A fenti helyzetre való tekintettel elhatároztam, hogy nem csatlakozom egyik táborhoz sem. Bele sem törődök, hanem saját felelősségemre, saját lelkiismeretem és meggyőződésem szerint kezdem el szervezni a fiatalságot, folytatom a harcot, nem kapitulálok.
E tépelődések és a válaszút órái közepette visszaemlékeztünk az ikonra, amely a Văcăreşti-i börtönben oltalmazónk volt.
Elhatároztuk, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat és a Szent Ikon védelme alatt folytatjuk a harcot, ezért a Szent Szpiridon templom oltáráról – ahol három évvel ezelőtt hagytuk – áthoztuk jászvásári hajlékunkba.
A Văcăreşti-i csoport azonnal csatlakozott az elképzeléshez. Néhány nap múlva, 1927. június 24-én, pénteken, este tíz órakor, Jászvásáron, a Florilor utca 20. szám alatti szobámban egybehívtam a Văcăreşti-ieket és azt a néhány egyetemistát, akik kitartottak mellettünk.
Néhány perccel korábban egy jegyzetfüzetbe – 1. számmal jelölve – a következő napi parancsot írtam:
„Ma, 1927. június 24-én, pénteken (Keresztelő Szent János napján), este tíz órakor, vezetésem alatt megalakul a „MIHÁLY ARKANGYAL LÉGIÓ”. Csak az lépjen e sorok közé, akinek határtalan hite van. Akinek kétségei vannak, maradjon kívül. Az Ikonőrség vezetőnek Radu Mironovici-ot nevezem ki.”
Corneliu Z. Codreanu
Ez az első gyűlés egy percig tartott, vagyis addig, amíg felolvastam a fenti parancsot; ezt követően a jelenlévők visszavonultak gondolkozni, hogy vajon eléggé határozottak, és éreznek-e magukban elég lelkierőt ahhoz, hogy belépjenek egy ilyen szervezetbe, ahol egyetlen program sincs, mert az egyetlen program olyan élet, amit én és börtönt megjárt bajtársaim is harcban töltöttünk el. Még a „Văcăreşti”-i csoport részére is hagytam időt a gondolkozásra és önvizsgálatra, hogy eldöntsék, maradtak-e kétségeik vagy fenntartásaik, ha ugyanis megteszik e lépést, akkor ingadozás nélkül, egész életen át ezen az úton kell haladniuk.
Belső lelkiállapotunk, amelyből a Légió megszületett, a következő volt: nem érdekelt bennünket, hogy győzünk, vereséget szenvedünk vagy épp meghalunk. A mi célunk más volt: egységben előrehaladni. Egységben együtt haladni Isten és a román nemzet igazsága által vezérelve, bármilyen sors legyen is osztályrészünk, vereség vagy halál, áldott lesz az, nemzetünk számára pedig gyümölcsöző. Léteznek vereségek és halálok, amelyek életre ébresztenek egy nemzetet, mint ahogy léteznek olyan győzelmek is, amelyek álomba ringatnak, ahogy azt Iorga professzor mondta egyszer.
***
Ugyanazon az éjszakán, ugyanabba a jegyzetfüzetbe írtunk egy levelet Cuza professzor, egy másikat pedig Şumuleanu professzor részére. Másnap délelőtt 10 órakor mindannyian összegyűltünk, mi, „Văcăreşti”-iek, és otthonában, a Corescu utca 3-ban felkerestük Cuza professzort.
Annyi év küzdelem és kemény próbálkozás után most azért mentünk, hogy elbúcsúzzunk Cuza professzortól, és megkérjük, oldjon fel minket a letett eskü alól.
Cuza professzor ugyanabban a szobában fogadott, amelyikben 28 évvel ezelőtt keresztelőmet tartották.
Ő az íróasztal egyik oldalán állt, mi pedig a másikon, amikor felolvastuk neki az alábbi levelet:
„Professzor Úr!
Utoljára jöttünk most el Önhöz, hogy elbúcsúzzunk, és arra kérjük, oldozzon fel valamennyi általunk letett eskü alól.
Azon az úton, amelyen most Ön jár, mi már nem tudjuk követni, mert nem hiszünk benne. Hit nélkül pedig nem mehetünk rajta, mivel minden lendületünket a hit adta ehhez a harchoz.
Arra kérjük Önt, oldozzon fel minket esküink alól, mivel ezentúl egyedül fogjuk folytatni a harcot, aszerint, ahogy eszünk és szívünk vezérel”.
Ezután Cuza professzor a következőképp szólt hozzánk:
– Drága gyermekeim, feloldozlak titeket esküitek alól, és azt tanácsolom nektek, hogy – mostantól egyedül járva az élet útját – ne kövessetek el hibákat. Mert – különösen a politikában – a hibákért drágán meg kell fizetni. Nézzétek például Petre Carp politikai hibáit, amelyek végzetesnek bizonyultak számára. Én részemről minden jót kívánok nektek az életben.
Ezután megszorította kezünket és elváltunk.
*
Úgy gondoltuk, az a helyes, ha így járunk el, mert ez a becsület útja, amelynek bejárására a harcosi név kötelez.
Innen átmentünk Şumuleanu professzorhoz a Săulescu utcába, és felolvastuk neki a másik, hasonló tartalmú levelet, amelyben közöltük a „törvényesekkel”, hogy őket sem tudjuk követni, mert mostantól a magunk útját kívánjuk egyengetni.
***
Amikor elváltunk tőle, legbelül azt éreztük, mennyire egyedül vagyunk ebben a világban. Most olyan magányosak voltunk, akár egy sivatagban, és az életben majd saját erőnkből kell utat vágni magunknak.
Még szorosabban az ikon köré húzódtunk. És ahogy egyre több nehézség ostromol minket, a világ részéről még súlyosabb csapások zúdulnak ránk, annál inkább Szent Mihály Arkangyal pajzsa és kardjának árnyéka alatt állunk majd. Számunkra már nem egy ikon arcképe volt csupán, hanem elevenen éreztük Őt. Éjjel-nappal felváltva őrséget álltunk az ikon előtt, égő mécsessel.
(Legionáriusoknak, Varázsló Macska Kiadó, Pécs, 2020, 233-235. o.)
