„Az írás a szellem geometriája, és a test szervei segítségével jeleníti meg magát”, írta Platón.
Az arab kalligráfusok azt mondták, „az írás esszenciája a szellemben rejlik, noha a végtagok által mutatkozik meg”.
Az arab kalligráfia harmóniája jellegzetes szabályok révén érhető tetten, ezért tudás és jelenlét, valamint fegyelmezett kéz szükséges hozzá. A kalligráfia szellemi gyakorlat. A kalligráfusok tanítása szerint írásunk akkor jó, ha bensőleg szabadok vagyunk. Tanítványaiknak böjtön és hosszú képzésen kell keresztülmenniük, hogy megtisztítsák magukat írás előtt. Szerintük „az írás tisztasága a lélek tisztasága”.
Alit, a negyedik kalifát és Mohammed egyéb követőit Sahib al-sayf wa al-qalamként (kard és toll mestereiként) ismerték. „Isten elsőként a qalamot (tollat) teremtette”, mondja Mohammed.
A kalligráfus művészetében minden jelentős a qalammal veszi kezdetét. A számos különböző nyesett nádtoll épp olyan fontos szerepet játszik a kalligráfiában, mint a hangok a dalokban. Miután az éles kés kihegyezi a qalamot, hegyét hosszában két részre hasítják, „hogy papírra helyezésekor rezegjen és csengést halljunk”. Amikor felemeljük íráshoz a tollat, hüvelykujjhoz közelebb eső részét unsīnak, vagyis embernek, a másik oldalt pedig wahsīnak, vadnak nevezik.
A betűk – összesen huszonnyolc van belőlük az arab ábécében – emberi lények és állatok különböző jellegzetességei. Mindegyikről azt állítják, van feje, szeme, orra, karja, lába, ormánya vagy farka. Függőlegesek, egyenesek, hajlottak, állók, ülők, szépek, csúnyák, kövérek, magasak vagy alacsonyak. Például a folyóírásokban az első betűt, az alifot felálló és lábfejére néző emberhez hasonlítják, aki mintha imádsághoz készülődne.
A tanítványok elsajátítják a qalam készítését, miként kell jó eszközt csinálni, hogyan hozzanak létre egyszerűen tintát, miféle papírt használjanak, milyen színek segítségével írjanak arannyal, hogy készítsenek pasztát, miként fényesítsék a papírt, hogy ne legyenek gyűrődések rajta, hogyan nyessék a qalamot és metsszék be élét. Tanulmányozniuk kell a betűket, látni „erősségeiket és gyengeségeiket”, figyelni „fel- ás alászállásukat”, fel kell készülniük másolás előtt, hogy minden figyelmüket neki szentelhessék. El kell kerülniük a hibákat, mert „hibák révén senki sem válik valakivé”.
Ó, még egy betűt sem írtál,
Hogy is adhatna neked mester tanítást?
Jó írás oktatása
Nem adható távollétedben.
Ha az elemek rejtve előled, s te sem vagy jelen,
Kifogásod értelmetlen.
Tudd meg, az írás elmélete titkos,
Erőfeszítés nélkül senki meg nem ismerheti.
Míg tanárod nem szól hozzád
Nem fogsz könnyedén írni.
Némi tudás megszerzése
Írás és szóbeli tanítás révén lehet,
Ám tudd, utóbbi fontosabb
Általa válnak könnyűvé a nehézségek.
- Tizenegyedik századi perzsa kéziratból
Arab források szerint az első ember, aki arabul írt és tollat használt, Ádám volt, őutána pedig Seth. Mások azt állítják, Ábrahám vagy Énok találta fel az írást. A Korán kinyilatkoztatását követően az arab írás vált a reveláció hordozójává a muszlim világban. „Az iszlám világában a legnemesebb képzőművészet a kalligráfia, s a Korán írása par excellence szent alkotás”, írta Titus Burckhardt. „Többé-kevésbé a keresztény művészet ikonjával analóg szerepet tölt be, mivel az Isteni Szó látható testét képviseli”.1
Isten prófétáin keresztül azt mondta, „Legyen”! (kun). E parancsot s minden belőle származót a Koránban először jazmmal, a legkorábbi arab írással, a híres kufikus írás elődjével írták. A kufikus írást a tízedik században hat nagyobb stílus, a thuluth, a naskh, a muhaqqaq, a rayhānī, a tawqī’ és a riqā’ követte. A stílusokat mesterekről és iskolákról nevezték el. A kufikus az iráni Kufa városról kapta nevét, ahol Ali kalifátusa alatt iskola működött. A kufikus írás egy hatoda körkörös, a többi egyenes. Vízszintes és függőleges vonalai négyzeteknek és téglalapoknak tűnnek, s általában olyan geometriai pontossággal rajzolják, hogy hosszuk, szélességük és az őket elválasztó távolság egyenlő. A Sziklamecset Jeruzsálemben és az Alhambra Granadában kufikus feliratokat visel. Thuluth stílusban írták gyakran a Korán fejezeteinek (szúráinak) címét. A thuluthnál egyszerűbb, kerekebb naskhī használatos legtöbbször a Korán szövegtestének írásakor. Azt mondják, a thuluth felnőtt, míg a naskhī ártatlan fiúgyermek arculatát viseli.
A Korán feliratai az iszlám építészeten, cserépművészeten, famunkákon, fazekas műveken, intarziás bronzokon, miniatűr festményeken és „zoomorfikus” – oroszlán, teve, madarak vagy emberek alakját felvevő – kalligráfián is jelen vannak.
A kalligráfia mintái, a felfújt, íves vagy kerekített betűk végtelenségig reprodukálják magukat harmonikus rendjükben, amely valamiképp a szintén mindig önmagát ismételve változó természet rendjének szimbólumának érződik. A kígyózó vízszintes vonalak állítólag az élet folytonosságát képviselik, a függőlegesek az állandó benső struktúrának felelnek meg. „Az arab iratok gazdagsága abból a tényből származik, hogy teljesen kibontakoztak „két dimenziójukban”, a vertikálisban, amely a betűknek hierarchikus méltóságot kölcsönöz, és a horizontálisban, az őket folyamatos áramlásban összekötőben”, írja Burckhardt. „Ahogy a szövés szimbolizmusában a vertikális vonalakkal a dolgok állandó esszenciájának megfelelő ’láncfonal’ – a függőleges a betűk megváltoztathatatlan jellemzőjét igazolja –, míg a horizontálisakkal a létrejövést vagy az egyik dolgot a másikkal összekötő anyagot kifejező ’vetülékfonál’ analóg”.2
1 Titus Burckhardt: Sacred Art in East and West, Perennial Books, London, 1967, 116. o.
2 Uo.(Parabola XVI, Nr 3., 1991. augusztus)
