatot. „Mi németek absztrakcióban érzünk, a történelem megrontott bennünket”. „A történelem betegségében” szenvedünk. Mi vagyunk „a történetileg betegek”. „Történelmi képzés” az uralkodó, „mely csupán a „létesülés” szót ismeri”, „nevetséges deformitásnak” álcázva, egy „groteszk fintor”. „A valamivé levés áradatába fulladó modern fanatikusa a folyamatoknak” most még uralkodik, ám eljön az idő, „mikor senkinek az ajkait nem hagyhatja el a „világfolyamat” szó, anélkül, hogy ezek az ajkak ne mosolyognának” – ezek „a történelmi érzék szertelenségei”. A történetietlen és a történelemfeletti a természetes ellenszerei az élet történetin keresztüli túlburjánzásának. A schilleri gondviselésben jelenlegi problémás állapotunkra vonatkozóan egy különösen érdekes mondatra lelünk: „a világtörténelem is olyan princípiumból árad ki, amely a világtörténelem kezdetének útjában áll” – ezzel pedig a gondolat, a szellemi rendtörekvés princípiumára gondol, amit magasabbra értékel, mint az esemény, a „történelem” tisztán természetes mozdulatát –, Nietzschénél pedig egy fordított értékelésre bukkanunk: a történettudománynak van szüksége az élet egészségtana általi magasabb felülvizsgálatra és áttekintésre: „az életnek kell a megismerés, vagy a megismerésnek az élet felett uralkodnia? Senki sem kételkedik benne, hogy az élet a felsőbb, jelentősebb hatalom”.
Két teljességgel ellentétes felfogás. Ám nem akarjuk megméretni őket egymással, nem akarjuk itt az élet és egészség nietzschei fogalmait kritika alá vonni. Ezeket a fogalmakat, melyek határt szabtak neki magának és filozófiájának is, nála még ma is nagyra tartjuk és figyelemre méltatjuk, mivel művével korszakunkat az abszurdumig vitte. Úgyszintén figyelmen kívül kívánjuk hagyni Schiller kultúrfilozófiájának gondolatilag megütközést keltő jellegét, melyet mindig nagyszerű képekben gazdag prózában adott elő, ami teljességgel páratlan a német esszéirodalomban. Mind a két tanulmányt úgy tekintjük csupán, mint a történelem problémájával kapcsolatos álláspontok egy-egy figyelemreméltó kifejeződését, mintegy pillantást a történelemre, s ezekhez most hozzáveszünk egy harmadikat, Evoláét, az 1935-ös évből. „Ilyenek voltunk”, mondja Evola is, de egészen máshogy érti ezt, mint Schiller. Evola számára az, ami Schillernél és Nietzschénél történelemnek neveztetik, pozitíve alig jelenik meg, csak mint amit Európa a maga hanyatlásában történelemként elszenved. A történelem már a vég. A modern világ. Ez Evola szerint időben a Krisztus előtti hetedik és hatodik évszázad között kezdődött. Ami előtte volt, azt a tradíció világának nevezi. Tisztázzuk ezt az időpontot. A Homérosz és a Szalamiszt megelőző görög tragédia közötti korról van szó. Keleten Lao-ce évszázada ez. Evola még Nietzschénél is korábbra helyezi a hanyatlás kezdetét, szerinte a lélek romlása Szókratésznál (Kr. e. 470 – 399) kezdődik: „Régi az ellenszenvem Platón, mint antikvitás-ellenes iránt, a „modern” lélek már nála megjelent” (11. fejezet, 71. old.). Evola szerint a keletiek sötét kora, a klasszikus ókor vaskora és az északi népeknél a farkas kora előzi meg a romlást. Ez a tradíció világa. Ezután kezdődik a modernség, s a hanyatláson belüli jelzőállomások a Római Birodalom bukása és a kereszténység hajnala, majd a feudális-császári világ alkonya, azután pedig a humanizmus és a reformáció. Evola élesen elválasztja az emberiség e két korszakát, az első az egyetemes kultúra szellemével áthatott, a második az „istenek elsötétedése”, a Ragnarök, a profán kultúra világa, tömegideológia, hullabölcsesség, az elöregedettek, roskatagok és kimerültek világa, az alkonyat embereié, az utolsó embereké. Formailag is megvalósítja e kettéosztást, mivel a könyvet erre a két részre tagolja. Antropológiai elmélet úgyszintén létezik eme éles dualitásra, amint azt már Schelling óta tudjuk, aki számára az egész világtörténelem két nagy periódusra oszlott, a centrifugálisra és a centripetálisra. Evola gyakran idézi Schellinget. A tradíció világa – mi is ez? Először is egy új, megidéző képzet, nem naturalisztikus és történeti fogalom, hanem egy látomás, tételezés, varázslat. A világot egyetemesként, természetfelettiként és emberen túliként idézi meg, s e felidézés csak onnan származhat, és ott hathat, ahol az egyetemességnek még léteznek maradványai, tehát már megközelítéséhez, megragadásához is kivételesség, elitizmus, rang szükséges. Ebben az elképzelésben a kultúrák felszabadítják magukat az emberi és a történeti alól, s döntési elveiket metafizikai szintre emelik, ahol e szabad állapotukban rekonstruálván őket, belőlük a korai, magas rangú, transzcendens, tradicionális ember képe körvonalazódik, azé az emberé, aki a hagyományt hordozza. E korai ember tana, amennyiben szellemi megközelítésére egyáltalán rendelkezik eszközökkel, teljes mértékben katasztrofálisnak, abnormálisnak és pusztítónak tűnik a mai európai számára, mivel kijelenti: két rend létezik, a fizikai és a metafizikai, két természet, egy alacsonyabb és egy magasabb rendű, az alacsonyabb a létesülés, a magasabb a lét. Az alacsonyabb mozgásformái áradók, nyugtalanok, segítségre szorulók, eggyé válás után vágyakozók és a cselekvésképtelenségben kiteljesedők; a lété: fegyelem, megtisztulás, böjt, önmagában lét, megszentelés. Más szavakkal, az őseredeti, hagyományos ember, az emberi princípium képét így adja meg: az ember szellem, magányos, elkerülhetetlen szellem. Amint említettem, elsősorban ebben áll a látomás, a könyv varázslata, korszakalkotó jellegét azonban e látomás anyagi alátámasztása adja, e vízió morfológiai bizonyítása a kultúrákon keresztül ívelően – valójában ez az ember, semmi más.
(In: Julius Evola: L'arco e la clava, Scheiwiller, Milánó, 1968, függelék.)
