Kocsink hamarosan maga mögött hagyja Bukarest különös arculatú központját: nem túl magas toronyházak és igen modern épületek együttese, javarészt „funkcionális” típusúak, tele Párizsra és Amerikára emlékeztető kiállítótermekkel és stúdiókkal. Az egyetlen egzotikus jellemvonás itt a helyi tisztségviselők és burzsoázia által viselt asztrahán kucsma. Miután elértük az Északi pályaudvart, a régi Bécséhez hasonló kis házikókkal szegélyezett földes útra fordulunk. Nyílegyenesen haladva a környező vidékre vezet. Jó harmincpercnyi utazást követően autónk hirtelen balra, egy mellékútra tér le, majd csaknem önmagában álló, rétektől övezett épületnél áll meg. Ez az úgynevezett „Zöld Ház”, a román Vasgárda vezérének lakhelye.
– Saját kezünkkel építettük – közli büszkén kísérő legionáriusunk.
Értelmiségiek és művészek egyesült erővel emelték a vezér szállását, csaknem szimbolikus és rituális tettként. A ház román stílusú: két oldala oszlopcsarnokot formálva terül el, szinte kolostor benyomását keltve. Belépünk és az első emeleten találjuk magunkat. Itt magas, karcsú, elegánsan öltözött fiatalember fogad. Arca nemességet, erőt és hűséget sugároz. Ő Corneliu Codreanu, a Vasgárda vezére. Határozottan árja-római típus, mintegy az ókori árja-itáliai világ kortárs megtestesítője. Míg szürkéskék szeme a vezető nyersességét, hűvös akaratát közvetíti, természete egészében sajátos idealizmus, bensőségesség, erő és emberi megértés jegyeit viseli. Beszédstílusa szintén jellegzetes: válaszadás előtt mintha magába fordulna és eltávolodna, azután váratlanul szólal meg, csaknem geometriai pontossággal, világosan artikulált, jól felépített mondatokban fejezve ki magát.
– Miután egy sor mindenféle nemzetiségű és bőrszínű újságíróval találkoztam, akik csupán szigorúan napi politikáról kérdeztek – fejtegeti Codreanu –, ez az első alkalom, hogy legnagyobb megelégedésemre olyasvalaki tesz nálam látogatást, akit főleg mozgalmam lelke, szellemi magva érdekel. Kitaláltam egy kifejezést az újságírók kíváncsiságának kielégítésére, amivel alig kell kifejtenem erről bármit: konstruktív nacionalizmus.
– Az ember organizmus, szervezett formából, életerőkből és lélekből áll. Ugyanez mondható el a népekről is. Az állam nemzeti konstrukciója, míg figyelembe veszi mind a három elemet, a képességek és örökség különféle okai miatt mindazonáltal képes alapvetően ezek közül csak egyetlenre épülni.
– Véleményem szerint a fasiszta mozgalomban a szervezett erővel egybeeső állami elem uralkodik. Itt az ókori Róma formáló ereje nyer kifejezést, a törvény és politikai szerveződés mestere, legtisztább örököseivel, az itáliaiakkal. A nemzetiszocializmus az életerőkhöz kapcsolódót hangsúlyozza: rassz, faji ösztön, etikai és nemzeti elem.
– A román legionárius mozgalom ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami az élő szervezet lelke, vagyis a szellemi és vallási aspektusra.
– Ebben rejlik az egyes nemzeti mozgalmak sajátos jellege, noha végső soron mind a három elemet figyelembe kell venni, egyiktől sem lehet eltekinteni. A miénk jellemző vonása távoli örökségünkből származik. Őseinket már Hérodotosz „halhatatlan dákoknak” nevezte. Gréko-trák elődeink már a kereszténység előtt hittek a lélek halhatatlanságában és elpusztíthatatlanságában. Ez adta szellemi ösztönzésüket. A római gyarmatosítás bevezette náluk a római értelemben vett organizációt és formát. A későbbi évszázadok során népünk nyomorúságossá, megosztottá vált. Mégis, ahogy a beteg, megvert paripa még mutatja fajtája nemességének jeleit, a tegnapi és mai román nép is feltárja kettős öröksége lappangó vonásait.
– Ezt az örökséget igyekszik feléleszteni a legionárius mozgalom – folytatja Codreanu –, a szellemmel kezdve, mivel spirituálisan új embert kíván teremteni. Amint „mozgalomként” elértük célunkat, második örökségünket is életre kell keltenünk, a politikailag megformált román hatalmat. Szellem és vallás tehát kezdő-, a „konstruktív nacionalizmus” pedig végpontunk, szinte következményként. E kettőhöz kapcsolódik a Vasgárda aszketikus, ugyanakkor heroikus erkölcsisége.
Megkérdeztük Codreanut, milyen viszony áll fenn mozgalmának szellemisége és az ortodox keresztény vallás között. Válasza így hangzik:
– A nemzeti öntudat elősegítése és személyes tapasztalatok révén igyekszünk felszítani a mumifikálódott, a bóbiskoló papság hagyományává lett vallás jellemzőit. Szerencsések vagyunk, hogy nemzeti megalapozottságú vallásunk nem törődik hit és politika kettősségével és erkölcsi-szellemi támogatást képes nyújtani, anélkül, hogy politikai jelenségként mutatkozna meg. Vallásunkból a Vasgárda mozgalma átvett még egy lényegi ideát, az ökumenizmust. Ez képviseli minden internacionalizmus és absztrakt, racionalista univerzalizmus pozitív transzcendenciáját. Az ökumenikus idea a társadalmat mint az élet egységét, élő egységet és az együttélést tűzi ki célul, nem csupán népünkkel, hanem az elhunytakkal és Istennel is. Az eszme tényleges tapasztalatban történő megvalósulása áll mozgalmunk középpontjában, a politika, párt, kultúra stb. csupán ebből származó következmények. E központi elemet először a román ember megújításával kell életre keltenünk, azután a továbbiakban fel kell építenünk a román nemzetet és államot. Hangsúlyozandó pont, hogy az eltávozottak jelenléte az ökumenikus nemzetben – szeretteinké és különösen hőseinké – számunkra nem absztrakt dolog, hanem valós. Nem vághatjuk el magunkat a holtaktól; az emberi állapottól megszabadult erőként járják át és támogatják felsőbb lényünket. A legionáriusok rendszeresen találkoznak „fészkeknek” nevezett kis csoportokban. Ezeken az összejöveteleken bizonyos rítusokat végeznek el. Valamennyit elesett bajtársaink névsorolvasása nyitja, ahol minden egyes névnél „jelen” kiáltással felelnek az ott lévők. Nem puszta ünnepély vagy allegória ez, hanem valódi megidézés.
– Különbséget teszünk egyén, nemzet és transzcendens szellemiség között – folytatta Codreanu –, amikor pedig heroikus odaadásra kerül sor, azt vesszük figyelembe, ami egyik elemtől a következőhöz, s végül a legmagasabb egység eléréséhez vezet. Valamennyi formájában tagadjuk a nyers és anyagi haszonelvűséget, nem csupán individuális, hanem nemzeti szinten is. A nemzeten túl elismerjük az örök és változatlan princípiumokat, amelyek nevében készen állunk a küzdelemre és halálra, mindent alájuk rendelünk, nem kevésbé mintha saját létünkért és élethez való jogunkért harcolnánk. Az igazság és a becsület például olyan metafizikai princípiumok, amelyeket saját nemzetünknél is magasabbnak tekintünk.
Megtudtuk, hogy a vasgárdista mozgalom aszketikus jellemvonása nem absztrakt, hanem konkrét, úgymond a gyakorlatba átültethető. Ilyen például a böjt előírása: heti három nap körülbelül nyolcszázezer ember gyakorolja a „fekete böjtöt”, tartózkodva minden ételtől, italtól és dohányárutól. Ehhez hasonlóan nagy jelentőséggel bír az ima is a mozgalomban. A Spanyolországban elesett két legionárius vezér, Moța és Marin nevét viselő elit rohamosztag tagjai még cölibátusnak is alávetik magukat. Megkértük Codreanut, magyarázza el, pontosan mit is jelent ez. Pillanatnyi összpontosítást követően így felelt:
– Két szempont tartozik ide. Megragadásukhoz fel kell idéznünk a valamennyi emberi lényt jellemző dualizmust, ami egy naturalisztikus, materiális és egy spirituális elemet foglal magában. Amikor előbbi diadalmaskodik az utóbbi felett, miénk a „pokol”. Minden egyensúlynak a kettő között azután ingatagnak és esetlegesnek kell lennie. Csupán a szellem test feletti teljes uralma szolgálhat normál állapotként és előfeltételként a valódi erőhöz és heroizmushoz. Azért böjtölünk, mert a testi kötöttségek lazításával ilyen állapotot idéz elő, a tiszta akarat önfelszabadítását és önigenlését előnyben részesítve. Mikor imával is kiegészítjük, kérjük a felsőbb hatalmakat, hogy csatlakozzanak erőinkhez és támogassanak láthatatlanul. Így jutunk el a kérdés második szempontjához: nyilvánvalóan babona azt hinni, hogy valamennyi küzdelemben csak az anyagi és tisztán emberi erők számítanak; épp ellenkezőleg, olyan láthatatlan szellemi erők is szerepet játszanak, amelyek nem kevésbé érvényesek, mint az előbbiek. Tisztában vagyunk pozitív jellegükkel és fontosságukkal. A régi lovagrendek is alávetették magukat a tisztaság alapelvének. Meg kell azonban jegyeznem, hogy esetükben csupán a rohamosztagra korlátozódik, nem csekély mértékben gyakorlati megfontolások miatt, mivel akiknek teljesen a harcnak kell szentelniük magukat és nem félhetnek a haláltól, azokat nem akadályozhatják családi kötelességek. Emellett csak harmincéves korig lehet soraikban maradni. Egy alapelv ugyanakkor mindig érvényes marad: egyfelől vannak azok, akik egyedül az „életet” ismerik, így bőségre, vagyonra, jólétre és fényűzésre törekednek, másfelől azok, akik valami életen túlit tűznek ki céljukul, dicsőséget és győzelmet a harcban, ami legalább annyira belső, mint külső. A Vasgárda legionáriusai az utóbbi kategóriába tartoznak. Harcos aszkézisüket egyetlen végső norma teszi teljessé: a szegénységi fogadalom, amit az elit tett a mozgalom vezetőinek. Ők a luxus, üres időtöltés és úgynevezett evilági szórakozás elutasításának előírását követik – valódi változásra történő felhívásként, amit minden egyes legionáriusnak felajánlunk.
