Jézus szavai első négy apostolához a Genezáreti-tó partján, miszerint „emberek halászává”1 (vagyis lelkek vadászává) teszi őket, rögvest arra késztette a katakombák keresztény művészetének ikonográfusait, hogy Krisztust magát olyan halászként ábrázolják, aki hálójával vagy zsinegével tetszése szerinti halakat fog. Ennek paralel jelképe a keresztény szimbolista szemében az emberi vadász képében megjelenő Megváltóhoz vezet. Ő az, aki minden eszközzel fáradhatatlanul űzi és végül annak hihetetlen szerencséjére foglyul is ejti a lelket – akkor is szerencséjére, ha hálóba gabalyodik, kampó, dárda vagy lándzsa járja át. A foglyul ejtés eszközei fájdalmasak. Krisztus az is, aki karddal és nyílvesszőkkel űzi ellenségeit és a gonosz valamennyi képviselőjét. Gerelyt hordozó lovas képében jelenik meg egy körülbelül negyedik századi karthágói keresztény olajlámpáson. Kutyája mellette nyulat hajt. E jelenet Krisztus a vadász képének tekinthető.
A vadászok és vadászjelenetek ábrázolása nagyon megszaporodott a középkorban, még a Szent Bernát által kifejezésre juttatott értetlenség ellenére is. Krisztus, az apostolok és mindazok képmását látták bennük, akik buzgóságukat örökölték a lelkek űzésében. Jóval korábban már Szent Ágoston fáradhatatlan vadászhoz hasonlította Jézus Krisztust, Martin atya, a tudós középkorkutató pedig azt állította, hogy a középkor misztikus művészetében „a vadász gyakran a nemes szerepét töltötte be, Jézus Krisztust, apostolait és az igazságot vallókat képviselte”.
Más egyházatyák és teológusok épp ellenkezőleg, a vadászban a prédára leső Sátánt látják, aki áldozatát a pokolba hurcolná. Szent Jeromos, majd őt követően Damiani Szent Péter mind a ketten ezt a képet használták.2
Krisztus nem csupán az ártatlan lelkeket kívánja, nem csak őket űzi. Ő maga mondta, hogy bűnösök megmentése miatt jött, hogy a vétkest összebékítse az isteni igazsággal. Így hát nem kizárólag az olyan ártalmatlan teremtményekben, mint a szarvasok, nyulak és kismadarak kell keresnünk az általa hívott lelkek ábrázolását; ez az oka, hogy a tigrist és rókát űző, nyílvesszeit sólyomra, varjúra kilövő vadász is Krisztus álcája lehet. Akár biztosra is vehető, mikor ilyen jelenetre lelünk, szent tárgy – például oltár, papi ornátus, esetleg valami egyéb, liturgia alatt használt dolog – díszítéseként. Ilyen a gascogne-i Puiycasquier templomában található tizenkettedik századi keresztelőmedence.
A vadászok Krisztusnál és az ördögnél gyakrabban képviselik az apostolokat. A 240-ben mártírhalált halt Szent Hippolütosz már igen korán azt állította, hogy „a vadászzsákmány a bűntől megmentett lelket jelképezi, az igaz tanító pedig lelkek vadászává lesz”. Szent Izidor a hatodik század végén kijelentette, hogy az apostolok tehetséges halászok és vadászok voltak. Állítását Jeremiás szavaira alapozta.3
Biztosan ezt ábrázolják a vadászjelenetek a Martin atya által hivatkozott műalkotásokon, például a lenyűgöző, Namurban található, Szent Péter apostol csodálatos ereklyéjét tartalmazó középkori ereklyetartón. Ugyanígy kell értelmeznünk a bobbiói Szent Kolumbán templom elefántcsont oltáriszentség-tartójának díszítését. Egyik oldalán Orfeusz képében, lantjának édes muzsikájával vonja magához Krisztus a vadállatokat, másik felén pedig nyeregben ülő vadászok fegyvereikkel vérengző fenevadakat űznek. A lélek elfogásának két szimbolikus leképezését látjuk itt: egyik gyengédséggel, a másik szenvedéssel él.
Krisztus valamennyi, emberi lényben történő megtestesülése, minden egyes ilyen bensőséges epifánia a kegyelem világlása, szellemi tudás és fény ajándéka, amit azoknak a választott lelkeknek adományoz, akiket közel von magához. Az egyetlen létező nyugati hagiográfiában, az Arany legendában számos jól ismert vadászjelenet mutatja Krisztust, amint szarvasbika alakját ölti, hogy így tárja fel magát a választott lelkek előtt. Legismertebb közülük Szent Hubertus és Szent Eustachius vadászata.
Egy igen régi francia elbeszélés az alábbiak szerint számol be a második szent történetéről: élt egyszer egy Placidus nevű férfiú. Pogány volt, ám erényes, telve gyöngédséggel minden szükséget szenvedő iránt. Egy napon barátaival vadászni indult és fenséges szarvasbika–csorda jelent meg előttük. Placidus hamarosan hátrahagyta társait és a többitől elszakadó legnagyobb, legszebb állat szenvedélyes üldözésébe kezdett. Vad hajszájukat követően a szarvas felugrott egy kőszikla tetejére, szembefordult a vadásszal s így szólt:
– Placidus, miért követsz ilyen magasra? Krisztus vagyok, aki szeret, akit szolgálsz, anélkül, hogy tudnál róla. Áldozataid, igazságérzeted elnyerték tetszésem, ezért pompás szarvasbikává változtam, hogy magamhoz vonjalak.
– Csodás szarvas, ha valóban te vagy a hírneves Krisztus, magyarázd meg szavaid, s hinni fogok benned – felelte Placidus.
– Én vagyok a Krisztus – válaszolta az isteni szarvasbika –, emberré lettem és meghaltam a kereszten. Három nappal később pedig a sír árnyai közt örökkévaló életre támadtam fel. Most rád várok. Jöjj hozzám, Placidus, Krisztus vagyok!
S a pogány döbbent szeme láttára a szarvasbika hatalmasra növekedett, majd hamarosan szédítő fényoszlopba olvadt, amiben vérző szívű, vérző kezű-lábú, keresztre feszített ember tűnt fel… Azután a kőszikla fokozatosan éppoly csupasszá és kopárrá vált, mint amilyen előtte volt. Placidus távozott, hátrahagyott mindent, még nevét is, és teljesen átadta magát Krisztusnak, aki csodálatos szarvasbika képében világította be lelkét.
Az antikvitás számos egyéb szerzője ugyanezt a legendát Szent Hubertusnak tulajdonítja. Csodálatosan ábrázolták a tizenötödik század végi Château d’Ambroise kapujának frízén.
Mivel amúgy is a lovagság korában járunk, idézzünk fel egy korabeli verset a Szent Grálról. Megtudjuk belőle, hogy amikor a Kerekasztal hősei közül három jeles lovag, Galahad, Parsifal és Bors a Hazugság Nélküli Hölgy társaságában útjukat nem lelvén segítségért imádkoznak, megpillantottak egy fehér szarvasbikát, fehérebbet a legfehérebb mezei virágnál is. Az állat az ösvényt szegélyező erdő sűrűjéből bukkant fel, előtte és mögötte is két oroszlán lépdelt. A lovagok és a hölgy követték a varázslatos teremtményt, s hamarosan egy szentélyhez érkeztek, ahol a pap épp misézni készült. Alighogy belefogott, csodálkozó tekintetük előtt a szarvasbika Emberré változott, majd helyet foglalt az oltár feletti gazdagon díszített trónuson. Eközben a négy oroszlán is átalakult, az első szárnyas férfiúvá, a második sassá, a harmadik szárnyas oroszlánná, a negyedik pedig szárnyas bikává. Mikor a mise véget ért, felemelték a trónust, s a rajta ülővel együtt kiröppentek a festett üvegablakon keresztül, anélkül, hogy akár csak egyetlen repedést is ejtettek volna rajta. Ekkor a három lovag és útitársuk ráébredtek, hogy a szarvasbika és a négy oroszlán, akik idevezették őket, valójában Krisztus és négy evangélistája volt.4
1 Mt 4, 19.
2 Szent Jeromos: XX. homília (a 90. zsoltárról), Damiani Szent Péter: Ouvres, LI.
3 Jer 16, 16.
4 Lásd Jacques Boulanger: Le Saint Graal, XXI, Párizs, 71. old.
(Le Bestiarie du Christ, Desclée, De Brouwer, et Cie., Párizs, 1940.)
