Endrehegyi Ferenc térdelő korszaka ekkor kezdődött. Minden képére legalább egy, de többnyire több térdelő figurát festett, térdeplő alakokat ábrázoló fényképekből készített kollázsokat – főleg sportrendezvényekről készült fotókból vágta össze ilyetén alkotásait. Amikor meg akarták interjúvolni, verbális kommunikáció helyett letérdelt a kamerák előtt, amikor stúdióba hívták beszélgetésre, a pódiumon a közönség elé térdelt és a műsorban neki járó idő végéig fel sem állt, néma maradt. Kritikusai megjegyezték, hogy kicsit túltolja, inflálja ezzel ezt az "erős gesztust", de Endrehegyit ez nem hatotta meg, sőt innentől minden nyilvános és zárt körű rendezvényen, kiállításai megnyitóin, rajongóival való találkozásain, könyvbemutatókon és beszélgetéseken, esküvőkön és partikon sem mulasztotta el, hogy letérdeljen, hamarosan pedig képeit is már csak egy térdeplő emberalakkal szignózta. Ez lett védjegye, ez lett ő, maga az Üzenet. Azt voltaképpen senki nem tudta, ő maga sem magyarázta el, hogy mit üzen a térdeléssel és a térdelő alakokkal. A sokezer műkritikusi cikk és blogbejegyzés, amely recepcióját övezte, évek óta másról sem szólt, mint ennek találgatásáról, ennek hosszú, inventív és "inspirációban gazdag" elemzéseiről, interpretációs kísérleteiről. A megfejthetetlen térdelés hamarosan magává az Enigmává változott, hívei több helyen labirintust építettek, melynek bejárata fölé egy térdelő emberke emotikonja került – hasonlóan a plázákból ismert menekülőútvonal zöld jelzéséhez. Amikor azt kérdezték tőle, hogy valamiféle dadaizmusról vagy posztmodern gesztusról, esetleg társadalmi mondanivalóról van-e szó, válaszadás helyett is letérdelt.
