A látható világ örökösen a Nap alatt áll fenn. Az ő fénye, ami a mindenséget övezi, állandó, egyfolytában ragyog, nem pedig egyszer így, másszor úgy, különböző módokon különböző időben, hanem mindig ugyanúgy. De ha bárki hajlandó lenne elgondolni, amennyire erre az elme képes, ezt az örökkévaló természetet az idő nézőpontjából, könnyen megtanulná tisztelni a Napot, a mindenség királyát, aki közvetlenül világít meg minden dolgot fényével, s bőséggel árasztja a jót a világra. Tisztában vagyok vele, hogy mind a nagy filozófus, Platón,1 majd egy másik férfiú, aki bár időben utána következett, géniuszában azonban nem maradt el mögötte – Khalkhiszi Iamblikhoszról beszélek, aki írásai révén nem csupán a filozófiai tanokba vezetett be engem, hanem ezen továbbiakba is –, tisztában vagyok tehát vele, hogy ők a teremtett világ fogalmára hipotézisként alkalmaztak, s úgyszólván feltételeztek egy időbeli teremtést, hogy felismerhetővé váljék a Hélioszból fakadó tevékenységek nagysága. De nekem, aki minden észbeli tehetségben alattuk állok, semmiképpen sem szabad elhamarkodottnak lennem, különösen mivel Iamblikhosz, a dicsőséges hős úgy tartotta, hogy még puszta hipotézisként sem veszélytelen a világ teremtésének időbeli korlátot adni. Sőt, mivel az istenség örökkévaló okból állt elő, vagy inkább minden dolgot az örökkévalóságból hozott létre, a láthatatlanból lett minden most látható az isteni akarat által, kimondhatatlan gyorsasággal és legyőzhetetlen hatalommal. S azután rábízatott a mennyek középső régiója, mint amely természete számára megfelelő, hogy lehetővé tegye a belőle származó és vele együtt lévő isteneknek a jótétemények azonos elosztását.
Emellett ő uralkodik a mennyek hét szférája,2 ahogy ő az úr a nyolcadik3 felett is, és úgy vélem, ő kormányozza a kilencediket, nevezetesen a mi világunkat is, amely a teremtés és elmúlás örökös forgandóságát bírja. Látható, hogy a bolygók körülötte táncolnak, pályájukat az istenség és saját mozgásuk közötti összhang határozza meg, ahogy most ezt le fogom írni. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a mennyek egésze is hozzá igazodik minden apró részletében, mely tele vannak istenekkel, akik mind Hélioszból származnak. Ő uralja az egek öt szakaszát, és mikor ezek közül hármat keresztez, akkor nemzi bennük a három nemzedéket,4 míg a többi a hatalmas szükségszerűség mérlege.5 Ezek a megfigyelések talán beláthatatlanok a görögök számára, és emiatt elfogadhatatlanok, mintha semmi mást nem kellene számukra elbeszélnünk, csak ami általánosságban ismert és tudott. Valójában mindez nem teljességgel szokatlan és furcsa, ahogy esetleg feltételezhetnék. Mert kik is a Dioszkuroszok,6 ó, Legbölcsebb, ki minden kérdés nélkül elfogadod a hagyományok sokaságát? Nemde azt mondják róluk, „naponta váltják egymást”,7 mert nem engedték meg nekik, hogy mind a ketten láthatóak legyenek ugyanazon a napon.
Nyilvánvaló, hogy ezen a tegnapot és a mát érted. De mit jelent ez a Dioszkuroszok tekintetében? Engedd meg, hogy természetükhöz igazítsuk elgondolásainkat, nehogy minden dolgot újnak és érthetetlennek kelljen állítanunk. Ám semmi effélét nem fogunk találni, még ha a leggondosabb módon vizsgálódunk is, mert néhány teológus azon kijelentése, hogy a világ két félgömbjét jelentik, semmiképpen sem bír értelemmel. Nem könnyű belátni ugyanis, hogy miért nevezik mind a kettőt a napok váltakozásának, mivel fényük növekedése észlelhetetlen az egymástól különálló napok során. De most fontoljunk meg egy kérdést, melyről néhányan azt hihetik, újító vagyok. Először is, azokról helyesen állítottuk, hogy ugyanazon a napon osztoznak, akik számára a Nap járása a föld felett egyazon hónapban azonos időben történik. Vizsgáljuk meg ezért, miként alkalmazható a „napok váltakozása” kifejezés egyként a tropikus és a poláris körökre is. Ez ellen vethető azonban, hogy nem egyként vonatkozik rájuk a fenti állítás, mivel az előbbi mindig látható, s azok számára, akik a föld ama részén lakoznak, ahol az árnyékok a másik irányba vetülnek,8 mind a kettő látható. Az utóbbi esetében viszont azok, akik látják az egyiket, nem látják a másikat.
(Julianus Imperator: Himnusz Héliosz királyhoz/Himnusz az Istenek Anyjához, Disciplina Kiadó, Pécs, 2017.)
1 Timaiosz 37 C.
2 Kronosz, Zeusz, Árész, Héliosz, Aphrodité, Hermész és Szeléné a hét bolygó. Ugyan Héliosz kormányozza a többit, mégis közéjük számítják őt is.
3 Az állócsillagok lakhelye. Ez a nyolcadik szféra veszi körül az összes többit.
4 Itt úgy tűnik, Julianus a Nap éves pályáját írja le.
5 A szükségszerűség fontos szerepet játszik Mithras kultuszában, s időnként a Szűz csillagképpel azonosítják, aki az Igazság mérlegét tartja.
6 Julianus elutasítja a későbbi görög csillagászok (például Macrobius) nézetét, akik azonosítják a Dioszkuroszokat a Nappal.
7 Odüsszeia XI. 303: „egy napon át fönt élnek mindig, más napon újra meghalnak” (Devecseri Gábor fordítása).
8 A forró éghajlati övezet. Az egyenlítőn a téli hónapokban az árnyékok délben észak felé, a nyári hónapokban pedig dél felé esnek. Ez többé-kevésbé az egész övezetre igaz. Az amfiszkiosz szó ugyanezzel az értelemmel bír.
