Valamiképp minden háború a politikával áll összefüggésben, s a politika célja a hatalom birtoklása. Ha egy állam kevesebb hatalommal kerül ki a háborúból, mint amennyivel előtte rendelkezett, akkor elvesztette azt. Nem számít, kinek a csapatai tértek vissza a harcmezőről, s kinek fekszenek ott holtan, a katonai győzelem vagy valódi politikai győzelmet von maga után, vagy semmilyet. A katonai összecsapásokon kívüli események a puszta katonai győzelmet valódi politikai vereséggé alakíthatják át.
Így történhetett, hogy az első világháború fő vesztesei Anglia és Németország voltak, a fő győztes pedig Japán, noha katonai győzelmet nem is aratott, egyszerűen azért, mert tevékenyen részt sem vett a konfliktusban. Közvetlenül forradalmi átalakulását követően Oroszország olyan helyzetben találta magát, melyben hatalma roppantul megnövekedett, mivel Németország és Ausztria-Magyarország megszűntek európai nagyhatalmak lenni. Amerika politikai győztes volt, ám hiányzott politikai tapasztalata és vezetőrétege, ezért egyáltalán nem tudta megőrizni új hatalmi helyzetét, tehát legtöbb nyereségét fel kellett adnia.
Németország veszteségei nyilvánvalók: területének húsz százaléka, külföldi kölcsönei és gyarmatbirodalma, ásványkincsei és forgótőkéje legnagyobb része és presztízse mind elveszett – a versailles-i békediktátum mindezt elrabolta tőle.
Ám Angliának még nagyobb veszteségekbe kellett belenyugodnia. A nyugati féltekén teljesen elvesztette befolyását Amerika javára, s csaknem ugyanilyen teljesen korábbi uralmát a tengerek felett. Oroszország megszerezte pozícióját Közép-Ázsiában, Japán és Amerika pedig a Csendes-óceánon, míg a színes világforradalom lerombolta nemzetközi elismertségét. A háború aláaknázta a Brit Birodalmat, különösen Nagy-Britannia India feletti uralmát. A Gandhihoz hasonló forradalmárok vezetésével India alávetett lakossága kezdte saját kezébe venni a dolgokat. A fehér urak rádöbbentek, hogy szavuknak nincs többé hatalma. Minden percben tárgyalni kényszerültek a tevékeny, magára talált helyi népességgel, személyes és hivatali ügyekben is meg kellett tanulniuk roppant nagy óvatossággal eljárni. Ilyen dolgok mentek végbe Európa többi gyarmati hatalmának alávetett népei körében is. A színes világban mindenütt hatalmat és presztízst vesztett a fehér európai. Így nem csupán a két vezető állam, Anglia és Németország vesztette el a háborút, hanem az egész nyugati kultúra is, noha ez az organizmus in toto katonailag nem is vett részt benne. A semleges Hollandia például így lett a háború politikai vesztese, ismét csak bizonyítva, hogy a politikai vereség nem függ a háborús vereségtől.
Franciaország esetében a politikai és katonai győzelem egybeesett. A háború előtt Franciaország volt a leggyengébb a nagyhatalmak körében; 1920-ra Európa ura lett. Valóban úgy érezte, ismét eljátszhatja Napóleon szerepét, vis-á-vis szembeszállhat Angliával és a kontinentális Európa feletti mulandó politikai hegemóniája során a Franciaország és Anglia közötti diplomáciai küzdelem volt a legdinamikusabb a világon.
Franciaország ideiglenes dominanciája a két háború közötti időszakban jól szemlélteti a hatalom természetét. Végeredményben a hatalom belső minőségektől függ. Flották, fegyverek, katonák tömegei nem biztosítanak szabad utat felé. Az ilyenek csupán a hatalom velejárói, birtoklásuk nem jelenti forrását. A politikai világon belül a hatalom folytonos mozgásban van. Léteznek erős, ám sekély áramlatai, melyek ideiglenesen hathatnak a mélyebb, igazabb, jobban érvényesülő áramlatokkal szemben. Franciaország katonai, ipari és természeti erőforrásai vonatkozásában minden szempontból teljes biztonságban volt Európában a közeljövőre nézve. 1923-ban, nem törődve Anglia tiltakozásával, katonai megszállás alá vonta Németország egy részét. Ekkoriban két német gondolkozó vitázott az európai helyzetről. Amikor egyikük kifejezte véleményét, miszerint Németország egy évtizeden belül ismét az európai politika súlypontjává lesz, a másik, a „realista” durván megszakította párbeszédüket. Hermann Keyserling elég „realista” volt ahhoz, hogy felismerje a „valóságot” – akármelyik bankárgyakornok képes erre –, ám Spengler az európai hatalom forrására, a nyugati civilizáció sorsára gondolt.
Az 1930-as évek során az Európa feletti francia uralom hajnali ködként foszlott szét. Nem volt ekkoriban nagy krízis, korszakos háború. Az 1933-as európai forradalom puszta ténye harc, az ellenségeskedés minden jele nélkül szűntette meg Franciaország hegemóniáját. Pozícióját egyedül anyagi tényezőknek, a hatalmi apparátus puszta irányításának köszönhette. Az uralmat birtokló rezsim belső minőségei nem voltak elégségesek annak igazolásához és megtartásához. Nem rendelkezett világ-hipotézissel, ideával, etikával. Dinamizmusa az uralom iránti nyers vágyon alapult, teljesen hiányzott belőle a személyfeletti küldetés érzése, egy világnézet, egy európai jövőkép. Amikor szembeszegült az 1933-as európai forradalommal, hatalma egyszerűen semmivé lett. A szuronyok senkinek sem nyújtanak jó lelkiismeretet, ahogy nem adják meg az uralkodás benső igazolását sem. A vazallusok meghátráltak, s hirtelen Franciaország találta magát vazallusi helyzetben Angliával szemben. Urának és mesterének megválasztása volt az utolsó hivatalos tett, ami Franciaország, mint nemzet politikai létezéséről tanúskodott.
A nemzet idea, nem emberek tömege, nem is forma, melybe e tömeg önthető. E forma az idea kifejeződése, mellyel szemben az idea elsőleges. Az idea előtt nincs nemzet; amikor az idea beteljesíti önmagát, a nemzet örökre eltűnik. Nem számít, hogy szokások, formák, nomenklatúrák, diplomácia és a hatalom anyagi eszközei fennmaradnak, hogy meggyőzzék a múltba révedő romantikusokat a nemzet fennállásáról. A Szent Római Birodalom formaként 1806-ig létezett, ám politikai tényezőként megszűnt a Hohenstaufok hatalmának elmúlásával az 1176-os legnanói csatát követően. Mindazonáltal a politikában a tények, nem az állítások, nevek vagy jogi fikciók normatívak. Vallásos korokban, a hit időszakában talán ismét olyan szavakat használnak majd a politika birodalmában, melyek már rég nem tényekre vonatkoznak. Ám korunkban, az abszolút politika korában az értelmesebbek számára a politikai fikciók elvesztették vonzerejüket, miként hatékonyságukat is.
Egy nemzet halála megfontolás tárgya, olyan esemény, melynek ki kell fejeződnie, idejét pedig meglehetős pontossággal előre lehet látni, hosszú távú politika alapjává lehet tenni. Egy nemzet haldoklása mutatkozik meg, amikor nem hisz többé küldetésében és fensőbbségében. Gyűlölni kezd minden újat és előre ösztönzőt. Körülnéz és minden irányba védelmi előkészületeket tesz. Többé nem törekszik gyarapodásra, hanem megelégszik hatalmi pozíciója fenntartásával. A hatalom megőrzéséhez azonban szüntelenül növelnünk kell azt. A nemzeteknek nem szükséges nagy katonai vereségben viharos halált halniuk. Rendszerint elég békésen múlnak ki, egyre mélyebbre süllyedve steril konzervativizmusukban, egyre inkább megriadva nagy döntések meghozatalától.
(The Enemy of Europe, Liberty Bell Publications, York, 1981-2003, 4-7. old.)
